Cls Puzo, Mario - A Sziciliai.pdf

Mario Puzo A szicíliai Regény

Európa Könyvkiadó Budapest / 1990

Fordította Schéry András (I-II. könyv) és Falvay Mihály (III-V. könyv)

Mario Puzo The Sicilian Bantam Books, New York, 1985 Copyright © by Mario Puzo, 1984 Hungarian translation © Falvay Mihály, Schéry András, 1989

I. könyv

Michael Corleone 1950

I. fejezet

Michael Corleone a palermói kikötő hosszú famólóján állt, s nézte, ahogy a nagy óceánjáró elindul Amerika felé. Ezzel a hajóval kellett volna elutaznia; de apjától újabb utasítás érkezett. Búcsút intett a kis halászcsónakban ülő embereknek, akik idehozták, s akik az elmúlt években a testőrei voltak. A halászcsónak az óceánjáró tajtékos sodrában haladt: a merész kiskacsa anyja után úszik. Az emberek visszaintegettek; Michael utoljára látta őket. A kikötőben zajlott az élet: mindenütt sapkás, lötyögő ruhájú munkások nyüzsögtek, a hajók rakományát pakolták át a rakparton várakozó targoncákra. Alacsony, inas férfiak voltak, inkább arabos, mint olaszos külsejűek, a simlis sapka árnyékot vetett az arcukra. Köztük kell lenniük az új testőröknek, akik majd vigyáznak, nehogy bántódása essék, amíg nem találkozik Don Croce Malóval: ő a capo dei capi – a főnökök főnöke – a „barátok barátainak‖ társaságában, ahogy itt, Szicíliában nevezik. A sajtó s a külvilág ugyan csak maffiát emleget, ám Szicíliában a maffia szó soha ki nem csúszna az átlagember száján. Ahogyan Don Croce Malót se nevezték volna a világért se capo dei capi-nak, csakis „a Jó Léleknek‖. Kétévi szicíliai kényszertartózkodása során Michael rengeteg mendemondát hallott Don Crocéról, némelyik olyan hajmeresztő volt, hogy már-már azt hitte, ez az ember nem is létezik. Az apjától jött utasítás azonban egyértelmű volt: eszerint ma együtt kell ebédelnie Don Crocéval. Mégpedig azért, hogy megszervezzék, hogyan menekítik ki Szicíliából az ország első számú banditáját, Salvatore Giulianót. Micha-

el Corleone nem utazhat el Szicíliából Giuliano nélkül. A móló tövétől alig ötvenméternyire nagy, sötét autó várakozott a sikátorban. Három férfi állt mellette, három sötét négyszög az arányló napsugarak vakító fényfüggönyében. Michael elindult feléjük. Egy pillanatra megállt: cigarettára gyújtott, közben tekintetével végigpásztázta a várost. Palermo egy kialudt tűzhányó által létrehozott medencében terül el, három felől hegyek fogják körül, a negyedik oldalon a Földközi-tenger szemkápráztató kékségébe torkollik. A város csillámlott a Szicília fölött delelő nap aranysugaraitól. A verőfényben vörösen szikrázott a föld, mintha a Szicília földjét sok-sok évszázada áztató vér tört volna felszínre. Görög templomok fenséges márványoszlopai fürödtek az aranysugarakban, pókháló rajzolatú mór tornyok, spanyol katedrálisok lüktetően mozgalmas homlokzatai; messze a hegyoldalon egy ősi normann várkastély komor falai meredeztek. Mindezt azok a különböző, ám egyaránt vérengző hadak hagyták maguk után, amelyek Krisztus születése óta Szicíliát uralták. Túl a várkastély falain kúpforma hegyek zárták fojtó ölelésükbe Palermo kissé elpuhult városát, mintha lágyan térdre ereszkedve szoros hurkot vonnának a szintén térdre kényszerített város nyaka köré. Fönn a magasban apró vörös sólymok raja hasította a tündöklő kék eget. Michael tovább közeledett a móló végében rá váró három férfi felé. A fekete négyszögek fokozatosan testet, arcvonásokat öltöttek. Lépésről lépésre tisztábban látta őket, megmozdultak, széjjelebb húzódtak egymástól, mintha üdvözlésül körül akarnák fogni. Mindhárman ismerték Michael történetét. Tudták, hogy ő a nagy amerikai Don Corleone legkisebb fia, a Keresztapáé, akinek a keze Szicíliába is elér. Tudták, hogy New Yorkban – miközben a Corleone-birodalom egyik ellenségén végrehajtotta a halálos ítéletet – megölt egy magas rangú rendőrtisztet. E gyilkosságok miatt kényszerült itt, Szicíliában rejtőzködni, s most, hogy a dolgok végre „elsimítódtak‖,

hazatérhet, hogy ismét elfoglalja trónörökösi helyét a Corleone családban. Alaposan szemügyre vették Michaelt: gyors, könnyed járását, éberen, gyanakvóan cikázó tekintetét, beesett arcát, amitől olyan valakinek hatott, aki már megismerte a szenvedést és a fenyegetettséget. Szemlátomást „tiszteletre méltó‖ ember volt. Ahogy Michael lelépett a mólóról, elsőként egy pap üdvözölte: elnehezült testét reverenda burkolta, fején zsíros, denevérkarimájú kalap. Fehér papi gallérját Szicília vörös pora színezte el, fölötte a földi örömök élvezetéről árulkodó húsos arc. Ő volt Beniamino Malo atya, a hatalmas Don Croce testvére. Nagy kegyeskedve úgy tett, mint aki kettőig se tud számolni, de valójában feltétel nélkül behódolt hírhedett rokonának, szemrebbenés nélkül keblére ölelte a gonoszt. A rossz nyelvek szerint még gyónási titkokat is kiadott Don Crocénak. Beniamino atya zavartan mosolyogva fogott kezet Michaellal; láthatóan meglepődött és megkönnyebbült Michael barátságos, félszeg mosolyától, ami igazán nem illett egy hírhedt gyilkoshoz. A második férfi nem volt ilyen szívélyes, de azért elég udvariasan viselkedett. Ő Federico Velardi felügyelő volt, egész Szicília államvédelmi rendőrségének főnöke. Hármuk közül ő volt az egyetlen, akinek arcán nem virított üdvözlő mosoly. A sovány s állami tisztviselő létére igencsak jól öltözött férfi hideg, kék szemében a hajdani normann hódítók genetikai öröksége fénylett acélosan. Velardi felügyelő nem fogadhatott szeretettel egy amerikait, aki magas rangú rendőrtiszteket gyilkolt. Az ilyentől kitelik, hogy Szicíliában is szerencsét próbál. Velardi kézfogása olyan volt, mint mikor kard kardot ér. A harmadik férfi magasabb volt és testesebb; a másik kettő mellett óriásnak hatott. Hosszasan szorongatta Michael kezét, majd túláradó szeretettel megölelte. – Michael, édes

öcsém! Hozott Isten Palermóban! – Elhúzódott Michaeltól, és szeretetteljes, de vizslató tekintettel végigmérte. – Én vagyok Stefano Andolini. Édesapáddal együtt nőttünk föl Corleonéban. Láttalak Amerikában, mikor még kicsi voltál. Emlékszel rám? Michael furcsamód emlékezett. Stefano Andolininek ugyanis vörös haja volt, ami szicíliaiaknál egészen ritka. A vörös haja volt a keresztje, merthogy a szicíliaiak hite szerint Júdásnak is vörös volt a haja. De az arcát se lehetett elfelejteni. Széles, szabálytalan vonalú szája volt, vastag ajka, akár a véres nyers hús; orrlyukából előkunkorodtak a szőrszálak, mélyen ülő szeme alatt sötét karika húzódott. Hiába mosolygott, egy ilyen arc láttán gyilkossággal álmodott az ember. Hogy a pap hogy kerül oda, azt Michael egyből megértette. Velardi felügyelő jelenléte azonban meglepetésként érte. Andolini rokoni minőségében kötelességének tartotta, hogy leírja Michaelnak a felügyelő hivatali hatáskörét. Michael gyanakodott. Mit keres itt ez az ember? Velardi Salvatore Giuliano egyik legádázabb üldözőjének hírében állt. Látni lehetett azt is, hogy a felügyelő és Stefano Andolini nemigen szívelik egymást; olyan kifogástalan udvariassággal viselkedtek, mint akik halálos párbajra készülődve méregetik ellenfelüket. A sofőr kinyitotta nekik a kocsi ajtóit. Beniamino atya és Stefano Andolini tiszteletteljesen a hátsó ülésre tessékelte Michaelt. Beniamino atya keresztényi alázatossággal erősködött, hogy Michael üljön az ablak mellé, ő majd középre ül: Michaelnak okvetlenül látnia kell Palermo szépségeit. Andolini a másik hátsó ülést foglalta el. A felügyelő már bevágódott a sofőr mellé. Michael észrevette, hogy Velardi felügyelő az ajtókilincsen tartja a kezét, hogy gyorsan megránthassa. Michaelban felötlött a gyanú: Beniamino atya talán azért igyekezett annyira középre, hogy támadás esetén nagyobb biztonságban legyen. Az autó, mint valami nagy, fekete sárkány, lassan gör-

dült előre Palermo utcáin. Az út mentén kecses, mór stílusú lakóházak váltakoztak vaskos görög oszlopokkal díszített középületekkel, spanyol katedrálisokkal. A kékre, fehérre, sárgára festett magánházak erkélyei közt virágfüzérek íveltek, az autó mintha diadalkapuk sora alatt haladt volna el. Szemgyönyörködtető lett volna a látvány, ha nem álltak volna ott minden sarkon a carabinierék, a csendőrök, tüzelésre kész géppisztollyal. Jutott belőlük az erkélyekre is. Az autó mellett eltörpült a többi jármű, kivált az öszvér húzta parasztkordák, amelyek a friss árut szállították a falvakból. Harsány színekben virítottak ezek a kordék, minden be volt rajtuk festve, a kocsirúdtól kezdve a küllőkig. Soknak az oldalán sisakos lovagok, koronás királyok voltak láthatók a Nagy Károlyról és Rolandról szóló legendák drámai jeleneteiben; Szicília ősi folklórjának voltak ők a hősei. Némelyik kordén azonban Michael egy jóképű fiatalember képét látta: kordbársony nadrágban, ujjatlan, fehér ingben volt lefestve, pisztolyok az övében, puskák a vállán, alatta kétsoros felirat, amely mindig nagy, vörös betűkkel végződött, s e betűkből egy név állt össze: GIULIANO. Michael sok mindent hallott Szicíliában Giulianóról. A lapok állandóan írtak róla. Az emberek lépten-nyomon róla beszéltek. Michael menyasszonya, Apollónia bevallotta, hogy minden este imádkozik, nehogy Giulianónak baja essék; s ugyanígy imádkozik szinte minden gyerek és fiatal Szicíliában. Imádták őt, aki közülük való volt, s álmaikban mind ilyen emberré szerettek volna válni. A fiatal, húszas éveiben járó férfit nagy hadvezérként tisztelték, mert sikerült túljárnia az ellene kivezényelt csendőrség seregeinek eszén. Jóképű volt és nagylelkű: zsákmányainak java részét a szegényeknek adta. Tisztelte az erényt, nem tűrte, hogy a banditái nőket vagy papokat háborgassanak. Ha besúgót vagy árulót végzett ki, mindig hagyott áldozatának időt egy utolsó imára, hogy könnyítsen lelkén, és megbékélve járuljon a másvilág urai elé. Mindezt Michael különösebb érdeklődés

nélkül is megtudta. Ahogy lekanyarodtak a főutcáról, Michael szeme megakadt egy nagy, fekete betűs falragaszon. Csak annyi ideje volt, hogy a felső sorban elolvassa a GIULIANO nevet. Beniamino atya, aki szintén kinézett az ablakon, megszólalt: – Giuliano újabb kiáltványa. Történjen akármi, Palermo éjszaka még mindig az ő ellenőrzése alatt áll. – És mi van a kiáltványban? – kérdezte Michael. – Engedélyezi Palermo lakosainak, hogy megint villamosra szálljanak. – Engedélyezi? – Michael elmosolyodott. – Egy bujkáló bűnöző engedélyezi? A másik oldalon Stefano Andolini felnevetett. – A csendőrök villamoson járnak, hát Giuliano fölrobbantja a villamosokat. De előtte figyelmezteti az embereket, hogy ne villamosozzanak. Most megígéri, hogy nem robbant több villamost. – És miért robbant föl Giuliano csendőrökkel teli villamosokat? – kérdezte Michael szemtelenül. Velardi felügyelő hátrafordult, kék szemét Michaelra szegezte: – Mert Róma volt olyan hülye, hogy letartóztattassa az apját meg az anyját, amiért kapcsolatot tartottak egy bűnözővel: a tulajdon fiukkal. Erre van egy fasiszta törvény, amit a köztársaság nem hatálytalanított. Beniamino atya csendes büszkeséggel tette hozzá: – A testvérem, Don Croce intézte el, hogy szabadon bocsássák őket. Nagyon dühös volt Rómára. Te jó ég, gondolta Michael. Don Croce dühös volt Rómára? Ki az isten ez a Don Croce, azon kívül, hogy pezzonovanta – nagykutya – a maffiában? A kocsi megállt egy külön háztömbként álló, rózsaszín épület előtt, melynek minden sarkát kék minaret díszítette. A bejáratnál a szokatlan, széles zöld csíkos előtetőn a HOTEL UMBERTO felirat volt olvasható, alatta két portás őrködött, csillogó aranygombos egyenruha feszült rajtuk. Michaelt

azonban nem vakította el ez a pompa. Gyakorlott szeme egyetlen pillantással felmérte a szálloda előtti utcaszakaszt. Legalább tíz testőrt szúrt ki: párosával járkáltak fel-alá, vagy a vaskerítést támasztották. Nem is nagyon leplezték, mi járatban vannak. Kigombolt zakójuk alól kilátszottak a rájuk szíjazott pisztolyok. Ketten, szájukban vékony szivarral, egy másodpercre elállták az autóból kiszálló Michael útját, és olyan alaposan végignézték, mintha koporsóhoz akarnának méretet venni róla. Velardi felügyelőről s a többiekről tudomást sem vettek. Amint a csoport belépett a szállodába, a testőrök elzárták mögöttük a bejáratot. A hallban újabb négy testőr bukkant elő, s kísérte végig őket egy hosszú folyosón. Olyan büszkén feszítettek, akár valami császár palotaszolgái. A folyosó végén masszív, kétszárnyú tölgyfa ajtó állta útjukat. Egy magas támlájú, trónszerű székről felállt egy férfi, s bronzkulccsal kinyitotta az ajtót. Bólintott, közben cinkosan rámosolygott Beniamino atyára. Az ajtó mögött fényűző lakosztály tárult fel: a nyitott erkélyajtókon át dús növényzetű belső kertre nyílt kilátás, ahonnan citromfák illata áradt. Amint beléptek, Michael a lakosztályban is megpillantott két testőrt. Nem egészen értette, miért kell ennyire őrizni Don Crocét. Giuliano barátja, a római igazságügy-miniszter bizalmasa, tehát a Palermóban nyüzsgő csendőrök felől nem fenyegeti veszély. De akkor kitől, mitől fél a nagy Don? Ki az ellensége? A lakosztály társalgójának bútorzata eredetileg egy itáliai palotában állt: óriási karosszékek, kisebbfajta hajó hoszszúságú, süppedős pamlagok, mozdíthatatlan márványasztalok, amiket mintha múzeumokból loptak volna el. Illő környezetül szolgáltak annak a férfinak, aki most üdvözlésükre a kertből belépett. Kitárt karokkal közeledett, hogy Michael Corleonét átölelje. Don Crocéra túlzás nélkül rá lehetett mondani, hogy széle-hossza egy. Dús, ősz haja olyan göndör volt, akár egy

négeré: ápolt sörényű, vaskos oroszlánnak hatott. Két sötét gyíkszeme, mint két mazsola, mélyen ült húsos orcája felett. Orcája, akár két nagy mahagónitábla: a bal simára csiszolt, a másik vadhústól göröngyös. A szája meglepően finom vonalú volt, fölötte keskeny bajusz húzódott. Arcát húsos római orr fogta kapocsként össze. A császári fej alatt azonban talpig paraszt volt. Irdatlan hasáról lecsúszott volna a bő nadrág, ha meg nem tartja a széles, piszkosfehér nadrágtartó. Buggyosodó inge fehér volt és frissen mosott, de vasalatlan. Se nyakkendőt, se zakót nem viselt, és mezítláb tapodta a márványpadlót. Nem úgy nézett ki, mint aki sápot szed minden üzleti vállalkozás után Palermóban, legyen az az utolsó piaci stand. Nehéz volt elhinni, hogy körülbelül ezer ember halála szárad a lelkén; hogy Nyugat-Szicíliát sokkal inkább ő irányítja, mint a római kormány; s hogy gazdagabb, mint Szicília nagybirtokos hercegei és bárói. Fürgén megölelte Michaelt. – Gyerekkorunk óta ismerem apádat – mondta. – Örülök, hogy ilyen remek fia van. – Megkérdezte, hogy kényelmesen utazott-e, s van-e valamire szüksége. Michael mosolyogva felelte, hogy egy falat kenyér meg egy korty bor jólesne. Don Croce nyomban kitessékelte a kertbe, ugyanis – mint minden szicíliai –, ha csak tehette, a szabadban étkezett. Az egyik citromfa mellett már várt rájuk a terített asztal. A hófehér térítőn metszett poharak csillogtak. Az öblös nádfoteleket inasok húzták hátra. Don Croce gondos házigazdaként irányította az ültetést, hatvan-egynéhány éves korát meghazudtoló élénkséggel. Michaelt a jobbjára ültette, testvérét, a papot a baljára. Velardi felügyelőnek és Stefano Andolininek az asztal túloldalán mutatott helyet; mindkettőjüket kissé hűvösen méregette. A szicíliaiak mind nagyevők – már ha van mit enni –; Don Crocéval ugyan nemigen mertek viccelődni, de az egyik róla szóló tréfás mondás úgy hangzott, hogy ha egy jó evés-

ről vagy egy ellenségének a megöléséről van szó, ő inkább az előbbit választja. Most is nyájasan, elégedett mosollyal ült ott, kést-villát markolva, miközben a személyzet kihordta az ennivalót. Michael szemügyre vette a kertet. Magas kőfal vette körül, s legalább tíz testőr üldögélt más asztalkák mellett; asztalonként legföljebb kettő, s mind elég messze ahhoz, hogy Don Croce asztaltársasága bizalmasan beszélgethessen. Citrom- és olajfáktól illatozott a levegő. Don Croce saját kezűleg szolgálta ki Michaelt, sült csirkével és krumplival rakta meg a tányérját, ügyelt, hogy a spagettijén elég reszelt sajt legyen, a poharát is ő töltötte tele helyi, zavaros fehérborral. Mindezt őszinte buzgalommal végezte, szemlátomást a szívén viselte, hogy új barátja eleget egyék s igyék. Michael éhes volt, kora reggel óta nem evett, így hát a Donnak elég munkát adott, hogy újra meg újra megrakja a tányérját. Don Croce a többi vendég tányérját is szemmel tartotta, és szükség esetén odaintett egy inast, nehogy bárki éhen vagy szomjan maradjon. Mikor végre befejezték az evést, a kávéját kortyolgató Don lassan rátért a tárgyra. – Szóval segítesz a mi Giuliano barátunknak kiszökni Amerikába – mondta Michaelnak. – Erre kaptam utasítást. Gondoskodnom kell, hogy baj nélkül Amerikába jusson. Don Croce rábólintott; vaskos mahagóniarcára az elhízott emberek álmatag nyájassága telepedett. Éles tenorja meglepően hangzott ebből az arcból és testből: – Apáddal mindenben megállapodtunk. Úgy volt, hogy én adom át neked Salvatore Giulianót. Csak hát az életben semmi se megy simán, mindig beüt valami váratlan dolog. Úgyhogy most aligha tudom betartani az egyezségünket. – Egy kézmozdulattal jelezte Michaelnak, hogy várja ki a végét. – Nem a magam hibájából. Én az vagyok, aki voltam. De Giuliano már nem bízik senkiben, még bennem sem. Éveken át, jószerivel a bujkálása első napjától én segítettem, az életét men-

tettem meg; társak voltunk. Az én segítségemmel lett Szicília legnagyobb embere, bár még most is csak huszonhét éves. De most vége. Ötezer idevezényelt olasz katona és csendőr keresi a hegyekben. Mégsem hajlandó rám bízni magát. – Akkor pedig nem tudok rajta segíteni – szólalt meg Michael. – A parancs az, hogy egy hétnél többet ne várjak, induljak vissza Amerikába. Egyvégtében azon törte a fejét, miért olyan fontos apjának Giuliano kiszöktetése. Michael már alig várta, hogy két év után végre hazamehessen. Aggódott apja egészsége miatt. Amikor ő elszökött Amerikából, apja életveszélyes sebesüléssel kórházban feküdt. Azóta Michael nagyobbik bátyját, Sonnyt meggyilkolták. A Corleone család elkeseredett küzdelmet vívott az életben maradásért New York öt családja ellen. Ez a háborúskodás nemcsak Amerikában dúlt, de Szicília szívében is: Michael ifjú menyasszonyát meggyilkolták. Igaz ugyan, hogy apjáról a küldöncök olyan híreket hoztak, hogy az öreg Don felépült sérüléseiből, hogy békét kötött az öt családdal, s elintézte, hogy minden Michael elleni vádat ejtsenek el, de Michael tudta: apja hazavárja, hogy ő legyen a jobbkeze. S várva várja az egész család is: Connie, a húga, Freddie, a bátyja, Tom Hagen, a mostohafivére, és szegény édesanyja, aki biztosan még most is vigasztalhatatlan Sonny halála miatt. Michael emlékeiben felvillant Kay: vajon ő gondol-e még rá két év után? De legfőképpen az foglalkoztatta, miért halogatja apja a hazautazását. Bizonyára olyasmi miatt, ami életbevágóan fontos és Giulianóval kapcsolatos. Hirtelen magán érezte Velardi felügyelő hideg tekintetét. Keskeny, arisztokratikus arcáról megvetést olvasott le: mintha a felügyelő lenézné gyáva megfutamodásáért. – Légy türelemmel – folytatta Don Croce. – Andolini barátunk még mindig tartja a kapcsolatot köztem és Giuliano meg a családja között. Megtárgyaljuk a dolgot. Innen Trapaniba menet ellátogatsz Giuliano szüleihez,

Monteleprébe; útba esik. – Egy pillanat szünetet tartott, és elmosolyodott, de a mosoly alig ütött rést orcájának vastag falán. – Hallottam a terveidről. Mindről. – Ezt különös nyomatékkal mondta, de Michael úgy vélte, minden tervéről azért mégsem tudhat. A Keresztapa soha senkinek semmiről nem árul el mindent. Don Croce behízelgően folytatta: – Mi, akik szeretjük Giulianót, mind egyetértünk két dologban. Az egyik, hogy Szicíliában nem maradhat tovább; a másik, hogy Amerikába kell emigrálnia. Ezzel Velardi felügyelő is egyetért. – Ez még Szicíliában is furcsa – mosolyodott el Michael. – Hiszen a felügyelő úr az államvédelmi rendőrség főnöke, ami Giuliano elfogásáért töri magát. Don Croce fölnevetett, kurtán, gépiesen: – Ugyan ki értheti Szicíliát? De ez egyszerű eset. Rómának jobb, ha Giuliano éli világát Amerikában, mint ha teli torokból vádaskodik a vádlottak padjáról a palermói bíróságon. Tisztán politikai meggondolás. Michael összezavarodott. Valami rossz érzés hasított belé. Ez nem illett a tervbe. – Miért érdeke Velardi felügyelő úrnak Giuliano kiszöktetése? A halott Giuliano nem jelent veszélyt. Velardi felügyelő fensőséges hangon válaszolt: – A magam részéről ez utóbbit választanám. Csakhogy Don Croce úgy szereti, akár a fiát. Stefano Andolini ferde szemmel pislogott a felügyelőre. Beniamino atya behúzott nyakkal ivott. Don Croce azonban ellentmondást nem tűrően felelt a felügyelő szavaira. – Mi itt mind barátok vagyunk, őszintének kell lennünk Michaelhoz. Giulianónak van egy ütőkártyája. Egy naplója, amit úgy emleget: a testamentuma. Ebben bizonyítékokkal szolgál arra, hogy a római kormány egyes magas rangú tisztviselői segítették őt banditaévei alatt, a maguk céljai, politikai céljai érdekében. Ha ez az írás nyilvánosságra kerülne, belebukna a kereszténydemokrata kormány, és oda jutnánk, hogy

Olaszországot a szocialisták meg a kommunisták kormányoznák. Velardi felügyelő egyetért velem, hogy ennek megelőzésére mindent el kell követni, így hát készséggel' segít, hogy Giuliano kiszökjön, a testamentumával együtt, azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy a testamentumot nem hozza nyilvánosságra. – Látta ezt a testamentumot? – kérdezte Michael. Arra gondolt, vajon apja tud-e róla. Az üzeneteiben sohasem említette ezt az írást. – Tudom, mi van benne – felelte Don Croce. Velardi felügyelő élesen közbeszólt: – Ha magam dönthetnek, azt mondanám, végezzünk Giulianóval, és pokolba a testamentumával! Stefano Andolini olyan leplezetlen és átható gyűlölettel meredt a felügyelőre, hogy Michael rádöbbent: ez az ember majdnem olyan veszélyes, mint maga Don Croce. Andolini meg is szólalt: – Giuliano sosem fogja megadni magát, maga pedig kis ember ahhoz, hogy végezni tudjon vele. Okosabban tenné, ha saját magára vigyázna. Don Croce lassan felemelte a kezét; az asztaltársaság elnémult. A Don Michaelhoz intézte a szavait, nem is törődve a többiekkel. – Meglehet, hogy nem tudom teljesíteni, amit apádnak ígértem: hogy átadom neked Giulianót. Azt se tudom megmondani, miért fontos Don Corleonénak ez az ügy. De nyugodt lehetsz, hogy megvan rá az oka, méghozzá alapos oka. Csak hát mit tehetek én? Délután menj el Giuliano szüleihez, győzd meg őket, hogy a fiuknak bíznia kell bennem; idézd az emlékezetükbe, hogy én hoztam ki őket a börtönből. – Egy pillanat szünetet tartott. – Talán tudunk segíteni a fiukon. Bujkálása idején Michaelban kifejlődött valami állati ösztön, amellyel mindig megérezte a veszélyt. Velardi felügyelő ellenszenves volt neki, a gyilkos kinézetű Stefano Ándolinitől félt, Beniamino atyától a hideg futkosott a hátán. De valamennyiük közül leginkább Don Crocétól szólalt meg

belső riasztója. Az asztalnál mindenki halkabbra fogta a hangját, ha Don Crocéhoz szólt, még a tulajdon testvére, Beniamino atya is. Alázatos fejtartással hajoltak felé, lesték a szavát, a falat is megállt a szájukban. Az inasok úgy keringtek körülötte, mintha ő volna a nap, a kertben a testőrök állandóan rajta csüggtek a tekintetükkel, ugrásra készen, hogy egyetlen intésére mindenkit darabokra tépjenek. Michael óvatosan csak annyit mondott: – Don Croce, én azért vagyok itt, hogy minden kívánságát teljesítsem. A Don jóváhagyóan bólintott, formás kezét összekulcsolta a hasán, s harsogó tenorján így szólt: – Teljesen őszintének kell lennünk egymáshoz. Halljam: mik a terveid Giuliano kiszöktetésére? Úgy beszélj hozzám, mint fiú az apjához. Michael odapillantott Velardi felügyelőre. Szicília államvédelmi rendőrségének főnöke előtt sohasem fog nyíltan beszélni. Don Croce elértette a pillantást. – Velardi felügyelő mindenben az én utasításomat követi – mondta. – Ugyanúgy megbízhatsz benne, mint énben-nem. Michael a szájához emelte a borospoharát. Fölötte látta, hogy a testőrök figyelik őket, mint nézők a színielőadást. Látta, hogy Velardi felügyelő elhúzza a száját: bármily diplomatikusan fogalmazott is a Don, félreérthetetlen volt, hogy a felügyelőt és hivatalát Don Croce irányítja. Látta, hogy a gyilkosarcú Stefano Andolini összehúzza a szemöldökét. Csak Beniamino atya kerülte a tekintetét; lesunyt fejjel ült. Michael kiitta a poharát; nyomban ott termett egy inas, és újratöltötte. Hirtelen veszélyesnek rémlett a kert. Michael a zsigereiben érezte, hogy amit Don Croce mondott, nem lehet igaz. Miért bíznék meg bárki is ennél az asztalnál Szicília államvédelmi rendőrségének főnökében? Giuliano megbíznék-e? Szicília történelmében egymást érték az árulások, gondolta Michael keserűen; eszébe jutott halott menyasszonya. Hát mire föl ilyen bizalomteljes Don Croce?

És ugyanakkor miért ez az erős védőőrizet körülötte? Don Croce a maffia csúcsembere. Roppant befolyásos ismerősei vannak Rómában; valójában az ő nem hivatalos szicíliai képviselőjüknek tisztét tölti be. Mitől fél hát Don Croce, kitől? Csak Giulianótól félhet. A Don válaszra várt. Michael próbált kertelés nélkül fogalmazni. – A tervem egyszerű. Trapaniban fogom várni, hogy Salvatore Giulianót eljuttassák hozzám. Maga és az emberei. Egy hajó gyorsan átvisz bennünket Afrikába. Persze meglesznek a szükséges személyi okmányaink. Afrikából repülőgépen megyünk Amerikába; már el van intézve, hogy ott a szokásos formaságok nélkül beléphessünk az országba. Remélem, tényleg olyan simán fog menni, mint ahogy ígérték. – Egy pillanat szünet után hozzátette: – Feltéve persze, hogy nem tanácsol mást. A Don sóhajtott, s kortyolt egyet a poharából. Aztán Michaelra szegezte a tekintetét. Lassan, súlyosan kezdte a mondókáját: – Szicília balsorsú föld. Nincs bizalom. Nincs rend. Csak erőszak és árulás lépten-nyomon. Látom, gyanakszol, fiatal barátom: meg is van rá minden okod. Akárcsak a mi Giulianónknak. De mondok én neked valamit: Turi Giuliano már nem élne, ha én nem óvom meg; úgy összetartoztunk, mint az édestestvérek. Most pedig az ellenségének hisz engem. El se tudom mondani, hogy fáj ettől a szívem. Egyetlen vágyam, hogy Turi Giuliano egyszer visszatérhessen a családjához, és elismerjék, hogy nincs nála különb férfi Szicíliában. Igaz keresztény, derék ember. És olyan jószívű, hogy minden szicíliai megszerette. – Don Croce elhallgatott, kihörpintette a poharát. – Csakhogy a szerencse elpártolt mellőle. Magára maradt a hegyekben, fél tucat embere ha van – és Olaszország egy egész hadsereget szabadít rá. Sorra-rendre elárulták, így hát már nem bízik senkiben, még önmagában sem. A Don metszően hideg pillantást vetett Michaelra. így folytatta: – Ha egészen őszinte akarnék lenni, és ha nem sze-

retném ennyire Giulianót, talán olyasmit tanácsolnék, amit nem kéne. Szóval talán kereken azt mondanám, hogy menj haza Amerikába nélküle. Mi itt egy tragédia végéhez közeledünk, de neked ehhez semmi közöd. – Megint elhallgatott, megint sóhajtott. – De persze te vagy az egyetlen reményünk, így hát arra kell kérjelek: maradj, és segítsd az ügyünket. Én minden támogatást megadok, mert sosem hagynám cserben Giulianót. – Don Croce felemelte a poharát: – Ezer évig éljen! Erre valamennyien ittak, Michael pedig latolgatta magában a hallottakat. Végül is mit akar tőle a Don: maradjon, vagy hagyja cserben Giulianót? Stefano Andolini megszólalt: – Tudtommal azt ígértük Giuliano szüleinek, hogy Michael meglátogatja őket Monteleprében. – Feltétlenül – mondta nyájasan Don Croce. – Adnunk kell a szüleinek valami kis reményt. Beniamino atya kenetes alázatossága nem palástolta izgatottságát: – Talán tudnak valamit a testamentumról. Don Croce felsóhajtott. – No igen, Giuliano testamentuma. Azt hiszi, ez megmenti az életét, vagy legalább megbosszulja a halálát. – Aztán egyenesen Michaelhoz intézte a szavait. – Jegyezz meg valamit: Róma fél a testamentumtól, de én nem. És mondd meg a szüleinek, hogy a papirosok fontosak lehetnek a történelemben. De nem az életben. Az élet más történelmet ír. Palermóból Monteleprébe alig egy óra volt az út. De ennyi idő alatt Michael és Andolini a városi civilizációból visszatért a szicíliai vidék ősi kultúrájába. Stefano Andolini vezette a kis Fiatot; a délutáni nap sugarai megakadtak roszszul borotvált arcának és állának sűrű, vöröses sortéin. Lassan, óvatosan hajtott, mint általában azok, akik meglett korukban kezdtek vezetni. A Fiat zihált, hörgött, ahogy mind feljebb hatolt a hatalmas hegyek közt. Ötször is megállították őket a csendőrök: minden sza-

kaszban legalább egy tucat ember volt, a páncélautóik tele géppisztolyokkal. Andolini papírjai mind az ötször segítettek. Michaelnak furcsa volt, hogy alig hagyták el Palermót, máris vad, ősállapotban maradt vidék tárult elé. Apró falvak mellett haladtak el, a terméskő házakat alkalmasint az imádság tartotta meg a meredek hegyoldalakon. Itt-ott teraszos nadrágszíjparcellák húzódtak, rajtuk takaros sorokban tüskés zöld növényeket termesztettek, szemlátomást nagy gonddal. Az alacsonyabb dombokon sok-sok jókora kőtömb fehérlett elő a moha és a nád alól; távolból egy lepusztult temető düledező sírköveinek hatottak. Kegyhelyek is sorakoztak az út mentén, lelakatolt faládák, bennük a Madonna vagy valamelyik helyi védőszent szobra. Az egyik ilyen kegyhelynél Michael látott egy térdepelve imádkozó asszonyt; a férje közben az öszvér vontatta kordájukon ült, és nagyokat húzott egy borosüvegből. Az öszvér úgy horgasztotta le a fejét, akár egy vértanú. Stefano Andolini megpaskolta Michael vállát: – Szívből örülök, hogy találkoztunk, édes öcsém. Tudtad-e, hogy Giulianóék szegről-végről a rokonaink? Michael biztos volt benne, hogy ez nem igaz; Andolini rókamosolyában volt neki valami gyanús. – Nem tudtam – felelte. – Csak azt, hogy a szülei dolgoztak apámnak Amerikában. – Ahogy én is – bólintott rá Andolini. – Segítettünk felépíteni apád Long Island-i házát. Az öreg Giuliano remek kőműves volt; és apád ugyan kínált neki munkát az étolajbizniszben, ő megmaradt a maga mesterségénél. Tizennyolc éven át úgy robotolt, mint egy néger, és úgy kuporgatott, mint egy zsidó. Aztán visszajött Szicíliába, hogy élje világát, mint egy angol úr. Csakhogy Mussolini meg a háború alatt a lírái elértéktelenedtek, így most csak a háza van, meg egy darabka földje, amin gazdálkodik. Átkozza a napot, amikor eljött Amerikából. Azt hitték, a fiacskájuknak

fejedelmi sora lesz – most pedig bandita. A Fiat nagy porfelhőt kavart; az út mentén az ágas-bogas körtefák s a nádcsomók kísértetekként meredeztek. A körtefák ágai mintha emberi kezeket formáztak volna. A völgyekben olajfa- és szőlőligetek látszottak. Andolini egyszer csak megszólalt: – Turi Amerikában fogant. Michael kérdő pillantását látva folytatta: – Bizony, Amerikában fogant, de már Szicíliában született meg. Ha még pár hónapot várnak, Turi amerikai állampolgár lett volna. – Egy pillanat szünetet tartott. – Turi emlegeti is mindig. Mit gondolsz, tényleg tudsz neki segíteni, hogy kiszökjön? – Nem tudom – felelte Michael. – Ez után az ebéd után a felügyelővel és Don Crocéval már semmit se tudok. Akarják-e, hogy segítsek? Apám üzenete szerint Don Croce akarja. De a felügyelőről nem volt szó. Andolini hátrasimította gyérülő haját. Közben önkéntelenül beletaposott a gázba, s a Fiat meglódult. – Giuliano és Don Croce most szemben áll egymással – mondta. – De mi kihagytuk a terveinkből Don Crocét. Turi és a szülei számítanak rád. Tudják, hogy apád sohasem hagyta cserben a barátait. – No és te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Michael. Andolini nagyot sóhajtott. – Én Giulianóért küzdök – felelte. – Öt éve bajtársak vagyunk, s még azelőtt volt egy alkalom, hogy neki köszönhettem az életemet. De hát Szicíliában élek, úgyhogy nyíltan nem szegülhetek szembe Don Crocéval. Borotvaélen táncolok kettejük között, de sose fogom elárulni Giulianót. Mit kertel ez itt összevissza?, tűnődött Michael. Miért lehetetlen egyenes választ kapni bárkitől is? Mert ez itt Szicília, gondolta. A szicíliaiak irtóznak az igazságtól. Zsarnokok és inkvizítorok évezredeken át kínzással akarták kicsikarni belőlük az igazságot. A római kormány a maga törvényes eszközeivel követeli az igazságot. A pap a gyóntatószékben az örök tűz kínjaival riogatva parancsol igazmon-

dást. Csakhogy az igazság hatalmat ad, eszköz az ember kezében – miért adná ki bárki is? Michael arra gondolt, kénytelen lesz megtalálni a maga eszközeit; vagy esetleg dolgavégezetlen hazautazni, méghozzá mihamarabb. Puskaporos itt a levegő: Giulianónak és Don Crocénak a jelek szerint van valami elintézetlen ügye egymással, márpedig egy szicíliai vérbosszú örvényébe sodródni kész öngyilkosság. A szicíliaiak szerint ugyanis az igazságtevés egyedül helyes módja a bosszú, ráadásul az irgalmatlan vérbosszú. E katolikus szigeten, ahol minden házban ott áll a könnyező Krisztus szobra, a keresztényi megbocsátás a gyávák hitvány kibúvójának számít. – Miért került szembe Giuliano és Don Croce? – kérdezte Michael. – A Portella della Ginestra-i tragédia miatt – felelte Andolini. – Két éve történt. Attól fogva semmi sem a régi. Giuliano Don Crocét okolja. Az autó hirtelen mintha zuhant volna lefelé, olyan meredeken kezdett lejteni az út a völgybe. Elhaladtak egy normann várkastély romjai mellett: kilencszáz évvel ezelőtt azért épült, hogy rettegésben tartsa a környéket; most ártalmatlan gyíkok cikáztak, elcsatangolt kecskék bóklásztak a kövek közt. Michael odalent megpillantotta Montelepre városát. Mélyen húzódott a hegyek szoros gyűrűjében, akárcsak egy vödör, amit lelógatnak a kút fenekéig. Szabályos kört formázott, amiből egyetlen ház se lógott ki, s a késő délutáni nap izzó vörös fényben fürösztötte kőfalait. A Fiat egy kanyargós sikátorban gurult lefelé, míg egy szakasz csendőr el nem állta az útját. Andolini lefékezett. Az egyik csendőr a géppisztolyával intett, hogy szálljanak ki. Andolini megmutatta az iratait. Michael azt a különleges, vörös szegélyű engedélyt látta a kezében, amelyről tudta, hogy csak a római igazságügy-miniszter adhatja ki. Michaelnak is volt ilyen, de azzal az utasítással kapta, hogy

csak a legvégső esetben vegye elő. Hogyan jut egy Andoliniféle ilyen mindenható okmányhoz? Visszaültek a kocsiba, és hajtottak tovább Montelepre szűk utcáin; oly szűkek voltak ezek az utcák, hogy ha szembejön egy másik kocsi, nem férnek el egymás mellett. Minden háznak elegáns erkélye volt és színes homlokzata. Sok volt kékre festve, valamivel kevesebb fehérre, némelyik rózsaszínre. Akadt egy-két sárgára festett ház is. Ilyentájt az asszonyok odabent voltak, vacsorát főztek a férjüknek. Gyerek nem volt az utcán. Viszont minden sarkon két csendőr álldogált. Montelepre olyan volt, mint egy megszállt város statárium idején. Csak néhány öregember nézett le az erkélyekről, rezzenetlen, kőkemény arccal. A Fiat az egyik házsoron egy rikító kék ház előtt állt meg; a kapu kovácsoltvas rácsa G betűt mintázott. Hatvan év körüli, alacsony, inas férfi nyitott kaput, csíkos, sötét amerikai öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselt. Ő volt Giuliano apja. Gyors mozdulattal, de szeretetteljesen ölelte meg Andolinit. Michaelt szinte hálásan veregette vállon, miközben beljebb tessékelte őket. Giuliano apjának arca olyan ember szenvedését tükrözte, aki egy szeretett hozzátartozójának közeli halálát várja. Szemlátomást erősen uralkodott az érzelmein, de úgy simított végig az arcán, mintha helyre akarná igazítani vonásait. A teste megfeszült, szögletesen mozgott, ám egy kicsit imbolygott. Jókora nappaliba léptek be, ami egy szicíliai kisváros mércéje szerint fényűzően volt berendezve. A szobát egy hatalmasra nagyított fénykép uralta, ovális, csontszínű fakeretben. A nagyítás folytán a felismerhetetlenségig szemcsés volt, de Michael mindjárt tudta, hogy csakis Salvatore Giulianót ábrázolhatja. Alatta egy kerek fekete asztalkán fogadalmi mécses égett. Egy másik asztalon bekeretezett fénykép állt, ez már jóval élesebb volt. Apa, anya és fiuk egy vörös függöny előtt: a fiú féltő, birtokló mozdulattal öleli át

anyját. Salvatore Giuliano farkasszemet nézett a fényképezőgéppel, mintegy kihívóan. Ritka jóképű volt, arca akár egy görög szoboré: erőteljes, márványból faragott vonások, telt, érzéki ajak, távol ülő ovális szem félig lehunyt szemhéjjal. Olyan ember arca volt ez, aki nem kétkedik önmagában, aki eltökélte, hogy rákényszeríti akaratát a világra. És amitől Michael a leginkább meglepődött: az arc megnyerőén derűs volt. Voltak róla más fényképek is, a nővéreivel és sógoraival, de ezek a képek szinte eldugva álltak félhomályos sarokasztalokon. Giuliano apja a konyhába vezette őket. Felesége elfordult a tűzhelytől, hogy üdvözölje őket. Maria Lombardo Giuliano sokat öregedett a szomszéd szobában álló fényképéhez képest: mintha kicserélték volna. Udvarias mosolya görcsös vicsorításnak hatott megviselt, csontig aszalódott arcán, bőre kiszáradt, kicserepesedett. Hosszú haja dúsan omlott a vállára, de széles ősz csíkok húzódtak benne. A legmegdöbbentőbb azonban a szeme volt. Szinte szurokfeketén csillogott benne a gyűlölet az egész világgal szemben, amiért összeroppantja őt és a fiát. Férjére és Stefano Andolinire ügyet sem vetett, egyenesen Michaelnak szegezte a kérdést: – Segíteni akar a fiamon vagy sem? – A másik két férfi meghökkent a nyers kérdés hallatán, de Michael sokat sejtetően mosolygott. – Igen. Én a maguk pártján vagyok. Ettől kissé felengedett az asszonyban a feszültség; arcát a tenyerébe temette, mintha valami csapást várt volna. Andolini próbálta megnyugtatni: – Beniamino atya is el akart jönni, de mondtam, hogy nem örülnétek neki. Maria Lombardo felemelte a fejét; Michael nem győzte csodálni, mennyire tükröződik minden érzelem az arcán: a megvetés, a gyűlölet, a félelem. Szavainak gunyorosságához illett a fogcsikorgós mosoly. Arca önkéntelen fintorokba rándult. – Áldott jószívű ember az a Beniamino atya, meg

kell hagyni – mondta. – És az az áldott jószívűsége olyan, akár a dögvész, egy egész falu belepusztul. Olyan az az ember, mint a csalán: érj hozzá, és véresre csíp. A gyónási titkot meg továbbmondja a bátyjának, az ördögnek nemcsak a maga lelkét adja el. Giuliano apja csitítóan közbeszólt, mintha egy őrültet próbálna nyugtatgatni: – Don Croce a jóakarónk. Ő hozott ki bennünket a börtönből. Az asszony dühödten kifakadt: – Á, Don Croce, a Jó Lélek, hogy az milyen kedves ember! De mondok én valamit: az a Don Croce egy kígyó. Előrefele céloz a puskájával, és a mellette álló barátját lövi agyon. Úgy volt, hogy ő meg a fiunk, ők ketten lesznek Szicília urai; most meg Turi kivert kutyaként bujkál a hegyekben, a Jó Lélek pedig Palermóban éli világát a kurváival. Don Croce csak füttyent egyet, és Róma a talpát nyalja. Pedig jóval több szárad a lelkén, mint a mi Turinknak. Ő gonosz, a mi fiunk jó. Volnék csak férfi, mint te, én megölném Don Crocét! Elintézném a Jó Lelket. – Megvetően legyintett. – Ti, férfiak, nem értetek semmit. Giuliano apja közbevágott: – Tudtommal a vendégünknek mindjárt tovább kell mennie, és még harapnia is kell valamit, mielőtt megbeszéljük a dolgot. Felesége ettől tüstént átváltozott anyáskodó háziasszonynyá: – Jaj, szegény ember, egész nap úton van miattunk, és hallgatnia kell Don Croce hazudozását meg az én zagyválásomat. Hova megy tovább? – Trapaniba – felelte Michael. – Reggelre oda kell érnem. Apám barátainál leszek, amíg a maguk fia meg nem érkezik. Csend lett a szobában. Michael érezte, itt mindenki tudja az ő történetét. Látják a sebhelyet, amelytől fél arca immár két éve horpadt. Giuliano anyja odalépett hozzá, és megölelte. – Igyanak egy pohár bort – mondta. – Aztán járjanak egyet a városban. Egy óra múlva az asztalon lesz a vacsora.

Addigra megjönnek Turi barátai is, és meghányhatjukvethetjük a dolgokat. Andolini és Giuliano apja közrefogta Michaelt, és sétára indultak Montelepre szűk utcáin. Most, hogy a nap már lebukott a láthatáron, a kockakövek feketén csillogtak. A szürkületben hármukon kívül csupán a csendőrök járták az utcákat. A Via Belláról jobbra-balra még szűkebb mellékutcák ágaztak le, mérges kígyókként kacskaringózva. Kihaltnak rémlett a város. – Nagy élet volt itt azelőtt – szólalt meg Giuliano apja. – Szegénynek ugyan mindig is koldusszegény volt a város, mint egész Szicília, nagy volt a nyomor, de legalább volt benne élet. Most a városból több mint hétszázán vannak börtönben; azzal csukták le őket, hogy a fiam bűntársai. Java részük ártatlan, de a kormány mégis lecsukatja őket, hogy a többiek beijedjenek és föladják az én Turimat. Vagy kétezer csendőr vette körül a várost, több ezer meg a hegyekben kajtat utána, így aztán az emberek most már nem ülnek ki vacsorázni a ház elé, a gyerekeket nem engedik az utcán játszani. A csendőrök meg úgy be vannak rezelve, hogy ha egy nyúl átszalad az úton, már lőnek. Sötétedés után kijárási tilalom van, s ha egy asszony átmegy szomszédolni és elkapják, hallgathatja, mi mindennek hordják le. A férfiakat bezsuppolják a palermói börtönbe, ott kínozzák őket. – Nagyot sóhajtott. – Amerikában meg nem történhetne ilyesmi. Átkozom a napot, amikor eljöttem onnan. Megálltak, amíg Stefano Andolini rágyújtott egy rövid szivarra. Megszívta párszor, és mosolyogva mondta: – Az az igazság, hogy minden szicíliai inkább szagolja a falujának a ganaját, mint a legfinomabb párizsi parfümöt. Én is minek vagyok itt? Kiszökhettem volna Brazíliába, mint ahogy voltak, akik ki is szöktek. De hát mi, szicíliaiak, mi már csak ott szeretünk, ahol születtünk; csak Szicília nem szeret bennünket. Giuliano apja a fejét csóválta. – Bolond voltam, hogy

visszajöttem. Ha csak pár hónapot várok, az én Turim jog szerint amerikai lett volna. De az ottani levegő alkalmasint már az anyaméhben megcsapta. Különben miért izgatta volna a fiamat a mások baja, olyanoké, akik nem vérrokonai? Mindig olyan nagy eszméi voltak, mindig az igazságról szónokolt. Egy igazi szicíliai a kenyérről beszél. Ahogy mentek a Via Bellán, Michael figyelmét nem kerülte el, hogy a város ideális terep a csapdaállításhoz és a gerillaharchoz. Az utcák olyan keskenyek, hogy csak egy gépjármű fér el rajtuk, sőt sok utcán még az sem, legföljebb az öszvér húzta kordé; a szicíliaiak mindmostanáig ilyennel szállították az árut. Ezekben a sikátorokban néhány ember is feltartóztathatja a betolakodókat, aztán felmenekülhet a várost körülvevő mészkősziklás hegyekbe. Leértek a főtérre. Andolini rámutatott a tér legfontosabb épületére, a kis templomra: – Ebben a templomban húzódott meg Turi, amikor a csendőrök először el akarták fogni. Azóta kámforrá vált. – A három férfi úgy meredt a templomkapura, mintha Salvatore Giuliano bármely pillanatban megjelenhetne előttük. A nap már rég lehanyatlott a hegyek mögött, ők pedig visszatértek a házba, épp a kijárási tilalom kezdetére. Odabent két idegen férfi várt rájuk, azaz csak Michaelnak voltak idegenek: Giuliano apját megölelték, Stefano Andolinivel pedig kezet fogtak. Az egyik egy vékony, falfehér arcú fiatalember volt, nagy, sötét, lázasan csillogó szemmel. Szépfiús bajuszkát viselt, és szinte nőiesen csinos volt, de amúgy csöppet sem hatott nőiesnek. Az olyan férfi büszke kegyetlensége sugárzott belőle, aki mindenáron parancsolni akar. Amikor Gaspare Pisciotta néven mutatták be, Michael alig hitt a fülének. Pisciottáról tudta, hogy Turi Giuliano alvezére, unokatestvére és legjobb barátja. Giuliano után az ő fejére volt kitűzve a legmagasabb vérdíj: ötmillió líra. Michael a hallottak alapján sokkal fenyegetőbb, marconább

alaknak képzelte Gaspare Pisciottát. Erre itt állt előtte egy vékonydongájú fiú, arcán a tüdővész lázrózsáival. Itt, a kétezer csendőr által körülfogott Monteleprében. A másik férfin legalább annyira meglepődött, de más okból. Amikor először ránézett, meghökkent. A férfi olyan alacsony volt, hogy törpének lehetett volna nézni, de méltóságteljes tartásából Michael nyomban megérezte, hogy ha elárulja zavarát, halálosan megsérti a kis embert. Kifogástalan szabású, szürke, csíkos öltönyt viselt, vajszínű ingén széles, ezüstös, drágának látszó nyakkendő pompázott. Dús haja majdnem teljesen ősz volt, pedig nem lehetett több ötvenévesnél. Elegáns volt; már amennyire egy ilyen alacsony ember elegáns lehet. Megnyerő volt az arca: csontos, de a szája nagy és érzékien ívelt. Mégiscsak észrevette Michael zavarát, és ironikus, de barátságos mosollyal üdvözölte. Ettore Adonis professzorként mutatták be. Maria Lombardo Giuliano a konyhaasztalon terített vacsorához. Az erkélyajtónál ülve látták az ég vöröslő alját s a környező hegyeket, melyeket homályba burkolt a leszálló sötétség. Michael lassan evett, tudta, hogy mindenki őt méregeti. Az étel nagyon egyszerű volt, de jó: spagetti tintahalmártással és csípős, borsos-paradicsomos nyúlpörkölt. Gaspare Pisciotta törte meg a csendet; szicíliai tájnyelven beszélt. – Szóval te volnál a fia annak a Vito Corleonénak, aki állítólag még a mi Don Crocénknál is nagyobb ember. És te fogod megmenteni a mi Turinkat, he? Kiszámított gúny bujkált a hangjában, valamiféle „kérd ki, ha mered‖ kihívás. Mosolya mintha megkérdőjelezte volna minden tett indítékát. Azt sugallta: jó, igaz, hogy jót cselekszel, de neked mi hasznod belőle? Ezzel együtt csöppet sem volt sértő; tudta, kicsoda Michael, tudta, hogy ugyanúgy gyilkos, mint ő. – Apám utasításait követem – felelte Michael. – Trapaniban kell várnom, amíg Giuliano megérkezik hozzám.

Akkor aztán elviszem Amerikába. Pisciotta komolyra fordította a szót: – No és ha Turi a te kezedben lesz, garantálod a biztonságát? Meg tudod védeni Rómával szemben? Michael érezte, hogy Giuliano anyja rászegezi a tekintetét, arca megfeszül az aggodalomtól. Óvatosan megválogatta a szavait: – Annyit garantálok, amennyit az ember garantálhat a végzettel szemben. Mindenesetre én bizakodom. Látta, hogy az asszony megkönnyebbül; Pisciotta azonban felcsattant: – Én viszont nem bizakodom! Délután bizalommal voltál Don Crocéhoz. Elmondtad neki a szökési tervedet. – Miért ne mondtam volna? – vágott vissza Michael. Meglepte, hogyan tudhatta meg Pisciotta ilyen hamar, miről beszéltek ebéd közben Don Crocéval. – Apám azt üzente, Don Croce fogja megszervezni, hogy Giuliano eljusson hozzám. Egyébként pedig csak az egyik szökési tervet mondtam el neki. – Miért, több is van? – kérdezte Pisciotta. Látta, hogy Michael habozik. – Beszélj nyugodtan! Ha már azokban se lehet bízni, akik most itt vannak, akkor Turi elveszett ember. Ekkor szólalt meg először a kis ember, Ettore Adonis. Meglepően zengő hangja volt, akár egy született szónoknak, aki arra hivatott, hogy meggyőzze az embereket. – Kedves Michael, tudnod kell, hogy Don Croce ellensége Turi Giulianónak. Édesapád nincs tisztában a mostani helyzettel. Nyilvánvaló, hogy csak bizonyos óvintézkedések mellett bízhatjuk rád Turit. – Mindezt irodalmi olaszsággal mondta, nem szicíliai tájnyelven. Giuliano apja közbeszólt: – Én bízom Don Croce ígéretében, hogy segít a fiamnak. Ez nem lehet vitás. – Akkor is amondó vagyok, hogy ismernünk kell a terveket – erősködött Ettore Adonis. – Azt elmondhatom, amit Don Crocénak mondtam – hagyta rá Michael. – De ugyan miért mondanám el bárkinek

is a többi tervemet? Ha azt kérdezném, hol rejtőzik most Turi Giuliano, megmondanátok? Látta, hogy Pisciotta egyetértő mosollyal nyugtázza a válaszát. Ettore Adonis viszont így szólt: – A kettő nem ugyanaz. A te szempontodból mindegy, hol rejtőzik Turi. Nekünk viszont tudnunk kell, mik a terveid. Michael nem jött ki a sodrából. – Semmit se tudok rólatok – mondta. Mosoly ragyogott fel Ettore Adonis megnyerő arcán. A kis ember felállt, és bólintott. – Bocsáss meg – mondta szívből jövően. – Kiskorában én voltam Turi tanítója, sőt a szülei azzal is megtiszteltek, hogy engem kértek fel keresztapjának. Most a történelem és az irodalom professzora vagyok a palermói egyetemen. De leginkább az szól mellettem, amit ennél az asztalnál mindenki igazolhat: mindig is tagja voltam Giuliano bandájának, most is az vagyok. Stefano Andolini rábólintott: – Én is tagja vagyok a bandának. Tudod a nevemet, tudod, hogy az unokabátyád vagyok. De nem tudod, hogy Fra Diavolo* is én vagyok. Ez is legendás név volt Szicíliában, Michael sokszor hallotta. Nemhiába van gyilkosképe, gondolta. Ő is bujkál, vérdíj van kitűzve a fejére. Délután mégis egy asztalnál ült Velardi felügyelővel. Mindenki az ő szavát leste. Michaelnak esze ágában sem volt felfedni a végső esetre tartogatott terveit, de tudta, hogy valamit mondania kell. Giuliano anyja merőn nézte. Michael egyenesen hozzá intézte a szavait. – A dolog roppant egyszerű – mondta. – Először is közölnöm kell, hogy legföljebb egy hetet várhatok. Régóta nem voltam otthon, apámnak pedig szüksége van a segítségemre saját elintézendő ügyeihez. Gondolom, azt mondanom sem kell, mennyire szeretnék már a családommal lenni. Apám azonban úgy kívánja, hogy segítsek a maguk fiának. Legutóbb azt üzente a kül*

Ördög testvér

dönccel, hogy keressem fel Don Crocét, aztán menjek tovább Trapaniba. Ott a helybéli Don villájában szálljak meg. Amerikából jött emberek fognak várni rám, akikben vakon megbízhatok. Hozzáértő emberek. – Rövid szünetet tartott. A „hozzáértő‖ szónak Szicíliában sajátos csengése volt, többnyire a maffia magas rangú ítélet-végrehajtóira alkalmazták. Michael tovább mondta: – Amint Turi jelentkezik nálam, biztonságban van. A villa valóságos erődítmény. Pár órán belül hajóra szállunk, ami gyorsan elvisz bennünket egy afrikai kikötőbe. Ott egy különgép vár minket, azzal rögtön továbbrepülünk Amerikába, ahol aztán apám gondoskodik a védelméről, úgyhogy többé nem kell aggódniuk érte. – Mikortól tudod várni Turi Giulianót? – kérdezte Ettore Adonis. – Hajnalra Trapaniban leszek – felelte Michael. – Akkortól számítva még huszonnégy órát kérek. Giuliano anyja hirtelen sírva fakadt. – Az én szegény Turim nem bízik már senkiben. Nem fog elmenni Trapaniba. – Akkor nem tudok segíteni rajta – mondta hűvösen Michael. Az asszony ettől egészen magába roskadt. Pisciotta sietett a vigasztalására. Megcsókolta, átölelte. – Ne félj, Maria Lombardo. Énrám még mindig hallgat Turi. Majd megmondom neki, hogy mi mind bízunk ebben az amerikaiban. Mert bízunk, nem? – Kérdőn nézett a többiekre, azok bólintottak. – Én magam viszem el Turit Trapaniba. Mindenki elégedettnek látszott. Michael rájött, hogy a hűvös válaszával nyerte meg a bizalmukat. Szicíliaiak lévén, gyanakvással fogadták, ha valaki puszta szívjóságból kínálgatta az önzetlen segítségét. Őt viszont idegesítette az óvatoskodásuk és hogy apja tervei fölborulnak. Kiderült, hogy Don Croce ellenség, Giuliano pedig lehet, hogy nem érkezik meg egyhamar, sőt lehet, hogy egyáltalán nem. De hát kije neki Turi Giuliano? S ha már itt tartunk – fordult meg ismét Michael fejében –, kije Giuliano az ő apjának?

Betessékelték a kis nappaliba, ahol az anya kávét és ánizslikőrt szolgált fel, mentegetőzve, amiért nincs édesség. Azt mondták, az ánizslikőr jó lesz lélekmelegítőnek a hosszú éjszakai útra. Ettore Adonis arany cigarettatárcát húzott elő elegáns zakójának zsebéből, körbekínálta, aztán a maga finom vonalú szájába is dugott egy cigarettát, s oly önfeledten terpeszkedett el a székében, hogy a lába a levegőben lógázott. Olyan volt, akár egy zsinegen lógó bábfigura. Maria Lombardo a falon függő, kinagyított fényképre mutatott. – Hát nem szép fiú? És amilyen szép, olyan jó is. A szíve szakadt meg, amikor bujdosó lett. Emlékszik arra a szörnyű napra, Adonis úr? Meg az a sok hazugság, amit Portella della Ginestra után összehordtak! Az én fiam sosem csinálna olyasmit. A férfiak zavartan hallgattak. Michael egyre kíváncsibbá vált, mi történt Portella della Ginestránál, de nem akart rákérdezni. – Amikor én tanítottam Turit, falta a könyveket – mondta Ettore Adonis. – Kívülről tudta a Nagy Károlyról és Rolandról szóló legendákat; most pedig ő maga is legenda. Nekem is a szívem szakadt meg, amikor bujdosó lett belőle. – Még szerencsés, ha élve megússza – mondta Giuliano anyja keserűen. – Jaj, miért is akartuk, hogy a fiunk itt szülessen meg?! No persze azért, hogy igazi szicíliai legyen. – Dühösen, keserűen felnevetett. – Hát az lett. Bujkál, retteg az életéért, és vérdíj van a fejére kitűzve. – Elhallgatott, majd szenvedélyes meggyőződéssel csattant fel: – Pedig az én fiam szent ember! Michael észrevette, hogy Pisciotta arcán mosoly bujkál: mint mikor valaki gyerekeiket elfogultan magasztaló szülőket hallgat. Még Giuliano apja is türelmetlenül fészkelődött. Stefano Andolini ravaszul mosolygott. Pisciotta szólalt meg, szelíden, de hűvösen: – Azért csak ne állítsd be ma született báránynak a fiadat, Maria Lombardo. Többet adott, mint amennyit kapott; az ellenségei most is félnek tőle.

Giuliano anyja lecsillapodva folytatta: – Tudom, hogy sokszor ölt, de sose igazságtalanul. És mindenkinek hagyott időt, hogy könnyítsen a lelkén, és elmondja az utolsó imáját. – Kézen ragadta Michaelt, kivitte a konyhába, és onnan is ki az erkélyre. – Ezek közül egy se tudja, milyen igazából az én fiam. Hogy milyen kedves, jószívű. Meglehet, férfiak előtt keménynek kell látszania, de nekem mindig igazi önmagát mutatta. Mindenben szót fogadott nekem, sosem volt tiszteletlen. Szerető, kötelességtudó fiú volt. Amikor föl kellett mennie a hegyekbe, az első napokban csak nézett lefelé, de nem látott engem. Én meg néztem fölfelé, és nem láttam őt. De éreztük egymást, egymás szeretetét. És most is érzem, hogy lélekben itt van. S ha arra gondolok, hogy ott van egyedül a hegyekben, és ezer meg ezer katona vadászik rá, a szívem szakad belé. Maga talán az egyetlen, aki meg tudja menteni, ígérje meg nekem, hogy megvárja! – Erősen szorította Michael kezét, arcán patakzottak a könnyek. Michael kinézett az erkélyen: Montelepre városa sötétbe borulva lapult a nagy hegyek tövében, csak a főtéren pislákolt némi fény. Az eget csillagtakaró fedte. Odalent az utcákon meg-megcsörrentek a fegyverek, s a járőröző csendőrök rekedt kiáltásai hallatszottak. Mintha kísértetek lepték volna el a várost. Kísértetek az enyhe nyáresti levegő dús citromfaillatában, a bogársereg halk zümmögésében, egy-egy elbóklászott járőr társait szólongató kiáltásában. – Várok, ameddig tudok – mondta szelíden Michael. – De édesapámnak szüksége van rám otthon… Rá kell vennie a fiát, hogy jöjjön el hozzám. Az asszony bólintott, aztán visszavitte Michaelt a többiekhez. Pisciotta idegesen járkált fel-alá a szobában. – Úgy döntöttünk, inkább itt maradunk hajnalig, akkor jár le a kijárási tilalom. Ezek a katonák hamar meghúzzák a ravaszt, még valami baj történne. Nincs ellene kifogásod? – kérdezte Michaelt. – Nincs. Persze csak ha nem vagyunk terhére a háziak-

nak. Erre csak legyintettek. Nemegyszer átvirrasztották már az éjszakát, amikor Turi Giuliano lelopózott a városba, hogy meglátogassa a szüleit. Egyébként is volt bőven mit megbeszélniük, sok részletet kellett még tisztázni. Kényelembe helyezték magukat a hosszú éjszakára. Ettore Adonis levetette a zakóját s a nyakkendőjét, de még így is elegánsnak hatott. Giuliano anyja nekiállt kávét főzni. Michael kérte, hogy mondjanak el mindent, amit csak tudnak Turi Giulianóról. Úgy érezte, meg kell értenie a fiút. A szülők megint elmondták, milyen áldott jó gyerek volt Turi világéletében. Stefano Andolini elmesélte, hogy Turi Giulianónak köszönheti az életét. Pisciotta vicces történeteiből pedig megtudta, hogy Turi vakmerő, szereti a tréfát, és nem kegyetlen dúvad. Az árulókkal s az ellenségeivel ugyan könyörtelenül tud bánni, de se kínzással, se megalázással nem sérti emberi méltóságukat. Aztán elmesélték a Portella della Ginestra-i tragédia történetét. – Sírt utána – mondta Pisciotta. – Az egész banda szeme láttára sírt. – Az nem lehet, hogy ő gyilkolta meg azokat az embereket! – csattant fel Maria Lombardo. – Tudjuk – csitította Ettore Adonis. – Tudjuk, hogy mindig is jószívű volt. – Michaelhoz fordulva folytatta: – Úgy szerette a könyveket, hogy azt hittem, költő vagy tudós lesz belőle. Lobbanékony volt, de sosem kegyetlen. Ártalmatlan volt a haragja. De az igazságtalanságot, azt nem szenvedhette. Gyűlölte a csendőröket, amiért durvák a szegényekkel, és hajbókolnak a gazdagok előtt. Már gyerekkorában feldühödött, ha olyasmit hallott, hogy egy gazda nem tarthatta meg a termését, nem ihatta meg a saját borát, nem ehetett a disznókból, amiket ő maga vágott le. Mégis szelíd fiú volt. – Hát most nem olyan szelíd – nevetett föl Pisciotta. – Te pedig, Ettore, ne játszd meg most a kis tanító bácsit. Lóháton te is ugyanolyan nagy ember voltál, mint bármelyikünk.

Ettore Adonis szigorú pillantást vetett rá. – Aspanu, az idő most nem alkalmas viccelődésre – mondta. – Ne hidd, hogy meg tudsz ijeszteni, kis ember – vágott vissza Pisciotta. Michael figyelmét nem kerülte el, hogy Pisciottának Aspanu a gúnyneve, s hogy a két férfi közt mélyen gyökerező ellenszenv van. Pisciotta minduntalan a másik alacsony termetére célozgatott, Adonis pedig folyton keményebb hangot ütött meg, ha Pisciottához szólt. Tulajdonképpen valamennyiük között a kölcsönös bizalmatlanság uralkodott: Stefano Andolinivel mindenki tartotta a három lépés távolságot, Giuliano anyja meg érzékelhetően nem volt teljes bizalommal senki iránt sem. Ám ahogy telt az éjszaka, világossá vált, hogy Turit valamennyien szeretik. – Van valami testamentum, amit Turi Giuliano írt – szólalt meg óvatosan Michael. – Hol van ez most? Hosszas hallgatás volt a válasz, minden tekintet Michaelt fürkészte. A bizalmatlanságuk egyszeriben kiterjedt rá is. Végül Ettore Adonis törte meg a csendet: – Az én tanácsomra kezdte írni, az én segítségemmel. Minden lapján rajta van Turi kézjegye. Le van írva benne minden titkos megállapodás Don Crocéval, a római kormánnyal s a színtiszta igazság Portella della Ginestráról. Ha ez nyilvánosságra kerül, a kormány biztosan belebukik. Ez Giuliano végső aduja, végveszély esetére. – Akkor remélem, biztos helyen van – mondta Michael. – Persze – felelte Pisciotta. – Don Croce nagyon szeretné megkaparintani a testamentumot. – Ha eljön az ideje, eljuttatjuk magához – mondta Giuliano anyja. – Esetleg kiküldheti Amerikába a lánnyal. – Milyen lánnyal? – hökkent meg Michael. Mindenki zavartan, feszengve kerülte a tekintetét. Tudták, hogy ez kellemetlen meglepetés, és tartottak Michael reagálásától. Giuliano anyja válaszolt: – A fiam jegyesével. Várandós. – A többiekhez fordult. – Nem fog levegővé válni. Hát akkor

jobb mindjárt tisztázni, hogy elviszi-e a lányt is vagy sem. – Igyekezett palástolni, de szemlátomást aggódva várta Michael válaszát. – Ő is odamegy magához Trapaniba. Turi azt akarja, menjen előre Amerikába. Aztán ha majd visszaüzen, hogy minden rendben, akkor megy el magához Turi. – Erre nem kaptam utasítást – forgatta a szót Michael. – Előbb meg kellene beszélnem a trapaniakkal, hogyan hozzuk össze időben. Tudtommal maguk is a fiuk után mennének Amerikába. Nem várhatna a lány is addig? Pisciotta köntörfalazás nélkül kimondta: – A lánnyal vizsgázol. Ha ő visszaüzeni a titkos jelszót, Giuliano tudni fogja, hogy nemcsak tisztességes, de okos emberrel van dolga. Csak akkor bízhat benne, hogy biztonságosan kijuttatod Szicíliából. Giuliano apja mérgesen közbeszólt: – Megmondtam már neked, Aspanu, és a fiamnak is: Don Corleone a szavát adta, hogy segít nekünk. – Nekem Turi így hagyta meg – mondta békülékenyen Pisciotta. Michael gyorsan összeszedte a gondolatait. Végül így szólt: – Azt hiszem, ez nagyon jó ötlet, így kipróbáljuk az útvonalat, és meglátjuk, veszélytelen-e. – Esze ágában sem volt ugyanazon az útvonalon kivinni Giúlianót. Maria Lombardóhoz fordult: – Maga és a férje is elmehetne a lánynyal. – Kérdőn nézett rájuk, de mindketten a fejüket rázták. – Nem rossz ötlet – mondta rábeszélően Ettore Adonis. – Nem megyünk el Szicíliából, amíg a fiunk itt van – jelentette ki Giuliano anyja. Giuliano apja rábólintott. Michael kitalálta, mi jár a fejükben. Nem akarnak Amerikában lenni, ha Turi Giuliano esetleg meghal Szicíliában. Itt a helyük, hogy meggyászolják, eltemessék, virágot vigyenek a sírjára. A tragikus vég az övék. A lány elmehet, őt csak szerelem fűzi Turihoz, nem vérségi kötelék. Az éjszaka Maria Lombardo Giuliano mutatott

Michaelnak egy albumot: kivágott újságcikkek voltak benne, plakátok, amelyeken a római kormány egyre magasabb vérdíjakat tűzött ki Giuliano fejére. Mutatott egy képriportot is, amely az amerikai Life magazinban jelent meg 1948-ban. A szövegben az állt, hogy Giuliano a modern idők legnagyobb banditája, olasz Robin Hood, aki kirabolja a gazdagokat, hogy segítse a szegényeket. Közölték Giuliano egyik híres levelét is, amelyet az újságoknak küldött, így szólt: „Öt éve azért küzdök, hogy szabaddá tegyem Szicíliát. Amit elvettem a gazdagoktól, a szegényeknek adtam. Mondja meg Szicília népe, hogy bűnöző vagyok-e vagy szabadságharcos. Ha ellenem szólnak, a törvény kezére adom magamat. Ám mindaddig, amíg pártomat fogják, minden eszközzel folytatom háborúmat.‖ Nem épp egy űzött banditára valló szavak, annyi szent, gondolta Michael, Maria Lombardo büszkeségtől ragyogó arcát nézve. Úgy érezte, megérti az asszonyt, aki nagyon emlékeztette a saját anyjára. Arcára barázdákat szántott a bánat, de szeme tüzesen csillogott a feltétlen anyai szeretettől s az elszántságtól, hogy tovább vívja a csatát sorsával szemben. Végre megvirradt; Michael felkelt és elbúcsúzott. Meglepődött, amikor Giuliano anyja forrón megölelte. – Emlékeztet a fiamra – mondta az asszony. – Megbízom magában. – A kandallópárkányról leemelt egy fa Madonna-szobrot. A fekete figurának négeres vonásai voltak. – Fogadja ezt el ajándékba! Ez az egyetlen értéktárgyam, amit adhatok magának. – Michael szabadkozott, de az asszony rátukmálta. – Nem sok ilyen szobor van már Szicíliában – mondta Ettore Adonis. – Furcsák, de hát nagyon közel vagyunk Afrikához. – Mindegy, milyen az arca, imádkozni akkor is lehet hozzá – mondta Giuliano anyja. – Azt igen – szólalt meg Pisciotta. – Épp annyi jót lehet

várni tőle, mint a másiktól. – Lekicsinylés sejlett a hangjában. Michael figyelte, hogyan búcsúzkodik Pisciotta Giuliano anyjától. Szemlátomást őszintén szerették egymást. Pisciotta kétfelől arcon csókolta az asszonyt, nyugtatólag vállon veregette. De Maria Lombardo a férfi vállára hajtotta a fejét, és így szólt: – Aspanu, Aspanu, úgy szeretlek téged, akár a fiamat. Ne hagyd, hogy megöljék Turit! – Sírt. Pisciotta minden hűvössége felengedett, a teste elernyedt, sötét, csontos arcán megenyhültek a vonások. – Amerikában fogtok megöregedni mind – mondta. Aztán Michaelhoz fordult: – Még a héten elviszem hozzád Turit. Gyorsan, nesztelenül lépett ki az ajtón. Neki is volt különleges, vörös szegélyes igazolványa, nyugodtan nekivághatott az útnak, hogy aztán eltűnjön a hegyekben. Ettore Adonis ott maradt Giulianóéknál, bár saját háza volt a városban. Michael beült Stefano Andolini mellé a Fiatba; keresztülhajtottak a főtéren, majd rákanyarodtak a Castelvetranón át a tengerparti Trapaniba vezető útra. Andolini lassan, bizonytalanul vezetett, s úton-útfélen feltartóztatták őket a katonák, így hát dél is elmúlt, mire megérkeztek Trapaniba.

II. könyv

Turi Giuliano 1943

2. fejezet

1943 szeptemberében Ettore Adonis a történelem és irodalom professzora volt a palermói egyetemen. Ritka alacsony termete miatt kollégái sokkal kevesebb tisztelettel kezelték, mint amennyit tehetségével érdemelt volna. De hát Szicíliában megszokott, mi több, hagyományos dolog, hogy valakire valamilyen testi fogyatékossága miatt bántó gúnyneveket aggatnak. A professzor igazi értékével egyetlen ember volt tisztában: az egyetem rektora. 1943 szeptembere nagy változást hozott Ettore Adonis életébe. Dél-Olaszországban véget ért a háború. Az amerikai hadsereg elfoglalta Szicíliát, s a szárazföldön folytatta az előrenyomulást. A fasizmus meghalt, Olaszország újjászületett; Szicília szigetének pedig ezernégyszáz év óta először nem volt igazi ura. Ettore Adonis azonban jobban ismerte a történelem fintorait, hogysem nagy reményeket táplált volna. A maffia máris azon mesterkedett, hogy megkaparintsa a törvénytevő hatalmat Szicíliában. A maffia burjánzó hatalma pedig éppoly pusztító lehet, mint bármely államszervezeté. Dolgozószobájának ablakából a professzor végigjártatta tekintetét az egyetem épületein: az egész egyetemi negyed alig néhány épületből állt. Kollégiumok nem is voltak, az Angliában és Amerikában szokásos bentlakásos rendszer itt ismeretlen. Itt a hallgatók többnyire otthon tanulnak, és meghatározott időszakonként konzultálnak oktatóikkal. Az előadásokat büntetlenül el lehet lógni, csak a vizsgákat kell letenni valahogy. Ettore Adonis ezt a rendszert általában sem tartotta szerencsésnek, és kivált a szicíliaiak esetében ítélte ostobának, akiket – vé-

leménye szerint – még szigorúbban kellett volna fogni, mint más országok egyetemistáit. Katedrálishoz illő ablakából látta, hogyan érkeznek vizsgaidőszak előtt egyre-másra Szicília legkülönbözőbb vidékeinek maffiafőnökei: protekciót kérni jöttek a professzorokhoz. A fasizmus idején ezek a maffiafőnökök óvatosabbak voltak, meghúzták magukat, de most, az amerikaiak által visszaállított demokrácia szabad levegőjében előbújtak, mint giliszták az eső után, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Már nem lapítottak. Szicília megannyi falvának helyi klánvezére, a maffiafőnökök, a „barátok barátai‖ ünneplőben jöttek pártfogást kérni gazdag földbirtokosok fiai, rokonai vagy más barátaik fiai számára: csupa olyan hallgatóról van szó, akinek nem ment a tanulás, és le nem tette volna a vizsgáit, hacsak valaki hathatósan közben nem jár az érdekében. Márpedig a diploma életbevágóan fontos volt. Különben hogy szabadult volna meg a család egy olyan fiútól, akinek nincs semmi ambíciója, semmi tehetsége, semmi esze? A szülőknek kellett volna eltartaniuk, életük fogytáig. Viszont egy diplomával, egy pecsétes oklevéllel az ilyen léhűtők tanárok, orvosok, parlamenti képviselők lehettek, a legrosszabb esetben is állami kistisztviselők. Ettore Adonis megvonta a vállát; a történelemben keresett vigasztalást. A szívének oly kedves britek is, a birodalom legfényesebb napjaiban, gazdag emberek mihez sem értő sarjaira bízták hadseregüket: a tehetős szülők pénzen vettek katonatiszti, hajóskapitányi rangot gyermekeiknek. A birodalom mégis virult. Igaz, az ilyen parancsnokok sokszor fölöslegesen vitték vágóhídra az embereiket, de becsületükre legyen mondva, hogy maguk is velük pusztultak, lévén a hősiesség az úriember kötelessége. Halálukkal pedig legalább az a probléma is megoldódott, hogy mihez kezdjen az állam ezekkel a semmihez sem értő, mihaszna emberekkel. Az olaszok sem ilyen lovagias szelleműek, sem ilyen hideg-

fejűen gyakorlatiasak nem voltak. Nekik a gyerekük a szemük fénye volt, óvták minden megpróbáltatástól, az állam meg vigyázzon magára, ahogy tud. Ettore Adonis legalább három helyi maffiafőnököt ismert fel az ablakából: áldozatukra lesve járkáltak fel-alá. Szövetsapkát és bőrcsizmát viseltek, vastag bársonyzakójukat a karjukon vitték, melegük lett volna benne. Gyümölcscsel megpakolt kosarak, saját termésű borral töltött fonott üvegek voltak náluk, ezeket hozták ajándékba. Nem megvesztegetésül, csupán figyelmességből, ellenszerként a rémület ellen, amely láttukra alighanem vasmarkába szorítja majd a professzorok szívét. A professzorok ugyanis javarészt maguk is szicíliaiak voltak, s jól tudták, hogy bizonyos kérésekre nem lehet nemet mondani. Az egyik maffiafőnök – olyan falusiasán öltözve, mintha a Parasztbecsület színpadáról jött volna le – belépett az épületbe, s elindult fölfelé a lépcsőn. Ettore Adonis kaján örömmel készülődött az ismerős színjátékra. Adonis ismerte ezt az embert. Buccillának hívták, juhtenyészete volt egy Partinico nevű város mellett, nem meszsze Monteleprétől. Kezet fogtak, Buccilla átadta a kosarat. – Potyog a gyümölcs a fáról, ott rohad meg a földön, hát gondoltam, hozok egy kis kóstolót a professzor úrnak – mondta. Zömök, vaskos férfi volt, testét egy egész élet kemény munkája tette erőssé. Adonis tudta róla, hogy becsületes ember hírében áll, és szerény, bár vagyont szerezhetett volna a hatalmával. Afféle régimódi maffiafőnök, aki nem gazdagságra törekszik, hanem megbecsülésre és tiszteletre. Adonis mosolyogva fogadta el a gyümölcsöt. Ugyan melyik szicíliai paraszt hagyna bármit is pocsékba menni? Száz gyerek jut minden földre eső olajbogyóra, és ezek a gyerekek olyanok, akár a sáskák. Buccilla nagyot sóhajtott. Barátságos volt, de Adonis tudta, hogy ez a barátságosság a másodperc törtrésze alatt fenyegető vadságba fordulhat, így hát megértőén mosoly-

gott, miközben Buccilla folytatta a mondókáját: – Bizony nehéz az élet. Annyi munka volna a földemen, de hát a szomszéd megkért erre a kis szívességre; hogy mondhattam volna nemet? Apám ismerte az ő apját, nagyapám az ő nagyapját. Nekem meg már csak olyan a természetem – tán ez az én keresztem –, hogy ha egy barátom megkér valamire, én azt megteszem. Hisz emberek volnánk, nem igaz? – Egyformák vagyunk mi mind, szicíliaiak – kontrázott neki Ettore Adonis. – Az a nagy jó szívünk, az a bajunk. Amiatt tudnak olyan gyalázatosán kihasználni bennünket az északiak Rómában. Buccilla ravasz tekintettel méregette. Nem lesz itt semmi baj. Hallott is valami olyat rebesgetni, hogy ez a professzor is a barátok közül való. Szemlátomást nincs megijedve. Viszont ha tényleg a barátok barátja, akkor ő, Buccilla, miért nem tud erről? Igaz ugyan, hogy a barátok közt is sok fokozat van. Akárhogy is: ez az ember ismeri a dörgést. – Azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek – folytatta Buccilla. – Mint szicíliai a szicíliaitól. A szomszédom fia az idén megbukott az egyetemen. A professzor úr buktatta meg. A szomszéd persze háborgott. De én, mikor meghallottam a professzor úr nevét, azt mondtam: „Ki? Adonis professzor úr? De hisz annál jószívűbb ember a világon nincsen! Ő aztán soha nem lenne ilyen szívtelen, ha tudná, mi van a dolog mögött. Soha!‖ Erre könnyek közt kértek, hogy mondjak el a professzor úrnak mindent. És hogy kérjem meg nagyon szépen, ugyan tessék már megváltoztatni azt a jegyet, hogy az a fiú kész ember lehessen, megkereshesse a kenyerét. Ettore Adonist nem tévesztette meg ez a kifogástalan udvariasság. Megint az olyannyira csodált angolok jutottak az eszébe, akik olyan kifinomultan tudnak gorombáskodni, hogy az ember napokig dédelgetheti magában a sértéseiket, mielőtt rájön, hogy halálosan megsebezték. Az angolok egy elegáns beszédfordulattal sebeznek; signor Buccilla viszont, ha a kérésére nemet mond, a lupara ravaszát húzza meg egy

sötét éjszakán. Ettore Adonis udvariasan szemezgette az olajbogyót és a szedret a kosárból. – Hát, nem hagyhatjuk, hogy egy fiatalembernek felkopjon az álla ebben a kegyetlen világban – mondta. – Hogy is hívják a fiút? – Mikor Buccilla megmondta, előkotort egy dossziét az íróasztalfiókjából. Végiglapozta, bár persze jól ismerte a nevet. A megbuktatott hallgató egy barom volt, bődületes marha; Buccilla utolsó birkájának több esze lehet, mint neki. Lógós szoknyapecér, nagy pofájú tahó, reménytelen analfabéta, aki képtelen megkülönböztetni az Iliászt Vergától. Mindennek dacára Ettore Adonis nyájasan mosolygott Buccillára, s a legteljesebb meglepetést színlelve mondta: – Á, tényleg, volt itt egy kis bökkenő az egyik vizsgán. De könnyen helyre lehet hozni. Csak küldje be hozzám, majd én itt felkészítem, aztán külön levizsgáztatom. Még egyszer nem fog megbukni. Kezet ráztak, Buccilla elment. Megint egy baráttal több, gondolta Ettore. Mit számít, hogy ezek a mihaszna kölykök kapnak egy diplomát, amiért nem dolgoztak meg, nem méltók rá? Az 1943-as esztendő Olaszországában kitörölhetik vele az elpuhult seggüket, és befészkelhetik magukat valami középszerű állásba. A telefon csengése szakította meg a gondolatmenetét, másfajta ingerültséget keltve benne. Egy kurta berrenés, szünet, aztán három rövid csengés. A központos nő elmélyülten bájcsevegett valakivel, eközben nyomta meg szórakozottan a kapcsológombot. Adonis ettől úgy feldühödött, hogy a szokottnál jóval harsányabban hallózott bele a kagylóba. Sajnos épp a rektor hívta. De bármily háklis volt a rektor a hivatali rang tiszteletére, most kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy felhánytorgassa e tiszteletlenséget. Hangja félelemtől reszketett, szinte könnyek közt esdekelt: – Kedves Adonis professzor úr, megkérhetném, hogy fáradjon át hozzám? Súlyos probléma merült fel, amelyet, egyedül ön old-

hat meg. A dolog halaszthatatlanul fontos. Biztosíthatom, kedves professzor úr, roppant hálás leszek érte. Ettore Adonis ideges lett ettől a hódolatteljes hangnemtől. Mit akar tőle ez a hülye? Hogy ugorja át a palermói székesegyházat? Arra a rektor sokkal alkalmasabb, gondolta Adonis keserűen: ő legalább száznyolcvanöt centi magas. Ugorjon csak ő, ne a beosztottját, Szicília legkurtább lábú emberét akarja ugratni. Adonis megint jókedvre derült, ahogy lelki szeme előtt megjelent a kép. Így hát csak annyit mondott szelíden: – Ha talán célozna rá, miről van szó, akkor útközben felkészülhetnék valamelyest. A rektor suttogóra fogta a hangját: – A tiszteletre méltó Don Croce tüntetett ki bennünket a látogatásával. Az unokaöccse orvostanhallgató, s a professzora azt tanácsolta neki, hogy talán iratkozzék ki. Don Croce azért jött, hogy a lehető legudvariasabban arra kérjen minket: gondoljuk meg. Csakhogy az Orvostudományi Karon az illető professzor köti magát ahhoz, hogy a fiú iratkozzék ki. – Ki az a bolond? – kérdezte Ettore Adonis. – A fiatal Nattore doktor – felelte a rektor. – A kar egyik kiválósága, de még kissé járatlan a világ dolgaiban. – Öt percen belül ott leszek önnél – mondta Ettore Adonis. Ahogy sietősen lépkedett a főépület felé, Ettore Adonis azt fontolgatta, mitévő legyen. Nem a rektor izgatta, ő számtalanszor hívatta már efféle ügyekben. Nattore doktor jelentette a nehézséget. Adonis jól ismerte a doktort. Kiváló orvos, kiváló oktató, a halála nagy veszteség lenne Szicíliának, a lemondása nagy veszteség az egyetemnek. Ugyanakkor fárasztóan emelkedett szellem, hajlíthatatlan és makulátlan tisztességű ember. De a nagy Don Crocéról azért neki is kellett hallania, az ő zseniális fejébe is kellett hogy szoruljon egy szemernyi józan ész. Itt valami másról lehet szó. Hosszú, fekete autó parkolt a főépület előtt, két férfi támasztotta az oldalát; hiába volt rajtuk elegáns öltöny, a sötét

küllemükön nem sokat javított. A Don sofőr-testőrei lehettek, akiket uruk az egyetemi kiválóságok iránti tiszteletből lent hagyott a látogatás idejére. Adonis figyelmét nem kerülte el, hogy meghökkennek, aztán mosolyognak apró termetén, tökéletes szabású öltönyén, a hóna alatt szorongatott aktatáskáján. Jeges pillantást lövellt feléjük, amitől zavarba jöttek. Lehetséges, hogy egy ilyen tökmag a barátok barátja? A rektor irodája inkább hasonlított könyvtárhoz, mint egy egyetem irányítójának dolgozószobájához; maga a rektor is inkább tudós volt, mint hivatalnok. Könyvespolcok borították a falakat; a bútorzat masszív volt, de kényelmes. Don Croce egy öblös karosszékben kortyolgatta a feketekávéját. Arca Ettore Adonist az egyik, Iliászban szereplő hajó orrára emlékeztette, amelyet megviseltek a hosszú évek csatái és a tengeri viszontagságok. A Don úgy tett, mintha sosem találkoztak volna, Adonis pedig hagyta, hogy bemutassák. A rektor persze tudta, hogy mindez csak komédia, a fiatal Nattore doktor azonban bedőlt neki. A rektor az egyetem legmagasabb embere volt; Ettore Adonis a legalacsonyabb. Ezért a rektor udvariasságból gyorsan a karosszékébe süppedt, csak azután szólalt meg. – Van itt egy kis nézeteltérés – mondta. Nattore doktor ingerülten felhorkant, Don Croce viszont egyetértően biccentett. A rektor folytatta. – Don Crocénak van egy unokaöccse, akinek minden vágya, hogy orvos legyen. Nattore professzor úr szerint azonban a vizsgateljesítményei nem elégségesek a diplomához. Valóságos tragédia. Don Croce idefáradt, hogy tájékoztasson az unokaöccse ügyéről, s minthogy Don Croce oly sokat tett a mi egyetemünkért, úgy véltem, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy valami elfogadható megoldást találjunk. Don Croce nyájasan, minden gúnyos felhang nélkül mondta: – Magam is tanulatlan ember vagyok, mégsem mondhatja senki, hogy sikertelen lettem volna az üzleti életben. – No persze, gondolta Ettore Adonis: ha valaki minisz-

tereket tud lepénzelni, gyilkosságokra adhat parancsot, kereskedőket és gyárosokat tarthat rettegésben, annak még írni-olvasni sem kell tudnia. Don Croce folytatta: – Én is a saját káromon tanultam. Az unokaöcsém követheti a példámat. Épp csak szegény húgomnak szakad meg a szíve, ha a fia neve előtt nem lesz ott a „doktor‖. A húgom Krisztus igaz híve, meg akarja váltani a világot. Nattore doktor, azok szenvtelenségével, akik bizonyosak a maguk igazában, csak annyit mondott: – Nem változtathatok az álláspontomon. Don Croce nagyot sóhajtott. Engesztelően folytatta: – Mit árthat az unokaöcsém? Beszerzem valami állami posztra, a hadseregbe vagy egy katolikus szeretetházba. Majd fogja az öregek kezét, és hallgatja a nyavalygásukat. Mindenkit levesz a lábáról, a vén trottyok odáig lesznek érte. Végül is mit kérek én? Hogy keverjék meg egy kicsit azokat a papírokat, amiket itt tologatnak. – Körüljártatta tekintetét a szobán, megvetően méregetve a falakat borító könyveket. Ettore Adonis idegeit felborzolta Don Croce szelídsége: ilyen embernél ez vészjelzéssel ért fel. Könnyen beszél a Don, gondolta mérgesen: ha mája egy kicsit is rendetlenkedik, az emberei azonnal kiviszik Svájcba. De Adonis tudta, hogy neki kell kiutat találnia. – Kedves Nattore doktor úr – mondta –, valamit azért bizonyára tehetünk. Pár magánóra, külön képzés egy jótékonysági kórházban… Hiába született Palermóban, Nattore doktor nem látszott szicíliainak. Világos bőrű volt, kopaszkás, és kimutatta a mérgét, amit egyetlen igazi szicíliai sem tesz ilyen kényes helyzetben. Minden bizonnyal egy réges-régi normann hódító génjei voltak a bűnösök. – Nem látja át a helyzetet, kedves Adonis kolléga – mondta Nattore. – Ez az eszement fiú mindenáron sebész akar lenni. Uram, Jézus, Szűz Mária, Szent József!, gondolta Adonis. Ezzel nem lehet szót érteni. Kollégája döbbent hallgatását kihasználva, Nattore foly-

tatta. – Az ön unokaöccsének fogalma sincs az anatómiáról. Úgy darabolt föl egy holttestet, mintha egy birkát akarna nyársra húzni. Az előadásokat többnyire ellógja, a zárthelyikre nem készül, a műtőbe úgy lejt be, mint a bálterembe. Megnyerő fiú, szó se róla, megnyerőbbet lámpással se lehet találni. De hát végső soron olyan emberről van szó, aki előbb-utóbb szikével vág bele emberi testekbe. Ettore Adonis pontosan tudta, mit gondol Don Croce. Kit érdekel, milyen csapnivaló sebész lesz a fiú? A család presztízse forog kockán, a tekintélyveszteség, ha a fiú kudarcot vall. De legyen mégoly rossz sebész, akkor sem öl meg annyi embert, mint Don Croce dolgosabb alkalmazottai. Mégsem adta be a derekát Nattore doktor, nem értette el Don Croce célzását, hogy a sebészetről hajlandó lemondani, beéri azzal, ha az unokaöccse általános orvos lehet. Ettore Adonisnak kellett elrendeznie az ügyet. – Kedves Don Croce – mondta –, biztos vagyok abban, hogy ha tovább győzködjük Nattore doktor urat, végül teljesíti az ön kívánságát. De miért vannak ilyen fellengzős ötletei az unokaöccsének, hogy sebész akar lenni? Hallottuk, hogy szeretetre méltó fiatalember; a sebészek pedig született szadisták. Meg aztán ki az Szicíliában, aki önként kés alá fekszik? – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Ha pedig mi itt átengedjük, akkor Rómába kell mennie szakmai gyakorlatra, és a rómaiak minden ürügyet megragadnak, hogy tönkretegyenek egy szicíliait. Az unokaöccsének tesz rossz szolgálatot, ha ragaszkodik ehhez. Hadd javasoljak inkább kompromisszumot. Nattore doktor felmordult, hogy szó sem lehet kompromisszumról. Don Croce gyíkszeme most először villámokat szórt. Nattore doktor elhallgatott, Ettore Adonis pedig sietve folytatta: – Az unokaöccse olyan jegyeket fog kapni, hogy általános orvos lehet, sebész nem. Majd azt mondjuk, túl érzékeny ahhoz, hogy vágjon. Don Croce szélesre tárta a karját, szája hideg mosolyra

húzódott. – Meggyőzött a józan érveivel – mondta Adonisnak. – Hát jó, legyen. Az unokaöcsém általános orvos lesz, nem sebész. A húgom ennek is örülhet. – Sietve indult is, hiszen a célját elérte, többet valójában nem is remélt. A rektor lekísérte a kocsihoz. De a szobában mindenki észrevette, milyen pillantást vetett Don Croce Nattore doktorra, mielőtt kilépett az ajtón. Mintha minden arcvonását mélyen az emlékezetébe akarta volna vésni, nehogy elfelejtse, milyen az az ember, aki keresztezni próbálta az akaratát. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Ettore Adonis Nattore doktorhoz fordult: – Kedves kolléga úr, önnek el kell mennie az egyetemről. Folytassa a praxisát Rómában! – Megőrült? – kérdezte dühösen Nattore doktor. – Nem annyira, mint ön. Nagyon kérem, vacsorázzunk ma együtt, akkor majd kifejtem, miért nem földi paradicsom ez a mi Szicíliánk. – De miért kellene elmennem? – háborgott Nattore doktor. – Ön nemet mondott Don Croce Malónak. Szicília nem elég nagy mindkettejük számára. – De hát végül is megkapta, amit akart – kiabált elkeseredetten a doktor. – Az unokaöccse orvos lesz. A maga és a rektor jóváhagyásával. – Ön azonban nem hagyta jóvá. Az életét mentettük meg azzal, hogy mi jóváhagytuk. De ennek ellenére ön mostantól fogva bélyeget visel. Aznap este Ettore Adonis az egyetem hat professzorát – köztük Nattore doktort – látta vendégül Palermo egyik legjobb éttermében. Mind a hat professzort felkereste aznap egy-egy „tiszteletre méltó ember‖, s mindegyik beleegyezett, hogy megváltoztassa néhány bukdácsoló hallgató jegyeit. Nattore doktor elszörnyedve hallgatta ezeket a történeteket, és egyre csak azt hajtogatta: – De hát az orvosi karon ezt mégsem lehet, orvosokkal nem. – Végül a többiek megdühödtek rá. Egy filozófiaprofesszor nekiszegezte a kérdést:

ugyan miért fontosabb az orvostudomány gyakorlata az emberi nem számára, mint az elme bonyolult gondolkodási folyamatai s a lélek halhatatlan szentsége? Mire a vacsora véget ért, Nattore doktor beleegyezett, hogy távozzék a palermói egyetemről és kivándoroljon Brazíliába, ahol – kollégái biztosították róla – egy jó sebész vagyont kereshet epehólyagműtétekkel. Aznap éjjel Ettore Adonis az igazak álmát aludta. De másnap reggel sürgős ügyben hívták telefonon Montelepréből. A keresztfia, Turi Giuliano, akinek az értelmét ő pallérozta, akinek a kedves természetét oly sokra tartotta, akinek a jövőjét tervezgette, megölt egy csendőrt.

3. fejezet

Montelepre hétezer lakosú kisváros volt; a Cammaratahegység mély völgyében lapult meg, mélységes mély szegénységben. 1943. szeptember 2-án a város lakói a másnap kezdődő háromnapos ünnepre készülődtek. Ez az ünnep minden városban az év legjelesebb eseménye volt, fontosabb, mint a húsvét, a karácsony, az újév, az első világháború befejezésének vagy valamelyik nagy nemzeti hős születésének évfordulója. Ez az ünnep a város védőszentjének ünnepe volt. Ama kevés szokás egyike, amelyet Mussolini fasiszta kormányzása nem merészelt kiforgatni, még kevésbé betiltani. Az ünnep megszervezésére minden évben háromtagú bizottságot alakítottak a város legtekintélyesebb embereiből. Ez a három ember aztán megbízottakat jelölt ki a pénz- és természeti adományok begyűjtésére. Minden család a lehetőségeihez mérten adakozott. Ezenkívül az utcákra is küldtek megbízottakat, hogy adományokat gyűjtsenek. A nagy nap közeledtével a hármas bizottság hozzálátott az elmúlt év során felhalmozott külön alap elköltéséhez. Felfogadtak egy rezesbandát és egy bohócot. Tekintélyes pénzjutalmat tűztek ki a három nap alatt lebonyolítandó lóversenyek győzteseinek. Szakembereket fogadtak fel a templom s az utcák feldíszítésére, így Montelepre komor és szegényes városa egyszeriben úgy festett, mint egy aranykorát élő középkori városállam. Szerződtettek egy bábszínházat is. A lacikonyhások is felverték sátraikat. A monteleprei családok az ünnep idején vonultatták fel

eladósorban lévő leányaikat: új ruhát csináltattak nekik, gardedámokat adtak melléjük. Egy csapat Palermóból jött prostituált nagy sátrat vert fel a város határában, a nemzetiszínű ponyvát bárcáik és orvosi igazolásaik ékítették. Az ünnepi szentbeszéd elmondására egy híres, szent életű barátot szerződtettek, akin évekkel azelőtt kiütköztek a stigmák. Végül, a harmadik napon, körbehordozták a városban a szent ereklyetartóját, amelyet követett a város egész népe, öszvéreivel, lovaival, disznóival és szamaraival. Az ereklyetartót a szent képe díszítette, rajta bankjegyek, virágok, tarka édességek és nagy, nádfonatos borosüvegek. Ez a pár nap a dicsőség napja volt számukra. Nem számított, hogy az év többi részében éheztek, s ugyanazon a téren, ahol a védőszentjüknek hódolták, napi száz líráért bocsátották áruba arcuk verejtékét a földesuraknak. Montelepre ünnepének első napján Turi Giuliano be volt osztva a nyitószertartásba: Montelepre csodaöszvérének pároztatásába a város legnagyobb és legerősebb szamarával. Ritka eset, hogy egy nőstény öszvér meg tud foganni: az öszvéreket meddő állatként tartják számon, egy kanca és egy szamár egyesülésének eredményeként. Monteleprében azonban akadt ilyen állat: két évvel korábban ellett egy szamarat, s a gazdája beleegyezett, hogy családja adományaként az öszvér szolgálatait és – ha a csoda megtörténik – sarját ajánlja föl a következő ünnepre. Gúnyos éle is volt ennek a szertartásnak. De a rituális pároztatás nem pusztán gúnyos tréfa volt. A szicíliai parasztnak közös tulajdonságai vannak az öszvérével meg a szamarával. Szívós, munkabíró jószág mindkettő, és – akárcsak a paraszt – önfejű és csökönyös. Gazdájukhoz hasonlóan bírják a robotot látástól vakulásig, nem úgy, mint a nemes vérű ló, amellyel csínján kell bánni. Biztosan járnak a meredek hegyi ösvényeken is, nem botladoznak, nem törik lábukat, nem úgy, mint a tüzes csődörök vagy a szeszélyes telivér kancák. Aztán a paraszt, a szamár meg az öszvér el-

van olyan táplálékon is, amitől más ember, más állat felfordul. De a legfontosabb közös vonás az, hogy a parasztot, a szamarat és az öszvért szeretettel és megbecsüléssel kell kezelni, különben gyilkos indulatok ébrednek bennük, és megmakacsolják magukat. A katolikus vallási ünnepek ősi pogány szertartásokból erednek; e szertartásokon csodákért esedeznek az istenekhez. 1943 szeptemberének e végzetes napján, Montelepre ünnepén olyan csoda készülődött, amely fenekestül felforgatta a városka hétezer lakójának életét. Húszéves korára Turi Giuliano a városka legbátrabb, legerősebb, minden elismerésre érdemes fiatalemberének számított. Tiszteletre méltó ember volt. Olyan valaki, aki aggályosan korrekt másokkal, és akit nem lehet büntetlenül megsérteni. A legutóbbi aratáskor azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem volt hajlandó elmenni napszámosnak azért a megalázóan alacsony bérért, amit a helyi földbirtokok intézője meghirdetett. Még beszédet is mondott, arra buzdította a többieket, hogy ők se dolgozzanak, ott rohadjon meg a termés. A báró följelentésére a csendőrök letartóztatták. A többiek folytatták a munkát. Giuliano nem adta tanújelét, hogy akár rájuk, akár a csendőrökre haragudna. Akkor sem forralt semmiféle bosszút, amikor Ettore Adonis közbenjárására kiengedték a börtönből. Ő kiállt az elvei mellett, de ennyivel beérte. Más alkalommal megakadályozott egy késpárbajt Aspanu Pisciotta és egy másik fiatalember között, pusztán azzal, hogy fegyvertelenül közéjük állt, és pár tréfás szóval lecsillapította a dühüket. A szokatlan mindebben az volt, hogy ha bárki más így viselkedik, akkor az a közmegítélés szerint az emberségnek álcázott gyávaság jele; de Giulianóban volt valami, ami kizárta ezt az értelmezést. Ezen a napon, szeptember másodikán, Salvatore

Giuliano – barátainak és családjának: Turi – egy olyan eseményen rágódott, amely férfibüszkeségében halálosan megsértette. Jelentéktelen ügy volt. Monteleprében nem volt se mozi, se más szórakozóhely, csak egy kis kávéház egy biliárdasztallal. Előző este Turi Giuliano ott biliárdozott az unokatestvérével, Gaspare „Aspanu‖ Pisciottával és néhány más fiatalemberrel. Pár idősebb helybéli férfi borozgatás közben nézte a játékukat. Egyikük, egy bizonyos Guido Quintana, kissé felöntött a garatra. Hírneves ember volt. Mussolini idején bebörtönözték, annak gyanújával, hogy a maffia tagja. A sziget amerikai megszállása után kiengedték mint a fasizmus üldözöttjét, s azt rebesgették, hogy ő lesz Montelepre polgármestere. Mint minden szicíliai, Turi Giuliano is tudott a maffia legendás hatalmáról. A szabadság e néhány hónapjában a maffia ismét felütötte kígyószerű fejét: mintha az új, demokratikus kormány az ő számára is kedvező életfeltételeket teremtett volna. A városban már olyasmit suttogtak, hogy a boltosok „biztosítási díjat‖ fizetnek bizonyos „tiszteletre méltó embereknek‖. És persze Turi hallotta a régi történeteket: hány meg hány paraszt fizetett az életével azért, mert a járandóságát követelte nagy hatalmú nemesektől s földesuraktól; milyen szoros ellenőrzés alatt tartotta a maffia a szigetet, mielőtt Mussolini megtizedelte a sorait, a maga törvénytelen eszközeivel küzdve a törvénytelenség ellen, ahogy a halálos mérgű kígyó megmarja a gyöngébb csúszómászót. Így hát Turi Giuliano érzékelte, miféle terror van kibontakozóban. Quintana enyhe megvetéssel méregette Giulianót és társaságát. Lehet, hogy a jókedvük ingerelte. Végtére is ő komoly ember volt, aki élete fordulópontjához érkezett: Mussolini kormánya egy lakatlan szigetre száműzte, most azonban visszatért szülővárosába. Az elkövetkezendő néhány hónapra azt tűzte ki célul, hogy tekintélyt szerez a város la-

kói előtt. Vagy talán Giuliano jóképűsége idegesítette, merthogy Guido Quintana ritka rusnya ember volt. Nem külön-külön egyes vonásai tették félelmetessé, hanem az a réges-régi szokása, hogy boldog-boldogtalanba belekötött. De az is lehet, hogy csupán a született gonosz természetes ellenszenve ébredt fel benne a született hőssel szemben. Elég az hozzá, hogy hirtelen felkelt, és nekiütközött Giulianónak, aki épp át akart menni a biliárdasztal másik oldalára. Turi magától értetődően udvarias volt az idősebbekkel, hát elnézést kért, méghozzá illedelmesen és őszintén. Guido Quintana megvetően végigmérte. – Ti meg miért nem alusztok otthon ilyenkor? Ki fog dolgozni holnap? A barátaim már egy órája várnak a biliárdra. – Ezzel kivette a dákot Giuliano kezéből, és somolyogva elhessentette a fiút az asztaltól. Minden tekintet rájuk szegeződött. A sértés nem kívánt vért. Ha a másik fél fiatalabb, vagy a sértés durvább, akkor Giuliano kénytelen lett volna megküzdeni a férfibecsületéért. Aspanu Pisciottánál mindig volt kés, most is úgy helyezkedett, hogy szembe tudjon szállni Quintana barátaival, ha közbeavatkoznának. Pisciotta nem tisztelte a kort, s arra számított, hogy barátja és unokatestvére rövid úton elintézi az ügyet. De Giulianónak furcsa, rossz érzése támadt. A másik annyira megfélemlítően viselkedett, szemlátomást kész volt a végsőkig kiélezni a legapróbb összezördülést is. A háttérben várakozó társai – szintén korosabb férfiak – úgy vigyorogtak, mintha semmi kétségük nem lett volna a dolog kimenetele felől. Egyikük vadászöltözetet viselt, s vadászpuska is volt nála. Giuliano fegyvertelen volt. És egyetlen szégyenteli pillanatra elfogta a félelem. Nem attól félt, hogy megsebesülhet, meghalhat, hogy kiderülhet: a másik az erősebb. Hanem attól, hogy ellenfelei tudják, mit csinálnak, urai a helyzetnek. Ő viszont nem ura. Hazafelé mentében agyon-

lőhetik Montelepre sötét utcáin. Másnapra a város szemében csak egy halott bolond lesz. A született gerillaharcos természet adta taktikai érzéke visszavonulásra késztette. Így hát Turi Giuliano karon fogta a barátját, és kivezette a kávéházból. Pisciotta ellenkezés nélkül ment vele; meghökkent, hogy barátja ilyen könnyen feladja, de azt nem is gyanította, hogy félelemből. Jószívű embernek ismerte Turit, gondolta, nem akart kenyértörésre vinni egy ilyen semmiséget. Ahogy elindultak hazafelé a Via Bellán, hátuk mögött hallották a biliárdgolyók koccanását. Turi Giuliano a szemét se hunyta le egész éjjel. Valóban megijedt ettől a gonosz arcú, fenyegető küllemű alaktól? Reszketett, mint egy lány? Rajta nevetett mindenki? Mit gondol most róla a legjobb barátja, az unokatestvére, Aspanu? Hogy gyáva? Hogy ő, Turi Giuliano, a monteleprei fiatalok vezéralakja, akit a legtöbbre tartottak, a legerősebb, a legrettenthetetlenebb nyomban megszeppent, amint egy igazi férfival került szembe? De akkor is – győzködte magát –, minek megkockáztatni a vérbosszút egy vacak biliárdjátszma, egy meglett ember gorombasága miatt? Ez nem olyan volna, mint amikor egy másik fiatalemberrel rúgják össze a port. Ez vérre menne, tudta. Mert azt is tudta, hogy ezek az emberek a barátok barátaihoz tartoznak, és emiatt félt. Giuliano álmatlanul hánykolódta végig az éjszakát, s az önhergeléstől meg a kialvatlanságtól reggelre az a fajta rosszkedv lett úrrá rajta, amely veszélyes egy forrófejű fiatalembernél. Nevetségesnek látta önmagát. Mindig hős akart lenni, mint a legtöbb fiatalember. Ha Olaszország valamelyik más vidékére születik, már rég beállt volna katonának, tősgyökeres szicíliai lévén azonban nem jelentkezett önkéntesnek, sőt a keresztapja, Ettore Adonis, azt is kieszközölte, hogy ne hívják be. Mert igaz ugyan, hogy Szicíliát Olaszország kormányozta, de egyetlen igazi szicíliai sem érezte olasznak magát. Meg aztán, az igazat megvallva, az olasz

kormány se nagyon törte magát, hogy szicíliaiakat sorozzon be, főleg nem a háború utolsó évében. Azzal a felkiáltással, hogy a szicíliaiaknak túl sok amerikai rokonuk van, a szicíliaiak született bűnözők és renegátok, a szicíliaiak taplóagyúak a modern haditechnikához, s mindenütt csak baj van velük. Kint az utcán Turi Giuliano borús gondolatait lassan eloszlatta a napsugaras idő. Diadalmas aranyfénnyel ragyogott a nap, citrom- és olajfák illata járta át a levegőt. Turi szerette Monteleprét, girbegurba utcáit, kőházait, melyeknek erkélyeit teljesen ellepték azok a tarka virágok, amelyek Szicíliában anélkül is nőttek, hogy bárki hederített volna rájuk. Szerette a piros cseréptetőket, ilyenek fedtek minden házat a völgyben mélyen meglapuló városkában, amelyre cseppfolyós aranyként áradt a napfény. Az ünnepre gondosan feldíszítették a várost: az utcák fölött tarka papírmasé szentek serege lógott, a házfalakat nagy, nádra erősített virágcsokrok borították; ez a díszítés elfedte a jellegzetes szicíliai kisváros lényegi szegénységét. A magasan fekvő, de a környező hegyek alján mégis szégyenlősen megbúvó város felvirágozott házaiban többnyire három-négy szoba volt, ezeken osztoztak férfiak, asszonyok, gyerekek és háziállatok. Sok házba nem volt bekötve a csatorna, s még a sok ezer virág meg a hűs hegyi levegő sem tudta elnyomni a napsütésben felerősödő szennybűzt. Jó időben az emberek az utcán éltek. Az asszonyok kiültek a házak elé, ott tisztították a zöldséget az ebédhez, amelyet aztán szintén a ház elé kitett asztalnál fogyasztott el a család. Kisgyerekek lepték el az utcákat, csirkéket, pulykákat, kecskéket hajkurásztak; a nagyobbak kosarat fontak. A Via Bella végén, mielőtt beletorkollana a főtérbe, kétezer éves görög kút állt: hatalmas démonarcot formázott, kőfogai közül folyt a víz. A hegyek alján teraszos kertek húzódtak, de nem sok minden termett meg bennük. Odalent a síkságon látni lehetett Partinico és Castellammare városát; Corleone

véres, komor városa a láthatáron túl lapult halálos fenyegetésként. A Via Bella külső, a castellammarei országútba torkolló végéből Turi meglátta Aspanu Pisciottát, aki egy csacsit vezetett. Egy pillanatra aggodalom fogta el, hogyan fog vele viselkedni Aspanu a tegnap esti csúfos eset után. Barátja közismert volt a csípős nyelvéről. Lehet, hogy most is tesz valami fölényeskedő megjegyzést? Giulianót megint elfutotta a tehetetlen düh, és megfogadta, hogy még egyszer nem lesz ilyen málé. Lesz, ami lesz, ő megmutatja mindenkinek, hogy nem gyáva. Mégis, lelki szemeivel tisztán, élesen látta az egész jelenetet. Quintana barátai ugrásra készen várnak a háta mögött, az egyiknél vadászpuska. Ők, a barátok barátai, megbosszulják az őket ért sérelmet. Turi nem tőlük félt, hanem a vereségtől, márpedig az elkerülhetetlennek látszott; nem mintha sokkal erősebbek lettek volna nála, de annál kegyetlenebbek voltak. Aspanu Pisciotta huncutul vigyorgott, és csak ennyit mondott: – Te Turi, ez a csacsi nem fogja bírni egymaga. Kénytelenek leszünk besegíteni. Giuliano nem törte a fejét, mit válaszoljon; örült, hogy barátja nem a tegnap estét hozta szóba. Mindig meghatódott, hogy Aspanu, aki olyan maró gúnnyal pécézi ki a mások gyöngéit, vele csakis a legnagyobb szeretet és tisztelet hangján beszél. Együtt indultak a főtér felé, a szamár mögöttük. Körülöttük, előttük úgy rajzottak a gyerekek, akár a kalauzhalak. A gyerekek tudták, mi fog történni a szamárral, és majd kibújtak a bőrükből izgalmukban. Nagy mulatság lesz ez nekik, izgalmas esemény az unalmas nyári napok sorában. A téren két méter magas kőemelvény állt; a környező hegyekben fejtett súlyos, kőtömbökből hordták össze. Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta feltaszigálta rá a szamarat. Kötelet vetettek a nyakába, és odakötötték egy kurta vasrúdhoz. A szamár leült. A szeme fölött volt egy fehér folt, ettől vala-

hogy bohócos lett a pofája. A gyerekek ott tolongtak az emelvény körül, visongtak, gúnyolódtak. Egy kisfiú odakiabált: – Melyik a szamár? – A gyerekek dőltek a kacagástól. Turi Giuliano még nem tudta, hogy ez életének utolsó olyan napja, amelyet ismeretlen vidéki fiatalemberként él le; jóleső, magabiztos elégedettséggel nézte a jelenetet, mint aki nagyon jól érzi magát a helyén. A földnek azon a kis darabkáján, ahol született és ahol eddig élt. A külvilágtól nincs miért tartania. Még az előző esti megaláztatása is semmivé lett. Az égnek meredő mészkőhegyeket olyan jól ismerte, mint kisgyerek a homokozóját. Ismert minden követ, minden fűszálat, minden barlangot és rejtekhelyet, ahol akár egy hadsereg is meglapulhat. Turi Giuliano ismert minden házat, minden gazdaságot, minden embert, minden várromot, ami a normannok s a mórok után maradt, s a régi görögök templomainak nemesen pusztuló vázát. Az egyik utcából előbukkant a gazda, aki a csodaöszvért vezette. Ő fogadta fel őket a ma délelőtti munkára. Paperának hívták, és nagy becsülete volt a montelepreiek előtt, mert sikeresen bosszút állt a szomszédján. Egy olajfaligeten különböztek össze. Tíz évig tartott a csatározás, tovább, mint minden háború, amit Mussolini Olaszországra zúdított. Végül, kevéssel az után, hogy a szövetségesek felszabadították Szicíliát, és demokratikus kormányt segítettek hatalomra, a szomszédot egy éjjel holtan találták: jószerivel kettétépte a lupara lövése, a vágott csövű vadászpuskáé, amelyet a Szicíliák nagy előszeretettel használtak az efféle ügyek elintézésére. A gyanú nyomban Paperára terelődött, csakhogy ő volt oly elővigyázatos, hogy előző este összeverekedjék a csendőrökkel, s így a gyilkosság éjszakáját a Bellampo Laktanya fogdájában töltse, biztos őrizet alatt. Rebesgették, hogy ez volt az újjáéledő régi maffia első életjele; hogy Papera – aki felesége révén rokonságban volt Guido Quintanával – a barátok barátainak segítségével tett pontot az ügy végére.

Amikor Papera odaért az öszvérrel az emelvényhez, a gyerekek úgy körülnyüzsögték, hogy kénytelen volt tréfás szitkokkal meg némi ostorsuhogtatással széthessenteni őket. A gyerekek fürgén kerülgették a fejük fölött pattogó ostort, Papera meg jókedvűen mosolygott. A fehér pofájú szamár megszimatolta az öszvérkancát odalent, és rángatni kezdte a kötelét. Turi és Aspanu fölemelte az állatot a gyerekhad örömujjongása közepette. Papera eközben az öszvér hátsó felét igyekezett az emelvény széléhez irányítani. Frisella, a borbély is kijött műhelyéből, nehogy lemaradjon a mókáról. Nyomában a csendőr főtörzsőrmester, önnön fontosságától eltelten, simára és vörösre borotvált arcát dörzsölgetve. Ő volt az egyetlen férfi Monteleprében, aki naponta beült borotváltatni. Giuliano még az emelvényen is érezte az erős kölnit, amivel a borbély képen locsolta. Roccofino főtörzsőrmester hivatalból szemügyre vette a téren összesereglett tömeget. A teljes tizenkét embert számláló helyi csendőrőrs parancsnokaként ő volt a felelős azért, hogy a városban rend és nyugalom uralkodjék. Az ünnep mindig felfordulással járt, ezért ki is rendelt négy embert a főtérre, de azok még nem érkeztek meg. Figyelte Paperát is, a város jótevőjét, a csodaöszvérével. Biztos volt benne, hogy a szomszédot Papera megbízásából gyilkolták meg. Ezek a szicíliai vademberek egykettőre visszaéltek szent szabadságjogaikkal. Vissza fogják még sírni Mussolinit, gondolta komoran a főtörzsőrmester. A barátok barátaihoz képest a diktátorra mint Assisi Szent Ferenc jámbor utódjára fognak emlékezni. Frisella, a borbély Montelepre tréfamestere volt. A dologtalan férfiak az ő műhelyében lebzseltek, hallgatták a vicceit meg a pletykáit. Az a fajta borbély volt, aki több gondot fordít önmagára, mint a vendégeire. Bajusza kifogástalanul volt nyírva, pomádézott haja a fejére simult, de így is olyan volt az arca, mint a bábszínházi Paprikajancsié. Krumpliorra

alatt bambán eltátott széles száj, ami alól hiányzott az áll. – Turi, hozzátok be hozzám a jószágokat, locsolok rájuk egy kis parfümöt – kiabált oda. – A szamaratok azt fogja hinni, hogy egy hercegnőt hág meg. Turi ügyet sem vetett rá. Frisella egyszer megnyírta, még kiskorában, de olyan csúnyán, hogy attól fogva az édesanyja vágta le a haját. Apja ugyan még most is bejárt Frisellához, meghallgatni a város pletykáit és Amerikáról mesélni a hüledező hallgatóságnak. Turi Giuliano nem szívelte a borbélyt, mert Frisella hithű fasiszta volt, és állítólag a barátok barátainak besúgója. A főtörzsőrmester cigarettára gyújtott, és peckesen elindult a Via Bellán, Giulianóra egy pillantást sem vetett – ezt aztán keservesen megbánta a következő hetekben. A szamár le akart ugrani az emelvényről. Giuliano meglazította a kötelét, hogy Pisciotta az emelvény szélére vezethesse az állatot, a csodaöszvér fölé. A kanca hátsó fele épp csak egy kicsivel emelkedett a perem fölé. Giuliano még egy keveset lazított a kötélen. A kanca felhorkant, és hátralökte a farát, épp amikor a szamár előrevetődött. A szamár mellső lábai közé szorította az öszvér hátsó felét, párszor görcsösen megrángott, aztán komikusán üdvözült pofával ott maradt lógva a levegőben. Papera és Pisciotta röhögött, Giuliano pedig dühödten rángatta a kötelet, hogy az elernyedt szamarat visszavonszolja a vasrúdhoz. A tömeg ujjongott, jókívánságokat kiabált. A gyerekek máris nekiiramodtak az utcáknak, hogy más szórakozást keressenek. Papera még mindig nevetve ezt mondta: – Ha mi úgy élhetnénk, mint a szamarak, az lenne ám a gyöngyélet! – Tudja, mit, Papera úr – felelt rá Pisciotta tiszteletlenül –, felmálházom én magát olajbogyós kosarakkal, aztán ostorral fölhajtom a hegyi ösvényeken, napi nyolc órában. Merthogy ez egy szamár élete. A gazda összeráncolta a szemöldökét. Elértette a burkolt szemrehányást: hogy keveset fizet a munkájukért. Sosem

kedvelte Pisciottát, tulajdonképpen ezt a munkát is Giulianónak adta. Turit mindenki szerette Monteleprében. Pisciotta más eset volt. A nyelve éles volt, de ő maga erőtlen. Lusta. A gyönge tüdeje nem volt mentség. Cigarettázni, a palermói rosszlányok körül sündörögni, ficsúr módra öltözködni bezzeg tudott. No meg az a kackiás kis bajusza. Köpje ki a rossz tüdejét, és vigye el az ördög, gondolta Papera. Odaadta nekik a kétszáz lírájukat, amit Giuliano illedelmesen megköszönt, aztán az öszvérével együtt elindult hazafelé. A két fiatalember eloldozta a szamarat, és hazavitte Giulianóékhoz. A szamárnak még csak most kezdődik a munka: jóval kevésbé kellemes feladat vár rá. Giuliano anyja korai ebéddel várta a két fiút. Turi nővérei, Mariannina és Giuseppina a konyhában segítettek neki tésztát gyúrni vacsorára. Tojást és lisztet kevertek össze jókora kupacba, aztán keményre gyúrták. Késsel keresztet rajzoltak a masszára, hogy megszenteljék. Aztán Mariannina és Giuseppina csíkokra vágta, a csíkokat rátekerték egy szál szizálkenderre, aztán a kenderszálat kihúzták, így a tészta lyukas maradt. Olajbogyóval és szőlővel teli tálak díszítették a helyiséget. Turi apja kint dolgozott a földeken, de délután már ő is ünnepelni akart. Másnapra Mariannina eljegyzése volt kitűzve, így hát Giulianóéknál nagy vendégségre készülődtek. Turi mindig is Maria Lombardo Giuliano legkedvesebb gyermeke volt. Nővérei emlékeztek, hogyan fürdette őt csecsemőkorában nap mint nap édesanyjuk. Gondosan átmelegítette a bádogkádat a tűzhely mellett, könyökével ellenőrizte a víz hőmérsékletét; Palermóból hozatott különleges szappant. A lányok eleinte féltékenykedtek, aztán lenyűgözve figyelték, milyen gyöngéden fürdeti anyjuk a csupasz fiúcskát. Sosem volt sírós csecsemő, mindig gurgulázva nevetett, amikor édesanyja gügyögve lelkendezett, hogy milyen tökéletes a teste. Ő volt a legfiatalabb a családban, de ő lett a legerősebb. A többiek szemében pedig mindig egy kissé kü-

lönös volt. Könyveket olvasott, politikáról beszélt; magas, pompás termetét annak tulajdonították, hogy anyja még Amerikában esett vele teherbe. De azért nagyon szerették, mert kedves volt és önzetlen. A három nő reggel óta aggódott Turi miatt; most is szeretetteli nyugtalansággal nézték, mint eszi a kenyeret kecskesajttal, hozzá egy tányér olajbogyót, végül iszik rá egy csésze cikóriakávét. Utána Aspanuval elviszi a szamarat Corleonéba, visszafelé pedig csempészárut hoz: sajtot, sonkát, kolbászt. Lemarad az ünnep egy napjáról, csak hogy anyjának a kedvében járjon, hozzájáruljon nővére eljegyzési lakomájának sikeréhez. Úgy számoltak, hogy a csempészáru egy részét majd a feketepiacon adják el, abból is némi pénzhez jut a család. Anya és lányai örültek, hogy együtt látták a két fiatalembert. Kisgyerek koruk óta barátok voltak, erősebben öszszetartottak, mint két testvér, bármennyire ellentétei voltak is egymásnak. Aspanu Pisciotta a sötét bőrével, a keskeny filmsztárbajuszkájával, rebbenékeny arcával, tüzes, fekete szemével, hollófekete hajával és szellemességével minden nőt levett a lábáról. Feltűnően jóképű volt, mégis, Turi Giuliano nyugodt, görögös szépsége furcsamód elhomályosította az övét. Giuliano erős felépítésű volt, akár a Szicíliaszerte látható régi görög szobrok. Világosbarna volt a haja, napbarnított a bőre. Nehezen mozdult, de ha mégis, akkor villámgyorsan. A legsajátosabb azonban a szeme volt: ábrándos, aranybarna szempár, amelyben – ha másfelé nézett – nem volt semmi rendkívüli. Ám ha farkasszemet nézett az emberrel, a szemhéja félig leereszkedett, ahogy a szobrokon ábrázolják a szemet, s az arca ettől maszkszerűen békéssé vált. Amíg Pisciotta Maria Lombardót szórakoztatta, Giuliano fölment a szobájába, hogy összeszedelődzködjék az útra. Először is a pisztolyt vette magához, amelyet ott rejtegetett. Még perzselte az előző esti megaláztatás emléke, ezért hát

úgy döntött, nem vág neki az útnak fegyvertelenül. Tudott a fegyverrel bánni, hiszen apja gyakran magával vitte vadászatra. Mire visszament a konyhába, anyja egyedül várt rá, hogy elbúcsúzzanak. Maria Lombardo magához ölelte fiát, s megérezte, hogy az övében ott lapul a pisztoly. – Vigyázz magadra, Turi – mondta riadtan. – Ne hadakozz a csendőrökkel! Ha feltartóztatnak, add oda az árut. – Az árut odaadom – nyugtatta meg Giuliano. – Csak azt nem hagyom, hogy megverjenek vagy börtönbe vigyenek. Anyja megértette ezt. Vérbeli, nyakas szicíliai lévén, még büszke is volt a fiára. Annak idején az ő büszkesége lázadt fel a szegénység ellen, ő vette rá a férjét, hogy Amerikában próbáljanak új életet kezdeni. Álmodozó természet volt, hitt az igazságban, abban, hogy őt is megilleti hely a nap alatt. Amerikában egy vagyont tett félre, s ekkor megint csak a büszkesége hozta vissza Szicíliába, hogy itt királynőként éljen. Ám azután mindez füstbe ment. A háborús időkben a líra elértéktelenedett, ő pedig megint szegény lett. A maga sorsába beletörődött, ám a gyerekeinek jobbat remélt. És boldogan látta, hogy Turit ugyanaz a törekvés hajtja, mint egykor őt magát. De előre rettegett attól a naptól, amikor fia óhatatlanul összeütközésbe kerül a szicíliai élet kőkemény valóságával. Tekintetével követte a fiát, aki kilépett a Via Bellára, Aspanu Pisciottához. Turi úgy mozgott, akár egy nagy macska; a válla széles volt, a karja, lába oly izmos, hogy mellette Aspanu vézna kórónak hatott. Aspanuban volt azonban valami, ami Turiból hiányzott: célratörő ravaszság, kegyetlenségtől sem mentes vakmerőség. Aspanu meg fogja védeni Turit a világ ármányaival szemben. Maria Lombardónak tetszett az olajos bőrű, csinos Aspanu, bár a saját fiát jóképűbbnek tartotta. Elnézte őket, amint kifelé mentek a városból a Via Bellán, Castellammare irányába. Az egyik a fia volt, Turi

Giuliano, a másik a nővérének a fia, Gaspare Pisciotta. Két, alig húszéves, de még annál is kevesebbnek látszó fiatalember. Szerette mindkettőjüket, és aggódott mindkettőjükért. Végül a két férfi meg a szamár eltűnt egy emelkedő mögött, de Maria Lombardo csak nézett utánuk tovább, és meg is látta őket ismét, már magasan a város fölött, a hegyoldalban. Követte őket a tekintetével, mintha utoljára láthatná őket, míg el nem tűntek a hegycsúcsot körüllengő ködpárában. Belevesztek a mítoszukba, mely ekkor kezdődött.

4. fejezet

Szicíliában 1943 szeptemberében az emberek csak úgy tudtak életben maradni, ha feketéztek. Az élelmiszereket továbbra is szigorúan jegyre adagolták, mint a háború idején, a gazdáknak pedig be kellett szolgáltatniuk a termést az állami átvevőhelyeken, rögzített áron, bankjegyekért, amelyek úgyszólván értéktelenek voltak. Ennek fejében viszont az állam olcsón árusította, illetve osztotta az élelmiszert. Ebben a rendszerben elméletileg mindenkinek jutott annyi, hogy fenn tudja tartani magát. Valójában a gazdák elrejtették, amit csak tudtak, mert amit beszolgáltattak, arra rátették a kezüket Don Croce Malo és polgármesterei, s az árut ők vitték a feketepiacra, így hát a lakosság kénytelen volt a feketepiacon vásárolni és megszegni a csempészést tiltó törvényeket, pusztán azért, hogy életben maradjon. Ha rajtakapták, bíróság elé állították és börtönbe zárták az embereket. Mi hasznuk volt abból, hogy Rómában demokratikus kormányt alakítottak? Szavazhattak, miközben éhen haltak. Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül készült megszegni e törvényeket. Pisciottának voltak kapcsolatai a feketepiacon, ezt az üzletet is ő ütötte nyélbe. Megállapodott egy gazdával, hogy becsempésznek Monteleprébe egy egész kerek sajtot, amelyet aztán átadnak egy feketézőnek. Ezért fizetségül négy füstölt sonkát kapnak meg egy kosárra való kolbászt, amiből nagy lakomát csaphatnak Turi nővérének eljegyzésén. Két törvényt készültek megszegni: az egyik a feketézést tiltotta, a másik a megyék közti csempészést. A feketézést tiltó törvénynek a hatóságok nemigen tudnak érvényt szerezni: le kellett volna csukniuk minden szicíliait. A csempészéssel

azonban más volt a helyzet. A csendőrség járőrosztagai ellepték a vidéket, ellenőrzéseket tartottak az utakon, fizetett besúgóik voltak. Don Croce Malo karavánjaival szemben persze mit sem tehettek, ő amerikai katonai teherautókon szállíttatta az árut, a katonai parancsnokság különleges menetleveleivel ellátva. A kisgazdák és az éhező parasztok közül viszont sok fönnakadt a hálón. Négy óra gyaloglás után megérkeztek a gazdasághoz. Giuliano és Pisciotta átvette a nagy, szemcsés, fehér sajtot meg a többi árut, és fölszíjazta a szamár hátára. Kenderrel meg náddal úgy lefedték, mintha csupán takarmányt vinnének; állatot bent a faluban is sok háznál tartottak, úgyhogy ebben nem volt semmi feltűnő. Gondtalan magabiztossággal készültek a visszaútra; nem is a fiatalok vakmerősége volt ez, hanem már-már gyerekes önáltatás: ha eldugok valamit a szüleim elől, akkor azt meg sem találják. De magabiztosságukat az is fokozta, hogy úgy ismerték a hegyek rejtekútjait, akár a tenyerüket. Amikor nekivágtak a hosszú útnak hazafelé, Giuliano előreküldte Pisciottát, hogy jelezze, ha csendőröket lát. Külön füttyjelük volt veszély esetére. A szamár könnyedén és kezesen cipelte terhét – ő már az indulás előtt megkapta jutalmát. Két órán át háborítatlanul poroszkáltak az enyhén emelkedő úton. Ekkor Giuliano arra lett figyelmes, hogy mögöttük, úgy hárommérföldnyire, az ő nyomukat követve egy karaván jön: egy lovas és hat öszvér. Márpedig ha ezt az utat más feketézők is ismerik, könnyen meglehet, hogy a csendőrök is tudnak róla, és lesben állnak valahol. Elővigyázatosságból a szokottnál előbbre küldte Pisciottát. Egy óra múlva beérte Aspanut, aki egy kövön ült, cigarettázott és köhögött. Aspanu sápadt volt; nem lett volna szabad dohányoznia. Turi Giuliano leült mellé, hogy kifújja magát. Már gyerekkorukban se próbáltak dirigálni egymásnak semmiben, ezért is volt tartós a barátságuk; így hát Turi most sem szólt semmit. Végül Aspanu elnyomta a cigarettát,

a megfeketedett végű csikket zsebre vágta. Továbbindultak, Giuliano fogta a szamár kötőfékjét, Aspanu mögöttük baktatott. A hegyi ösvény, amelyen haladtak, elkerülte az utakat meg a falvakat, néha azonban rábukkantak egy-egy ógörög kútra – málladozó szoboralakok köpték a vizet – vagy valami normann várkastély maradványaira, amely évszázadokkal korábban feltartóztatta a betolakodókat. Turi Giuliano gondolatai megint Szicília múltjába s a maga jövőjébe kalandoztak. A keresztapjára gondolt, Ettore Adonisra, aki megígérte, hogy az ünnep után eljön, és kitölti neki a jelentkezési lapot a palermói egyetemre. Amikor eszébe jutott a keresztapja, egy pillanatra elkomorult. Ettore Adonis sohasem jött el az ünnepre; a részegek kigúnyolnák alacsony termete miatt, a gyerekek – némelyik magasabb, mint ő – pimaszkodnának vele. Turi nem tudott rájönni, mi lehetett Isten szándéka, amikor visszafogta teremtményét a növésben, a fejét viszont teletömte ésszel. Turi ugyanis Ettore Adonist tartotta a világ legkiválóbb elméjének, és szerette, mert jó volt hozzá és a szüleihez. Apjára gondolt, aki látástól vakulásig dolgozik azon a kevés földjükön, meg a nővéreire, akik kopott ruhában járnak. Még szerencse, hogy Mariannina olyan szép, hogy szegénysége dacára ezekben a bizonytalan időkben is hajlandó elvenni valaki. De leginkább az édesanyja, Maria Lombardo miatt aggódott. Már gyerekszemmel észrevette, hogy anyja megkeseredett, boldogtalan. Amerikában belekóstolt a jólétbe; a szegénység sújtotta szicíliai vidéken nem remélhetett boldogulást. Valahányszor a férje a tengerentúli szép napokat emlegette, szemét elfutotta a könny. Hát ő majd fordít a családja sorsán, gondolta Turi Giuliano. Kitartóan fog dolgozni, tanulni, és olyan nagy ember lesz, mint a keresztapja. Az ösvény most fák közt vezetett, egy kisebb ligetben – ilyen se sok maradt Szicíliának ezen a részén, ahol fák he-

lyett csak fehér mészkövet és márványt adott a föld. A hegy túloldalán leereszkedve már Monteleprébe érnek, csak még óvatosabbnak kell majd lenniük, nehogy csendőrökbe ütközzenek. De előbb még a Quattro Molinihez érnek, egy útkereszteződéshez, s ott sem árt egy kicsit vigyázni. Giuliano megrántotta a szamár kötőfékjét, Aspanunak is megálljt intett. A lélegzetüket is visszafojtották. Semmi szokatlant nem lehetett hallani, csak a föld felett rajzó számtalan bogár zümmögését, örökmozgó szárnyuk, lábuk úgy zúgott, mint valami távoli fűrész. Átmentek az útkereszteződésen, aztán ismét jótékonyan elnyelte őket egy másik erdő. Turi Giuliano megint gondolataiba merült. Egyszerre megritkultak a fák, mintha valaki széthányta volna őket; Turi és Aspanu egy kis tisztásra ért, melynek földjét kavics, nádtorzs meg itt-ott néhány gyér fűpamacs borította. A messzeségben lassan lemenni készült a nap: fakónak, hidegnek látszott a hegyek gránittömbjei felett. A tisztáson túl az ösvény hosszú szerpentinben lejtett Montelepre városáig. Giuliano hirtelen kizökkent a gondolataiból. Balra valami megvillant, mintha gyufa lobbant volna. Egy rántással megállította a szamarat, Aspanunak kezét feltartva jelzett. Alig tizenöt méternyire idegenek léptek elő a bozótból. Hárman voltak; Turi Giuliano látta, hogy fekete csendőrsapkát és fehér paszományos fekete egyenruhát viselnek. Megfordult vele a világ, észvesztő kétségbeesés és szégyen öntötte el, hogy elkapták. A három alak szétválva közeledett, tüzelésre kész fegyverrel. Kettő egészen fiatal volt, az arcuk pirospozsgás, fejükön a merev tányérsapka szinte mulatságosán hátracsúszott. Elszántan, mégis jókedvűen markolták a géppisztolyt. A középső csendőr idősebb volt, és puskát tartott a kezében. Ragyás és sebhelyes volt az arca, sapkáját szorosan a homlokába húzta. A villanás, amelyre Giuliano felfigyelt, az lehetett, hogy a puska acélcsöve megcsillant a napfényben.

Az őrmester baljósan mosolygott, rezzenéstelenül célzott Giuliano mellére. Ettől a mosolytól Giuliano kétségbeesését düh váltotta fel. A puskás őrmester közelebb lépett, a másik két csendőr két oldalról bekerítette őket. Turi Giulianónak minden idegszála megfeszült. A két fiatal csendőr nem volt különösebben félelmetes: a szamár felé tartottak, velük kettőjükkel nem törődtek komolyan. Egy intéssel elzavarták Giulianót és Pisciottát a szamár mellől, az egyik a vállára akasztotta a géppisztolyát, és leszórta az álcázásra szolgáló nádat a szamár hátáról. Meglátta a sok ennivalót, s elégedetten füttyentett egy nagyot. Közben észre sem vette, hogy Aspanu egyre közelebb oldalaz hozzá, de a puskás őrmester éberebb volt. – Te! – kiáltott rá. – Te bajuszos, menj onnan! – Aspanu viszszahátrált Turi Giuliano mellé. Az őrmester közelebb jött. Giuliano szúrós tekintettel méregette. A himlőhelyes arc fáradtnak látszott; de a sajt láttán felcsillant az őrmester szeme.. – Nahát, fiúk – mondta –, ez aztán a szép kis sajtocska. Jó lesz nekünk a laktanyában, a makarónihoz. Csak azt mondjátok meg, kitől kaptátok, és hazamehettek. Nem feleltek. Az őrmester várt. Még most sem feleltek. Végül Giuliano halkan megszólalt: – Megérne nekem ezer lírát, ha elengednének. – Kitörölheted vele a seggedet – mondta az őrmester. – Na, igazolványokat! Ha nincsenek rendben, összeszarhatjátok magatokat, és a papírjaitokkal is törölgethetitek a seggeteket. A pökhendi szavaktól, a fehér paszományos fekete egyenruháktól jeges düh lett úrrá Giulianón. Abban a pillanatban biztosan tudta: nem fogja hagyni, hogy letartóztassák, nem fogja hagyni, hogy ezek az alakok elszedjék tőle a családja ennivalóját. Turi Giuliano előhúzta a személyi igazolványát, és elindult az őrmester felé. Ki akart térni a rászegeződő puskacső

elől. Tudta, hogy fürgébb az átlagnál, ezt akarta kihasználni. De a puskacső visszaparancsolta. – Dobd a földre – mondta az őrmester. Giuliano engedelmeskedett. Pisciotta ötlépésnyire Giulianótól balra állt; rájött, mit forgat a fejében a barátja, s tudta, hogy egy pisztoly lapul az inge alatt, megpróbálta hát magára vonni az őrmester figyelmét. Kihúzta magát, csípőre tett keze érintette az övébe dugott kés tokját; szándékosan kihívó hangon szólalt meg: – Őrmester úr, ha megmondjuk, kitől kaptuk, akkor minek az igazolványunk? Valamit valamiért. – Gúnyosan hozzátette: – Tudjuk, egy csendőr mindig állja a szavát. – A „csendőr‖ szót gyűlölettel fröccsentette ki a fogai közül. Az őrmester tett pár lépést Pisciotta felé. Megállt. Elvigyorodott, célzásra emelte a puskát. – Szedd csak elő te is az igazolványodat, szépfiú – mondta. – Vagy neked sincsenek papírjaid, mint a szamaradnak? Neki mellesleg szebb a bajusza. A két másik csendőr nevetett. Pisciottának szikrázott a szeme. Egy lépésnyit közelített az őrmester felé. – Tényleg nincsenek papírjaim. És nem ismerek semmilyen gazdát. Ezt itt mind az úton találtuk. Elhirtelenkedte a dolgot. Azt akarta, hogy az őrmester jöjjön közelebb, és akkor nekiugrik a késsel; de az őrmester visszahátrált. Megint elvigyorodott: – Kiverem én belőletek a pimaszkodhatnékot, büdös parasztok! – Leste a hatást. – Lehasalni, mind a ketten! Giuliano ismert olyanokat Monteleprében, akiket agybafőbe vertek a Bellampo Laktanyában. Törött csontokkal kerültek haza, a fejük akkorára dagadt, mint a görögdinnye, úgy elintézték őket, hogy soha életükben nem bírták többé a munkát. Hát vele nem csinálnak ilyet a csendőrök, gondolta Giuliano. Fél térdre ereszkedett, mintha le akarna hasalni, egyik keze a földön, a másik az övénél, hogy előrántsa a pisztolyt az inge alól. Bársonyos alkonyati fényben fürdött a tisztás, messze, a fákon túl, a nap lebukott a legtávolabbi

hegy mögé. Giuliano látta, hogy Pisciotta büszkén feszít, dacolva a paranccsal. Csak nem lövik agyon egy csempészett sajtért. Látta, hogy a fiatal csendőrök kezében remeg a pisztoly. Ebben a pillanatban öszvérordítás, patadobogás hallatszott fel hátulról: az az öszvérkaraván ért a tisztásra, amelyet Giuliano útközben észrevett maguk mögött. A lovas jól megtermett embernek látszott vastag bőrkabátjában, vállán ott lógott a lupara. Lepattant a lóról, egyik zsebéből vastag köteg bankót húzott elő. – Látom, csak kis halak akadtak a horogra – mondta az őrmesternek. Szemlátomást ismerték egymást. Az őrmester figyelmét most a feléje nyújtott bankjegycsomó kötötte le. Összevigyorogtak a bőrkabátossal. A foglyokról mintha mindenki megfeledkezett volna. Turi Giuliano a legközelebb álló csendőr felé közelített lassan, Pisciotta a legközelebbi bokor felé oldalazott. A csendőrök nem vették észre. Giuliano leütötte a csendőrt, az a földre rogyott. – Rohanj! – kiáltotta Turi Pisciottának. Pisciotta a bokrok közé vetette magát, Giuliano a fák felé rohant. A másik csendőr csak bámult, ahelyett hogy a pisztolyával célba vette volna. Giulianót már csak egy lépés választotta el az erdő biztos menedékétől; diadalmas érzés járta át. Nekilendült, hogy egy utolsó ugrással bevetődjék két vaskos fatörzs közé; eközben előkapta a pisztolyát. Ám nem csalt a megérzése, hogy a csendőrök közül az őrmester a legveszélyesebb. Ledobta a bankjegycsomót a földre, megragadta a puskáját, és habozás nélkül lőtt. A célt nem lehetett elvéteni; Giuliano úgy esett a földre, mint a meglőtt madár. Giuliano hallotta a lövést, s abban a pillanatban úgy érezte, mintha letaglózták volna. Bezuhant a két fa közé; próbált felállni, de nem tudott. Nem érezte a lábát, mozdítani se bírta. A pisztolyt markolva hátratekeredett, s látta, hogy az őrmester diadalmasan rázza a puskáját. És ekkor Giuliano valami meleg, ragadós nedvességet érzett a nadrágjában:

elöntötte a vér. Fél pillanattal azelőtt, hogy meghúzta a pisztoly ravaszát, Turi Giuliano csak döbbenetet érzett. Hogy lelőtték egy sajt miatt. Hogy ilyen kegyetlen nemtörődömséggel porba sújtják a családját, csak mert ő elkövette ezt a semmi kis törvénysértést – amit mindenki elkövet –, s a megtorlás elöl szökni próbált. Szegény anyja siratni fogja, amíg él. Neki pedig ömlik a vére, neki, aki soha senkit nem bántott. Amikor meghúzta a ravaszt, látta, hogy a puska a földre esik, látta, hogy az őrmester fehér zsinóros fekete sapkája szinte repül a levegőben, ahogy a halálos fejsebet kapott test végigvágódik a köves földön. Pisztollyal ekkora távolságból szinte képtelenség volt így telibe találni a célt, de Giuliano úgy érezte, az ökle is a golyóval repült, az vágódott teljes erővel az őrmester szemébe. Egy géppisztoly kattogni kezdett, de a golyók veszélytelen ívben szálltak fölfelé, hangjuk madárcsiviteléssé szelídült. Aztán halálos csönd ereszkedett mindenre. Még a szüntelenül zümmögő bogarak is elnémultak. Turi Giuliano begurult a bokrok közé. Látta véres maszkká torzulni ellenfele arcát, s ettől remény töltötte el. Erőt érzett magában. Megint megpróbált felállni, s ezúttal a lába engedelmeskedett az akaratának. Futásnak eredt, de az egyik lábát csak húzni tudta; ezen meglepődött. Lucskosan, melegen tapadt rá a nadrág, a látása elhomályosult. Amikor váratlanul egy napos részre ért, megijedt, hogy visszakanyarodott a tisztásra, és vissza akart fordulni. És ekkor zuhanni kezdett – nem le a földre, hanem a feneketlen, vörösbe játszó, fekete semmibe; s tudta, hogy ez a zuhanás nem ér véget soha. A tisztáson a fiatal csendőr elengedte a géppisztoly ravaszát, és a kattogásnak vége szakadt. A csempész feltápászkodott a földről, a bankjegycsomót odanyújtotta a másik csendőrnek. Az ráfogta a géppisztolyát: – Le van tartóztatva.

– Most már csak kétfelé kell osztaniuk – mondta a csempész. – No, engedjenek már el! A csendőrök a földön heverő őrmestert nézték. Szemernyi kétségük sem lehetett, hogy halott. A golyó szétroncsolta a szemgödrét, és sárgás folyadék bugyogott a sebből, amelybe máris bemászni készült egy gekkó. A csempész folytatta: – Utánamegyek a bozótba. Megsebesült, biztosan ott döglik valahol. Kihozom, maguk meg hősök lesznek. Csak engedjenek el. Az egyik csendőr fölvette az igazolványt, amit Turi az őrmester parancsára a földre dobott. Hangosan olvasta: – Salvatore Giuliano. Lakhely: Montelepre. – Akkor már ne is keressük – mondta erre a másik. – Inkább jelentsük a kapitányságon, az fontosabb. – Gyáva nyulak! – hördült fel a csempész. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lekapja a luparát, de a gyűlölködő tekintetüket látva meggondolta magát. Megsértette őket. Büntetésből fölrakatták vele az őrmester holttestét a lovára, neki pedig gyalogolnia kellett a laktanyáig. De előbb még elvették a fegyverét. Látta, hogy ezek most mindenre ugranak, úgyhogy csak azért fohászkodott, nehogy félreértsék egy mozdulatát, és puszta idegességből lelőjék. Ami a továbbiakat illeti, nemigen aggódott. Roccofino főtörzs jó ismerőse volt. Nem egy üzletet kötöttek már, most is meg fognak állapodni. Mindeközben egyikük sem törődött Pisciottával. ő azonban hallotta minden szavukat. Egy mély, füves gödörben lapult, kését szorongatva. Arra várt, hogy valamelyikük Turi Giuliano után eredjen; úgy tervezte, akkor majd rajtaüt, elvágja a torkát, és elszedi a fegyverét. Olyan vad düh feszítette, ami a halálfélelmét is elnyomta; s amikor a csempész ajánlkozását hallotta, örökre az emlékezetébe véste a férfi arcvonásait. Szinte sajnálta, hogy elmennek, öt pedig otthagyják. Belesajdult a szíve, amikor a szamarát az öszvérkaraván végére kötözték.

De tudta, hogy Turi súlyosan megsebesült, segítségre szorul. Megkerülte a tisztást, berohant a fák közé, ahol a társa eltűnt. Embernek sehol semmi nyoma. Futva elindult visszafelé az ösvényen, amelyen jöttek. Itt se talált semmi nyomot, míg föl nem mászott egy gránitsziklára, amely egy kisebb ―medence fölé nyúlt. A köves medencében kis tócsába gyűlt a már majdnem megfeketedett vér, a szikla oldalán pedig hosszú, élénkvörös vércsíkok húzódtak. Rohant tovább, s döbbenten torpant meg, amikor Giuliano elterült teste keresztezte az útját; a gyilkos fegyvert még most is szorosan markolta. Pisciotta letérdelt mellé, kifejtette kezéből a pisztolyt, s az övébe dugta. Ekkor felnyílt Turi Giuliano szeme. Megsemmisítő gyűlölet sugárzott belőle, de átnézett Aspanu Pisciottán. Pisciotta majdnem sírva fakadt megkönnyebbülésében; próbálta talpra segíteni Giulianót, de nem bírta. – Próbálj fölállni, Turi, segítek – hajtogatta. Giuliano nekifeszítette a kezét a földnek, és próbálta fölnyomni magát. Pisciotta átfogta a derekát, s a keze meleg és nedves lett. Elkapta a kezét, feltépte Giulianón az inget, s elszörnyedve látta meg a tátongó sebet az oldalán. Nekitámasztotta Giulianót egy fának, tépést szakított a maga ingéből, belenyomta a sebbe, hogy elállítsa a vérzést, és körültekerte barátja derekán. Egyik kezével átfogta Giuliano derekát, a másikkal pedig megragadta a bal kezét, és magasba emelte. Így nem veszítették el az egyensúlyukat, miközben Pisciotta apró, óvatos lépésekkel vezette Giulianót az ösvényen. Messziről úgy tetszhetett, mintha tánclépésben ereszkednének le a hegyről. Így hát Turi Giuliano lemaradt Szent Rozália ünnepéről, amelynek a montelepreiek reménye szerint csodát kellett volna hoznia a városra. Lemaradt a céllövőversenyről, amelyet biztosan megnyert volna. Lemaradt a lóversenyekről, amelyeken a hajtók

bottal, ostorral ütötték ellenfeleik fejét. Lemaradt a tűzijátékról, amikor a nagyot pukkanó petárdák bíbor, sárga és zöld mintákat tetováltak a csillagos égre. Nem ehetett a répa, nádszál és paradicsom formájúra gyúrt csodás marcipánból, ami olyan édes volt, hogy összeragadt tőle az ember szája; sem a cukorfigurákból, amelyek a legendás lovagokat, Rolandot és Nagy Károlyt formázták, cukorkardjukon mentacukorból volt a smaragd, aszaltgyümölcs-darabkákból a rubin. A gyerekek az ágyba is magukkal vitték ezeket a vásárfiákat, ezekről a mesés hősökről ábrándoztak elalvás előtt. Giulianóéknál az eljegyzési lakoma Turi nélkül zajlott. A szamár és a csodaöszvér pároztatása nem sikerült. Nem született utód. Montelepre lakosai csalódottak voltak. Még évekig nem tudták, hogy az ünnep mégis meghozta a csodát: annak a fiatalembernek a személyében, aki a szamarat fogta.

5- fejezet

A ferences rendház apátja szokásos esti körsétáját tette, lépten-nyomon noszogatva rest, mihaszna szerzeteseit, hogy dolgozzanak meg a mindennapi kenyerükért. Szemügyre vette a kegytárgyműhely aznapi munkáját, betért a pékségbe, amely jókora, ropogós héjú kenyereket szállított a környező városokba. Szétnézett a veteményeskertben, megvizsgálta az olajbogyóval, szőlővel, paradicsommal színültig töltött nádkosarakat, nincs-e folt a bogyók selymes héján. Szerzetesei úgy szorgoskodtak, akár a mesebeli manók – csak épp nem olyan jókedvűen. Szó, ami szó, igencsak mogorvák voltak, nyoma se volt bennük az Úr szolgálatához kívánatos derűnek. Az apát hosszú, fekete szivart húzott elő a reverendájából, s pöfékelve folytatta útját, nagyobb étvágyat gerjesztendő a vacsorához. Ekkor vette észre Aspanu Pisciottát, amint épp bevonszolta Turi Giulianót a rendház kapuján. A kapus barát próbálta útjukat állni, de Pisciotta pisztolyt szegezett a pilises fejének, mire az térdre rogyott, hogy elrebegje utolsó imáját. Pisciotta lefektette Giuliano véres, már-már élettelen testét az apát lába elé. Az apát magas, ösztövér férfi volt, finom csontú majomarcán apró dudor az orr, a szeme két kíváncsian csillogó barna gomb. Noha már hetvenéves volt, jól tartotta magát, az esze úgy vágott, akár a borotva, mint hajdanán, Mussolini előtt, amikor választékos zsaroló leveleket írt az emberrabló maffiások megbízásából. Nemcsak a parasztok, de a hatóságok előtt sem volt titok, hogy rendháza a feketézők és csempészek főhadiszállása, mégsem háborgatták soha törvénytelen üzelmeiben.

Egyrészt szent elhivatottsága iránti tiszteletből, másrészt abból a megfontolásból, hogy mint a közösség lelki vezetője, fáradozásaiért megérdemel némi anyagi jutalmat is. Ezek után Manfredi apát úrnak a szeme se rebbent annak láttán, hogy két vérfoltos parasztlegény behatol Szent Ferenc megszentelt birtokára. Pisciottát egyébként is jól ismerte, nemegyszer igénybe vette a szolgálatait csempészéshez, feketézéshez. Mindketten csavaros eszűek voltak, s ezt mindketten élvezték – ami meglepő egy ilyen idős, szent embernél; nem kevésbé egy ilyen fiatal, tejfelesszájú fiúnál. Az apát megnyugtatta a kapus barátot, aztán Pisciottához fordult: – No, Aspanu fiam, mi rossz fát tettetek a tűzre? – Pisciotta szorosabbra húzta a kötést Giuliano sebén. Az apát meglepetten látta az arcán az aggódó fájdalmat; nem nézett ki a fiúból ilyen érzelmet. Pisciotta a ronda sebet látva megint úgy érezte, hogy a barátja meg fog halni. Hogy fogja ezt megmondani Turi szüleinek? Előre rettegett Maria Lombardo kétségbeesésétől. De most előbb egy fontosabb jelenetet kellett lejátszania. Meg kellett győznie az apát urat, hogy adjon menedéket Giulianónak a rendházban. Farkasszemet nézett az apáttal. Úgy akarta megfogalmazni a mondandóját, hogy ne hasson közvetlen fenyegetésnek, mégis értsen belőle a pap: ha nemet mond, halálos ellenséget szerez magának. – Ő az unokatestvérem és testilelki jó barátom, Salvatore Giuliano – mondta Pisciotta. – Láthatja, atyám, milyen szerencsétlenül járt; ráadásul a csendőrök mindjárt tűvé teszik utána a környéket. Meg utánam. Atyám az egyetlen reménységünk. Könyörgök, bújtasson el bennünket, és küldjön orvosért. Ha megteszi, barátot szerez egy életre. – A „barát‖ szót külön megnyomta. Az apát figyelmét semmi sem kerülte el. Tökéletesen értette, miről van szó. Hallott már az ifjú Giulianóról, hallotta, hogy derék fiú, Monteleprében nagyra tartják, kiváló céllövő és vadász, jóval érettebb a koránál. Még a barátok barátai is

kiszemelték mint közéjük valót. Maga a nagy Don Croce, amikor társasági és üzleti látogatást tett a rendházban, úgy beszélt az apátnak Giulianóról, mint olyan valakiről, akivel érdemes lehet foglalkozni. De ahogy az eszméletlen Giulianót elnézte, majdnem biztos volt abban, hogy inkább sírhely kell neki, mint menedék, s inkább pap, aki feladja az utolsó kenetet, mint orvos. Aligha kockáztat sokat, ha teljesíti Pisciotta kérését: holttestet befogadni nem bűn, még Szicíliában sem. A fiatalember előtt azonban nem akarta felfedni, hogy a szívesség milyen keveset ér. – No és miért keresnek benneteket? – kérdezte. Pisciotta habozott. Ha az apát megtudja, hogy egy csendőr halála miatt, esetleg nem fogadja be őket. Viszont ha nincs felkészülve a csendőrök kérdéseire – mert itt is keresni fogják őket, az biztos –, meglepetésében még elárulja őket. Úgy döntött, elmondja az igazat. Gyorsan el is mondta. Az apát szomorúan sütötte le a szemét, amiért megint kárhozatra jutott egy lélek, s egyúttal szemügyre vette az eszméletlenül heverő Giulianót. A kötésen át szivárgott a vér. Talán meg is hal a nyomorult, amíg ők itt beszélnek, s ezzel megoldódik az egész probléma. Mint jó ferences szerzetes, az apát telve volt keresztényi könyörületességgel, ám e nehéz időkben meg kellett fontolnia jótetteinek gyakorlati és anyagi következményeit is. Ha befogadja őket, és a fiú meghal, azon ő csak nyerhet. A hatóság elégedett lesz a holttesttel, a család pedig örökké hálás lesz neki. Ha Giuliano felépül, az ő hálája még értékesebb lehet. Egy olyan embert, aki súlyos sebesülten is képes úgy célozni, hogy agyonlőjön egy csendőrt, azt nem árt a lekötelezettünknek tudni. Persze fel is adhatná a két gazfickót a csendőrségen, azok aztán rövid úton elintéznék őket. De mi haszna lenne ebből? A hatóságoktól többet nem remélhet, mint amennyit már most is megkap. Ahol a hatóság az úr, ott ő már bebiztosította magát. A barikád túlsó oldalán kell barátokat sze-

reznie. Márpedig ha ezt a két fiút feladja, azzal csak ellenségeket szerez a parasztok között, s a két család halálosan gyűlölni fogja. Az apát nem volt oly ostoba, hogy azt higgye, a csuha megóvhatná a vérbosszútól, Pisciottán pedig látni lehetett, hogy nem olyan legény, aki olcsón adja a bőrét. Nem, a szicíliai paraszt gyűlöletét nem szabad félvállról venni. Buzgó katolikusok, a Szűzanya szobránál hányják magukra a keresztet, de a vérbosszú hevében lelőnék magát a pápát is, ha megszegné az omertát, a hatóság előtti hallgatás ősi törvényét. Ezen a szigeten lépten-nyomon Jézus szobrába botlik az ember, de a „nyújtsd oda a másik orcád‖ tanításában nem hisznek. A sötét hagyományok földjén a „megbocsátás‖ a gyávák kibúvójának számít. A szicíliai paraszt nem ismeri azt a szót, hogy kegyelem. Egy dologban bizonyos volt az apát: Pisciotta sohasem árulná el. Egy régebbi kis csempészüzletük kapcsán az apát úgy intézte, hogy Pisciottát tartóztassák le, és hallgassák ki. A vizsgálótiszt – nem valami fafejű csendőr, hanem egy palermói nyomozó – előbb finom volt, aztán rámenős. De Pisciottát se ravaszsággal, se kegyetlenséggel nem lehetett szóra bírni. Hallgatott, mint a sír. A vizsgáló elengedte, az apátnak pedig olyan véleményt adott, hogy fontosabb feladatokat is nyugodtan rá lehet bízni a fickóra. Ettől fogva az apát szívébe zárta Aspanu Pisciottát, gyakran imádkozott is érte. Az apát két ujját a szájába kapva füttyentett. Az odaszaladó szerzeteseknek meghagyta, hogy vigyék Giulianót a rendház legtávolabbi szárnyába, ahol a háború idején katonaszökevényeket rejtegetett, gazdag parasztok fiait, akik az olasz hadseregből szöktek meg; ez az épületrész az ő személyes fennhatósága alatt állt. Aztán az egyik szerzetest elküldte orvosért az ötmérföldnyire lévő San Giuseppe Jato faluba. Pisciotta az ágyon ült, és fogta barátja kezét. A seb már nem vérzett, Turi Giuliano szeme nyitva volt, de üvegesen meredt a semmibe. Pisciotta megszólalni sem mert, nehogy

kitörjön belőle a sírás. Törölgette Giuliano homlokáról a patakokban folyó verejtéket. Már kékes volt Turi bőre. Egy óra múlva megérkezett az orvos. Látta, hogy csendőrök serege rajzott ki a hegyoldalba, ezek után nem lepte meg, hogy barátja, az apát, egy sebesültet rejteget. Nem is ütközött meg rajta; hadd fájjon a csendőrség meg a kormány feje. Az apát viszont szicíliai, akárcsak ő, és most segítséget kért. Egyébként is: minden vasárnapra küldött neki egy szakajtó tojást, karácsonyra egy hordó bort, húsvétra egy zsenge bárányt. Az orvos megvizsgálta Giulianót, és bekötözte a sebét. A golyó a hasába fúródott, valószínűleg létfontosságú szerveket sértett meg, a májat biztosan. A fiú sok vért veszített, halottsápadt volt, a bőre kékesfehér. Szája körül megjelent az a fehér kör, amelyről az orvos jól tudta, hogy a halál egyik előjele. Nagyot sóhajtva mondta az apátnak: – Amit tudtam, megtettem. A vérzés megszűnt, de a vérvesztesége több mint egyharmados, és ez végzetes szokott lenni. Tartsák melegen, adjanak neki egy kis tejet, és hagyok itt morfiumot. – Szánakozva nézte Giuliano erős testét. – Mit mondjak a szüleinek? – kérdezte suttogva Pisciotta. – Van valami remény? Az orvos megint sóhajtott. – Mondjon, amit jónak lát. De ez a seb halálos. Erősnek látszik, úgyhogy még pár napig elélhet, de kár reménykedni. – Látta Pisciotta szemében az elkeseredést, az apát arcán meg az átsuhanó megkönnyebbülést, mire ironikusan hozzátette: – No persze egy ilyen szent helyen mindig történhetnek csodák. Az apát kikísérte az orvost. Pisciotta a barátja fölé hajolt, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról, és döbbenten látta, hogy Giuliano szeme gunyorosan megcsillan. Aranybarna szeme volt, de furcsamód egy ezüstös kör vette körül. Pisciotta közelebb hajolt. Turi Giuliano suttogott; keservesen megküzdött minden szóért.

– Mondd meg anyámnak: hazamegyek. – Ennyit mondott. S ekkor olyasmit csinált, amit Pisciotta nem felejtett el soha többé. Hirtelen mindkét kezével belemarkolt Pisciotta hajába. Erő volt a kezében, s nem egy haldokló utolsó ereje. Egészen közel rántotta magához Pisciotta fejét, és azt suttogta: – Fogadj szót! Egy nappal azután, hogy Giuliano szülei telefonáltak, Ettore Adonis megérkezett Monteleprébe. Nemigen időzött a monteleprei házában. Fiatalkorától fogva utálta a szülőhelyét. Különösen Szent Rozália ünnepén kerülte el messzire. Az ünnepi utcadíszítés nyomasztóan hatott rá, úgy érezte, a tarkaság gonoszul álcázza a város szegénységét. És ünnep idején mindig megaláztatások érték: a részegek harsányan gúnyolódtak alacsony termetén, a nők fitymáló mosollyal mérték végig. A tudásbeli fölénye nem ért semmit. Büszke emberek lakták ezt a várost; például minden család ugyanolyan színűre festette a házát, mint az ősei. Nem tudták, hogy a ház színe árulkodik az eredetükről, hogy a házzal együtt milyen vért örököltek az őseiktől. Évszázadokkal ezelőtt a normannok fehérre festették a házukat, a görögök kékre, az arabok a rózsaszín és a vörös különböző árnyalataira, a zsidók pedig sárgára. Mostanra mind olaszoknak és szicíliaiaknak tartották magukat. A vérük úgy összeelegyedett az évszázadok során, hogy az arcvonásai alapján senkiről se lehet megmondani, milyen származású; de ha az ember azt találta mondani egy sárga ház tulajdonosának, hogy zsidók voltak az ősei, könnyen kést kaphatott a hasába. Aspanu Pisciotta fehér házban lakott, pedig őt inkább arabnak nézte volna az ember. Giulianóék házának kékje görög eredetre vallott, amit megerősített Turi Giuliano görögös arca is, testalkata azonban az erős, nagy csontú normannokat idézte. Ám ez a sokféle vér valami különös, veszélyes eleggyé érett, ez tette őket igazi szicíliaivá – és emiatt kellett

ma Adonisnak Monteleprébe jönnie. A Via Bellán végig minden sarkon két-két csendőr posztolt: szúrós szemmel nézelődtek, ujjuk a puska vagy géppisztoly ravaszán. Kezdetét vette az ünnep második napja, de a városnak ez a része furcsamód néptelen volt, sehol egy gyerek az utcán. Ettore Adonis a Giulianóék háza előtti keskeny járdán parkolt le a kocsival. Két csendőr gyanakodva figyelte, de amint kiszállt, apró termetét látva jóízűen elmosolyodtak. Pisciotta nyitott neki kaput, ő vezette be a házba. Giuliano szülei a konyhában reggelivel várták: hideg kolbásszal, kenyérrel, kávéval. Maria Lombardo nyugodt volt, Aspanunak elhitte, hogy a fia fel fog gyógyulni. Nem félt, inkább dühös volt. Giuliano apja pedig inkább büszkének látszott, mint szomorúnak. A fia igazi férfinak bizonyult: életben maradt, az ellensége pedig meghalt. Pisciotta megint elmondta a történetet, ezúttal némi humorral oldva a feszültséget. Nem sok szót vesztegetett Giuliano sebesülésére, még kevesebbet a maga hősiességére, vagyis arra, hogy elvonszolta Giulianót a monostorba. De Ettore Adonis tisztában volt vele, milyen irdatlan erőfeszítés lehetett a vékonydongájú Pisciottának három mérföldön át, úttalan utakon támogatni a sebesültet. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Pisciotta igencsak elspórolta a részleteket a sebesülésről. Adonis a legrosszabbtól tartott. – Honnan tudták a csendőrök, hogy ide kell jönniük? – kérdezte. Pisciotta elmondta, hogy Giuliano odaadta nekik az igazolványát. – Miért nem adta oda Turi azt a sajtot?! – csattant föl dühösen Giuliano anyja. – Minek kellett erősködnie? – Mit csinált volna? – torkolta le a férje. – Adta volna föl azt a szerencsétlen gazdát? Örök szégyent hozott volna a nevünkre. Ettore Adonist váratlanul érték ezek a szavak. Tudta, hogy az asszony sokkal erősebb és sokkal lobbanékonyabb,

mint a férje. Most mégis ő beszélt lemondó hangon, a férfi pedig dacosan. No és Pisciottáról, erről az Aspanu gyerekről ki hitte volna, hogy ilyen bátran a társa segítségére siet, és biztonságba menekíti? A tetejébe most hidegvérűen hazudik a szülőknek a fiuk sebesüléséről. – Csak az igazolványát ne adta volna oda – mondta Giuliano apja. – A barátaink esküvel tanúsítanák, hogy végig itt volt az utcákon. – Akkor is letartóztatnák. – Giuliano anyja sírva fakadt. – Most aztán bujkálhat a hegyekben. – Garanciát kell szereznünk, hogy az apát nem adja rendőrkézre – mondta Ettore Adonis. – Azt nem meri – vágta rá Pisciotta. – Tudja, hogy a csuhája övére kötném fel. Adonis jól megnézte Pisciottát. Halálos fenyegetés áradt ebből a fiúból. Nem valami okos dolog megsérteni egy fiatalember önérzetét, gondolta Adonis. Ez az, amire a csendőrség nem jött rá: egy idősebb embert jószerivel következmények nélkül lehet megsérteni, hiszen már megtörte az élet, nem fogja a szívére venni a kisebb megaláztatásokat, amelyek mások részéről érik; egy fiatalember azonban ugyanezeket halálos sértésként fogja fel. Segélykérőn néztek Ettore Adonisra, hiszen már máskor is segített a fiukon. A professzor így szólt: – Ha a csendőrség megtudja, hol van, akkor az apátnak nem lesz választása. Ő maga sem áll minden gyanú fölött. Engedelmetekkel megkérném Don Croce Malo barátomat, hogy járjon közben az apátnál Turi érdekében. Meglepődve hallották, hogy ismeri a nagy Dont, csak Pisciotta mosolygott sokat sejtetően. Adonis ráförmedt: – Te meg mit lebzselsz itt? Felismernek, és letartóztatnak. Van rólad személyleírásuk. – Az a két csendőr úgy be volt szarva, hogy az anyjukat se ismernék meg – mondta gúnyosan Pisciotta. – Nekem meg tucatnyi tanúm van rá, hogy tegnap itt voltam,

Monteleprében. Ettore Adonis a legszigorúbb professzori hangján szólt a szülőkhöz: – Meg ne próbáljanak elmenni a fiukhoz, és senkinek, még a legjobb barátaiknak se árulják el, hol van. A csendőrségnek mindenütt vannak besúgói. Majd Aspanu megy el Turihoz, éjszaka. Amint járóképes lesz, én majd elintézem, hogy más városba költözzön, amíg ez az egész el nem csitul. Akkor majd némi pénzzel el lehet rendezni a dolgokat, Turi pedig hazajöhet. Ne aggódjék miatta, Maria, vigyázzon a saját egészségére! Te pedig, Aspanu, majd tájékoztass! Megölelte Giuliano szüleit. Maria Lombardo még mindig sírt, amikor elment. Ettore Adonisnak sok dolga volt: a legfontosabb, hogy kapcsolatba lépjen Don Crocéval, és biztosítsa Turi rejtekhelyének zavartalanságát. Hála istennek, a római kormány egy csendőr őrmester meggyilkolása ügyében nem szokott jutalmat kitűzni a nyomravezetőnek, különben az apát ugyanolyan rövid úton eladná Turit, mint a kegytárgyait. Turi Giuliano mozdulatlanul feküdt az ágyon. Hallotta, hogy az orvos halálosnak ítélte a sebesülését, de nem tudta elhinni, hogy a halálán van. Mintha lebegett volna a levegőben, megszabadulva fájdalomtól, félelemtől. Dehogyis fog meghalni. Nem tudta, hogy a nagy vérveszteség eufóriát vált ki. Napközben az egyik szerzetes ápolta, itatta tejjel. Esténként bejött hozzá az apát az orvossal. Pisciotta éjszakánként jött el hozzá, fogta a kezét, gondját viselte a nyomasztó sötétség lassan múló óráiban. Két hét elteltével az orvos kijelentette, hogy csoda történt. Turi Giuliano minden akaraterejét arra összpontosította, hogy meggyógyuljon, hogy újraképződjék az elvesztett vére, s regenerálódjanak létfontosságú szervei, amelyeket megsértett az acélburkolatú golyó. Vérveszteség okozta eufóriájá-

ban a jövendő dicsőségről ábrándozott. Valami újfajta szabadságot érzett: hogy mostantól semmilyen tettét nem kérhetik számon rajta. Hogy a társadalom törvényei, a szicíliai család törvényei őt többé nem kötik. Hogy szabadon megtehet bármit: ez a véres seb felmenti minden alól. S mindez csupán azért, mert egy ostoba csendőr lelőtte egy darab sajt miatt. Lábadozásának heteiben újra meg újra lepergette lelki szeme előtt azokat a jeleneteket, amikor a városbeliek – köztük ő is – a főtéren összegyűlve várták, hogy a gabellottók, a nagybirtokok intézői felfogadják őket napszámra, éhbérért, teljhatalmuk tudatában gúnyosan vigyorogva: tetszik, nem tetszik, ennyit kapsz, vagy mehetsz. Aztán ahogy a termésből részesedtek: egész évi kemény munka után ott álltak üres kézzel. S a törvény igazságtalan keze is csak a szegényekre sújtott le, a gazdagokat futni hagyta. Megfogadta, hogy ha felgyógyul, igazságot tesz. Soha többé nem lesz a sors gyámoltalan kiszolgáltatottja. Felfegyverkezik, fizikailag és szellemileg egyaránt. Egyvalamiben biztos volt: soha többé nem kerül védtelenül szembe a világgal, ahogyan Guido Quintanával meg a csendőrrel, aki lelőtte. Az a fiatalember, aki eddig Turi Giuliano volt, megszűnt létezni. Egy hónap elmúltával az orvos további négy hét pihenést javallt, némi testmozgással, így hát Giuliano barátcsuhát öltött, és sétákat tett a rendház kertjében. Az apát megkedvelte a fiatalembert, gyakran mellészegődött, távoli országokról mesélt neki, ahol ifjúkorában járt. Az apát rokonszenvét korántsem csökkentette, hogy Ettore Adonis tekintélyes összeget küldött neki, hogy imádkozzék a szegényekért, s maga Don Croce is tudatta vele, hogy figyelemmel kíséri a fiatalember sorsát. Giuliano mindeközben egyre csak hüledezett, hogyan élnek ezek a szerzetesek. Ezen a vidéken, ahol az embereknek

alig volt meg a betevő falatjuk, ahol a napszámosok fél dollárnak megfelelő összegért voltak kénytelenek áruba bocsátani arcuk verejtékét, Szent Ferenc szerzetesei királyi életet éltek. A rendház valójában gazdag nagybirtok volt. Citromliget tartozott hozzá, Krisztus korából való zömök olajfák, egy kis nádültetvény, valamint egy mészárszék, ahol a birkáikat és, malacaikat dolgozták fel. Csirkék, pulykák sokasága kószált szabadon. A szerzetesek asztalára mindennap került hús is a spagetti után, a saját borukat itták a saját pincéjükből, s a feketepiacon vették a dohányt, amit úgy füstöltek, akár a pogány. De dolgoztak is keményen. Mezítláb dolgoztak egész nap, térdig felgyűrt csuhában, a homlokukról folyt a verejték. Pilises fejüket a napszúrástól furcsa fazonú, fekete vagy barna amerikai kalapokkal védték – az apát valami géhás tiszttől szerezte ezeket egy hordó borért. Ahány barát, annyiféleképpen viselte a kalapját: ki gengsztermód lehajtott karimával, ki körben fölhajtva, s az így képződött vályúban tartotta a cigarettáját. Az apát idővel látni se bírta ezeket a kalapokat, megtiltotta a viselésüket, csak akkor tehették föl, ha kint dolgoztak a földeken. A második négy héten Giuliano beállt a szerzetesek közé. Az apát legnagyobb elképedésére derekasan kivette a részét a munkából, segített az idősebb barátoknak becipelni a raktárba a gyümölccsel és olajbogyóval teli nehéz kosarakat. Ahogy jobban lett, Giuliano élvezte a munkát, élvezte, hogy fitogtathatja az erejét. Jól megpúpozták a kosarát, mégsem roggyant meg soha a térde. Az apát büszke volt rá, s azt mondta, maradhat, amíg kedve tartja, mert az ilyen ember Istennek tetsző. Turi Giuliano boldog volt ez alatt a négy hét alatt. Testben végül is visszatért a halálból, fejében pedig csodás ábrándok kavarogtak. Élvezte az öreg apát társaságát, aki feltétlen bizalommal volt iránta, s felfedte előtte a rendház titkait. Az öreg elhencegett vele, hogy minden terméküket a

feketepiacon teszik pénzzé, semmi sem kerül belőlük az állami raktárakba. Csak a bort nem adták el, azt a barátok döntötték magukba. Éjszakánként nagyban ment a szerencsejáték és az ivászat, még nőket is becsempésztek, de az apát mindezek felett szemet hunyt. – Nehéz időket élünk – mondta Giulianónak. – Az ígért túlvilági jutalom nagyon messze van, kell az embereknek valami kis öröm. Isten megbocsátja. Egy esős délután az apát megmutatta Turinak a rendház egy raktárnak használt szárnyát. Tömve volt kegytárgyakkal, amiket öreg szerzetesek gyakorlott csapata készített. Mint minden kereskedő, az apát is panaszkodott a nehéz időkre. – A háború előtt remekül ment az üzlet – sóhajtozott. – Ez a raktár félig ha tele volt. Nézd csak, milyen szent ereklyék vannak itt! Egy szálka a halból, amelyet Krisztus urunk megszaporított. A bot, amellyel Mózes az ígéret földjére ment. – Szünetet tartott, kedvtelve figyelte Giuliano döbbent ábrázatát. Csontos arcán csúfondáros mosoly bujkált. Szétrúgott egy jókora farakást, és könnyedén, szinte vidáman folytatta: – Ez volt a legkelendőbb árunk. Százával adtunk el darabokat a keresztből, amelyen Krisztus urunkat megfeszítették. Ebben a ládában meg csontdarabok vannak, minden szenttől, akitől csak tetszik. Nincs olyan ház Szicíliában, ahol ne volna egy szent csont. Egy másik raktárban van tizenhárom Szent András-karunk, három Keresztelő Szent János-fejünk és Szent Johanna hét páncélja. Telente a barátok beutazzák a fél világot, hogy eladják ezeket a kincseket. Turi Giuliano most már nevetett, az apát pedig visszamosolygott rá. De Giuliano arra gondolt, hogy a szegényeket mindig csak becsapják, még azok is, akik az üdvösség útját mutatják. Ezt sem árt az eszébe vésnie. Az apát mutatott neki egy dézsányi medaliont, amit a palermói bíboros áldott meg, Jézus harminc halotti leplét és két fekete Máriát. Ettől torkára forrt Turi Giulianónak a nevetés. Elmondta az apátnak, hogy az ő édesanyjának is van egy fekete Mária-szobra, amelyet kislány kora óta féltett kincs-

ként őriz; több nemzedék óta a családjuké. Lehet, hogy az is hamisítvány? Az apát nyájasan vállon veregette, s elárulta, hogy a rendházban több száz éve készítenek másolatokat jó minőségű olajfából. De megnyugtatta Giulianót, hogy a másolatok is értékesek, mert nem sok készült belőlük. Az apát semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy bizalmasan elárulja egy gyilkosnak szent életű emberek bocsánatos bűneit. Giuliano helytelenítő hallgatása azonban megzavarta. Védekezőn folytatta: – Ne feledd, hogy nekünk, akik életünket Istennek szenteljük, valahogy meg kell élnünk ebben az anyagias világban is, olyan emberek közt, akiknek nincs türelmük kivárni a túlvilági jutalmat. Nekünk is vannak rokonaink, akiket támogatnunk kell. Nem egy szerzetesünk kerül ki a szegények soraiból, akik – mint tudjuk – a föld sója. Nem hagyhatjuk, hogy testvéreink, a gyermekeik meg az unokatestvéreink éhen pusztuljanak ezekben a nehéz időkben. Maga az anyaszentegyház is rászorul a segítségünkre, erős ellenségekkel szemben kell védekeznie. A kommunisták, a szocialisták meg a félrevezetett liberálisok ellen harcolni kell, és ez pénzbe kerül. A hívek az anyaszentegyház erős támaszai. Ők igénylik a mi szent ereklyéinket, ebből lesz pénzünk a hitetlenek legyőzésére, s egyúttal lelki szükségletet is kielégítünk. Ha nem tennénk, szerencsejátékra, borra, rosszéletű nőkre tékozolnák a pénzüket. Nem értesz egyet velem? Giuliano rábólintott, de mosolygott. Ifjonti naivitásában alig hitt a fülének ennyi álszentség hallatán. Az apátot boszszantotta ez a mosoly: udvariasabb választ várt volna egy gyilkostól, akinek menedéket nyújtott, és akit visszahozott a halál torkából. A hálateli tiszteletnek illően álszent, szívből jövőnek hangzó választ kellett volna diktálnia. Ez a csempész, ez a gyilkos, ez a paraszt, ez a senki, Turi Giuliano megértőbbnek mutatkozhatott volna, keresztényibbnek. Az apát szigorúra vette a hangját: – Ne feledd, hogy igaz hitünk alapja a csodákba vetett hit!

– Igen – mondta Giuliano. – Tudom én azt, tudom jól, hogy atyám dolga, hogy megláttassa velünk a csodákat. – Nem rossz szándékkal mondta, noha tréfás hangon; de őszintén kedvére akart tenni jótevőjének. Többet nem tudott volna mondani úgy, hogy ki ne törjön belőle a nevetés. Az apátnak tetszett a válasz, Giuliano iránti szeretete visszatért. Kedves fiú ez, gondolta, jól érezte magát a társaságában, és jó volt tudni, hogy mélységesen le van kötelezve neki. És nem lesz hálátlan: már eddig is kimutatta, hogy nemes szíve van. Szavaival, tetteivel nap mint nap kimutatta az apát iránti tiszteletét és háláját. Nem volt olyan kérges szívű, mint egy bandita. Mi lesz egy ilyen emberrel ebben a mai Szicíliában, ahol nyüzsögnek a besúgók, a banditák, az ilyen-olyan bűnözők? Istenkém – gondolta az apát –, aki egyszer már ölt embert, annak többször meg se kottyan. Az apát úgy határozott, hogy Don Crocénak kell rávezetnie Turi Giulianót a követendő útra. Egy nap Turi Giuliano az ágyán pihent, amikor különös látogatója érkezett. Az apát úgy mutatta be Beniamino Malo atyát, mint igen kedves barátját, aztán magukra hagyta őket. – Remélem, kedves fiatal barátom, felépültél a sebesülésedből – kezdte aggodalmasan Beniamino atya. – A szent életű apát úr azt mondja, valóságos csoda történt veled. – Isten kegyes volt hozzám – mondta Giuliano udvariasan. Beniamino atya úgy bólogatott, mintha maga is részesült volna e kegyben. Giuliano alaposan szemügyre vette. Ez a pap sosem dolgozott a földeken. Annál tisztább volt reverendájának a szegélye, fehérebb a pufók arca, párnásabb a keze. A modora viszont igencsak kenetes volt: jámbor, krisztusiasan békés, keresztényien alázatos. – Fiam, meghallgatom a gyónásodat, és részeltetlek az áldozás szentségében – mondta lágy, nyájas hangon Beniamino atya. – Bűneidtől megtisztulva, tiszta szívvel léphetsz ki a világba.

Turi Giuliano elnézte ezt a papot, akinek ily nagy hatalma volt. – Bocsásson meg, atyám – mondta –, még nem vagyok olyan állapotban, hogy bűnbánatot gyakoroljak, hamisság lenne tőlem, ha most gyónnék. De köszönöm a jó szavait. A pap bólintott, és így szólt: – Igen, azzal csak tetéznéd bűneidet. De van még egy ajánlatom, amelynek talán több hasznát veszed. A testvérem, Don Croce, kérdezteti, hogy nem akarnál-e nála keresni menedéket, Villabatéban. Tisztes fizetséget kapnál, és persze – mint bizonyára tudod – a hatóságok nem merészelnének háborgatni, amíg az ő védelme alatt állsz. Giuliano elhűlve hallgatta, hogy tettének híre egy olyan ember fülébe is eljutott, mint Don Croce. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Utálta a maffiát, nem akart a hálójába keveredni. – Ez nagyon nagy megtiszteltetés – mondta. – Köszönöm önnek is és a testvérének is. De meg kell beszélnem a családommal, tiszteletben kell tartanom a szüleim kívánságát. Úgyhogy ne haragudjon, ha egyelőre nemet mondok a megtisztelő ajánlatra. Látta, hogy a pap meglepődik. Ugyan ki az Szicíliában, aki visszautasítja a nagy Don ajánlatát? Így hát hozzátette: – Lehet, hogy néhány héten belül másképp fogok gondolkozni, és felkeresem magukat Villabatéban. Beniamino atya magához tért a meglepetésből. Áldásra emelte kezét: – Isten áldása kísérjen, fiam – mondta. – Fivérem háza mindig nyitva áll előtted. – Keresztet vetett, és távozott. Turi Giuliano tudta, hogy ideje mennie. Amikor aznap éjjel eljött hozzá Aspanu Pisciotta, utasításokat adott neki, hogyan készítse elő visszatérését a külvilágba. Látta, hogy amiképp ő megváltozott, megváltozott a barátja is. Pisciotta nem tiltakozott, a szeme se rebbent olyan utasítások hallatán,

amelyekről tudta, hogy alapjaiban fogják átrendezni az életét. Végül Giuliano így szólt hozzá: – Aspanu, vagy velem jössz, vagy a családoddal maradsz. Tegyél úgy, ahogy érzésed szerint tenned kell. – Mit képzelsz, neked hagyok minden élvezetet és dicsőséget? – mosolyodott el Pisciotta. – Te éled világodat a hegyekben, amíg én vezetem a szamarat, és olajbogyót szedek? Minek volnánk barátok? Magadra hagyjalak a hegyekben, mikor együtt játszottunk, együtt dolgoztunk gyerekkorunktól fogva? Csak majd ha te szabadon visszatérhetsz Monteleprébe, akkor megyek vissza én is. Úgyhogy ne beszélj bolondságokat. Négy nap múlva érted jövök. Addig eltart, amivel megbíztál. Pisciottának sok dolga volt ez alatt a négy nap alatt. Már korábban nyomára akadt a csempésznek, aki ajánlkozott, hogy a sebesült Giuliano után megy. Marcuzzinak hívták, rettegett híre volt, és nagyban csempészett, Don Croce és Guido Quintana védelmét élvezve. Volt egy ugyanilyen nevű nagybátyja: a maffia nagyfőnöke. Pisciotta kiderítette, hogy Marcuzzi rendszeres csempészforgalmat bonyolít le Montelepre és Castellammare között. Megtudta, melyik gazdánál vannak a csempész öszvérei, és amikor látta, hogy a jószágokat beviszik egy csűrbe a város közelében, kikövetkeztette, hogy Marcuzzi másnap útra készül. Hajnalban letáborozott az út mentén, és várta, hogy Marcuzzi arra menjen. Nála volt a lupara, ami hozzátartozott a legtöbb szicíliai család háztartásához. A szicíliaiaknak ez a gyilkos fegyvere oly elterjedt volt, hogy amikor Mussolini elhatározta, hogy felszámolja a maffiát, parancsba adta, hogy minden kőfalat romboljanak le három láb magasságig, hogy a luparás gyilkosok ne tudjanak megbújni mögöttük. Pisciotta úgy döntött, hogy végez Marcuzzival: nemcsak azért, mert a csempész felajánlotta a csendőröknek, hogy

megöli a sebesült Giulianót, hanem azért is, mert ezzel minden barátjának elhencegett. A csempész megölése intő jel lehet mindazoknak, akik elárulhatnák Giulianót. No meg a fegyverekre is szüksége volt, amikről tudta, hogy Marcuzzinál vannak. Nem kellett sokáig várnia. Marcuzzi rakomány nélkül vitte az öszvéreit, Castellammaréban akarta őket megpakolni csempészáruval, s így óvatlan volt. A vezéröszvér hátán ült, puskáját átvetette a vállán, ahelyett, hogy a ravaszon tartotta volna az ujját. Amikor meglátta maga előtt Pisciottát, nem riadt meg. Utóvégre csak egy alacsony, vékony fiú állt az útjában, mosolyogva vékony bajuszkája alatt, ami viszont idegesítette. Csak akkor kapott észbe, amikor Pisciotta előkapta a luparát a zakója alól. – Kár a gőzért, öcskös – förmedt rá. – Még nincs nálam az áru. Egyébként pedig ez a karaván a barátok barátainak a védelme alatt áll. Legyen eszed, keress magadnak más balekot! – Nekem csak az életed kell – mondta Pisciotta halkan. Kegyetlenül elvigyorodott. – Egyszer hősködni akartál a csendőröknek. Alig pár hónapja, emlékszel? Marcuzzi emlékezett. Félrerántotta a öszvérét, mintegy önkéntelen mozdulattal, hogy elrejtse a kezét Pisciotta tekintete elől. Az övébe csúsztatta a kezét, és megmarkolta a pisztolyát. Ugyanebben a pillanatban rántott még egyet az öszvér zabláján, hogy lőállásba helyezkedjen. Az utolsó dolog, amit látott, Pisciotta mosolya volt: a lupara lövése leröpítette a nyeregből, elterült a porban. Pisciotta komor elégedettséggel állt az elterült test fölött, még egy lövést eresztett a fejébe, aztán kivette Marcuzzi kezéből a pisztolyt, amelyet még mindig szorongatott, és levette a válláról a puskát. A halott zsebéből kiszedte a puskagolyókat, és áttette a magáéba. Aztán gyorsan, módszeresen lelőtte a négy öszvért, figyelmeztetésül mindenkinek, aki Giuliano ellenségeit segíthetné, akár közvetetten is. Ott állt az úton, a lupara a kezében, a

halott puskája a vállán, pisztolya az övében. Nem érzett szánalmat, kedve tellett a vérengzésben. Mert bár szerette a barátját, sok tekintetben összeütközésbe kerültek. S bár elismerte Turit a főnökének, mégis mindig úgy érezte, legalább oly bátornak és okosnak kell lennie, hogy igényt tarthasson a barátságára. Most ő is kilépett a gyerekkor és a társadalom bűvös köréből, s e körön kívül csatlakozott Turihoz. E tettével mindörökre Turi Giulianóhoz kötötte magát. Két nappal később, vacsora előtt, Turi Giuliano elhagyta a rendházat. Sorra megölelte a barátokat, akik összegyűltek a refektóriumban, és köszönetet mondott a kedvességükért. A barátok sajnálták, hogy elmegy. Igaz ugyan, hogy a szertartásokon sohasem vett részt, nem gyónt, nem gyakorolt bűnbánatot a gyilkosságért, amelyet elkövetett, de a barátok közt is akadt, aki hasonló bűntettekkel kezdte férfiéletét, és ezért nem törhetett pálcát felette. Az apát kikísérte Giulianót a rendház kapujáig, ahol Pisciotta várt rá. Búcsúajándékot is adott neki: egy ugyanolyan fekete Mária-szobrot, amilyen Maria Lombardóé volt. Pisciottánál volt egy zöld amerikai katonai oldalzsák, abba süllyesztette Giuliano a Mária-szobrot. Pisciotta gunyorosan csillogó szemmel figyelte az apát és Giuliano búcsúzkodását. Tudta, hogy az apát csempész, titokban a barátok barátai közé tartozik, a nyomorult szerzetesekkel pedig: úgy bánik, mint egy rabszolgahajcsár. Nem értette, mire föl hát ez az érzelgős búcsúzkodás. Meg sem fordult Pisciotta fejében, hogy amilyen szeretetet és tiszteletet belőle váltott ki Giuliano, ugyanolyat kiválthat ebből a nagy hatalmú öregemberből is. Az apát szeretete őszinte volt ugyan, de nem egészen érdekmentes. Tudta, hogy ebből a fiúból még olyan ember lehet, akivel számolni kell Szicíliában. Erre is volt szeme, akár a vallásos elhivatottság felismerésére. Ami pedig Turi Giulianót illeti, ő szívből hálás volt. Az apát megmentette az

életét, ezenfelül sok mindenre kitanította, és kellemes társaságot nyújtott neki. Még a magánkönyvtárát is megnyitotta előtte. Giulianónak furcsamód tetszett az apát szemforgató ügyeskedése, úgy érezte, nem megvetendő eredmény, ha valaki úgy tud jót tenni, hogy közben láthatóan nem árt különösebben, egyensúlyban tudja tartani az erőket, s így zökkenőmentes az élete. Az apát és Turi Giuliano összeölelkezett. – Egy életre adósa vagyok, atyám – mondta Turi. – Jussak eszébe, ha bármi segítség kell. Akármit kér, kötelességem megtenni. Az apát vállon veregette. – A keresztényi könyörület nem kíván viszonzást – mondta. – Térj vissza az igaz útra, fiam, s az Úrnak add meg, amivel tartozol neki. – Gépiesen darálta a mondókáját. Ismerte jól az ilyen naiv fiatalembereket. Tüzes ördög válhat belőlük, aki ugrik a parancsára. Dehogyis felejti el Giuliano ígéretét. Giuliano a vállára akasztotta az oldalzsákot, akárhogy ellenkezett Pisciotta, s kiléptek a rendház kapuján. Vissza se néztek.

6. fejezet

Közel a Monte d'Ora csúcsához, egy szikla pereméről Giuliano és Pisciotta lenézett Montelepre városára. Odalent, alattuk alig néhány mérföldnyire, sorra fény gyűlt a házakban, az utcákon, mert a városra lassan leereszkedett a sötétség. Giuliano még a muzsikát is hallani vélte: a főtéren a hangszórókból mindig a római rádió műsora szólt, szerenádként a vacsora előtti korzózáshoz. De persze csak képzelődött, nem hallhatta a zenét. Ideföntről a városba lemászni két órába telt volna, onnan föl a hegyre négy órába. Giuliano és Pisciotta már gyerekkorukban is sokat játszottak itt; ismerték a hegy minden szikláját, minden barlangját, minden zegét-zugát. Itt a közelben volt a Grotta Bianca, a Fehér-barlang, gyerekkoruk kedvenc rejtekhelye, nagyobb, mint Montelepre legnagyobb háza. Aspanu derekasan teljesítette az utasításait, gondolta Turi Giuliano. A barlangban halomban álltak hálózsákok, edények, lőszeres ládák, zsákszámra a kenyér és más élelem. Egy faládában zseblámpák, petróleumlámpák, kések voltak, mellettük több doboz petróleum. – Aspanu, itt elélhetünk életünk végéig – nevetett Turi. – Csak pár napig – mondta Pisciotta. – Amikor a csendőrök kerestek téged, ide jöttek először. – Amilyen gyávák, csak nappal merészkednek ide – intette le Turi. – Éjszaka biztonságban vagyunk. Sötétség borult a hegyekre, de olyan csillagfényes volt az ég, hogy tisztán látták egymást Aspanuval. Pisciotta kinyitotta az oldalzsákot, és kezdte kirakosgatni a fegyvereket, ruhákat. Turi Giuliano lassú, ünnepélyes mozdulatokkal felfegyverkezett. A szerzetescsuha helyett kordbársony nadrá-

got húzott és vastag báránybőr zekét, sokzsebeset. Két pisztolyát az övébe dugta, a géppisztolyt pedig úgy szíjazta a zeke alá, hogy ne látsszék ki, de mégis egy pillanat alatt előránthassa. Töltényövet szíjazott a derekára, a zsebeibe is tett pár doboz lőszert. Pisciotta odanyújtott neki egy kést, ezt katonai csizmájának a szárába dugta. A zekéjének a hajtókája alá is szíjazott egy kis pisztolyt. Gondosan ellenőrizte a fegyvereket meg a lőszerkészletet. A vadászpuskáját nem dugdosta, szíját átvetette a vállán. Végre elkészült. Rámosolygott Pisciottára; aki láthatóan csak egy luparát viselt, kése egy tokban lapult, hátul a derekára szíjazva. – Meztelennek érzem magam – mondta Pisciotta. – Tudsz járni ennyi vassal fölmálházva? Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Giuliano erre is csak mosolygott, a gyerek mosolya bujkált az arcán, aki kész szembeszállni az egész világgal. A jókora sebhely sajgott a fegyverek és lőszerek súlya alatt, de Giuliano örömmel tűrte a fájdalmat. Feloldozást kapott ettől a fájdalomtól. – Most már kész vagyok – mondta Pisciottának. – Kész vagyok találkozni a családommal, vagy szembenézni az ellenségeimmel. – A két fiatalember nekivágott a hosszú, kanyargós ösvénynek, amely a hegytetőről Monteleprébe vezetett. Csillagos égbolt alatt baktattak. Most, hogy felfegyverkezett a halál ellen és embertársai ellen, és ahogy a messzi citromligetek s a vadvirágok illatát szívta magába, Turi Giulianót olyan derűs nyugalom árasztotta el, amilyen még soha. Nem volt már védtelen a rátörő ellenféllel szemben. Nem kételkedett már önnön bátorságában, s nem kételkedhettek ellenfelei sem. Úgy érezte, ha akaraterejével legyőzte a halált, begyógyította a súlyos sebet, akkor ez sikerülni fog máskor is, többször is. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy rá valami csodálatos sors vár. Neki is jutott azoknak a legendás hősöknek a varázserejéből, akik nem halhattak meg, míg hosszú történetük végére nem értek, míg le nem aratták vi-

lágraszóló diadalaikat. Soha nem hagyja el ezeket a hegyeket, ezeket az olajfákat, ezt a földet: Szicíliát. Azt csak ködösen sejtette, miféle dicsőség lesz az övé, de hogy lesz, abban biztos volt. Ő ugyan nem lesz szegény parasztfiú, aki szüntelenül retteg a csendőröktől, a bíróságtól, az igazságszolgáltatás pusztító korrupciójától. Leértek a hegyről, s Montelepre felé kanyarodtak. Elmentek egy lelakatolt kápolna mellett, benne a gyermek Jézust tartó Szűz Mária szobrán a kék gipszruha úgy csillogott, akár a tenger holdfényben. A gyümölcsligetekből olyan töményen áradt az édes illat, hogy Giuliano szinte beleszédült. Látta, hogy Pisciotta lehajol egy földre pottyant körtéért, amelyet megédesített az éjszakai levegő; Turit elöntötte a szeretet barátja iránt, aki megmentette az életét. Együtt töltött gyerekkorukban gyökerezett ez a szeretet. Giuliano a halhatatlanságát is szerette volna megosztani Pisciottával. Ők ketten nem arra születtek, hogy névtelen parasztokként haljanak meg egy szicíliai hegyen. Giuliano nem bírt túláradó érzelmeivel: – Aspanu! – kiáltotta el magát. – Aspanu, én hiszek! Hiszek! – S lerohant az utolsó lejtőn, el a kísérteties fehér szikláktól, el Krisztus és a szent vértanúk lelakatolt kápolnái mellett. Pisciotta nevetve futott mellette, versenyt futottak, így értek a holdfényben fürdő monteleprei útra. A hegyek lábától alig százméternyi zöld legelő választotta el a Via Bella házainak hátsó falát. A falak mögött minden házhoz tartozott zöldségeskert, némelyikben egy-egy olajvagy citromfa is árválkodott. Giulianóék kertkapuja nyitva volt, s a két fiatalember nesztelenül besurrant. Giuliano anyja már várta őket. Az asszony Turi karjába vetette magát, arcán patakzottak a könnyek. Szenvedélyes csókok közepette suttogta: – Drága fiam, drága fiacskám! – Turi Giuliano pedig csak állt a holdfényben, s életében most először nem viszonozta anyja gyengédségét.

Éjfélre járt, de a hold fényesen ragyogott, besiettek hát a házba, nehogy valami besúgó meglássa őket. Az ablakokon a spaletták be voltak csukva, és végig az utcákon a Giuliano és Pisciotta család tagjai őrködtek, hogy jelezzék, ha csendőrjárőr közeledik. Odabent Giuliano családja és barátai készülődtek megünnepelni a hazatérést. Húsvétkor se rendeztek nagyobb traktát, mint most. Ezt az egyetlen éjszakát tölthettek együtt, mielőtt Turi bevette magát a hegyekbe. Apja megölelte Giulianót, elismerően hátba veregette. Ott volt Giuliano két nővére is, meg Ettore Adonis. És ott volt egy szomszédasszony is, úgy hívták: La Venera. Harmincöt év körül járhatott, és özvegy volt. Candeleria volt a férje, a híres bandita; alig egy évvel korábban beárulták, és a rendőrség tőrbe csalta. Az özvegy ezután jó barátnője lett Giuliano anyjának, Turit mégis meglepte, hogy őt is meghívták. Csak az édesanyja hívhatta meg, gondolta Giuliano, s egy pillanatra megfordult a fejében, hogy vajon miért. Ettek, ittak, Turi Giulianóval pedig úgy viselkedtek, mintha valami hosszú külföldi üdülésből tért volna haza. De aztán apja látni akarta a sebhelyét. Giuliano kihúzta az ingét a nadrágjából, és megmutatta a nagy, vörös heget; körülötte még mindig kékesfekete volt a bőre. Anyja jajveszékelni kezdett. Giuliano mosolyogva csitította: – Jobb szerettél volna börtönben látni, véresre verve? Gyerekkorában Giulianónak a legszebb napokat is még szebbé varázsolta az, ha családi körben tölthette őket; most mégis távol érezte magát az övéitől. A kedvenc ételeit tálalták elébe: tintahalat, makarónit paradicsomos-fűszeres mártással, báránysültet, nagy tál olajbogyót, zöld és vörös salátát tiszta, első sajtolású olívaolajjal meglocsolva, meg szicíliai bort nádfonatos üvegekben. Ezt mind Szicília földje adta. A szülei arról meséltek, milyen jó dolguk volt Amerikában. Ettore Adonis Szicília dicső történelméről tartott kiselőadást. Garibaldiról meg a híres vörösingeseiről. A szicíliai vecsernye napjáról, amikor Szicília népe halomra mészárolta a

megszálló francia sereget, sok-sok száz évvel ezelőtt. Mesélt Szicília elnyomóiról: először jöttek a rómaiak, utánuk a mórok, a normannok, a franciák, a németek, a spanyolok. Jaj volt Szicíliának! Sohasem volt szabad, a lakói mindig éhezték, nem volt drága sem a verejtékük, sem a vérük. Így hát mostanára nemigen akadt szicíliai, aki hitt volna a kormányban, a törvényben, a társadalom szervezett rendjében, amely mindig csak arra volt jó, hogy őket igavonó barmokká alacsonyítsák. Giuliano éveken át hallgatta ezeket a történeteket, jól a fejébe véste őket. De arra csak most jött rá, hogy mindezen igenis változtathat. Elnézte Aspanut, aki a kávéja felett cigarettázott. Aspanu arcán még ebben a jókedvű társaságban is gunyoros mosoly bujkált. Giuliano sejtette, mit gondol és mond is majd később: csak legyél olyan hülye, hogy meglöveted magad egy csendőrrel, gyilkolj meg valakit, adjanak ki ellened körözést, akkor aztán a szeretteid imádni fognak, mint egy földre szállt szentet. Mégis Aspanu volt az egyetlen, akitől – úgy érezte – nem szakadt el. Aztán itt ez az asszony, La Venera. Miért hívta meg az anyja, ő pedig miért jött el? Látta, hogy az arca még mindig szemrevaló, határozottak a vonásai, a szemöldöke koromfekete, az ajka meg olyan sötétvörös, hogy ennél a füstfátyolos lámpafénynél szinte lilának látszott. Hogy az alakja milyen, azt nem lehetett megállapítani, mert a szicíliai özvegyaszszonyok ormótlan fekete ruháját viselte. Turi Giulianónak töviről hegyire el kellett mondania, hogy is történt az a lövöldözés. Apjának egy kicsit a fejébe szállt a bor, helyeslése jeléül nagyokat mordult, amikor a csendőr halálát hallgatta. Anyja nem szólt egy szót sem. Apja elmesélte, hogyan jött a gazda, hogy rajta keresse a szamarát, mire ő azt felelte: – Örüljön, hogy csak a szamarát veszítette el. Én a fiamat. – Szamárnak szamár kell – jegyezte meg Aspanu. Ezen mindenki nevetett. Giuliano apja folytatta: – Mikor

aztán megtudta, hogy meghalt egy csendőr, nem mert elmenni, hogy följelentést tegyen, félt, hogy a csendőrök megverik. – Megtérítem a kárát – mondta Turi. Végül Ettore Adonis előadta a Turi megmentésére kifundált terveit. A halott csendőr családjának jóvátételt kell fizetni. Ehhez Giuliano szüleinek jelzálogkölcsönt kell felvenniük a földjükre. Adonis is ad hozzá valamennyit. Mindezzel azonban várni kell, amíg az indulatok lecsillapulnak. A nagy Don Croce latba veti a befolyását a hivatalos embereknél és a meggyilkolt családjánál. Végül is ez afféle baleset volt. Valójában senki sem akart kárt tenni a másikban. Ezzel el lehet bolondítani a világot, feltéve, ha az áldozat családtagjai és a kulcspozíciókban lévő hivatalos emberek belemennek. Az az egyetlen bökkenő, hogy az a személyi igazolvány ott maradt a tetthelyen. De úgy egy év múlva Don Croce szerét tudja ejteni, hogy az is eltűnjön az ügyészségi dossziéból. Ami a legfontosabb: Turi Giulianónak addig az egy évig meg kell húznia magát. El kell tűnnie a hegyekben. Turi Giuliano mindenkit türelmesen végighallgatott, mosolygott, bólogatott, nem mutatta ki a bosszúságát. Most is olyannak hitték, amilyen az ünnep idején volt, több mint két hónapja. A báránybőr zekéjével együtt a fegyvereit is levetette: ott hevertek a lábánál, az asztal alatt. De a fegyverkészlete nem döbbentett meg senkit, ahogyan a hatalmas, ronda sebhelye sem. El sem tudták képzelni, hogy súlyos sérülése micsoda hasadást okozott a lelkében, s hogy ő már sohasem lesz az a fiatalember, akinek ismerték. Ebben a házban most éppen biztonságban volt. Megbízható emberek őrködtek az utcákon, és figyelték a csendőrlaktanyát, hogy jelezzék, ha valamiféle rajtaütés készülne. Maga a ház több száz éves kőépület volt, ablakain a bezárt spaletták harminc centi vastagok. A súlyos fakaput még vasrudak is erősítették. Sehol egy rés, amin a fény kiszűrődhetett volna, még a meglepetésszerűen támadó ellenség sem

tudott volna egykönnyen behatolni ide. Turi Giuliano mégis veszélyben érezte magát. Szerettei be akarják csalogatni korábbi életének a csapdájába, rá akarják venni, hogy legyen parasztgazda, tegye le a fegyvert embertársai előtt, szolgáltassa ki magát törvényeiknek. Ebben a pillanatban hasított belé, hogy kegyetlennek kell lennie azokhoz, akiket a legjobban szeret. Kisfiúként mindig inkább szeretetre vágyott, mint hatalomra. De most fordult a kocka. Most már tisztán látta, hogy első a hatalom. Amikor válaszolt Ettore Adonisnak, nagyon megválogatta a szavait: – Kedves keresztapám, tudom, hogy amit mondtál, szeretetből, aggódásból mondtad. De nem engedhetem, hogy a szüleim elveszítsék azt a kis földjüket, csak hogy engem kihúzzanak a bajból. Ne félts engem ennyire, és ti, többiek se féltsetek. Felnőtt ember vagyok, fizetnem kell a meggondolatlanságomért. De azt nem hagyom, hogy valaki kártérítést fizessen azért a csendőrért, akit agyonlőttem. Gondoljátok meg: meg akart ölni, mert átcsempésztem egyetlen nyavalyás sajtot. Nem lőttem volna én rá, csak azt hittem, mindjárt meghalok, hát nem akartam adósa maradni. No de ez a múlté. Legközelebb nem lőnek meg olyan könynyen. – Meg amúgy is, a hegyekben izgalmasabb – mondta vigyorogva Pisciotta. Giuliano anyja azonban nem mosolyodott el a tréfás megjegyzésen. Szikrázó szemében mind látták a páni félelmet. – Ne legyél bandita – könyörgött –, ne rabolj ki szegény embereket, van azoknak úgyis elég bajuk! Ne legyél bandita! La Venera elmondja neked, milyen élete volt az ő urának. La Venera felszegte a fejét, és egyenesen Giuliano szemébe nézett. Giulianót megdöbbentette az asszony arcáról sugárzó érzékiség, olyan érzése támadt, mintha az asszony maga felé próbálná vonzani a szenvedélyét. Szinte kihívóan nézett a szemébe. Giuliano eddig csak úgy tekintette őt, mint idősebb asszonyt; most megérezte benne a nőt.

Felindultságtól fojtott hangon szólalt meg La Venera: – A hegyekben élt az én uram is, ugyanott, ahová te készülsz. Úgy élt ott, mint az állat. Állandó félelemben. Állandó rettegésben. Nem volt mit ennie. Nem tudott hol aludni. Ha együtt voltunk az ágyban, minden kis nesztől megriadt. Úgy aludtunk, hogy a fegyverei mindig ott voltak a földön, az ágy mellett. De ez sem segített rajta. Mikor a kislányunk beteg lett, el akart jönni hozzá, és persze várták. Tudták, milyen csupa szív ember. Úgy lőtték le az utcán, mint a rühes kutyát. Álltak a holtteste fölött, és a képembe röhögtek. Giuliano észrevette Pisciotta arcán a csúfondáros mosolyt. Candeleria, a nagy bandita, mint csupa szív ember? Lemészárolt hat embert, mert azt gyanította róluk, hogy besúgók; tehetős gazdákat fosztott ki, de kicsikart pénzt szegény parasztoktól is, rettegésben tartotta az egész vidéket. De a felesége másként látta. La Venera nem vette észre Pisciotta mosolyát. Mondta tovább: – Eltemettem, aztán rá egy hétre a kislányomat is. Azt mondták, tüdőgyulladás vitte el. De én tudom, hogy a szíve szakadt meg. Máig emlékszem, amikor egyszer én mentem föl az uramhoz a hegyekbe. Mindig fázott és éhes volt, betegeskedett is. Megadott volna bármit, hogy megint tisztességes földművesként élhessen. De a legnagyobb baj az volt, hogy a szíve kőkemény lett. Már nem is volt ember, isten nyugosztalja. Hát csak ne legyél ilyen büszke, kedves Turi. Segítünk neked a bajban, csak ne legyél olyan, mint az uram volt a halála előtt. Senki sem szólt egy szót sem. Pisciotta sem mosolygott már. Giuliano apja olyasmit dörmögött, hogy örömest megszabadulna a földtől, legalább reggel tovább alhatna. Ettore Adonis komoran meredt az abroszra. Senki sem törte meg a csendet. Aztán valaki sietősen kopogtatott a kapun: az egyik őrszem jelzett. Pisciotta ment ki hozzá. Ahogy visszajött, intett Giulianónak, hogy szedje a fegyvereit. – A csendőrlaktanyá-

ban mindenütt ég a lámpa – mondta. – A Via Bellán pedig a főtérnél egy rendőrautó áll keresztben. Rajtaütésre készülnek. – Egy pillanat szünetet tartott. – Nincs sok időnk búcsúzkodni. Mindenkinek feltűnt, milyen nyugodtan készül Turi Giuliano a menekülésre. Anyja a nyakába borult, ő pedig, miközben fél karral megölelte, másik kezével már a báránybőr zeke után nyúlt. Elbúcsúzott a többiektől is, s egy pillanat múlva már teljes fegyverzetben állt, zekébe bújva, vadászpuska a vállán. Pedig nem is kapkodott. Egy pillanatig mozdulatlanul mosolygott rájuk, majd így szólt Pisciottához: – Ha akarsz, te még maradhatsz, aztán majd utánam jössz a hegyre, de velem jöhetsz most is. – Pisciotta szó nélkül a hátsó kapuhoz ment, és kinyitotta. Giuliano még egyszer megölelte anyját; Maria Lombardo szenvedélyesen megcsókolta, és csak ennyit mondott: – Rejtőzz el, és ne forrófejűsködj! Hagyd, hogy segítsünk neked! – De Turi ekkorra már kibontakozott az öleléséből. Pisciotta előrement a réteken át a hegy lába felé. Giuliano füttyentett egy éleset, erre Pisciotta megállt, és várt, hogy Turi beérje. A hegyek felé tiszta volt az út, az őrszemek is azt mondták, hogy erre nem cirkálnak csendőrjárőrök. Négy óra, amíg felkapaszkodnak a Fehér-barlangba, ott aztán biztonságban lesznek. Ritka merészség és ostobaság lenne a csendőrök részéről, ha a sötétben az üldözésükre indulnának. – Te, Aspanu, hány emberük van a csendőröknek a laktanyában? – kérdezte Giuliano. – Tizenkettő – felelte Pisciotta –, meg a főtörzsőrmester. Giuliano fölnevetett: – A tizenhárom szerencsétlen szám. De ilyen kevés ember elől nem is kell így rohannunk. – Mégis így folytatta: – Utánam, gyorsan! Átvette a vezetést, a rétről visszakanyarodtak Montelepre utcáira. Átmentek a Via Bellán, hogy egy sötét

sikátorból biztonságban szemmel tarthassák Giulianóék házát. Meglapultak a sötétben, és vártak. Öt perc múltán hallották, hogy egy dzsip nagy zajjal végigmegy a Via Bellán. Hat csendőr nyomorgott benne, köztük maga a főtörzsőrmester is. Kettő kiugrott, s a mellékutcán végigszaladva leposztolt a hátsó kapunál. A főtörzsőrmester a maradék három emberével a ház főkapujához ment, és elkezdtek dörömbölni. Eközben egy kis, ponyvás teherautó fékezett le a dzsip mögött, erről újabb két csendőr ugrott le, tüzelésre kész puskával: ők az utcát tartották megfigyelés alatt. Turi Giuliano mindezt kíváncsian nézte. A rajtaütést nyilván arra a feltevésre alapozva indították, hogy ők képtelenek lesznek ellentámadásba lendülni, legföljebb menekülni próbálhatnak a túlerő elől. Turi Giuliano ekkor szilárdan eltökélte: sohasem kerül olyan helyzetbe, hogy ne indíthatna ellentámadást, legyenek bármily kedvezőtlenek az esélyei, azaz minél kedvezőtlenebbek, annál kevésbé. Ez volt Giuliano első taktikailag átgondolt akciója, s ámulva látta, milyen könnyen fölénybe kerülhetne, ha a vérontás mellett döntene. Igaz ugyan, hogy a főtörzsőrmesterre meg a kapunál álló három emberére nem lőhet: a golyók esetleg áthatolnának a kapun, és megsebesítenének valakit a családból. Az utcát szemmel tartó két embert meg az autókban maradt sofőröket azonban könnyűszerrel elintézhetné, amint a főtörzs az embereivel bejut a házba. Nem mernének kijönni, ő pedig Pisciottával egérutat nyerhetne. Az utca végét elálló rendőrautó messzebb van, hogysem számolni kellene vele. Különben is, ha a csendőrök nem kapnak parancsot, a saját szakállukra nem jönnek közelebb. Csakhogy Giuliano most nem akart vérontást. Csak gondolatban játszotta végig a lehetőségeket. Egyelőre inkább azt akarta látni, hogy viselkedik akcióban a főtörzsőrmester, hiszen tudta, hogy mostantól ez az ember lesz a fő ellenfele. Giuliano apja kaput nyitott; a főtörzsőrmester durván ka-

ron ragadta az idős embert, kipenderítette az utcára, és ráförmedt, hogy várjon ott. Egy főtörzsőrmester az olasz csendőrségnél a legmagasabb rendfokozatú altiszt, kisvárosi őrsökön rendszerint ő a parancsnok is. E minőségében pedig a helység fontos személyisége, akit ugyanolyan tisztelet illet, mint a polgármestert és a plébánost, így hát nem számított arra, hogy Giuliano anyja köszönés helyett elállja az útját, és megvetése jeléül kiköp elébe a földre. Három emberével erőszakkal kellett behatolnia a házba, hogy átkutassa, miközben Giuliano anyja átkokat szórva rá elmondta mindennek. Mindenkit kitereltek az utcára, hogy kikérdezzék; a szomszédokat is, akik úgyszintén szidták a csendőröket. Amikor a házkutatás eredménytelennek bizonyult, a főtörzsőrmester a lakók kikérdezésével próbálkozott. Giuliano apja elhűlve kérdezte: – Azt képzelik, beárulnám a tulajdon fiamat? – Az utcán összeverődött tömeg helyeslőén felzúdult. A főtörzsőrmester visszaparancsolta Giulianóékat a házba. A sikátor sötétjében Pisciotta megszólalt: – Szerencséjük, hogy anyád nincs úgy felfegyverkezve, mint mi. – Turi nem mondott rá semmit. Fejébe szállt a vér. Iszonyú erőfeszítésébe került, hogy uralkodjék magán. A főtörzsőrmester gumibotjával végigvágott valakin a tömegből, aki tiltakozni merészelt a Giuliano szüleivel szembeni durva bánásmód ellen. Két másik csendőr vaktában elkapott néhány montelepreit, feltaszigálták őket a várakozó teherautóra. Hiába üvöltöttek, tiltakoztak rémülten: rúgták, gumibotozták őket. Végül egyetlen férfi maradt az utcán, szemben a csendőrökkel. Rávetette magát a főtörzsőrmesterre. Lövés dördült, a férfi elterült az utcaköveken. Az egyik házban felsikított egy nő, kirohant az utcára, és ráborult a földön heverő férjére. Turi Giuliano megismerte: a család régi barátnője volt,

mindig hozott anyjának frissen sült húsvéti kalácsot. Turi vállon bökte Pisciottát, és odasúgta neki: – Gyere! – Majd a szűk, kanyargós utcákon futni kezdett a főtér felé, a Via Bella túlsó végére. Pisciotta dühösen rákiáltott: – Mi a fenét csinálsz? – De aztán nyomban elhallgatott. Egyszeriben pontosan tudta, mit forgat Turi a fejében. A letartóztatottakkal teli teherautónak végig kell mennie a Via Bellán, hogy vissza tudjon fordulni a Bellampo Laktanya felé. Ahogy Turi Giuliano a sötét párhuzamos utcán rohant, láthatatlan istennek érezte magát. Tudta, ellenfelei álmukban sem gondolnák, el se tudnák képzelni, mire készül; azt hiszik, a hegyekbe rohan, biztos menedékbe. Vad diadalmámor járta át. Majd megtanulják ezek, hogy az édesanyja házában nem razziázhatnak büntetlenül; kétszer is meggondolják, mielőtt még egyszer ilyesmire vetemednének. Még egyszer nem lőhetnek agyon hidegvérrel egy embert. Majd ő megmutatja nekik, hogy tiszteljék a családját és a szomszédait. Kiért a tér túlsó végére, s az egyetlen utcalámpa fényében megpillantotta a Via Bella torkolatát elálló rendőrautót. Még hogy ő belesétáljon egy ilyen csapdába… Csak nem hitték komolyan? Csupán ennyire futná a hatóság ravaszságából? Bekanyarodott egy mellékutcába, amely a főtéren álló templom hátsó kapujához vezetett; Pisciotta követte. Odabent átmásztak a szentély korlátján, aztán egy fél pillanatra megálltak az oltárnál, ahol valaha mindketten ministráltak a plébános úrnak, miközben az a vasárnapi misét celebrálta a monteleprei hívek előtt. Egyik kezükkel a puska ravaszán térdet hajtottak, és sután keresztet vetettek; a töviskoszorús Krisztus és az aranymintás kék köntösű Madonna meg a szentek seregének viasz-és gipszszobrai egy pillanatra lehűtötték harciasságukat. De aztán pár lépéssel máris a nagy tölgykapunál termettek, ahonnan tűz alatt tarthatták az egész teret. Megint térdre ereszkedtek: ezúttal azért, hogy felké-

szüljenek a tüzelésre. A Via Bellát elálló autó hátratolatott, hogy a begyűjtötteket szállító zsuppkocsi a téren visszakanyarodva elindulhasson a laktanya felé. Ebben a pillanatban Turi Giuliano kinyitotta a templomkaput, Pisciottához pedig így szólt: – A fejükre célozz! – S máris egy géppisztolysorozatot eresztett a várakozó kocsi kerekeibe és motorházába. A tér fénybe borult, ahogy a motor felrobbant, s az autó lángra kapott. Az első ülésen a két csendőr úgy rogyott össze, mint zsinegről levágott bábfigurák, annyira készületlenül érte őket a támadás. Pisciotta eközben a zsuppkocsi sofőrfülkéjét vette célba. Giuliano látta, hogy a sofőr kizuhan, és mozdulatlanul elterül. Még egy felfegyverzett csendőr ugrott ki, Pisciotta megint tüzelt. Ez a csendőr is összeesett. Turi rá akart szólni Pisciottára, de ekkor egy géppisztolysorozat eltalálta a templom színes üvegablakát: a tarka üvegszilánkok úgy csillogtak a padlón, akár a drágakő. Turi belátta, hogy ez már életrehalálra megy. Aspanunak igaza volt. Vagy ők ölnek, vagy őket ölik meg. Giuliano karon ragadta Pisciottát, visszarohantak a hátsó kapuhoz, ki Montelepre sötét, zegzugos utcáira. Giuliano tisztában volt vele, hogy most hasztalan próbálná kiszabadítani a foglyokat. Kiértek a városból a földekre, de még mindig futottak, egészen addig, amíg biztos menedékbe nem jutottak a hegyoldal fehér sziklái között. Már hajnalodott, amikor a Cammarata-hegységben felértek a Monte d'Ora csúcsára. Valaha itt rejtőzködött Spartacus a rabszolgahadseregével, innen vezette őket harcba a római légiók ellen. Most, ahogy a Monte d'Ora csúcsán állva a sugárzón életre kelő napot nézte, Turi Giulianót ujjongó, ifjonti jókedv töltötte el, hogy megmenekült ellenfeleitől. Soha többé nem fog más embernek engedelmeskedni. Ő fogja eldönteni, ki éljen, ki haljon meg, s a legkisebb kétsége nem volt afelől, hogy mindaz, amit tesz, Szicília dicsőségét és szabadságát szolgál-

ja, a jót, s nem a rosszat. Hogy csak igaz ügyért fog lesújtani, a szegények megsegítésére. Hogy meg fog nyerni minden csatát, s elnyeri az elnyomottak szeretetét. Húszéves volt.

7. fejezet

Don Croce Malo Villabate falujában született, egy kis porfészekben, amelyet utóbb felvirágoztatott és Szicíliaszerte híressé tett. Buzgó hívő családból származott, ami nem ritkaság Szicíliában; a család papnak szánta, ami szintén nem volt ritkaság; s azon sem akadt fönn senki, hogy a keresztségben eredetileg a Crocefisso nevet kapta, ami keresztre feszítettet jelent, és csak a legjámborabb szülők adják a gyermekeiknek. Vékony fiú lévén, rá is kellett szolgálnia a nevére: a húsvéti passiójátékban mindig ővele alakíttatták Jézust, ilyenkor megindítóan kegyes arckifejezésével általános tetszést aratott. De mire férfisorba került – valamikor a századfordulón – , kiderült, hogy Croce Malo nemigen ismer el más tekintélyt, mint önmagát. Csempészett, zsarolt, lopott, végül pedig – s ez volt a legsúlyosabb – teherbe ejtett egy helybéli lányt, a passiójátékok Bűnbánó Magdolnáját. Feleségül venni nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy mindkettőjüket a passiójáték vallásos hevülete ragadta el, így hát ő nem hibás semmiben. A lány családja azonban nem fogadta el ezt a nyakatekert magyarázatot, egyszerűen csak annyit mondott: vagy esküvő, vagy halál. Croce Malo büszkébb volt annál, hogysem elvett volna egy megesett lányt, hát inkább elszökött a hegyekbe. Egy évi banditáskodás után jó szerencséje összehozta a maffiával. A „maffia‖ szó arabul kegyhelyet jelent, akkor honosodott meg a szicíliai nyelvben, amikor a szaracénok uralták a szigetet, a tizedik században. Szicília népét a történelem során kegyetlenül elnyomták a rómaiak, a pápák, a normannok, a franciák, a németek és a spanyolok. Kormányzóik rabszol-

gasorba taszították a nincstelen kétkezi munkásokat, elvették munkájuk gyümölcsét, megerőszakolták asszonyaikat, legyilkolták vezéreiket. De még a gazdagok sem menekülhettek. A spanyol inkvizíció kiforgatta őket vagyonukból, mondván; hogy eretnekek, így jött létre a maffia mint a bosszúállók titkos társasága. Mikor a királyi bíróság nem volt hajlandó eljárni egy normann nemesemberrel szemben, aki megerőszakolta egy gazda feleségét, egy csapat paraszt végzett a bűnössel. Mikor egy rendőrfőnök a rettegett cassettával kínoztatott egy tyúktolvajt, megölték. A legnyakasabb parasztok és szegények fokozatosan szervezett társasággá alakultak, amely élvezte a nép támogatását, és gyakorlatilag árnyékkormánnyá vált, melynek gyakorlatilag nagyobb hatalma lett az igazi kormányénál. Ha valami sérelmet meg kellett torolni, soha senki sem a hivatalos rendőrséghez fordult, hanem a helyi maffiafőnökhöz, aki aztán orvosolta a panaszt. A legnagyobb bűn, amit szicíliai elkövethet: ha bármit is elárul a hatóságoknak a maffia viselt dolgairól. Hallgatnak. Ezt a hallgatást hívják úgy, hogy omertá. Ennek gyakorlata a századok során odáig terjedt, hogy a rendőrségnek soha senki semmit nem árul el semmilyen bűnügyről, még akkor sem, ha ő maga a szenvedő fél. A lakosság és a bűnüldöző szervek közt minden érintkezés megszakadt, olyannyira, hogy még a kisgyerekeket is kitanítják: idegennek annyi útbaigazítást se adjanak, merre kell menni valamelyik faluba, vagy hogy hol lakik ez vagy az. Évszázadokon át a maffia kormányozta Szicíliát, olyan megfoghatatlan árnyékként, hogy a hatóságok sohasem tudták pontosan felmérni a hatalmát. De a maffia szót a második világháborúig sohasem mondták ki Szicília szigetén. Öt évvel azután, hogy elszökött a hegyekbe, Don Crocét már úgy ismerték, mint „rátermett embert‖. Vagyis mint olyan valakit, akire rá lehet bízni valakinek a kiirtását, a le-

hető legkevesebb baj lesz vele. „Tiszteletre méltó ember‖ volt. Némi egyezkedés után visszatelepült szülőfalujába, Villabatéba. Az egyezségben benne foglaltatott némi kártérítés is a bajban hagyott lány családjának. Ezt utóbb mint nagylelkűségének bizonyítékát kürtölték világgá, holott inkább bölcsességét bizonyította. A megesett lányt időközben kiküldték holmi amerikai rokonokhoz, azzal, hogy fiatalon özvegységre jutott, és szégyenben maradt, de persze a család nem felejtett. Nemhiába voltak szicíliaiak. Don Croce, az ügyes gyilkos, a brutális zsaroló, a rettegett barátok barátainak tagja nem számíthatott teljes biztonsággal arra, hogy mindez megvédi a szégyenbe hozott család haragjától. Becsületbeli ügy volt ez, s ha nem fizet kártérítést, megölik, bármi legyen a következménye. A nagylelkűséget óvatossággal párosító Croce Malo kiérdemelte a tiszteletre méltó „Don‖ címet. Negyvenéves korára elismerten ő volt a barátok barátainak legjelesebbje, őt hívták igazságot tenni a maffia rivális coscáinak – családjainak – legelmérgesedettebb vitáiban, a legvadabb vérboszszúkban. Józan volt, eszes volt, született diplomata, s ami a legfontosabb: nem sápadt el a vér látványától. Az egész szicíliai maffiában úgy vált ismertté, mint a „békéltető Don‖, s mindenki jól járt: a keményfejűeket eltették láb alól szakértő gyilkosok, Don Croce pedig meggazdagodott. Testvére, Beniamino, a palermói bíboros titkára lett, csakhogy a vér erősebb volt a szenteltvíznél, így hát ő is inkább Don Crocéhoz húzott. Don Croce megnősült, és született egy kisfia, akit imádott. Akkoriban még nem volt olyan óvatos, amilyen később lett, sem olyan alázatos, amilyenné a sors csapásai tették; valami olyat művelt, amitől híres lett egész Szicíliában, sőt még a legelőkelőbb római körök is csodálták érte. Az egész egy házastársi összezördülésből pattant ki, ami a történelem legnagyobb alakjainak életében is elő-előfordul. Don Croce a barátok barátai közt elfoglalt pozíciója okán

egy nagyravágyó családba nősült be, amely kevéssel azelőtt vásárolt nemeslevelet, akkora összegért, amekkoráért a vér is megkékülhet az erekben. Néhány év házasság után a felesége kezdett tiszteletlenül viselkedni vele; Don Croce tisztában volt azzal, hogy ez ellen tennie kell, bár persze nem a szokásos módon. A kékvérű feleség fintorgott Don Croce földhözragadt, parasztos modorától, hogy nem mond semmit, ha nincs mit mondania, a hanyag öltözködésétől, az állandó nyers parancsolgatásától. Azt sem felejtette el, hogyan vált kámforrá az összes többi udvarlója, amint Don Croce bejelentette igényét a kezére. Lenézését persze nem mutatta ki nyíltan. Elvégre Szicília mégsem Anglia vagy Amerika. A Don azonban rendkívül érzékeny ember volt. Hamar észrevette, hogy a felesége nem csókolja meg a lába nyomát, s ennyi elég is volt tiszteletlensége bizonyítékául. Eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra kivívja a hódolatát, s akkor aztán minden figyelmét a maga ügyeinek szentelheti. Csavaros eszét hosszasan jártatta a megoldáson, s végül olyan tervvel rukkolt ki, amely Machiavellinek is becsületére vált volna. Olaszország királya Szicíliába készült, felkeresendő hű alattvalóit, akik tényleg hűséges hívei voltak. A szicíliaiak gyűlölték a római kormányt, és rettegték a maffiát. A monarchiát azonban szerették, a királyt családtagjuknak tekintették, vérrokonaik, a Szűz Mária és az Úristen mellett. Nagy ünnepségeket szerveztek a királyi látogatásra. Szicíliában töltött első vasárnapján a király a palermói székesegyházba ment misére. Szicília egyik ősi nemesi családjának sarját, Ollorto herceg újszülött fiát kellett keresztvíz alá tartania. A király már legalább száz gyereknek volt a keresztapja: tábornagyok, hercegek, fasiszta párthatalmasságok gyerekeinek. Mindezek politikai célzatú keresztapaságok voltak, erősítendő a jó viszonyt az uralkodó és a befolyásos kormánytagok között. A király keresztgyermekei automatikusan elnyerték a lovagi címet, megkapták az ezt tanúsító

oklevelet és érdemrendet. Továbbá egy kis ezüstpoharat. Don Croce felkészült. Háromszáz embere volt az ünneplő tömegben. Beniamino, a testvére a nagymise koncelebráló papjai közt volt. Ollorto herceg sarját megkeresztelték, a büszke atya a csecsemőt diadalmasan feltartva kilépett a székesegyházból. A tömeg lelkesen éljenzett. Ollorto herceg egyike volt azoknak, akiket a nép a legkevésbé gyűlölt, karcsú, jóképű férfi; a megjelenés mindig sokat számított Szicíliában. Ekkor Don Croce emberei beözönlöttek a székesegyházba, jószerivel útját állva a kifelé igyekvő királynak. Kis ember volt a király, a bajusza sűrűbb, mint a haja. A lovagok színpompás egyenruháját viselte, amelyben úgy festett, mint egy ólomkatona. Ám a cifra egyenruha vajszívet takart, úgyhogy amikor Beniamino atya egy újabb pólyást lökött a karjába, meghökkent, de nem tiltakozott. A benyomuló tömeg – Don Croce utasítására – elvágta őt a kíséretétől s a misét celebráló palermói bíborostól, tehát ők nem avatkozhattak közbe. Beniamino atya a legközelebbi szenteltvíztartóból sietősen megfröcskölte a csecsemőt, aztán kikapta a király karjaiból, és átadta Don Crocénak. Don Croce felesége örömkönnyeket hullajtva hajtott térdet a király előtt. Egyetlen magzatának a király lett a keresztapja. Ennél többet nem kívánhatott. Don Croce elhízott: csontos arcán vaskos, mahagóniszín pofazacskók jelentek meg, csőrszerű orra is megvastagodott, de csalhatatlan szimattal érzékelte az erőviszonyok változásait. Göndör sörénye megőszült. Teste hatalmasra dagadt, még a szemét is úgy körbenőtte a hús, hogy alig tudta nyitva tartani. Ám ahogy hízott, úgy gyarapodott a hatalma is, amely végül megingathatatlan lett. Mintha nem is lettek volna emberi gyengéi: haragnak, mohóságnak sohasem adta jelét. Kedves volt, de személytelenül; szeretetnek se adta a jelét soha. Tisztában volt a ránehezedő felelősséggel, de fé-

lelmeit nem árulta el senkinek, még a feleségének sem, még az ágyban sem. Ő volt Szicília igazi királya. Ám fia – egyetlen örököse – valami vallásos társadalmi reform bűvöletébe esett, és kivándorolt Brazíliába, hogy kiművelje és felemelje az Amazonas mentén vadon élő indiánokat. A Don ezt úgy szégyellte, hogy a fiának a nevét se ejtette ki többé. Mussolini hatalomra jutása eleinte nem volt hatással Don Crocéra. Alaposan megfigyelte a Ducét, s arra a megállapításra jutott, hogy se nem éles eszű, se nem bátor. Márpedig ha egy ilyen valaki uralhatja Olaszországot, akkor ő, Don Croce, hogyne uralhatná Szicíliát! De aztán beütött a mennykő. Hatalomra jutása után néhány évvel Mussolininek szemet szúrt Szicília és a maffia. Felismerte, hogy ezek nem holmi szedett-vedett bűnözők, hanem egy valóságos árnyékkormány, amely ellenőrzése alatt tartja az ő birodalmának egy részét. Felismerte azt is, hogy a történelem folyamán a maffia mindig áskálódott a római kormány ellen, bármilyen kormány volt is az. Szicília uralkodói az elmúlt ezer év során mindig kudarcot vallottak a maffiával szemben. Most a diktátor megfogadta, hogy egyszer s mindenkorra elbánik vele. A fasiszták nem hittek a demokráciában, a társadalom törvényes irányításában. Kényük-kedvük szerint cselekedtek azért, amit ők az állam érdekének tartottak. Röviden: ugyanazokat a módszereket használták, amiket Don Croce Malo. Mussolini teljhatalmú prefektusként elküldte Szicíliába egyik bizalmi emberét, Cesare Morit. Mori először is felfüggesztette Szicília valamennyi bíróságának a működését, ezáltal megfosztva a szicíliaiakat a törvényes védelemtől. Csapatokkal árasztotta el Szicíliát, amelyek azt a parancsot kapták, hogy előbb lőjenek, aztán kérdezzenek. Egész falvakat tartóztatott le és deportált. A diktatúra előtt Olaszországban nem volt halálbüntetés, s ezzel az állam hátrányba került a maffiával szemben, amely a hatalmát elsősorban ellenfeleinek kivégzésével erő-

sítette. Mori prefektus – a „vasprefektus‖ – jöttével megváltozott a helyzet. A nyakas maffiózókat, akik az omertá törvényét még a félelmetes cassetta hatására sem szegték meg, agyonlőtték. Akit összeesküvőnek minősítettek, kitelepítették a Földközi-tenger kis szigeteire. Egy év alatt Szicília lakosságát megtizedelték, a maffiát szétzilálták, uralmát megtörték. Rómát az sem zavarta, hogy ezen a hálón ezrével akadtak fenn ártatlanok is, akik együtt szenvedtek a bűnösökkel. Don Croce szerette a demokrácia méltányos játékszabályait, így hát a fasiszták eljárása felbőszítette. Barátait és kollégáit mondvacsinált vádakkal bebörtönözték, hiába volt annyi eszük, hogy bűntetteiknek ne maradjon bizonyítéka. Sokakat szóbeszéd alapján csuktak le, olyan gazemberek árulták be őket, akiknek nem lehetett nyomára akadni, nem lehetett beszélni a fejükkel, mert nem kellett megjelenniük a bíróság előtt és vallomást tenniük. Hová lettek a méltányos bírói eljárások? A fasiszták az inkvizíciót elevenítették fel, az istenítéleteket. Don Croce sohasem hitt a királyok Istentől való hatalmában, mindig azt mondta, ésszel élő ember nem hisz benne, hacsak nem az a másik választás, hogy négy vadlóval szakíttatják széjjel. Ami még rosszabb volt: a fasiszták újból használatba vették a cassettát, a középkori kínzóeszközt, ezt az egy méter hosszú, hatvan centi széles ládát, amely csodákat művelt a makacs emberekkel. Még a legelszántabb maffiózónak is úgy megoldódott a nyelve, akár egy pletykás vénasszonynak, ha kezelésbe vették a cassettával. Don Croce felháborodva harsogta, hogy ő bezzeg sohasem vetemedett kínzásra. Beérte egyszerű gyilkolással. Mint valami méltóságteljes cethal, Don Croce alámerült a szicíliai alvilág zavaros vizeibe. Ferences barátnak álcázva magát a rendházba vonult, ahol Manfredi apát úr védelmét élvezte. Régre visszanyúló, mindkettőjük számára kellemes

kapcsolat volt az övék. Bár a Don büszkén hangoztatta, hogy írni-olvasni nem tud, mégis kénytelen volt igénybe venni az apát szolgálatait zsaroló levelek írására, amikor – pályája kezdetén – emberrablásra adta a fejét. Egymással mindig tisztességesek voltak. Rájöttek, hogy ugyanabban lelik örömüket: feslett nőkben, jó borban és rafinált tolvajlásban. A Don gyakran magával vitte az apátot Svájcba, ahol megvizsgáltatta magát orvosaival, és élvezte az ottani nyugodt fényűzést. Pihentető, kellemes változatosság volt ez Szicília veszedelmesebb gyönyörei után. Amikor kitört a második világháború, Mussolini már nem tudott annyira figyelni Szicíliára. Don Croce nyomban megragadta az alkalmat, hogy feltűnés nélkül kapcsolatba lépjen a megmaradt barátok barátaival, reményteli üzeneteket küldjön a maffia oszlopos tagjainak, akiket Pantelleria és Stromboli szigetére száműztek. Összebékéltette azokat a maffiacsaládokat, amelyeket Mori prefektus bebörtönöztetett. Don Croce tudta, hogy számára az egyetlen reményt a szövetségesek győzelme jelenti, s ennek érdekében minden erejét latba kell vetnie. Kapcsolatba lépett az illegális partizáncsoportokkal, embereinek pedig parancsba adta, hogy segítsenek minden szövetséges pilótát, akit nem lőttek le. Így hát a sorsdöntő óra nem érte készületlenül Don Crocét. Amikor 1943 júliusában az amerikai hadsereg megszállta Szicíliát, Don Croce segédkezet nyújtott. Utóvégre a megszálló hadseregben sok szicíliai volt, bevándorlók fiai. Hát mi dolog az, hogy szicíliai a szicíliai ellen harcoljon, német érdekekért? Don Croce emberei több ezer olasz katonát vettek rá, hogy dezertáljanak, s húzódjanak meg a maffia által előkészített búvóhelyen. Don Croce személyesen vette fel a kapcsolatot az amerikai hadsereg titkos ügynökeivel, ő mutatta az utat a támadó erőknek a hegyekben, hogy bekeríthessék a németek elsáncolt nehézfegyverzetét, így míg a sziget túloldalán a brit megszállók jelentős veszteségek árán is

csak lassan tudtak előrenyomulni, az amerikai hadsereg jóval a határidő előtt teljesítette feladatát, elenyésző veszteséggel. Don Croce már a hatvanötödik évében járt, és iszonyatosan elhízott, de egy maffiás partizánosztag élén behatolt Palermóba, és foglyul ejtette a városparancsnok német tábornokot. Foglyával együtt elrejtőzött, amíg az amerikai hadsereg be nem vonult a városba. Dél-Olaszország amerikai főparancsnoka Washingtonba küldött jelentéseiben úgy emlegette Don Crocét, mint „maffiatábornokot‖, így ismerték meg az amerikai tisztek is az elkövetkező hónapokban. Szicília amerikai katonai kormányzója egy Alfonso La Ponto nevű ezredes volt. Magas politikai tisztséget töltött be New Jersey államban, és kifejezetten erre a munkára kapott megbízást és kiképzést. Legfőképpen az szólt mellette, hogy simulékony modora volt, és értett ahhoz, hogyan kell nyélbe ütni politikai megállapodásokat. A katonai kormányzóság törzstisztjeit is hasonló megfontolások alapján válogatták. A főhadiszállás állománya húsz tisztből és ötven sorkatonából állt. Közülük sokan voltak olasz származásúak. Don Croce a vértestvér szívből jövő szeretetével ölelte keblére valamennyiüket, minden lehető módon kimutatta irántuk való odaadását. Annak ellenére, hogy baráti körben „Isten bárányaiként‖ emlegette őket. Don Croce ellátta minden jóval az amerikaiakat, így nyert ügye volt náluk. La Ponto ezredes fő tanácsadójául fogadta; különösen fehér asztal mellett hallgatta szívesen a tanácsait. Az ezredes gyakori vacsoravendég volt Don Croce házában, ahol kéjesen morgott a házi koszt evése közben. Először is új polgármestereket kellett kinevezni Szicília minden kisvárosában. A korábbiak ugyanis természetesen fasiszták voltak, s az amerikaiak lecsukták őket. Don Croce bebörtönzött maffiafőnököket ajánlott. Az aktáikból egyértelműen kiderült, hogy a fasiszta kormányzat

az állam céljaival és biztonságával szembeni tevékenységükért kínozta meg és vetette börtönbe őket, így aztán hihetőnek hangzott, hogy a közönséges bűntettek, amelyekkel megvádolták őket, csupán ürügyként szolgáltak. Don Croce a felesége ínycsiklandó halas spagettije fölött szívhez szóló történeteket mesélt a barátairól – csupa gyilkosról meg rablóról –, akik szilárdan kitartottak az igazság és szabadság demokratikus elveibe vetett hitük mellett. Az ezredes boldog volt, hogy ilyen hamar sikerült megtalálni a legrátermettebb embereket, akik – az ő irányítása alatt – a polgári lakosság vezetői lesznek. Egy hónapon belül Nyugat-Szicília legtöbb városának új polgármestere lett: csupa kemény maffiózó, egyenesen a fasiszták börtöneiből. Működésük az amerikai hadsereg legteljesebb megelégedésére szolgált, mert minimális létszámú csapatokat kellett csak hátrahagyniuk, hogy fenntartsák a rendet a meghódított területeken. Miközben a háború a szárazföldön folytatódott, az amerikai vonalak mögött nem történtek szabotázsok, nem mozogtak kémek. A lakosság között a feketézés minimális volt. Az ezredest kitüntették, és előléptették dandártábornokká. Don Croce maffiás polgármesterei vasszigorral tartatták be a csempészést tiltó törvényeket, az utakon s a hegyi ösvényeken állandóan járőröztek a csendőrök. És mint a régi szép időkben, mindkét fél Don Crocétól kapta a parancsokat. Állami felügyelők ellenőrizték, hogy a konok gazdák beszolgáltatják-e a gabonát, az olajbogyót meg a szőlőt az állami átvevőhelyeken, hivatalosan megállapított áron, hogy persze aztán mindezt jegyre szétosszák Szicília népének. Ehhez Don Croce kért és kapott kölcsönbe amerikai katonai teherautókat, hogy ezek szállítsák az élelmiszert a kiéhezett városokba: Palermóba, Monrealébe, Trapaniba, Siracusába, Cataniába, de még a szárazföldre, Nápolyba is. Az amerikaiak csak ámultak Don Croce szervezőkészségén, és oklevelet adtak neki az Egyesült Államok fegyveres erőinek tett szol-

gálataiért. Csakhogy Don Croce nem tudta megenni az oklevelét, de még olvasgatni sem tudta nagyobb gyönyörűségére, lévén írástudatlan. La Ponto ezredes vállon veregetéseitől nem telt meg óriási hasa. Don Croce nem bízott az amerikaiak hálájában, sem abban, hogy az erény elnyeri jutalmát az Úrtól, eltökélte hát, hogy az emberiség s a demokrácia szolgálatában tett számtalan jó cselekedetéért jutalmat fog kapni. A dugig megpakolt teherautók sofőréi – zsebükben az ezredes által aláírt menetlevéllel – végül is oda mentek, ahová Don Croce mondta. Rakományuk a Don saját raktáraiba került, olyan kisvárosokban, mint Montelepre, Villabate meg Partinico. Aztán Don Croce a kollégáival a hivatalos ár ötvenszereséért adta el az árut a virágzó feketepiacon, így erősítette kapcsolatait a feltámadó maffia legbefolyásosabb vezetőivel. Don Croce hite szerint minden emberi gyarlóság közül a kapzsiság a legnagyobb, ezért engedett másokat is részesülni a hasznából. Bőkezűsége határtalan volt. La Ponto ezredest káprázatos ajándékokkal halmozta el: antik szobrokkal, festményekkel, ékszerekkel. Az amerikai katonai kormányzóság tisztjeit úgy tekintette, mint tulajdon fiait, és szerető atyához illőn elárasztotta őket ajándékaival. Ezeket az embereket kifejezetten azért küldték ide, mert ismerték az olasz jellemet, az olasz kultúrát, lévén sokuk szicíliai származású – természetes hát, hogy viszonozták a szeretetét. Ellátták különleges úti okmányokkal, s az általa használt teherautók karbantartására különös gondot fordítottak. Eljártak a házába, ahol kedves szicíliai lányokkal találkoztak, és élvezték azt a szeretetteli melegséget, ami a szicíliai jellem másik oldala. A szicíliai családok befogadták és ismerős ételekkel lakatták jól őket, amilyeneket otthon főzött olasz születésű mamájuk; sokan kezdtek udvarolni a maffiózók lányainak. Don Croce Malo elérkezettnek látta az időt, hogy magához ragadja korábbi hatalmát. Szicília maffiafőnökei a lekö-

telezettjei voltak. Rátette a kezét az artézi kutakra, melyek vizét olyan áron adták, hogy jókora hasznot húzhatott belőle. Monopóliumokat szerzett az élelmiszerpiacon; adót vetett ki minden piaci zöldségesstandra, minden mészárszékre, minden kávémérésre, de még az utcai zenészekre is. Mivel pedig a benzin egyedüli beszerzési forrása az amerikai hadsereg volt, az üzemanyagpiacot is ellenőrzése alatt tartotta. Ő közvetített intézőket a nemesi nagybirtokokra, amelyeket idővel olcsón meg akart vásárolni. A legjobb úton volt afelé, hogy visszaszerezze a Mussolini hatalomra kerülése előtti befolyását. Eltökélte, hogy megint gazdag lesz. Eltökélte, hogy a következő években – ahogy a mondás tartja – átnyomja Szicíliát az olajsajtolóján. Igazából csak egyvalami nyugtalanította Don Crocét. Egyetlen fia beleháborodott abba a különc ötletbe, hogy jót cselekedjék. Testvérének, Beniamino atyának nem lehetett családja. A Donnak nem volt olyan vérrokona, akire örökül hagyhatta volna birodalmát. Nem volt olyan megbízható, fiatal, hozzá vérségi kötelékkel kötődő élharcosa, aki vasököllel sújtana le, ha ő kesztyűs kézzel nem ér célt. A Don emberei már felfigyeltek az ifjú Salvatore Giulianóra, akinek ígéretes képességeit Manfredi apát is igazolta. Most egész Szicílián végigsöpörtek a fiú újabb hőstetteinek hírei. A Don úgy érezte, hamarosan megoldódik egyetlen problémája.

8. fejezet

Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta még az éj leple alatt visszatért Montelepréböl a hegyre. Hajnalban már ott fürödtek a barlangjuk mögött, egy forrás sebesen folyó vizében. Aztán – puskával kezükben – leültek a szikla peremére, és elnézték, hogyan kel a nap. Barlangjuk, a Grotta Bianca, mélyen benyúlt a hegyoldalba, s egy kőhalomban végződött, amely majdnem a barlang tetejéig magasodott. Kiskorukban Turi és Aspanu átpréselték magukat a kövek fölött, így fedezték fel, hogy egy járat keresztülmegy a hegyen, kivezet a túloldalára. Már Krisztus előtt megvolt ez a járat: Spartacus rabszolgahadserege vájta, rejtekhelyül a római légiók elől. Odalent feküdt Montelepre; olyan aprónak látszott, akár egy játék falu. Az odavezető ösvények világos fonalakként hálózták be a hegyoldalt. A városka szürke kőházait sorra aranyra festette a kelő nap. Friss volt a hajnali levegő, a földön a kaktuszfügék hidegek és édesek; Turi fölvett egyet, s óvatosan beleharapott. Pár óra alatt a nap ízetlenné aszalná őket. Gekkógyíkok másztak a kezére, apró lábaikkal, puffadt fejükkel undorítóak voltak, de ártalmatlanok. Félresöpörte őket. Aspanu a puskákat tisztogatta, Turi pedig csak nézte a várost. Parányi fekete pontokat látott: a földekre, munkába igyekvő embereket. A házát kereste. Még régen Aspanuval kitűzték a tetőre a szicíliai és az amerikai zászlót. Széles mosollyal nyugtázták a hazafias tettükért kapott dicséreteket, pedig a valódi indítékuk más volt: látni akarták a házat akkor

is, amikor a hegyekben csatangoltak, ez biztonságérzetet adott nekik. Hirtelen eszébe jutott egy tíz évvel korábbi eset. A fasiszta hatóságok rájuk parancsoltak, hogy szedjék le az amerikai zászlót. A fiúk úgy megdühödtek, hogy mindkettőt levették, az amerikait is, a szicíliait is. Felhozták a rejtekhelyükre, a Grotta Biancába, és elásták valahol a kőhalom közelében. – Tartsd szemmel az ösvényeket – vetette oda Giuliano Pisciottának, és bement a barlangba. Tíz év után is pontosan emlékezett, hol ásták el a zászlókat: a kőrakás jobb szélénél. A legszélső kő alatt kotortak lyukat nekik, aztán visszatemették a földet. Vékony, nyirkos, zöldesfekete moharéteg lepte be a helyet. Giuliano megpiszkálta a csizmája orrával, aztán egy kisebb követ használt csákányként. Percek alatt előkerültek a zászlók. Az amerikai nyirkos, koszlott rongy lett, de a szicíliait annak idején ebbe göngyölték bele, s ez megóvta. Giuliano kibontotta: a skarlátvörös és az arany mit sem fakult gyerekkora óta. És nem is szakadt el sehol. Kivitte Pisciottához. – Emlékszel erre, Aspanu? – kérdezte nevetve. Pisciotta döbbenten nézte a zászlót. Aztán ő is felnevetett, de valahogy izgatottan. – Ez a sors akarata! – kiáltotta. Felugrott, kikapta a zászlót Giuliano kezéből. Kiállt vele a szikla peremére, és meglengette a város felé. Szavak nélkül is értették egymást. Giuliano kirángatott egy fiatal fát, amely a kövek közül bújt elő. Gödröt ástak, a fatörzset körültámasztották kövekkel, aztán rákötötték a zászlót, hadd lobogjon az egész világ szeme láttára. Végül leültek, és vártak. A delet is elharangozták, mire láttak valamit, de akkor is csak egy szál embert, aki szamárháton közeledett feléjük az ösvényen. Egy óra elteltével a szamár felért annyira, hogy az utasát is ki lehetett venni. – A nemjóját, ez kisebb, mint a szamár –

mondta Pisciotta. – Ez Adonis lesz, a keresztapád. Giuliano kihallotta Pisciotta hangjából a gúnyt. Pisciotta, a karcsú, jó kiállású, megjelenésére kényes Aspanu irtózott a testi hibáktól. A tüdőbajában nem az undorította, hogy néha vért köp, nem azt bánta, hogy veszélyben az élete, hanem azt, hogy árt a szépségének. A szicíliaiak hajlamosak gúnyneveket aggatni az emberekre, amik a testi hibáikra, rendellenességeikre utalnak. Pisciottát egyszer egy cimborája elkeresztelte „Papírtüdejűnek‖. Pisciotta bicskával esett neki. Csak Giuliano erején múlott, hogy nem történt emberhalál. Giuliano leszaladt néhány mérföldnyit a hegyoldalon, és megbújt egy gránittömb mögött. Gyerekkorában sokszor játszott ilyet Aspanuval. Megvárta, míg Adonis túlmegy a rejtekhelyén, aztán előugrott a szikla mögül, és rákiáltott: – Állj, ne mozdulj! – Ráfogta a luparát. Megint eljátszotta a gyerekjátékát. Adonis lassan fordult meg, közben lopva előhúzta a pisztolyát. De Giuliano addigra nevetve visszabújt a szikla mögé] csak a lupára csöve csillogott a napsütésben. – Keresztapám, én vagyok az, Turi! – kiáltott oda Giuliano. Magvárta, amíg Adonis visszadugja az övébe a pisztolyt, és leveti a hátizsákját. Csak akkor engedte le a luparát és lépett elő. Tudta, hogy Ettore Adonis a kurta lábával nehezen kászálódik le a nyeregből, segíteni akart neki. De mire kilépett az ösvényre, a professzor már a földre pattant. Megölelték egymást. Együtt mentek fel a sziklára, Giuliano vezette a szamarat. – Hát, fiam, most felégettél magad mögött minden hidat – szónokolt professzorosan Ettore Adonis. – Az éjjel még két csendőr halt meg. Ennek már a fele se tréfa. Felértek a sziklára; Pisciotta üdvözölte Adonist, aki így szólt: – Amint megláttam a szicíliai zászlót, tudtam, hogy itt vagytok. Pisciotta mosolyogva válaszolt: – Turi, én meg ez a hegy kiváltunk Olaszországból.

Ettore Adonis szúrós szemmel nézte. Ezek az öntelt fiatalok. Azt hiszik, körülöttük forog a világ. – Az egész város látja a zászlótokat – mondta Adonis. – Nemkülönben a csendőr főtörzsőrmester. Előbb-utóbb feljönnek, hogy leszedjék. – Már megint okít a professzor úr – jegyezte meg szemtelenül Pisciotta. – A zászlónkat vihetik, de mást itt nem fognak találni. Éjszaka biztonságban vagyunk. Olyan isten meg nincs, hogy a csendőrök sötétedés után kijöjjenek a laktanyából. Adonis rá sem hederített. Lemálházta a szamarát. Egy jókora távcsövet adott át Giulianónak, egy elsősegélyládát, egy tiszta inget, némi fehérneműt, egy kötött pulóvert, borotvakészletet, benne apja borotvakésével, és fél tucat szappant. – Ezekre szükséged lesz – mondta. Giuliano el volt ragadtatva a katonai távcsőtől. Ez volt az élén ama tárgyak listájának, amelyeket sürgősen be kellett szereznie. A szappanokról tudta, hogy anyjának az elmúlt év alatt felhalmozott készletéből valók. Egy másik csomagból jókora, reszelni való borsos sajt került elő, egy vekni és két hatalmas kalácsféle, ami valójában nem volt más, mint sonkával és mozzarellasajttal töltött kenyértészta, kemény tojással a tetején. – Ezeket La Venera küldi – mondta Adonis. – Azt mondta, az urának is mindig ilyet sütött, amikor fönt volt a hegyekben. Egy ilyenen el lehet élni egy hétig. Pisciotta elvigyorodott a bajusza alatt: – Minél öregebb, annál ízesebb – mondta. A két fiatalember leült a fűbe, és nekilátott a kenyérnek. Pisciotta a késével a sajtból is kanyarított egy-egy darabot. Körülöttük a fűben nyüzsögtek a rovarok, ezért az eleséges csomagot egy gránittömbre tették. Tiszta forrásvizet ittak, alig harminc métert kellett lemenniük érte. Aztán lepihentek, de úgy, hogy lelássanak a szikláról. – Látom, roppant elégedettek vagytok magatokkal –

mondta gondterhelten Ettore Adonis. – Pedig ez nem tréfa. Ha elkapnak benneteket, lelőnek. – Ha pedig én kapom el őket, én lövöm le őket – felelte nyugodtan Giuliano. Ettore Adonis elszörnyedt. Akkor aztán nem lesz többé kegyelem. – Ne heveskedj – mondta. – Gyerek vagy még. Giuliano farkasszemet nézett vele. – Ahhoz nem voltam gyerek, hogy lelőjenek egy sajtért. Mit akarsz, meneküljek előlük? Hagyjam, hogy a családom éhen pusztuljon? Várjam, mikor hozol ennivalót, addig meg csak lógázzam a lábamat a hegyekben? Ha idejönnek, azért jönnek, hogy megöljenek, hát inkább megölöm én őket. Nem ismerek rád, keresztapám. Gyerekkoromban nem te magyaráztad nekem folyton a szicíliai paraszt nyomorúságát? Hogy hogyan sanyargatja Róma az adószedőivel; a nemesség, a nagybirtokosok, akik éhbért fizetnek a munkánkért? Kimentem a piactérre, kétszáz monteleprei férfival együtt, és úgy mustrálgattak minket, akár a barmokat. Száz lírát kínáltak félnapi munkánkért, alkudni nem lehetett. A többség kénytelen volt elfogadni. Hát ki más legyen Szicília hőse, ha nem Salvatore Giuliano? Ettore Adonis végképp megrémült. Banditának lenni is elég rossz, de hozzá még forradalmárnak is – kész életveszély. – Elméletben ez mind nagyon szép – mondta. – A valóságban viszont hamar sírba juttat. – Egy pillanatig hallgatott. – Az éjszakai hősködéseddel mit értél el? Börtönben vannak a szomszédaid. – Kiszabadítom őket – mondta Giuliano nyugodtan. Látta keresztapja elképedését. Pedig a megértésére számított, a támogatására. Látta, hogy Adonis még mindig jóravaló falusi fiúként kezeli. – Értsd meg: más lettem – kezdte, de aztán elhallgatott. Kimondhatja-e nyíltan, amit gondol? Nem fogja-e a keresztapja esztelenül önhittnek tartani? Mégis folytatta. – Nem félek a haláltól – mondta mosolyogva. Ettore Adonis jól ismerte és szerette ezt a kamaszos mosolyt. –

Magam sem értem, miért, de nem félek attól, hogy megölnek. Lehetetlen, hogy megöljenek. – Fölnevetett. – A rohamcsendőröktől, a páncélautóiktól, a géppuskáiktól, egész Rómától se félek. Le tudom győzni őket. Szicíliában a hegyek tele vannak banditákkal. Passatempo és bandája. Terranova. Ők is szembeszállnak Rómával. Én pedig nem vagyok gyöngébb náluk. Ettore Adonis mulatott is, aggódott is magában. Agyára ment volna Giulianónak a sebesülés? Vagy új történelmi hős készül színre lépni, a Nagy Sándorok, Caesarok, Rolandok fajtájából? Hol másutt szülessenek hősi ábrándok, ha nem hegycsúcsok közt, bizalmas, baráti beszélgetésekben? Mégis leintette keresztfiát: – Terranovát meg Passatempót csak ne emlegesd. Elfogták őket, rács mögött vannak, a Bellampo Laktanyában. Napokon belül átszállítják őket Palermóba. – Kiszabadítom őket, akkor majd számíthatok a hálájukra. Giuliano ezt olyan mindenre elszántan mondta, hogy Ettore Adonisnak elállt a lélegzete, Pisciottának viszont jókedve kerekedett. Mindkettőjüket meghökkentette, mennyire más lett Turi. Mindig is szerették, becsülték, mert korához képest figyelemre méltó volt a tartása és higgadtsága. De most először megérezték, hogy ez a fiú nagyra tör. – Ezektől vársz hálát? – szólalt meg Ettore Adonis. – Passatempo megölte a nagybátyját, akitől az első szamarát kapta. – Akkor majd kénytelen leszek megtanítani, mi az a hála – mondta Giuliano. – Most viszont téged kérlek meg valamire. Gondold végig alaposan; ha nemet mondasz, én akkor is a szerető keresztfiad maradok. Felejtsd el, hogy a szüleim jó barátja vagy, azt is felejtsd el, ha szeretsz engem. Amit kérek, Szicília érdekében kérem. Szicília szeretetére pedig te tanítottál. Arra kérlek, legyél a szemem és fülem Palermóban. – Szóval arra kérsz engem, a palermói egyetem profesz-

szorát, hogy legyek a bandád tagja… – Szicíliában ez nem olyan nagy dolog – vágott közbe Pisciotta. – Itt mindenkinek van valami köze a barátok barátaihoz. Ha meg már itt tartunk: a történelem és az irodalom professzorai se hordanak pisztolyt másutt, mint Szicíliában. Ettore Adonis mindkettőjüket szemügyre vette, miközben a választ fontolgatta. Könnyű szívvel megígérheti a segítségét, aztán majd megfeledkezik az ígéretéről. És ugyanolyan könnyen nemet is mondhat, legföljebb a baráti segítségét ajánlja föl alkalmanként, ahogyan most is segít. Végül is lehet, hogy az egész nem tart sokáig. Giulianót megölhetik harc közben, elárulhatják. Vagy kivándorolhat Amerikába. Akár így, akár úgy, a probléma megoldódnék, gondolta elkomorulva. Eszébe jutott egy régmúlt nyári nap: olyan szép, verőfényes nap volt, mint a mai, de Turi és Aspanu akkor még csak nyolcéves múlt. Kint ültek a réten, Giulianóék háza mögött, és várták a vacsoraidőt. Ettore Adonis egy csomó könyvet hozott Turinak. Az egyik az Eszeveszett Orlando volt, ebből olvasott fel a fiúknak. Adonis szinte kívülről tudta a hőskölteményt. Minden művelt szicíliai kedvelt olvasmánya volt, de a történetét még az írástudatlanok is ismerték és szerették. Ezt adták elő a bábjátékosok, akik minden városban és faluban megfordultak; legendás figurái díszítették a Szicília útjait járó szekerek oldalát. Nagy Károly császár két hős lovagja, Roland és Olivier, halomra öldösi a szaracénokat, hogy a császár viszszavonulhasson Frankhonba. Adonis elmesélte, hogyan haltak meg végül mindketten a roncesvallesi nagy ütközetben: Olivier háromszor is könyörgött Rolandnak, fújja meg a kürtjét, hogy Nagy Károly serege visszajöjjön, de Roland büszkeségből mindháromszor nemet mondott. Amikor a szaracén túlerőt látva Roland mégis megfújta a kürtöt, már késő volt. Mire Nagy Károly visszaért, hogy megmentse lovagjait, már csak a holttestüket találta – ezer meg ezer halott sza-

racén között. Bánatában a szakállát tépte. Adonis emlékezett: Turi Giuliano szemében könny csillogott, Aspanu Pisciottáéban pedig furcsamód gúnyos megvetés. Az egyik fiú szemében ez a halál az élet lehető legfelemelőbb pillanata volt; a másikéban szégyenteljes pusztulás a hitetlenek kezétől. A két fiú felugrott a fűből, s beszaladt a házba vacsorázni. Turi átkarolta Aspanu vállát; Adonis ezt látva elmosolyodott: Roland támogatta így Olivier-t, hogy állva érje őket a szaracénok gyilkos rohama. A haldokló Roland a tiszta kék égnek emelte páncélkesztyűjét, s egy angyal kikapta a kezéből. Legalábbis a hősköltemény meg a legenda szerint. Ezer év telt el azóta, de Szicília még mindig szenvedett, s a táj ugyanolyan rideg volt: göcsörtös olajfák, nap perzselte földek, az utak mentén kápolnák, melyeket Krisztus első követői emeltek, és számtalan kereszt, amelyre Spartacus lázadó rabszolgáit feszítették. Ilyen hős lesz az ő keresztfia is – gondolta a professzor –, mert nem fogja fel: ahhoz, hogy Szicília megváltozzék, erkölcsi vulkánkitörés kell, amely feléget mindent. S most, ahogy Adonis elnézte őket: a fűben elheverő Pisciottát és Giulianót, akinek aranybarna szeme rászegeződött, ajkán pedig olyasféle mosoly bujkált, ami mintha azt mondta volna, olvas keresztapja gondolataiban – furcsamód átrendeződött a jelenet. Adonis márványszobroknak látta őket, testük kiszakadt a mindennapi életből. Majd Pisciotta egy vázakép figurája lett, kezén a gekkó viperává vált – minden vonásuk élesen kirajzolódott a délelőtti napsütésben. Pisciotta veszedelmesnek látszott, olyasvalakinek, aki körül minden álnok kelepcévé válik. Salvatore Giuliano, Turi, a keresztfia a váza másik oldaláról lépett le. Szép volt, akár Apolló, vonásai határozottak, a szeme fehérje oly tiszta, mintha vak lett volna. Nyílt, őszinte arca volt, a legendák hőseinek naivitása sugárzott róla. Vagy inkább – morfondírozott Adonis, felhagyva az érzelgőséggel

– egy olyan fiatalember elszántsága, aki eltökélte, hogy hős lesz. Alakja is olyan telt és izmos volt, mint a mediterrán szobrok: combja erős, széles hátán feszültek az izmok. Mégis amerikai test volt az övé: magasabb, erősebb, mint az átlag szicíliaié. Már gyerekkorukban is Pisciottának vágott gyakorlatiasabban az esze. Giuliano már akkor is emelkedett lélek volt: hitt abban, hogy az emberek jók, és büszke volt a maga szavahihetőségére. Akkoriban Ettore Adonis úgy hitte, ha majd felnőnek, Pisciotta lesz a vezér, Giuliano pedig a csatlósa. Ám az idő rácáfolt. Ha valaki önnön kiválóságában hisz, az sokkalta veszélyesebb, mint ha a csavaros eszében hinne. Pisciotta gúnyos hangja törte meg Ettore Adonis merengését: – Mondjon már igent, professzor úr! Én vagyok a második ember Giuliano bandájában, de nincs alattam senki, akinek parancsolhatnék. – Vigyorogva tette hozzá: – Kezdetnek kicsivel is beérem. Nem sértő éllel mondta, Giuliano szeme mégis haragosan villant. De a hangja nyugodt maradt: – Mi a válaszod? – kérdezte. – Igen – mondta Ettore Adonis. Mi mást mondhatott volna egy keresztapa? Erre Giuliano elmagyarázta neki, mi a teendője Monteleprében, s mik az ő tervei a következő napra. Adonis újfent elképedt a fiatalember vakmerőén vad terveitől. De amikor Giuliano fölsegítette a szamarára, lehajolt, és megcsókolta keresztfiát. Pisciotta és Giuliano elnézte, amint Adonis megy lefelé az ösvényen, Montelepre felé. – Milyen kis ember – szólalt meg Pisciotta. – Kölyökkorunkban illett volna hozzánk, amikor banditásdit játszottunk. – A vicceid is jobban hatottak volna akkor – mondta szelíden Giuliano. – Légy komoly, ha komoly dolgokról beszélünk! – De este, mielőtt lefeküdtek, megölelték egymást. – A testvérem vagy – mondta Giuliano. – Ezt ne feledd! – Aztán

magukra húzták a takarót, s átaludtak az éjszakát – az utolsót, mielőtt hírhedtté váltak.

9. fejezet

Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta már virradat előtt talpon volt. Nemigen volt ugyan valószínű, mégis számoltak azzal, hogy a csendőrök esetleg még sötétben elindulnak, és napkeltekor rajtuk ütnek. Késő este látták, hogy Palermóból egy páncélautó érkezik a Bellampo Laktanyába, két dzsipre való erősítéssel. Giuliano az éjjel többször is járőrözött a hegyoldalban, fülelt, nem közeledik-e valaki a sziklájuk felé. Pisciotta csak nevetett az elővigyázatosságán. – Tőlünk kölyökkorunkban kitelt volna ilyen fenegyerekeskedés – mondta Giulianónak. – De mit képzelsz, ezek a lusta csendőrök kockára teszik az életüket a sötétben? Egyáltalán, kikelnek a puha ágyikójukból? – Edzenünk kell magunkat – felelte Turi Giuliano. Tudta, hogy lesz még dolguk keményebb ellenféllel is. Nem vesztegették az időt: egy pokrócra kirakták a fegyvereiket, és aprólékosan átvizsgálták őket. Majd ettek pár falatot a La Venera sütötte kalácsból, és leöblítették egy palack borral, amelyet Ettore Adonis hagyott ott nekik. A nehéz, fűszeres étellel jól belaktak. Újult erővel nekiálltak a szikla peremén gallyakból, kövekből fedezéket emelni. E mögül távcsővel figyelték a várost és a hegyi ösvényeket. Giuliano megtöltötte a fegyvereket, a báránybőr zekéjének a zsebeit is telerakta lőszerrel; Pisciotta eközben őrködött. Giuliano lassan, megfontoltan tette a dolgát. A tartalékot elásta, fölébe jókora köveket gördített. Tudta, hogy mostantól egyedül önmagában bízhat, mindenre neki kell ügyelnie. Pisciotta észrevette, hogy a páncélautó elhagyja a

Bellampo Laktanyát. – Igazad van – szólalt meg. – Castellammare felé megy, nem felénk. Összemosolyogtak. Giulianót csöndes diadalérzés járta át. Mégsem lesz olyan nehéz megküzdeni a csendőrökkel. Gyerekjáték lesz, mert gyermeteg ravaszsággal terveznek. A páncélautó mindjárt eltűnik a kanyarban, megkerüli a hegyet, aztán a barlang túlsó kijáratához jön fel. A hatóság is tudhat az alagútról, és arra számit, hogy ők majd azon át próbálnak egérutat nyerni, s így beleszaladnak a páncélautóba. Meg a géppisztolyos csendőrökbe. Egy óra múlva a csendőrök felküldenek egy osztagot a Monte d'Orára, hogy frontális támadással megfutamítsák őket. Jó, hogy a csendőrök forrófejű kölyköknek nézik őket, együgyű bűnözőknek. Ebben a tévhitükben megerősítheti őket a szikla peremére kihívó szemtelenséggel kitűzött szicíliai zászló is. Egy óra múlva egy rohamkocsi gördült ki a Bellampo Laktanya kapuján, s egy dzsip, amelyben Roccofino főtörzsőrmester ült. A két jármű ráérősen jött a hegy lábáig, ott megállt, és leszállt a legénység. Egy tucat puskával felfegyverzett csendőr indult neki a hegyoldalba vezető keskeny ösvénynek. Roccofino főtörzsőrmester levette a paszományos sapkáját, azzal mutatott a magasan fölöttük lobogó zászló felé. Turi Giuliano mindezt távcsővel figyelte a fedezék mögül. Egy pillanatra aggodalom fogta el a túloldalról közelítő páncélautó miatt. Mi van, ha onnan is felküldenek néhány embert? De hát órákba telik, amíg ott felmásznak, még nem lehetnek közel. Elhessegette a gondolatot, s így szólt Pisciottához: – Aspanu, ha mégsem vagyunk olyan okosak, amilyennek hisszük magunkat, akkor ma este már nem megyünk haza anyához spagettit enni, mint gyerekkorunkban. Pisciotta csak nevetett. – Úgyis utáltunk hazamenni, ha nem emlékeznél. Ez viszont, mi tagadás, jó kis balhé lesz. Kinyírunk párat?

– Nem – mondta Giuliano. – A fejük fölé célzunk. – Arra gondolt, hogy Pisciotta legutóbb nem engedelmeskedett neki. Hát így folytatta: – Aspanu, fogadj szót! Semmi értelme, hogy megöljük őket. Most nem érünk vele semmit. Egy órán át türelemmel vártak. Ekkor Giuliano kidugta a puskája csövét a gallyak közt, és leadott két lövést. Döbbenetes volt, ahogy az addig magabiztosan masírozó csendőrök szétugrottak: akár a megriasztott hangyák. Pisciotta négyet lőtt. Füstgomolyagok szálltak fel többfelé a hegyoldalban, mikor a csendőrök visszalőttek. Giuliano letette a puskát, és belenézett a távcsövébe. Látta, hogy a főtörzsőrmester meg egy őrmester valami rádióval ügyködik. Alighanem a páncélautóval akarnak kapcsolatot teremteni, hogy jelezzék, a banditák mindjárt indulnak. Megint leadott két lövést, majd így szólt Pisciottához: – Ideje indulnunk. A szikla túlsó oldalához kúsztak, hogy a közeledő csendőrök ne láthassák őket, aztán lecsúsztak a köves lejtőn: vagy ötven métert gurultak, mire felálltak, kezükben tüzelésre kész fegyverrel. Összegörbedve futottak le a hegyoldalon, csak annyi időre álltak meg, amíg Giuliano távcsővel megkereste a rohamozó csendőröket. A csendőrök még mindig a magasba lőttek, a sziklára: nem jöttek rá, hogy a két bandita már velük egy szinten van. Giuliano futott elöl a keskeny, sziklák közt húzódó ösvényen, amely fák között folytatódott. Itt pár percre megpihentek, aztán futottak tovább lefelé, szaporán, nesztelenül. Alig egy óra múlva lent voltak a hegyet Monteleprétől elválasztó síkon, de kerülőt tettek a város túlsó vége felé, nehogy beleszaladjanak a rohamkocsiba. Fegyvereiket a kabátjuk alá rejtették, így mentek át a földeken: akár két paraszt, aki a földjére tart. A Via Bella túlsó végén mentek be Monteleprébe, alig száz méterre a Bellampo Laktanyától. Eközben Roccofino főtörzsőrmester parancsot adott embereinek, hogy másszanak tovább felfelé, a szikla peremén

virító zászló felé. Az elmúlt órában nem viszonozták a lövéseiket, így biztos volt benne, hogy a két bandita az alagúton át próbál menekülni, s a hegy túloldalán mindjárt nekirohan a páncélautónak. Azt akarta, hogy bezáruljon a csapda. Még egy órába tellett, amíg az emberei felértek a sziklára, és leszedték a zászlót. Roccofino főtörzsőrmester bement a barlangba, s ledöntette a kőrakást, hogy feltáruljon az alagút. Előreküldte embereit, hogy a hegy túloldalán randevúzzanak a páncélautóval. Elhűlve tapasztalta, hogy kiszemelt zsákmányai kereket oldottak. Szétosztotta az embereit, hogy eredjenek a nyomukba; még mindig biztos volt benne, hogy hamarosan kiugrasztják rejtekhelyükről a szökevényeket. Ettore Adonis maradéktalanul végrehajtotta Giuliano utasításait. A Via Bella végén egy festett kordé várakozott, kívül-belül minden négyzetcentiméterét az ősi legenda képei borították. Még a kerékküllők és az abroncsok is tele voltak festve apró, páncélos alakokkal, úgyhogy amikor a kerekek forogtak, mintha fegyveresek kavarogtak volna egymással viaskodva. A kocsirudakon is tűzvörös, kacskaringós minta húzódott, ezüst pettyekkel. Olyan volt a kordé, akár egy tetőtől talpig teletetovált ember. A kocsirudak közt álmatag, fehér öszvér árválkodott. Giuliano felugrott az üres bakra, s belenézett a kordéba. Nádfonatos borospalackokkal volt megpakolva, legalább hússzal. Giuliano az egyik sor palack alá rejtette a puskáját. Vetett egy pillantást a hegyek felé: nem látott semmi különöset, csak a zászló lobogott még mindig. Mosolyogva szólt Pisciottához: – Minden rendben. Kezdődhet a tánc. Pisciotta félig tréfásan szalutált, begombolta zekéjét a pisztolya felett, s elindult a Bellampo Laktanya kapuja felé. Útközben vetett egy pillantást a castellammarei útra, csak hogy biztos legyen benne: a páncélautó nem fordult vissza a hegyekből. Turi Giuliano a bakról nézte, amint Pisciotta kimért lép-

tekkel halad a mezőn át a laktanya kapuja felé. Aztán végignézett a Via Bellán. Látta a házukat, s azt is, hogy nem áll előtte senki. Remélte, esetleg megpillanthatja az édesanyját. Más házak előtt üldögélt egy-egy férfi, behúzódva az erkélyek árnyékába, mellettük az asztalon borosüveg. Eszébe jutott, hogy a távcső még mindig ott lóg a nyakában: lecsatolta, és a kordé hátuljába dobta. A laktanya kapujában egy fiatal csendőr állt, nem lehetett több tizennyolc évesnél. Sima, rózsás arca északolasz származásról árulkodott; fehér csíkos fekete egyenruhája úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya, fején a paszományos tányérsapkával úgy nézett ki, mint valami bábfigura vagy bohóc. Kamaszosan telt ajka közt minden szabályzat ellenére cigaretta füstölt. Pisciotta, ahogy közeledett felé, valami fölényes jókedvet érzett. A fiú az elmúlt napok eseményei ellenére sem tartotta a ravaszon a kezét. Csak annyit látott, hogy valami nyiszlett tahó közeledik, akinek volt pofája uras bajuszt növeszteni. Ráförmedt: – Hé, te, te bunkó, hová nem mennél már? – De nem kapott a puskájához. Pisciotta akár a torkát is elvághatta volna egy pillanat alatt. Ehelyett tisztelettudónak próbált látszani, igyekezett visszafojtani a nevetését a kölyök öntelt magabiztossága láttán, így szólt: – Bocsánat, a főtörzsőrmester úrral szeretnék beszélni. Értékes információim vannak. – Nekem is elmondhatja, amit tud – mondta a kapuőr. Pisciotta megzavarodott. – És meg is tudja fizetni? – kérdezte gúnyosan. Az őr elhűlt ettől a pimaszságtól. Megvetően, de kissé gyanakvóan felelt: – Akkor sem fizetnék egy vasat sem, ha azt mondaná, hogy Jézus visszatért. – Ennél is jobb hírem van – vigyorodott el Pisciotta. – Tudom, hol van Turi Giuliano. Az, aki odapörkölt maguknak. Az őrt elfogta a gyanakvás: – Mióta szokás ebben a ro-

hadt Szicíliában, hogy valaki segíti az igazságszolgáltatást? – kérdezte. – Nagy terveim vannak – mondta Pisciotta, és közelebb lépett. – Jelentkeztem csendőrnek. A jövő hónapban megyek Palermóba, vizsgára. Lehet, hogy nemsokára én is ilyen egyenruhába bújok. Az őr most már barátságosabban mérte végig Pisciottát. Igaz, ami igaz, sok szicíliai állt be csendőrnek. Ez kiutat jelentett a szegénységből, s némi hatalmat adott. Az egész ország viccelődött azon, hogy a szicíliaiak vagy bűnözőnek állnak, vagy csendőrnek, s mindkét oldalon ugyanannyit ártanak. Pisciotta eközben majd szétpukkadt magában a röhögéstől annak gondolatára, hogy ő csendőrnek álljon. Gigerli volt: a selyemingeit Palermóban csináltatta. Majd hülye lesz magára húzni azt a fehér csíkos fekete uniformist, s a fejébe csapni azt a röhejes, zsinóros tányérsapkát. – Azért csak gondold meg kétszer is – mondta az őr, mintha nem akarna mindenkit részeltetni a jóból –, a fizetés kevés, felkopna az állunk, ha nem fogadnánk el kenőpénzt a csempészektől. És csak ezen a héten két emberünket, két jó barátomat nyírta ki az a piszok Giuliano. Na és nap mint nap meggyűlik a bajunk a pofátlan parasztokkal, akik még azt sem mondanák meg, hol van a városban borbély. – Azoknak majd ellátjuk a baját – mondta vidáman Pisciotta. Majd bizalmasan, mintha már bajtársak volnának, megkérdezte: – Van egy cigid? Pisciotta nagy örömére az őr jóindulata szertefoszlott. Felháborodottan kérdezett vissza: – Cigim, neked? – Hitetlenkedés érződött ki a hangjából. – Már mért volna cigim egy szaros szicíliainak? – Most végre a puskájához kapott. Pisciotta egy pillanatig dühödt késztetést érzett, hogy ugorjon, és elvágja az őr torkát. – Mert én meg tudom mondani, hol van Giuliano – válaszolta. – A bajtársaid, akik a hegyeket kutatják, még ahhoz is ostobák, hogy egy gekkót megtaláljanak.

Az őr zavarba jött. A szemtelenség ejtette zavarba: ráébredt, hogy a felkínált információ ügyében jobb, ha kikéri a felettese véleményét. Az az érzése támadt, hogy ez az ember könnyen kicsúszhat a markából, és valamiféle bajba keverheti. Kinyitotta a kaput, s a puskájával intett Pisciottának, hogy lépjen be a Bellampo Laktanyába. Hátat fordított az utcának. Ekkor a százméternyire várakozó Giuliano megnoszogatta az öszvért, s elindult a kordéval a kapu felé. A Bellampo Laktanya úgy négy és fél ezer négyszögölön terült el. E területen állt egy nagy irodaépület, melynek L alakú szárnyában voltak a fogdák. Mögötte húzódtak a csendőrök lakókörletei, ezekben száz ember fért el; egy elkülönített lakrész pedig a főtörzsőrmester magánlakásául szolgált. Jobbra állt a garázsépület, amely eredetileg csűr volt, s részben meg is őrizte e funkcióját, mivel az egység öszvéreket és szamarakat is tartott, a gépjárművel megközelíthetetlen hegyi utakra. Leghátul egy lőszerraktár és egy élelmiszerraktár állt, mindkettőt hullámlemezből építették. Az egész területet pedig két méternél is magasabb szögesdrótkerítés vette körül, két magas őrtoronnyal, ezeket azonban már jó pár hónapja nem használták. A laktanyát a Mussolini-rezsim építtette, aztán a maffia elleni háború idején kibővítették. Pisciotta, ahogy belépett a kapun, jól körülnézett, nem fenyegeti-e veszély. Látta, hogy az őrtornyok üresek, fegyveres járőrök sem cirkálnak. Az egész úgy hatott, mint valami békés, néptelen gazdaság. A garázsban nem álltak járművek, mi több, járművet sehol sem lehetett látni, amin meg is lepődött, s aggódni kezdett, hogy hamarosan befut valamelyik kocsi. Nem nézett ki a főtörzsőrmesterből akkora ostobaságot, hogy jármű nélkül hagyja a helyőrséget. Jeleznie kell Turinak, hogy váratlan látogatók futhatnak be. Sarkában a fiatal őrrel Pisciotta belépett az irodaépület széles kapuján. A tágas előtér mennyezetén pörgő ventilátorok nemigen enyhítették a hőséget. Aki a helyiségbe belé-

pett, egy emelvényen álló, jókora ügyeleti asztallal találta szemben magát, s e mögött, ráccsal elkülönített térben sorakoztak az adminisztrátorok kisebb íróasztalai. Az ügyfélfogadó rész falai mentén fapadok álltak. Üres volt a helyiség, csak az ügyeleti asztalnál ült egy csendőr tizedes, aki ránézésre épp az ellentéte volt a fiatal kapuőrnek. Előtte az asztalon díszes arany névtábla hirdette: CANIO SILVESTRO TIZEDES. Amennyi a név viselőjéből az asztal felett kilátszott, jól megtermett embert sejtetett: széles váll, oszlopvastag nyak, rajta busa fej. Fülétől kőkemény állkapcsáig rózsaszín, élettelenül fénylő sebhely húzódott. Szája fölött a dús, pödrött bajusz olyan volt, mint két fekete szárny. Jókora pisztoly lógott a derekán, s ami még rosszabb, lerítt róla a bizalmatlanság, a gyanakvás Pisciottával szemben, miközben a kapuőr előadta, hogy mi járatban van. Amikor Silvestro tizedes megszólalt, a beszéde is elárulta, hogy szicíliai. – Hazudsz, mint a vízfolyás, szarházi – mondta Pisciottának. De mielőtt folytathatta volna, Giuliano hangja harsant fel a kapunál. – Na mi lesz, csendőr, kell a borod vagy sem? Gyere már! Pisciotta elámult Giuliano színészi produkcióján: durvára, reszelősre változtatta a hangját, s olyan tájszólásban beszélt, hogy a helybélieken kívül más jószerivel nem is érthette, és olyan arrogánsán, mint a helyi módos gazdák. A tizedes mérgesen felmordult: – Mi az istent ugat ez a jóember? – és kiviharzott. Az őr és Pisciotta követte. A kipingált kordé meg a fehér öszvér odakint állt, a kapu előtt. Turi Giuliano félmeztelenül, verejtéktől csillogó felsőtesttel hadonászott egy üveg borral. Bambán vigyorgott, idétlenül féloldalasán tartotta magát. A külleme eloszlatott minden gyanút: látni lehetett, hogy nem visel fegyvert, be van szíva, mindehhez a legtahóbb szicíliai tájszólásban beszél. A tizedes levette a kezét a pisztolyáról, az őr leengedte

a puskáját. Pisciotta egy lépést hátralépett, hogy előrántsa a fegyverét a zekéje alól. – Egy kocsira való bort hoztam – harsogta Giuliano. Két ujjal kifújta az orrát, a taknyot nekicélozta a kapunak. – Ki rendelte a bort? – kérdezte a tizedes. De már ment is a kapu felé, és Giuliano tudta, hogy ki fogja nyitni, beengedi a kordét. – Apám mondta, hogy hozzam el a főtörzs úrnak – felelte cinkos kacsintással Giuliano. A tizedes csak bámulta. Biztos volt benne, hogy ez a bor ajándék, melynek fejében valamelyik gazda háborítatlanul csempészhet ezt-azt. Ahogy lassan végiggondolta a dolgot, rájött, hogy az apa – mint vérbeli szicíliai – maga kellett volna hogy elhozza az ajándékot, hogy biztosan emlékezzenek raj ettől kissé elbizonytalanodott. De aztán megvonta a vállát: – Rakd le, és hozd be! – Na, azt már nem, hogy én egyedül! – mondta Giuliano. A tizedesbe ettől megint beléhasított a gyanú. Valami ösztöne figyelmeztette. Giuliano észrevette ezt, és leszállt a bakról, hogy könnyen előkaphassa rejtekhelyéről a luparát. De előbb magasba emelt egy nádfonatos borosüveget, és így szólt: – Húsz ilyen gyönyörűséget hoztam nektek. A tizedes hátraüvöltött valamit a körletek felé, mire két fiatal csendőr futott elő; a zubbonyuk nem volt begombolva, sapka sem volt rajtuk. Fegyver sem volt náluk. Giuliano borospalackokat nyomott a kezükbe. A puskás őrnek is adott egyet, aki nem akarta elvenni. Giuliano tréfásan ráreccsentett: – Meginni persze megiszod; nahát akkor dolgozz! A három őr harcképtelen volt, tele volt a kezük. Giuliano körülnézett. Pontosan így tervezte. Pisciotta ott állt a tizedes mögött, a csendőrök közül egyedül neki volt szabad a keze. Giuliano fölnézett a hegyoldalba: nem látszott, hogy üldözői közül valaki is visszafordult volna. Szemügyre vette a castellammarei utat: a páncélautónak se volt semmi nyoma. A Via Bellán nyugodtan játszottak tovább a gyerekek.

Giuliano előkapta a kordéról a luparát, s nekiszegezte a döbbent tizedesnek. Ugyanekkor Pisciotta előrántotta a pisztolyt az inge alól. Nekinyomta a tizedes hátának: – Meg ne mozdulj, különben lepörkölöm a bajuszodat – mordult rá. Giuliano a három holtra vált csendőrt tartotta sakkban a luparával. – Jó erősen fogjátok az üvegeket! – parancsolt rájuk. – Befelé mindenki! – A kapuőr úgy szorította a hasas üveget, hogy közben leejtette a puskáját. Pisciotta fölvette, aztán ő is bement. Az előtérben Giuliano megcsodálta a tizedes névtábláját: – „Canio Silvestro tizedes.‖ A kulcsaidat! Mindet! A tizedes nem engedte el a pisztolyát, csak bámult Giulianóra. Pisciotta villámgyorsan kikapta a kezéből a pisztolyt. A tizedes hátrafordult, és gyilkos pillantást vetett rá. – Bocsánat – mondta Pisciotta mosolyogva. A tizedes ekkor Giulianóhoz fordult: – Pucolj innen, öcsi, és menj el színésznek; sokra vinnéd. De ezt ne folytasd, mert úgysem úszod meg. A főtörzs még sötétedés előtt viszszajön az embereivel, s a világból is kifuthatsz előle, a sarkadban lesz. Gondold meg, öcskös, milyen élete van egy banditának, akinek a fejére vérdíjat tűznek ki. Én is üldözni foglak, és akit én egyszer látok, annak az arcát nem felejtem el. A nevedet is meg fogom tudni, és előkotorlak, ha a pokolba bújsz is. Giuliano mosolyogva hallgatta. Miért, miért nem: rokonszenves volt neki a tizedes, így szólt: – Ha kíváncsi vagy a nevemre, miért nem kérdezed meg? A tizedes gúnyosan nézett rá: – Még meg is mondanád, hülye fejjel? – Nem szoktam hazudni – felelte Giuliano. – A nevem Giuliano. A tizedes a pisztolyához kapott – azaz csak a hűlt helyéhez, hiszen a fegyver már Pisciottánál volt. Ez az ösztönös mozdulat még rokonszenvesebbé tette Giuliano szemében. Ez az ember bátor és kötelességtudó. A többi csendőr meg-

dermedt a rémülettől. Itt az a Salvatore Giuliano, aki már három bajtársukat megölte. Okkal hihették, hogy ők sem ússzák meg élve. A tizedes jól megnézte magának Giulianót, hogy emlékezetébe vésse az arcvonásait, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal jókora kulcskarikát vett elő az egyik fiókból. Az késztette erre, hogy Giuliano szorosan a hátának nyomta a puskája csövét. Giuliano elvette tőle a kulcsokat, és odadobta Pisciottának. – Engedd ki a foglyokat! – mondta. Az irodaépület fogdaszárnyában egy nagy, rácsfalú helyiségben volt az a tíz monteleprei, akit Giuliano szökésének éjszakáján tartóztattak le. Egy másik, kisebb zárkában raboskodott a környék két híres banditája, Passatempo és Terranova. Pisciotta kinyitotta a zárkaajtókat, a foglyok pedig ujjongva követték. A montelepreiek – mind Giuliano szomszédai – betódultak az irodába, és körülvették Giulianót, hálálkodva borultak a nyakába. Giuliano tűrte, de a figyelme nem lanyhult, szemmel tartotta a csendőröket. A szomszédokat széles jókedvre derítette Giuliano hőstette: azzal, hogy megalázta a gyűlölt csendőröket, nagy emberré nőtt a szemükben. Elmondták, hogy a főtörzsőrmester megparancsolta, verjék meg őket; a tizedes azonban megakadályozta a parancs végrehajtását a határozott fellépésével meg azzal az érvvel, hogy ez felbőszítené a lakosságot, olyannyira, hogy a laktanya biztonsága is veszélybe kerülne. Arról volt szó, hogy másnap átszállítják őket Palermóba, vizsgálóbírói kihallgatásra. Giuliano a földnek fordítva tartotta a luparát, nehogy véletlenül elsüljön, és megsebezzen valakit a tömegben. Ezek az emberek mind idősebbek voltak nála, a szomszédai, akiket gyerekkorától fogva ismert, így hát tisztelettudóan szólt hozzájuk, mint mindig: – Aki akarja, szívesen magammal viszem a hegyekbe. Vagy ha vannak rokonaik másutt Szicíliában, elmehetnek hozzájuk, amíg a hatóság jobb belátásra

nem tér. – Várt egy kicsit, de nem szólalt meg senki. A két bandita, Passatempo és Terranova félrehúzódott a többiektől. Feszülten figyeltek, szinte ugrásra készen. Passatempo csúf, zömök ember volt, durva vonású arca gyerekkora óta himlőhelyes, a szája vastag, formátlan. A környékbeli parasztok csak „a Dúvad‖ néven emlegették. Terranova is alacsony volt, és leginkább menyétre emlékeztetett. Az ő vonásai mégis megnyerőek voltak, ajka természetes mosolyra húzódott. Passatempo jellegzetes szicíliai bandita volt, puszta kapzsiságból rabolt jószágot, pénzért gyilkolt. Terranova eredetileg dolgos gazdaember volt, aki azután csapott fel banditának, hogy két adóvégrehajtó el akarta kobozni a díjnyertes disznóját. Végzett mindkettővel, aztán levágta a disznót, megetette a családjával és a rokonaival, s végül felmenekült a hegyekbe. A két bandita szövetséget kötött egymással, de elárulták őket, s el is fogták mindkettőjüket a rejtekhelyükön, egy elhagyott magtárban a corleonei földeken. Hozzájuk így szólt Giuliano: – Nektek kettőtöknek nincs más választásotok: velem jöttök a hegyekbe. Ott aztán, ha akartok, maradhattok az én bandámban, vagy mehettek a magatok feje után. Ma viszont még szükségem van a segítségetekre, ezzel tartoztok is nekem. – Mosolygott, hogy tompítsa szavai élét: hisz valójában azt követelte, hogy vessék alá magukat az ő parancsainak. Ám mielőtt a két bandita válaszolhatott volna, a csendőr tizedes valami őrültségre vetemedett. Talán a szicíliai büszkeségét ért sérelem bőszítette fel, talán a veleszületett állati vadság tört ki belőle, vagy talán csak az őrizetére bízott hírhedt banditák szökését volt képtelen tétlenül tűrni. Alig néhány lépésnyire állt Giulianótól, s villámgyorsan feléje vetette magát. Inge alól egy kis pisztolyt rántott elő. Giuliano feléje célzott a luparával, de elkésett. A tizedes fél méterre tartotta a pisztolyt Giuliano fejétől. A golyó egyenesen az arcába csapódott volna.

Mindenki megdermedt a döbbenettől. Giuliano látta a fejének szegzett pisztolyt. Mögötte a tizedes dühtől vörös arcán idegesen rángatóztak az izmok. De a pisztoly csak nem akart elsülni. Giuliano úgy érezte magát, mint egy rossz álomban, amikor csak zuhan, zuhan lefelé, de tudja, hogy csupán álmodik, igazából nem fog a verem fenekére érni. Mielőtt a tizedes meghúzta volna a ravaszt, Giulianót a másodperc töredékére mérhetetlen, derűs nyugalom töltötte el, nem érzett semmi félelmet. A szeme se rebbent, amikor a tizedes meghúzta a ravaszt, sőt még tett is egy lépést felé. Nagy, fémes kattanás: az ütőszeg selejtes töltényt lökött a csőbe. Szemvillanásnyi idő múltán a tizedes a földön volt: Pisciotta, Terranova és Passatempo egyszerre vetette rá magát. Terranova kicsavarta a kezéből a pisztolyt, Passatempo a hajánál fogva ragadta meg a tizedest, és a szemét próbálta kinyomni, Pisciotta pedig kivont késsel ugrott a torkának. Giuliano az utolsó pillanatban avatkozott közbe. – Ne öljétek meg – mondta nyugodtan. Elhúzta őket a harcképtelenül heverő tizedestől. Döbbenten látta, mit művelt vele egy szemvillanás alatt a három nekivadult ember. A tizedes egyik fülét félig letépték, patakzott belőle a vér. Jobb karja furcsán kitekeredett. Az egyik szeméből is folyt a vér, fölötte jó darabon hiányzott a bőr. De szemlátomást még most sem félt. Ott feküdt, várta a halált – Giulianót pedig hirtelen gyöngédség fogta el iránta. Ez az ember tette őt próbára, ez igazolta halhatatlanságát, ez az ember a bizonyság rá, hogy rajta nem fog a halál. Giuliano talpra segítette, és mindenki megrökönyödésére átölelte. Maga is zavarba jött, próbált úgy tenni, mintha csak támogatni akarná a tizedest. Terranova a pisztolyt vizsgálgatta. — Disznó szerencséd van – mondta Giulianónak –, csak ez az egy golyó hibás. Giuliano a kezét nyújtotta a pisztolyért. Terranova egy pillanatig habozott, aztán átadta. Giuliano a tizedeshez fordult: – Csak semmi heveskedés – mondta barátságosan –, és

nem lesz bántódásod, se neked, se az embereidnek. A szavamat adom rá. A tizedes alig állt a lábán, jószerivel fel se fogta, mit hall, nemhogy válaszolni tudott volna rá. Passatempo odasúgta Pisciottának: – Add a késed, hadd intézzem el! – Itt Giuliano parancsol – válaszolt Pisciotta –, mindenki azt csinálja, amit ő mond. – Igyekezett nyugodtan, tárgyilagosan beszélni, nehogy Passatempo megsejtse: kész lenne nyomban elvágni a torkát. A kiszabadított montelepreiek elszeleltek. Nem akartak egy csendőrmészárlás szemtanúi lenni. Giuliano átterelte a tizedest meg a többi csendőrt a fogdaszárnyba, és bezárta őket a nagy cellába. Aztán Pisciottával, Terranovával és Passatempóval nekiindult, hogy átkutassa a Bellampo Laktanya többi épületét. A fegyverraktárban találtak puskákat, pisztolyokat és géppisztolyokat, no meg lőszert dobozszám. A fegyvereket magukra aggatták, a lőszert pedig felpakolták a kordéra. A lakókörletekből elvittek pár takarót és hálózsákot; Pisciotta még két csendőruniformist is feldobott a kordéra, csak úgy, kabalának. Aztán Giuliano felült a bakra, s a zsákmányolt holmival púpozva megrakott kordé elindult; a másik három ember csőre töltött fegyverrel ment előtte és mögötte, készen minden támadás visszaverésére. Gyorsan haladtak a castellammarei úton. Több mint egy óra múlva értek oda ahhoz a gazdához, akitől Ettore Adonis a kordét kölcsönkapta; az ő disznóólában ásták el a zsákmányukat is. Aztán segítettek a gazdának lefesteni a kordét az amerikai hadsereg raktárából lopott olívzöld festékkel. Roccofino főtörzsőrmester vacsoraidőre ért vissza az embereivel. A nap ekkor már lemenőben volt, de egész nap nem lángolt úgy, ahogy a főtörzs arca lángolt dühében, amikor meglátta a saját zárkájukba bezárt embereit. A főtörzs parancsára a páncélautó szirénázva elrobogott, hogy felkutassa a banditákat; de addigra Giuliano már messze járt az oltalmat adó hegyekben.

Az újságok egész Olaszországban szétkürtölték az esetet. Három nappal korábban a másik két csendőr meggyilkolása is a címoldalakra került, de Giuliano akkor még csak egy volt a mindenre elszánt szicíliai banditák közül, legföljebb a kegyetlenségével kelthetett nagyobb figyelmet. Ez a mostani huszárcsínye azonban más volt. Ésszel, taktikázással nyert csatát a csendőrséggel szemben. Kiszabadította barátait és szomszédait, akiket nyilvánvalóan alaptalanul tartóztattak le. Palermói, nápolyi, római, milánói újságírók özönlöttek el Monteleprét, hogy interjúkat készítsenek Turi Giuliano családjával és barátaival. Anyját lefényképezték kezében Turi gitárjával, amin állítólag istenien játszott. (Ez erős anyai túlzás volt; úgy pöntyögött a gitáron, hogy a dallamot ha nagy nehezen fel lehetett ismerni.) Volt iskolatársai azt mondták, Turi úgy falta a könyveket, hogy „professzornak‖ csúfolták. Ezen aztán élvezettel elcsámcsogtak az újságírók. Egy szicíliai bandita, aki egyáltalán tud olvasni! Megemlítették az unokatestvérét, Aspanu Pisciottát is, aki merő barátságból vállalta vele a bujkálást; találgatták, milyen rendkívüli ember lehet Giuliano, akihez így ragaszkodnak tűzön-vízen át. Előkotorták egy régi fényképét: tizenhét éves korában készült, és hihetetlenül jóképű volt rajta, igazi mediterrán férfiszépség – ez még tovább növelte a sztori vonzerejét. Mégis, ami az olaszokat a leginkább levette a lábukról, az az volt, hogy Giuliano megkönyörült a tizedesen, aki pedig az életére tört. Túltett ez még egy operán is; inkább a Szicíliában oly népszerű bábjátékokat idézte, ahol a fából készült figurák sohasem veszítettek vért, testüket nem roncsolta szét golyó. Az újságok csak azt nehezményezték, hogy Giuliano kiszabadított olyan gonosztevőket is, mint Terranova és Passatempo; sejteni engedték, hogy két ilyen hitvány alak társaságában esetleg még a gáncs nélküli lovag páncélja sem ragyog töretlen fénnyel.

Csupán egy milánói újság figyelmeztetett tárgyilagosan, hogy Salvatore „Turi‖ Giuliano már eddig is három csendőr életét oltotta ki, így hát különleges intézkedéseket kellene foganatosítani az elfogására; elvégre egy gyilkos bűnei nem bocsáthatók meg csupán azért, mert az illető jóképű, olvasott és szépen gitározik.

10. fejezet

Don Croce ekkor már mindent tudott Turi Giulianóról, és nagy csodálója volt. Igazi maffiózó fiúnak tartotta. Persze a hagyományos szóhasználat szerint: maffiózó arc, maffiózó fa, maffiózó nő – a legszebb, a legkiválóbb a maga nemében. Ilyen keménykezű ember kellett volna Don Crocénak. Ilyen született hadvezér. Don Croce még azt is megbocsátotta, hogy Giuliano most éppen borsot tört az orra alá. A Monteleprében kiszabadított két banditát, a rettegett Passatempót és az agyafúrt Terranovát ugyanis az ő beleegyezésével és közreműködésével fogták el. De hát ez megbocsátható, ami elmúlt, elmúlt; a Don sosem tartott haragot, ha azzal ártott volna jövőbeli terveinek. Elhatározta, hogy óvatosan Turi Giuliano nyomába ered. Fenn a hegyekben Giuliano nem is tudta, hogy nőttön-nő a hírneve. Hatalmának kiépítésére kovácsolt terveket. Először is a két banditavezér, Terranova és Passatempo dolgában akart tisztán látni. Alaposan kikérdezte őket az elfogatásukról, s arra a következtetésre jutott, hogy elárulták, feladták őket. Esküdöztek, hogy az ő embereik hűségesek voltak, nem egy közülük életét is veszítette a rajtaütéskor. Giuliano ezen is eltűnődött, s végül oda lyukadt ki, hogy a bandát a maffia árulta el, amely mint orgazda és mint közvetítő színleg segített neki. Amikor e feltevésével kirukkolt a két banditának, azok nem akarták elhinni. A barátok barátai sosem szegnék meg az omertá szent törvényét, hisz önnön fennmaradásuknak is ez az alapja. Giuliano nem győzködte őket.

Ehelyett annak rendje és módja szerint felajánlotta, hogy lépjenek be az ő bandájába. Elmondta, hogy az ő célja nem pusztán az életben maradás: politikai erővé akar válni. Határozottan kijelentette, hogy szegény embereket nem fognak kirabolni. Sőt, amire szert tesznek, annak a felét szétosztják a rászorulók közt, Monteleprében, a környező vidéken, egészen Palermo külvárosaiig. Terranova is, Passatempo is parancsolhat a maga bandájának, de a fővezér Giuliano lesz. Ezek az alárendelt bandák nem kezdhetnek semmiféle pénzszerző akcióba Giuliano jóváhagyása nélkül. Összefogva egyeduralkodók lehetnek Palermo környékén: Monrealéban, Monteleprében, Partinicóban és Corleonéban. Elméjükbe véste, hogy a csendőrökkel szemben ők lesznek offenzívában. A csendőrök rettegjenek tőlük, ne ők a csendőröktől. A két bandita csak ámult ekkora vakmerőségen. Passatempo, a régi vágású bandita, aki nagy híve volt az erőszaknak, a rablásnak, a kisstílű zsarolásnak és pásztorok legyilkolásának, nyomban azt kezdte latolgatni, hogyan húzhatna minél több hasznot ebből a szövetségből, hogy aztán meggyilkolja Giulianót, s az ő részét is megkaparintsa. Terranova, aki megkedvelte Giulianót, és hálásabb is volt megmentőjének, azon törte a fejét, hogyan tudná finoman biztonságosabb útra terelni ezt a nagyra hivatott ifjú banditát. Giuliano arcán mosoly bujkált, ahogy elnézte őket: mintha olvasott volna a gondolataikban, és derült volna azon, amit megtudott. Pisciotta már hozzá volt szokva gyerekkori barátja nagyvonalú gondolkodásához. Hitt benne. Ha Turi Giuliano azt mondta, hogy valamit meg tud csinálni, Aspanu Pisciotta elhitte. Így hát most is figyelt. A hegyeket aranyfénnyel elárasztó reggeli napsütésben mindhárman elbűvölten hallgatták Giulianót, aki arról szónokolt, hogyan fogják vezetni a harcot, mely szabaddá teszi a szicíliaiakat, felemeli a szegényeket, és szétzúzza a maffia,

a nagyurak és Róma hatalmát. Ha bárki más mondta volna, kinevetik; ám ők emlékeztek valamire, amit minden szemtanú örökre megjegyzett; arra, ahogy a csendőr tizedes Giuliano fejére célzott a pisztolyával. És Giuliano nyugodt tekintetére, rendíthetetlen magabiztosságára, amint várta, hogy a tizedes meghúzza a ravaszt: tudta, hogy nem fog meghalni. És hogy miképpen kegyelmezett meg a tizedesnek, miután a pisztoly csütörtököt mondott. Mindez olyan emberre vallott, aki halhatatlannak hiszi magát, és másokkal is el tudja hitetni, hogy halhatatlan. Elkerekült szemmel nézték hát ezt a jóképű fiatalembert, lenyűgözte őket a szépsége, merészsége és a naivitása. Másnap reggel Giuliano levitte három emberét – Aspanu Pisciottát, Passatempót és Terranovát – azon az ösvényen, amely a Castelvetrano városa melletti síkságra vezetett. Nagyon korán indult, hogy felderítse a terepet. Ő is, emberei is földműveseknek öltöztek. Tudta, hogy az élelmiszer-szállító teherautók ezen az úton mennek a palermói piacokra. A kérdés csak az volt, hogyan állítsák meg őket. Az útonállóktól tartó sofőrök teljes sebességgel hajtanak, lehet, hogy fegyver is van náluk. Giuliano az embereit elbújtatta az út menti bokrok mögé, közvetlenül Castelvetrano határában, ő maga pedig kiült egy nagy, fehér kőtömbre. A földekre menő emberek szenvtelenül mérték végig. Látták az oldalán a luparát, és sietősre fogták a lépteiket. Giuliano kíváncsi lett volna, felismerte-e valamelyikük. Végül megpillantott egy kicsicsázott kordét, amelyet egyetlen öszvér húzott. A bakon ülő öregembert látásból ismerte. Hivatásos fuvaros volt, sok ilyen működött a szicíliai utakon. Bérfuvarban szállította be a nádat a falvakból a városi feldolgozóüzembe. Hajdanán Monteleprében is megfordult, Giuliano apjától is szállított árut. Giuliano kilépett az út közepére. A luparát ott lóbálta a jobb kezében. A fuvaros felismerte: az arca ugyan nem árulta el, csak a

szeme villant meg. Giuliano olyan bizalmasan szólította meg, mint gyerekkorában. – Peppino bácsi! Szerencsés napunk van mindkettőnknek. Én megcsinálom a maga szerencséjét, maga pedig segít nekem könnyíteni a szegények terhén. – Őszintén örült, hogy találkozott az öreggel, és elnevette magát. Az öreg nem válaszolt. Rezzenéstelenül meredt Giulianóra, és várt. Giuliano felült mellé a bakra. A luparát hátradobta, és megint felnevetett, izgatottan. Abból, hogy Peppino bácsival akadt össze, biztosra vette, hogy ez a nap szerencsét hoz. Giuliano élvezte a friss, késő őszi időt, a láthatáron magasodó hegyek szépségét és annak tudatát, hogy az út menti bokrok mögött rejtőző három embere fegyverrel tartja ellenőrzés alatt az utat. Elmondta a tervét Peppino bácsinak, aki egy szó nélkül, rezzenetlen arccal hallgatta. Mármint addig, amíg Giuliano el nem mondta neki, mi lesz a jutalma: a kordéja megtelik a teherautókról való élelmiszerekkel. Ekkor Peppino bácsi felmordult: – Turi Giuliano, te mindig is derék, jóravaló fiú voltál. Jószívű, együttérző és nagylelkű. Látom, nem változtál, mióta férfi lettél. – Giulianónak eszébe jutott, hogy Peppino bácsi régimódi szicíliai, aki virágnyelven fejezi ki magát. – Számíthatsz a segítségemre, ebben is, másban is – folytatta az öreg. – Édesapádat pedig tiszteltetem. Büszke lehet rá, hogy ilyen fia van. Az élelmiszerrel megrakott három teherautó déltájban tűnt fel az úton. Amikor a partinicói síkság felől jövet elhagyták a kanyart, kénytelenek voltak megállni. Öszvér vontatta kordék állták el teljes szélességében az utat. Az ötlet Peppino bácsitól származott, akinek a környéken így vagy úgy minden fuvaros a lekötelezettje volt. Az élen haladó teherautó sofőrje rátenyerelt a dudára, és csak akkor állt meg, amikor már lökött is egy kicsit az egyik kordén. A bakon ülő férfi olyan gyilkos pillantással fordult

hátra, hogy a sofőr nyomban leállította a motort, és várt türelmesen. Tudta, milyenek ezek a fuvarosok: lenézett mesterség az övék, mégis büszke és kemény emberek, s ha vitába keveredne velük, kinek van több joga az úthoz, nekik-e vagy a gépjárműveknek, már csak becsületből is leszúrnák, aztán dalolva hajtanának tovább. A másik két teherautó is megállt. A sofőrök kiszálltak. Az egyik Szicília keleti partvidékéről való volt, a másik külföldi, vagyis római. A római dühösen ráförmedt a fuvarosokra, hogy vigyék az útból a nyavalyás öszvéreiket meg a szaros kordéikat. Közben fél kézzel a dzsekije alatt matatott, úgy közeledett feléjük. Giuliano lepattant a kordéról. Nem vette elő a luparát, a pisztolyt se rántotta elő az övéből. Jelt adott a bokrok mögött lapuló embereinek, akik fegyverrel a kezükben előugrottak. Terranova odaszaladt a leghátsó teherautóhoz, hogy elvágja a visszautat; Pisciotta pedig a dühöngő rómainak állta útját. Eközben a többieknél hevesebb Passatempo kirángatta az első teherautó vezetőjét a sofőrülésről, és odapenderítette az útra, Giuliano lába elé. Giuliano a kezét nyújtotta, és felsegítette. Ekkorra Pisciotta a hátsó kocsi sofőrjét odaterelte a másik kettő mellé. A római kihúzta üres kezét a dzsekijéből, s a dühös vonásokat is eltüntette az arcáról. Giuliano őszinte jóindulattal mosolygott, és így szólt: – Szerencsés napotok van. Megspóroljátok a hosszú utat Palermóba. Az embereim lepakolják a rakományotokat, és szétosztják az ennivalót a környéken a rászorulóknak, persze az én felügyeletem alatt. Engedelmetekkel bemutatkozom: Giuliano vagyok. A három sofőr nyomban roppant készséges lett. Nekik egyáltalán nem sürgős, mondták. Ráérnek, ameddig csak kell. Ami azt illeti, úgyis épp ebédidejük volna. A kocsijukban kényelmesen ellesznek. Különösebben melegük sincsen. Tulajdonképpen még jó is, hogy így alakult, kész szerencse. Giuliano látta rajtuk, hogy félnek. – Ne izguljatok – mondta –, nem ölök meg olyan embereket, akik az arcuk

verejtékével keresik a kenyerüket. Megebédeltek velem, addig az embereim elvégzik a dolgukat, aztán hazamehettek a családjaitokhoz, és elmesélhetitek, milyen szerencsétek volt. Ha a csendőrök kérdeznek, olyan keveset mondjatok, amilyen keveset csak lehet. Hálás leszek érte. Giuliano elhallgatott. Fontosnak tartotta, hogy ezek az emberek ne szégyenkezzenek, s gyűlölet se maradjon bennük. Fontosnak tartotta, hogy elhíreszteljék: rendesen bánt velük. Mert hisz lesznek még mások is. Szó nélkül követték Giulianót az út szélére, egy nagy kőtömb árnyékába. Maguktól átadták neki a pisztolyaikat, nem kellett megmotozni őket. És mint a kisangyal, olyan békésen ültek, amíg a fuvarosok lepakolták a szállítmányukat. Az utolsó teherautó rakománya azonban már nem fért fel a kordékra. Giuliano felültette a kocsira Pisciottát és Passatempót a sofőr mellé, s meghagyta Pisciottának, hogy ossza szét az élelmiszert a monteleprei földművesek között. Ő maga és Terranova Castelvetrano körzetében és Partinicóban akarta ellenőrizni az elosztást. Úgy állapodtak meg, hogy majd a barlangnál találkoznak, a Monte d'Ora csúcsán. Ezzel az egy akciójával Giuliano a legjobb úton haladt afelé, hogy megnyerje az egész környék támogatását. Ugyan melyik más bandita osztotta szét a zsákmányát a szegények között? Másnap Szicília minden újságja a helyi Robin Hoodról cikkezett. Csak Passatempo zsémbelt, hogy egy álló napig dolgoztak semmiért. Pisciotta és Terranova viszont megértette, hogy a bandájuk ezer támogatót szerzett Rómával szemben. Csak épp azt nem tudták, hogy az árunak Don Croce raktárába kellett volna megérkeznie. Alig egy hónap alatt Giulianónak mindenütt lettek besúgói, akiktől megtudta, melyik gazdag kereskedő indul útnak fekete pénzzel, mik bizonyos főurak szokásai, s ki az a néhány elvetemült, aki magas rangú rendőröknek pletykál, így vette hírét Giuliano az ékszereknek is, amelyekkel az

alcamói hercegné időről időre parádézott. Azt beszélték, az ékszerek az év nagy részében egy palermói bank széfjében lapulnak, de néha, egy-egy társasági eseményre a hercegné kihozatja őket. Giuliano gazdag fogást szimatolt, ezért elküldte Aspanu Pisciottát az alcamói birtokra felderítőnek. Az alcamói herceg kastélya Monteleprétől húsz mérföldre délnyugatra állt; kőkerítés övezte, kapuinál fegyveres őrök strázsáltak. A herceg „bérleti díjat‖ fizetett a barátok barátainak is, biztosítandó, hogy ne lopják el a jószágát, ne törjenek be a kastélyába, ne rabolják el a családtagjait. Rendes időkben, rendes bűnözők közt ezáltal nagyobb biztonságban lehetett volna, mint a pápa a Vatikánban. A szicíliai nagybirtokokon november elején van a szüret, amire a környező falvakból fogadnak fel napszámosokat, így hát Pisciotta kiment a piactérre, és leszerződött napszámosnak az alcamói herceg birtokára. Az első nap a dereka majd leszakadt, annyi sötétlila szőlőfürttel töltötte meg a puttonyokat. Száznál is többen dolgoztak a szőlőben: férfiak, nők, gyerekek, egész kicsik is – és munka közben kórusban énekeltek. Délben bőséges ebédet kaptak a szabadban. Pisciotta magában üldögélt, elnézte a többieket. Felfigyelt egy fiatal nőre, aki kenyérrel megrakott tálcát hozott a kastélyból. Csinos volt, de sápadt: szemlátomást nemigen dolgozott a napon. Jobban is volt öltözve a többi nőnél. Pisciottának mégis az tűnt fel leginkább, hogy a nő megvetően biggyeszti a száját, és kerül minden érintkezést a többi napszámossal. Megtudta, hogy a lány a hercegné komornája. Pisciotta nyomban tisztában volt azzal, hogy ez a lány bárki másnál jobban kapóra jöhet a terveihez. Giuliano jól ismerte Pisciottát, úgyhogy előre a lelkére kötötte, a puhatolózás örvén nehogy szégyenbe hozzon valami helybéli lányt; Pisciotta azonban úgy gondolta, Turi naiv romantikus, járatlan a világ dolgaiban. A tét nagyobb volt, a lány pedig csinosabb, semhogy Pisciotta lemondjon róla. Amikor a lány megjelent egy újabb tálcával, Pisciotta

kivette a kezéből, és maga vitte körbe helyette. A lány meghökkent, s amikor Pisciotta a nevét kérdezte, nem volt hajlandó elárulni. Pisciotta letette a tálcát, és karon ragadta a lányt. Fenyegetően mosolygott: – Felelj, ha kérdezlek! Különben belegyömöszöllek egy puttonyba! – Elnevette magát, hogy mutassa: csak tréfált. Legelbűvölőbb mosolyával, legsimogatóbb hangján folytatta: – Ilyen szép lányt még nem láttam Szicíliában. Beszélnem kell veled. A komorna félt is tőle, vonzódott is hozzá. Észrevette a félelmetes kést Pisciotta derekán; az sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi olyan fensőségesen viselkedik, mintha ő is herceg volna. Érdekelni kezdte ez az ember. Megmondta neki, hogy a neve Graziella. Mikor a munkaidő véget ért, Pisciotta merészen bekopogtatott a kastély konyhaajtaján, mondván, hogy Graziellát keresi. Az ajtót nyitó öregasszony kurtán csak annyit felelt: – A személyzet nem fogadhat látogatókat – és bevágta az orra előtt az ajtót. Másnap Pisciotta megint kivette Graziella kezéből a tálcát, s a fülébe, súgta, hogy munka után találkozni akar vele. És ahogy a lány kezét simogatta, egy vékony arany karkötőt csúsztatott a csuklójára. A lány megígérte, hogy majd ha sötét lesz, kioson a kastélyból, addigra a szőlőben már nem lesz senki, ott találkozhatnak. Estére Aspanu Pisciotta a selyemingét vette fel, amelyet méretre csináltatott Palermóban. Leszüretelt szőlőfürtök hegyei közt várakozott a lányra. Amint Graziella megérkezett, Aspanu magához ölelte, és mikor a lány csókra nyújtotta a száját, ő épp csak hozzáérintette az ajkát, s egyik kezével máris a lány lába közé kapott. Graziella ellenkezni próbált, de a férfi szorosan ölelte. Összetapadt az ajkuk. Pisciotta felhajtotta a lány szoknyáját, s meglepve vette észre, hogy selyem alsóneműt visel. Biztosan a hercegnéét vette kölcsön, gondolta Pisciotta. Merész a kicsike, meg egy kicsit enyves-

kezű. Lehúzta maga mellé a pokrócra, amit már jó előre a földre terített. Összesimultak. A lány hevesen csókolta, Aspanu a selyembugyin át is érezte, hogy minden porcikájával hívja. Hirtelen mozdulattal lehúzta róla a bugyit, s kezében volt a forró, nyirkos test. Tovább csókolóztak, közben a lány kicsatolta Aspanu övét, ő pedig bokáig legyűrte a nadrágját. Ráfeküdt a lányra, elvette a kezét, és beléhatolt. Graziella felnyögött, meglepő erővel feszült neki, aztán Aspanu Pisciotta csak annyit érzett, hogy emelkedik és zuhan, emelkedik és zuhan, végül Graziella elhalóan felsikoltott, és csak feküdt ernyedten. A fenébe, gondolta Pisciotta, ez gyors volt. De azért jó. Most a fő cél úgyis az, hogy információkat szerezzen, az élvezet ráér azután is. Maguk köré tekerték a pokrócot, átölelték egymást. Pisciotta azt mesélte, azért dolgozik, hogy legyen pénze beiratkozni a palermói egyetemre, a családja ugyanis azt akarja, hogy ügyvéd legyen. Hadd higgye a lány, hogy jó parti. Aztán róla kérdezősködött: hogy tetszik neki a munka, milyenek a kollégái? Fokozatosan terelte a szót az úrnőjére, a hercegnére. Graziella visszahúzta Aspanu kezét a lába közé, és elmesélte, milyen gyönyörű a hercegné a szép ruháiban, az ékszereivel, s hogy ő, Graziella, milyen kivételezett helyzetben van: megkapja a hercegné megunt, divatjamúlt ruháit. – Szívesen megnéznélek az úrnőd szép ruháiban. Azt is megengedi, hogy az ékszereit felpróbáld? – Hát, karácsonykor mindig meg szokta engedni, hogy estére fölvegyem az egyik nyakláncát. – Vagyis Giuliano sejtése igazolódott: az ünnepek alatt az ékszerek itt vannak a kastélyban. Még valamit meg kellett volna tudnia, de a lány hirtelen lovaglóülésbe vetette magát rajta, miközben a pokrócot is próbálta a vállán tartani. Aspanu úgy felajzódott, hogy repült a pokróc, repült a szoknya, és olyan vadul estek egymásnak, hogy csakhamar az egyik szőlőkupacban talál-

ták magukat. Amikor szétváltak, elcsigázott testük nemcsak saját nedveiktől volt ragacsos, de a szétnyomott szőlő levétől is. – Szó se róla, jó a friss levegő – szólalt meg Aspanu –, de mikor mehetek be a kastélyba, hogy rendesen lefekhessünk? – Amikor a herceg itt van, nem lehet. Ha beutazik Palermóba, lazább a fegyelem. A jövő hónapban, karácsony előtt, hetekig nem lesz itt. Aspanu elégedetten mosolygott. Most, hogy mindent megtudott, amit kellett, teljes figyelmét a mostani feladatának szentelhette. Rávetette magát Graziellára, megint szinte odaszögezte a pokrócra, olyan vadul szeretkezett vele, hogy a lányt megbénította a gyönyör – meg valami félelem. De csak annyira, hogy az elkövetkező hónapban is vágyakozzon rá. Öt nappal karácsony előtt Giuliano, Passatempo, Pisciotta és Terranova egy öszvérek vontatta szekéren érkezett az alcamói birtok kapujához. A módos gazdák vadászöltözékét viselték, amit Palermóban vásároltak a teherautórablás hasznából: kordbársony nadrágot, piros flanelinget és vastag vadászkabátot, melynek zsebeibe több doboz lőszer fért. Két őr állta útjukat. Fényes nappal lévén, az őrök nem voltak készenlétben, puskájuk a vállukon lógott. Giuliano határozott léptekkel feléjük indult. Fegyvertelen volt, csak épp egy pisztoly lapult a durva kocsiskabátja alatt. Lefegyverzően mosolygott. – Uraim – szólalt meg –, a nevem Giuliano. Azért jöttem, hogy kellemes ünnepeket kívánjak a hercegné őkegyelmességének, és alamizsnát kérjek tőle a szegényeknek. Az őrök megdermedtek a Giuliano név hallatán. Aztán nyomban a fegyverükhöz kaptak. De addigra már Passatempo és Terranova géppisztollyal sakkban tartotta őket. Pisciotta elvette az őröktől a fegyvereiket, amiket fel-

dobott a szekérre. Passatempót és Terranovát kint hagyták őrködni az őrökkel. A kastélyhoz egy hatalmas, kővel burkolt udvaron kellett áthaladniuk. Az udvar egyik sarkában tyúkok rajzottak körül egy öreg szolgálót, aki eleséget szórt nekik. Hátul a kertben a hercegné négy gyermeke játszott egy fekete pamutruhás nevelőnő felügyelete alatt. Giuliano, oldalán Pisciottával, egyenesen a kastély bejárata felé tartott. Az értesülései helytállóak voltak: több őrrel nem találkozott. A kerten túl egy jóval nagyobb földdarab húzódott, amelyen zöldségek és olajfák nőttek. Ebben a veteményeskertben hat földműves szorgoskodott. Giuliano becsöngetett, majd amikor nyílt az ajtó, belökte. Graziella döbbenten nézett Pisciottára, aztán félreállt az útból. – Ne ijedjen meg! – mondta kedvesen Giuliano. – Szóljon az úrnőjének, hogy a kegyelmes herceg küldött bennünket, üzleti ügyben. Beszélnem kell vele. Graziella továbbra sem értette a dolgot, de bevezette őket a nappaliba, ahol a hercegné olvasott. A kegyelmes aszszony egy kézmozdulattal elbocsátotta komornáját, s a váratlan vendégek érkezésétől szemlátomást ingerülten így szólt: – Az uram nincs itthon. Mit óhajtanak? Giulianónak elakadt a szava. Döbbenten bámulta a gyönyörű termet. Életében nem látott még ekkorát, ráadásul ez a terem furcsamód nem négyszögletes volt, hanem kör alaprajzú. A hatalmas franciaablakokat aranyfüggönyök keretezték, a kupolaszerű mennyezeten a freskók kerubokat ábrázoltak. És könyvek, könyvek mindenütt: a heverőn, a dohányzóasztalokon és a fal mentén sorakozó könyvespolcokon. A falat nagy olajfestmények borították, s mindenütt jókora virágvázák álltak. A dúsan kárpitozott székek és heverők melletti asztalkákon ezüst-és aranydobozok sorakoztak. Száz ember is kényelmesen elfért volna ebben a teremben, ahol egyetlen asszony üldögélt, fehér selyemruhában. A napfény, a levegő és a kertben játszadozó gyerekek kiabálása

áradt be a nyitott ablakokon. Giulianót most először érintette meg a vagyon varázsa, hogy pénzzel ilyen szépséget lehet létrehozni; nem akarta durvasággal, kegyetlenséggel bemocskolni ezt a szépséget. Annyit fog tenni, amennyit feltétlenül kell, de nem hagy foltot ezen a szép környezeten. A hercegné türelmesen várta a választ; nem tudta levenni a szemét a férfias és jóképű fiatalemberről. Látta, hogy lenyűgözte a terem szépsége; bosszantotta is kissé, hogy az ő szépségére nem figyelt fel. Kár, gondolta, hogy szemlátomást paraszt, nem az ő köreiből való, ahol némi ártatlan flörtölés megengedhető. Mindenesetre a szokottnál szívélyesebb hangot ütött meg: – Sajnálom, fiatalember, de ha a birtok ügyeiről van szó, kénytelen lesz máskor jönni. A férjem nincsen itthon. Giuliano ránézett. Feltámadt benne a szegény férfi ellenséges érzése a gazdag nővel szemben, aki valahogy érezteti vele a felsőbbrendűségét, csupán mert gazdagabb, és társadalmilag fölötte áll. Udvariasan biccentett – miközben észrevett a hercegné ujján egy pompázatos gyűrűt –, és gunyoros alázattal megszólalt: – Önnel van dolgom. A nevem Giuliano. A hercegné észre sem vette, hogy gúnyolódnak vele: hozzá volt szokva, hogy cselédei rabszolgamód alázatosak előtte. Ezt magától értetődőnek tartotta. Művelt asszony volt, érdekelték a könyvek, a zene; Szicília mindennapi dolgaival azonban nem foglalkozott. Vajmi ritkán olvasta a helyi lapokat, ezek neki parlagiak voltak, így hát nyájasan válaszolt: – Örülök, hogy megismerhetem. Nem találkoztunk mi már Palermóban? Netán az operában? Aspanu Pisciotta eddig is remekül szórakozott a jeleneten, de most hangosan fölnevetett. Odament a franciaablakhoz, hogy ha valami szolga onnan akarna bejönni, útját állja. Giulianót bosszantotta Pisciotta nevetése, viszont elbűvölte a hercegné naiv tudatlansága. Határozottan kijelentette: – Kedves hercegné, mi sohasem találkoztunk. Én bandita

vagyok. A teljes nevem Salvatore Giuliano. Szicília bajnokának tartom magamat, önhöz pedig azért jöttem ma el, hogy megkérjem, adományozza ékszereit a szegényeknek, hogy karácsony napján ők is örvendezve ünnepelhessék Krisztus urunk születését. A hercegné mosolygott, mint aki nem hisz a fülének. Ez a fiú, akinek az arca, a teste valami rég nem érzett vágyat ébresztett benne, nem akarhat ártani neki. Érzett ugyan veszélyt, de ez még inkább bizsergette. Micsoda siker lesz, ha majd előadja az esetet a palermói estélyeken! Ártatlan mosollyal válaszolt: – Az ékszereim Palermóban vannak, egy bank széfjében. Ami készpénz itthon van, elvihetik. Áldásom rá. – Soha életében senki sem kételkedett a szavában. Még kislány korában sem hazudott soha. Ez volt az első alkalom. Giuliano a hercegné gyémánt nyakékét nézte. Tudta, hogy hazudik, de nem akarózott megtennie, amit kellett. Aztán mégis odabólintott Pisciottának, aki két ujját a szájába véve hármat füttyentett. Perceken belül Passatempo jelent meg a franciaablaknál. Zömök, csúf alakjával, gonosz, sebhelyes arcával mintha a bábjátékok figurái közül elevenedett volna meg. Az arca széles, homloka szinte semmi, bozontos, fekete haj, kiugró szemöldök-akár egy gorilla. Ahogy rávigyorgott a hercegnére, elszíneződött lapátfogak villantak elő. A harmadik bandita feltűnése végre komolyan megijesztette a hercegnét. Lekapcsolta a nyakláncát, és odanyújtotta Giulianónak. – Ezzel beéri? – kérdezte. – Nem. Kedves hercegné, én lágyszívű ember vagyok. De a társaimat keményebb fából faragták. Aspanu barátom jóképű fiú, de olyan kegyetlen, amilyen kegyetlenül hasogatja a szíveket az a vékony bajuszkája. A másik meg, az ablaknál, hiába az alárendeltem, a hideg kilel tőle. Ne akarja, hogy szabadjára engedjem őket! Mint a héja, úgy csapnának le a kertben a gyerekeire, és elvinnék őket a hegyekbe. Hát inkább hozza ide a többi gyémántját!

A hercegné átszaladt a hálószobájába, majd néhány perc múlva egy ékszeres dobozzal jött vissza. Volt annyi lélekjelenléte, hogy közben elrejtsen pár értékes darabot. Odaadta a dobozt Giulianónak, aki szépen megköszönte, majd odaszólt Pisciottának: – Aspanu, lehet, hogy a hercegné ott felejtett valamit. Nézz szét egy kicsit a hálószobában, a biztonság kedvéért! – Pisciotta egyből megtalálta az eldugott ékszereket, ki is hozta őket Giulianónak. Giuliano közben kinyitotta az ékszeres dobozt; nagyot dobbant a szíve örömében, amikor a drágaköveket megpillantotta. Ezeknek az árából hónapokig jóllakhat egész Montelepre. Az csak fokozta az örömét, hogy a herceg mindezt a napszámosai arcának verejtéke árán vette. Ahogy a hercegné a kezét tördelte, Giuliano megint felfigyelt az ujján a jókora smaragdgyűrűre. – Kedves hercegné – szólalt meg –, hogy lehetett ilyen ostoba? Azt hitte, a bolondját járathatja velem, ha eldugja a többit? Ha egy nyomorult paraszt csinál ilyet, még megértem: hiszen az keményen megdolgozott mindenért, amije van. De hogy ön kockára tegye az életét meg a gyerekei életét pár ékszerért… Ha eltűnnek, önnek nem hiányoznak jobban, mint a férjének, ha eltűnik a kalapja. Ne butáskodjon hát, adja csak ide azt a gyűrűt is a kezéről! A hercegné sírva fakadt. – Kedves fiatalember, kérem, hadd tartsam meg ezt! Az árát elküldöm magának készpénzben. De ezt a gyűrűt a férjemtől kaptam jegyajándékul. Képtelen volnék megválni tőle. Megszakadna a szívem. Pisciotta megint felnevetett. Ezúttal szándékosan. Félt, hogy az érzelgősségre hajlamos Turi esetleg meghagyja a gyűrűt. Pedig az szemlátomást vagyont ér. Giuliano azonban nem volt érzelgős. Pisciotta örökre megjegyezte, milyen fény villant Turi szemében, amikor keményen megragadta a hercegné karját, és reszkető kezéről lehúzta a smaragdgyűrűt. Gyorsan ellépett az asszonytól, s a gyűrűt felhúzta a bal keze kisujjára.

Turi látta, hogy a hercegné elvörösödik, szemét elfutja a könny. Ismét kifogástalan udvariassággal szólalt meg: – Tiszteletben tartom az emlékeit: ezt a gyűrűt sohasem fogom eladni – én magam fogom viselni. – A hercegné a gúny árulkodó jeleit kereste Giuliano arcán, de hiába. Turi Giuliano számára varázsos pillanat volt ez. Amikor ujjara húzta a gyűrűt, mintha hatalom költözött volna belé. E gyűrű által eljegyezte magát a sorsával. Annak a hatalomnak volt ez a jelképe, amelyet el fog nyerni a gazdagok világától. A tündöklő, sötétzöld kő az aranyfoglalatban még őrizte annak a szép asszonynak a parfümillatát, aki hosszú évek óta le sem vette a kezéről; őrizte egy olyan élet cseppnyi esszenciáját, amilyet Giuliano nem élhet soha. Don Croce elgondolkodva hallgatott. Alcamo hercege személyesen tett panaszt Don Crocénál. Talán nem fizetett „bérleti díjat‖ a barátok barátainak? Nem garantáltak-e számára védelmet mindenféle betörés, rablás ellen? Hát hova jutunk? A régi szép időkben senki sem vetemedett volna ilyesmire. És most mit fog csinálni Don Croce, hogy visszaszerezze az ékszereket? A herceg bejelentette a rendőrségen a rablást, bár tudta, hogy nincs sok értelme, Don Croce pedig esetleg rossz néven veszi. Mégis szükség volt erre, hogy a biztosító fizessen; s még az is meglehet, hogy a római kormány komolyan veszi ezt a Giuliano nevezetű banditát. Don Croce gondolatban már eljutott odáig, hogy csakugyan ideje nagyon komolyan foglalkozni vele. Kérdéssel fordult a herceghez: – Ha megkeríteném az ékszereit, kifizetné az értékük negyedrészét? A herceg földühödött. – Először fizetem magának a bérleti díjat a magam és a-vagyonom biztonságáért. Aztán, amikor nem teljesíti a vállalt kötelezettségét, még váltságdíjat követel tőlem. Mit képzel, milyen tekintélye lesz az ügyfelei előtt, ha így jár el velük?

– Mi tagadás, van valami igazsága – bólintott rá Don Croce. – De Salvatore Giulianót tekintsük inkább természeti csapásnak, istenverésének. És azt ugye nem várhatja el a barátok barátaitól, hogy megvédjék földrengésektől, vulkánkitörésektől, árvizektől? Idővel megzabolázzuk Giulianót, garantálom. De most gondolja meg: ha kifizeti a váltságdíjat, elrendezem a dolgot. Öt évig a védelmemet élvezi, a szokásos díjat sem kell fizetnie, és Giulianótól sem kell tartania. Már csak azért sem, mert – gondolom, és Giuliano is biztosan így fogja gondolni – ezután lesz olyan elővigyázatos, hogy az értékeit benn tartsa a bankszéfben, Palermóban. Az asszonyok olyan gyanútlanok: nem tudják, milyen mohó vágyat keltenek a férfiakban a földi javak. – Elhallgatott, amíg a herceg arcáról le nem hervadt a bujkáló mosoly. Majd így folytatta: – Ha kiszámítja, mennyit kellene fizetnie az egész birtoka védelméért öt évre a mostani zavaros időkben, beláthatja, hogy nem is jár olyan rosszul. A herceg átgondolta. Don Croce jól mondta: nehéz idők jönnek. Nem kis érvágás, ha kifizeti a váltságdíjat az ékszerekért, még ha Don Croce ötévi „bérleti díjat‖ elenged is: hiszen ki tudja megmondani, él-e még öt évig Don Croce, és kordában tudja-e tartam Giulianót. Mégis az a legjobb, ha rááll az alkura, így annak is elejét veszi, hogy a hercegné ezután újabb ékszerekért nyaggassa, ezzel pedig rengeteget takarít meg. Megint el kell adnia egy darab földet, de hát ez a családban nemzedékekre visszamenőleg megszokott volt, már az ősei is így teremtettek alapot a szeszélyeiknek; és még mindig több ezer hold földje marad. A herceg igent mondott. Don Croce magához hívatta Ettore Adonist. Másnap Adonis felkerekedett meglátogatni a keresztfiát. Elmondta, mi járatban van. Nem kertelt: – Többet akkor sem kapsz, ha a palermói orgazdáknak adod el az ékszereket. Ráadásul az még időbe is telik, úgyhogy nem jutnál pénzhez karácsony

előtt, pedig tudom, hogy azt szeretted volna. Ezenkívül megnyered Don Croce jóindulatát, ami fontos számodra. Végtére is ártottál a tekintélyének; de megbocsátja, ha megteszed neki ezt a szívességet. Giuliano mosolyogva hallgatta a keresztapját. Cseppet sem izgatta Don Croce jóindulata: hiszen egyik álma az volt, hogy legyőzze Szicíliában a maffia sárkányát. Viszont már elküldte embereit Palermóba, hogy kerítsenek vevőket a rabolt ékszerekre, és kiderült, hogy ez csak lassan, nehézkesen megy. Így hát belement a dologba. A smaragdgyűrűtől azonban nem volt hajlandó megválni. Adonis, mielőtt elment, végre kibújt a romantikus legendák tanítójának szerepéből. Most először beszélt Giulianónak a szicíliai élet valóságáról. – Kedves keresztfiam – mondta –, nálam jobban senki sem csodálja kiváló tulajdonságaidat. Szeretem a nemes gondolkodásodat, amihez – remélem – az én nevelésem is hozzájárult. De most az életben maradásodról van szó. Ne is reméld, hogy a barátok barátaival szemben győztes lehetsz. Az elmúlt ezer évben, mint sok millió pók, behálózták Szicília egész életét. Ennek a hatalmas hálónak a középpontjában most Don Croce áll. Ő csodál téged, barátságban akar lenni veled, azt akarja, hogy vele együtt te is meggazdagodj. De néha engedned kell az akaratának. Meglehet a magad birodalma, de ezen a pókhálón belül. Egy bizonyos: nyíltan nem szállhatsz szembe vele. Ha mégis, Don Croce elpusztít: a történelem az ő oldalán van. Így hát az ékszerek visszakerültek a herceghez. Az értük kapott összeg felét Giuliano szétosztotta Pisciotta, Passatempo és Terranova között. Ezek vetettek néhány lapos pillantást a smaragdgyűrűre Giuliano ujján, de végül mégsem szóltak semmit, maga Giuliano ugyanis egy lírát sem volt hajlandó eltenni a pénzből. A pénz másik felével Giulianónak az volt a szándéka,

hogy szétosztja a gazdagok jószágát őrző szegény pásztorok, az öreg özvegyasszonyok és árva gyerekek, a környék szegényei között. A pénzt jórészt közvetítői által juttatta el a rászorulóknak, ám egy szép napon bankókötegekkel tömte meg báránybőr zekéje zsebeit. Egy vászonzsákot is megtöltött pénzzel, s Terranova társaságában nekiindult a Montelepre és Piana dei Greci közötti falvaknak. Az egyik faluban három öregasszony az éhhalál küszöbén tengette életét. Mindhármuknak adott egy-egy köteg bankjegyet. Sírva csókolgatták a kezét. Egy másik faluban valakit az a veszély fenyegetett, hogy elveszíti a gazdaságát és a földjét, mert nem tudta fizetni a jelzálogkölcsönrészleteket. Giuliano annyi pénzt adott neki, hogy ki tudja fizetni a teljes hátralékot. Megint egy másik faluban fölvásárolta a pékség és az élelmiszerbolt teljes árukészletét; a kenyeret, sajtot és a többi ennivalót szétosztogatta a falubelieknek. A következő faluban egy beteg gyerek szüleinek adott pénzt, hogy be tudják vinni a gyereket a palermói kórházba, és legyen miből fizetniük a helyi orvos vizitjeit. Részt vett egy esküvőn is, az ifjú párnak bőkezű nászajándékot adott. Legjobban mégis azt élvezte, ha a minden szicíliai falu utcáit ellepő rongyos gyerekhadnak adhatott pénzt. Sok gyerek ismerte Giulianót. Köré sereglettek, ő pedig marokszám osztogatta a pénzt, a lelkűkre kötve, hogy vigyék haza a szüleiknek. Aztán elnézte, amint boldogan rohannak haza. Már csak néhány köteg bankó maradt nála, amikor hirtelen elhatározta, hogy még világosban ellátogat az édesanyjához. A házuk mögötti mezőn átvágva összetalálkozott egy kisfiúval és egy kislánnyal: mindketten sírtak. Elvesztették a pénzt, amit a szüleik rájuk bíztak, és azt mondták, a csendőrök vették el tőlük. Giuliano mosolygott ezen a kis tragédián, és odaadta nekik az egyik megmaradt köteget. Aztán; mert a kislány olyan helyes volt, és ő a gondolatát se tudta

elviselni, hogy a szülei esetleg megbüntetik, egy írást is adott neki a szülei számára. Nemcsak a kislány szülei voltak hálásak neki. Borgetto, Corleone, Partinico, Monreale és Piana dei Greci lakói hűségük bizonyságául ettől fogva „Montelepre királyaként‖ kezdték emlegetni. Don Croce örült, bár elesett ötévi „bérleti díjtól‖, amit a hercegtől kapott volna. Adonisnak azt mondta, hogy a herceg az ékszerek értékének csak húsz százalékát fizeti meg, jóllehet huszonöt százalékot szedett be tőle, s az öt százalék különbözetet maga vágta zsebre. Még inkább örült annak, hogy ilyen hamar felfigyelt Giulianóra, és ilyen jól ítélte meg. Ritka derék legény. Ki hinné, hogy egy ilyen fiatalember ilyen éleslátó, ilyen megfontolt, hogy ilyen belátóan megfogadja az idősebb, a bölcsebb tanácsát? S teszi mindezt hideg fejjel, okosan, a maga érdekeit szem előtt tartva – amit a Don persze csodált, különben nem is akart volna társulni vele. Igen, Don Croce úgy tervezte, Turi Giuliano lesz az ő erős jobbkeze. Idővel pedig kedves fogadott fia. Turi Giuliano átlátott a körülötte folyó mesterkedéseken. Tudta, hogy keresztapja őszintén szívén viseli az ő boldogulását. Ám ettől még nem bízott az öreg ítélőképességében. Giuliano tudta magáról, hogy még nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a barátok barátaival; egyelőre rászorul a segítségükre. De hosszú távon nem voltak illúziói. Ha keresztapjára hallgat, Don Croce csatlósává válik. Márpedig eltökélte, hogy azt soha. Egyelőre várnia kell, amíg eljön az ő ideje.

11. fejezet

Giuliano bandájának immár harminc tagja volt. Köztük Passatempo és Terranova bandáinak egypár korábbi tagja. Néhány monteleprei, akit Giuliano szabadított ki a fogdából. Ezek megtapasztalták, hogy hiába ártatlanok, a hatóság nem bocsát meg nekik, tovább üldözi őket. Úgy döntöttek, akkor már inkább Giulianóval együtt üldözzék őket, mintsem egy szál magukban, barátok nélkül. Egy szép áprilisi reggelen Giuliano monteleprei informátorai megüzenték, hogy egy gyanús küllemű ember, talán egy rendőrségi besúgó, afelől kérdezősködik, hogyan csatlakozhatna a bandához. A főtéren várakozik. Giuliano leküldte Terranovát négy emberrel, hogy nézzenek utána. Ha az illető besúgó, öljék meg; ha használható, vegyék föl. Terranova kora délután jött vissza, és azt mondta Giulianónak; – Itt van az emberünk. Gondoltuk, mielőtt agyonlőjük, talán szeretnél megismerkedni vele. Giuliano elnevette magát, amikor meglátta a tagbaszakadt férfit a szicíliai földművesek hagyományos munkaruhájában. – Nocsak, öregem, azt hitted, elfelejtettem a fizimiskádat? Azóta megtanultál célozni? Canio Silvestro volt, az a csendőr tizedes, aki főbe akarta lőni Giulianót a nevezetes fogolyszöktetéskor. Silvestro kemény vonású, sebhelyes arcán eltökéltség tükröződött. Giuliano furcsamód megnyerőnek látta ezt az arcot. Meglágyult a szíve ettől az embertől, aki hozzásegítette, hogy bizonyítsa halhatatlanságát. – Azért jöttem, hogy belépjek közétek – mondta Silvestro. – Felbecsülhetetlen segítséget nyújthatok nektek. – Olyan büszkén mondta ezt, mint aki kegyet szándékozik

gyakorolni. Ez is tetszett Giulianónak. Hagyta, hogy Silvestro elmondja a történetét. A fogolyszöktetés után Silvestro tizedest Palermóban katonai bíróság elé állították, szolgálati mulasztás vádjával. A főtörzsőrmester őrjöngött, aprólékosan kifaggatta, mielőtt eljárást indítványozott volna ellene. Furcsamód a főtörzsőrmester szemében az egyetlen gyanús körülmény az volt, hogy a tizedes rálőtt Giulianóra, de nem találta el. Kiderült, hogy ennek a hibás lövedék volt az oka. A főtörzsőrmester azt állította, hogy a tizedes tudta, hogy az a bizonyos lövedék hibás, és szántszándékkal töltötte a fegyverébe. Továbbá, hogy csak színleg próbált ellenállni, valójában Silvestro tizedes segített kitervelni Giulianónak a fogolyszöktetést, az őröket is úgy helyezte el, hogy az akció sikerüljön. – Honnan veszik, hogy tudhattad volna, hogy hibásak a töltények? – vágott közbe Giuliano. – Tudhattam volna – mondta bambán Silvestro. – Fegyvermester voltam a gyalogságnál, értettem hozzá. – Elkomorult az arca, megvonta a vállát. – Hanyag voltam, ez igaz. Papírmunkára fogtak, nemigen foglalkoztam azzal, amihez értek. De ti hasznomat vehetnétek. Lehetnék a fegyvermesteretek. Átvizsgálnám, megjavítanám az összes fegyvereteket. Vigyáznék, hogy a lőszereitek úgy legyenek tárolva, ahogy kell, nehogy felrobbanjanak. Átalakíthatnám a fegyvereiteket aszerint, hogy mire akarjátok használni őket, itt a hegyekben. – Meséld tovább, mi volt – mondta Giuliano. Árgus szemmel figyelte a férfit. Lehet, hogy besúgót akarnak beépíteni a bandájába. Látta, hogy Pisciotta, Passatempo és Terranova csupa bizalmatlanság. – Hülyék voltak, sápítoztak, mint a vénasszonyok – folytatta Silvestro. – A főtörzs tudta, hogy hülyeség volt majdnem mindenkit felvinnie a hegyekbe, amikor a laktanya teli őrizetesekkel. A csendőrök úgy tekintik Szicíliát, mint valami megszállt idegen országot. Én ez ellen mindig tiltakoz-

tam, ezzel is rossz pontokat szereztem. A palermói fejesek meg védeni akarták a főtörzsöt – végül is ők felelősek érte. Jobban vette volna ki magát, ha a Bellampo Laktanya belső árulás miatt vall kudarcot, nem azért, mert a külső támadók bátrabbak és okosabbak. Végül is nem ítéltek el. Azt mondták, szereljek le. Azt is mondták, hogy nem lesz hátrányos következménye, de én sem ma jöttem le a falvédőről. Állami tisztséget nem kapok soha többé. Én viszont semmi máshoz nem értek, és szicíliai hazafi vagyok. Hát végiggondoltam magamban: mihez kezdhetek az életemmel? És végül arra jutottam, hogy elmegyek Giulianóhoz. Giuliano elküldetett ételért, italért, aztán összeült az alvezéreivel. Passatempo nem teketóriázott: – Hülyének néznek ezek bennünket? Lelőjük, a hullát ledobjuk a hegyről. Nem kellenek csendőrök a bandánkba. Pisciotta látta, hogy a tizedes megint nagy hatással volt Giulianóra. Tudta, milyen ösztönösen érzelmes a barátja, óvatos volt hát: – Nagyon valószínű, hogy trükk – mondta. – De még ha nem is az, minek kockáztatni? Folyton aggódhatnánk, sosem lehetnénk egészen bizonyosak. Egyszerűen vissza kéne küldeni. – Tudja, hol a táborunk – vetette ellene Terranova. – Látta az embereinket, tudja hányan vagyunk. Ezek értékes adatok. – Igazi szicíliai – mondta Giuliano. – A tisztességérzet vezeti. Nem tudom elhinni róla, hogy besúgónak állna. – Látta, hogy mindhárman megmosolyogják jóhiszeműségét. Pisciotta azt mondta: – Ne felejtsd el, hogy meg akart ölni. Amikor foglyul ejtettük, puszta dühében rád fogta az elrejtett fegyverét, pedig menekülésre nem volt reménye. Épp ettől nőtt meg a szememben, gondolta Giuliano. Hangosan így szólt: – Ez talán nem azt bizonyítja, hogy becsületes ember? Vereséget szenvedett, de úgy érezte, ha meghal, bosszút kell állnia önmagáért. És mit árthatna?

Közember lenne a bandában, nem avatnánk a bizalmunkba. Jól szemmel tartanánk. Én magam fogok odafigyelni rá. Idővel pedig próbára tesszük, és ha a csendőrség besúgója, ezt nem fogja vállalni. Bízzátok rám! Este, amikor közölte Silvestróval, hogy fel van véve a bandába, az csak ennyit mondott: – Számíthattok rám bármiben. – Tisztában volt vele, hogy Giuliano megint megmentette a haláltól. Húsvétkor Giuliano meglátogatta a családját. Pisciotta ellenezte, mondván, hogy a csendőrök kelepcébe csalhatják. Szicília banditái hagyományosan húsvétkor haltak meg. A karhatalom számított a szoros családi összetartásra, hogy a hegyekben bujkáló banditák lejönnek meglátogatni szeretteiket. Giuliano besúgói azonban hírét vették, hogy a főtörzsőrmester elmegy a családjához a szárazföldre, s a Bellampo Laktanya állományának fele eltávozást kapott, hogy Palermóban ünnepelhessen. Giuliano úgy döntött, annyi embert visz magával, hogy biztonságban lehessen. És nagyszombat napján lelopózott Monteleprébe. Pár nappal korábban megüzente, hogy lelátogat, úgyhogy édesanyja nagy ünnepre készült. Aznap éjjel Giuliano a gyerekkori ágyában aludt, másnap délelőtt pedig elkísérte édesanyját a misére. Hat testőr volt mellette, akik szintén a városban lakó családjukat keresték fel, de a parancs úgy szolt, hogy bárhová megy Giuliano, el kell kísérniük. Amint édesanyja oldalán kilépett a templomból, ott várt rá hat testőre és Pisciotta. Aspanu dühtől sápadtan mondta: – Valaki elárult, Turi. A főtörzs húszfőnyi erősítéssel jött viszsza Palermóból, hogy elfogjon. Körülvették a házatokat. Azt hiszik, odabent vagy. Giulianót egy pillanatra elfutotta a méreg, hogy ilyen ostobán meggondolatlan volt; eltökélte, hogy ilyesmi többé nem fordul elő. Nem mintha a főtörzs a húsz emberével elkaphatná, még ha a házban volna is. A testőrei útjukat áll-

nak, harcba szállnának velük, folyna a vér. De ez bemocskolná a húsvéti hazatérést. Krisztus feltámadásának napján nem illendő megtörni a békességet. Búcsúzóul megcsókolta édesanyját, s meghagyta neki, hogy menjen haza, és mondja csak meg a csendőröknek, hogy a templomnál elváltak, így semmiképp sem vádolhatják bűnpártolással. Nyugtatgatta, hogy ne féltse őt, jól fel vannak fegyverkezve, könnyűszerrel kereket fognak oldani, nem lesz semmi lövöldözés. A csendőrök pedig nem merészkednek utánuk a hegyekbe. Giuliano és emberei úgy mentek el, hogy a csendőrök nem is látták őket. Aznap este a hegyi táborhelyen Giuliano kérdőre vonta Pisciottát. Hogyan szerezhetett tudomást a főtörzs a látogatásáról? Ki volt a besúgó? Mindenáron ki kell deríteni. – Ez a te dolgod lesz, Aspanu – mondta. – Ha egy van, lehet több is. Nem számít, meddig tart, mennyibe kerül: ki kell derítened. Pisciotta már gyerekkorában sem állhatta a bohóckodó monteleprei borbélyt. Frisella az a fajta borbély volt, aki mindig épp az aznapi hangulata szerint vágott hajat: egyik nap divatos frizurát csinált, a másik nap bohókásat, a harmadik nap olyan hagyományosat, amilyet a legmaradibb szicíliai parasztok viseltek. A stílusok váltogatásával igyekezett igazolni, hogy ő tulajdonképpen művész. A felette állókkal bizalmaskodóan, a vele egyenlőkkel lekezelően viselkedett. A gyerekekkel abban a sajátosan undok modorban viccelődött, ami a szigetlakók természetének egyik legkevésbé kellemes vonása. Néha az olló közé csippentette a fülüket, a hajukat pedig annyira rövidre vágta, hogy a fejük olyan lett, mint a biliárdgolyó, így hát Pisciotta komor elégedettséggel jelentette Giulianónak, hogy Frisella, a borbély volt a besúgó, aki megsértette az omertá szent törvényét. Nyilvánvaló, hogy a főtörzsőrmester nem vaktában lépett akcióba húsvét szent napján. Értesítést kellett kapnia, hogy Turi ott lesz. De

hogyan szerezhetett értesülést, amikor Turi is csak huszonnégy órával korábban üzent a családjának? Pisciotta minden falubeli informátorát mozgósította, hogy megtudja, milyen lépéseket tett a főtörzs e huszonnégy óra során. S minthogy a látogatásról csak Giuliano szülei tudtak, őket is kikérdezte, nem ejtettek-e el valahol egy óvatlan megjegyzést. Maria Lombardo nyomban rájött, mire akar kilyukadni. – Nem beszéltem senkivel, még a szomszédokkal sem – mondta. – Itthon voltam, sütöttem, főztem, hogy meglegyen Turinak a húsvéti lakoma. Giuliano apja azonban megfordult Frisella borbélynál, aznap reggel, amikorra a fiát várta. Kissé hiú volt az öreg, a lehető legjobban akart kinézni ama ritka alkalmakkor, amikor Turi fia ellátogatott hozzájuk Monteleprébe. Frisella megborotválta, megnyírta az öreget, közben szokása szerint viccelődött: – Csak nem Palermóba készül uraságod, bizonyos ifjú hölgyekhez? Vagy tán Rómából vár fontos vendégeket? – Ő, Frisella, úgy kicsinosítja Giuliano urat, hogy fogadhatna akár egy királyt is. Pisciotta maga elé képzelte a jelenetet. Giuliano apjának titokzatos mosoly bujkál az arcán, úgy dörmögi, hogy az ember szerethet urasán kinézni minden külön ok nélkül, csak úgy, a saját örömére is. Mégis dagad a keble a büszkeségtől: nevezetes ember a fia, „Montelepre királyaként‖ emlegetik. Máskor is előfordulhatott, hogy miután az öreg Frisellánál járt, a borbély fülébe jutott, hogy Giuliano aznap látogatóban volt a faluban, csak ki kellett számítania, mennyi kétszer kettő. Roccofino főtörzsőrmester minden reggel betért a borbélyhoz borotváltatni. A hírek szerint nem folyt semmi olyan beszélgetés, melynek során a borbély tudomására hozhatott volna valamit a csendőrnek. Pisciotta mégis biztos volt a dolgában. Besúgókat küldött a borbélyhoz, lődörögjenek ott naphosszat, kártyázzanak Frisellával az utcára kitett asztalkánál. Bort ittak, politizáltak, csúfolódtak arra járó barátaik-

kal. Ahogy múltak a hetek, Pisciotta emberei mind többet tudtak meg. Borotválás, hajvágás közben Frisella mindig az egyik kedvenc operaáriáját fütyörészte; néha a nagy, ovális rádió is be volt kapcsolva, ha Rómából zenét sugároztak. Amikor a főtörzs bent volt, mindig harsogott á rádió. Közben pedig a borbély mindig szerét ejtette, hogy közel hajoljon a csendőrtiszthez, és a fülébe suttogjon valamit. A gyanútlan szemlélő akár úgy is vélhette, hogy a szolgálatkész borbély vendége minden kívánságát lesi. Csakhogy Pisciotta egyik embere egyszer megpillantotta a bankjegyet, amellyel a főtörzs fizetett. Össze volt hajtogatva, a borbély pedig nem a fehér köpenyének a zsebébe dugta, hanem a nadrágja órazsebébe. A besúgó egyik társával kényszerítette Frisellát, hogy mutassa meg a bankjegyet: kiderült, hogy egy tízezer lírás. A borbély esküdözött, hogy az elmúlt hónapokban végzett munkájáért kapta, a besúgók pedig úgy tettek, mintha hinnének neki. Pisciotta minderről Terranova, Passatempo és Silvestro tizedes jelenlétében számolt be Giulianónak. Erre a hegyi táborhelyen került sor; Giuliano egy szikla peremén állt, ahonnan lenézhetett Monteleprére. Frisella mester, a borbély, hozzátartozott a városhoz, mióta Giuliano az eszét tudta. Gyerekkorában Frisellához ment hajat vágatni első áldozás előtt; Frisellától ekkor egy kis ezüstérmet kapott ajándékba. Ismerte Frisella feleségét, fiát. Frisella mindig tréfálkozott vele az utcán, érdeklődött a szülei hogyléte felől. Most azonban Frisella megszegte az omertá szent törvényét. Titkokat szolgáltatott ki az ellenségnek; a csendőrség fizetett besúgója volt. Hogy lehetett ilyen ostoba? És ő, Giuliano, mit kezdjen most vele? Egy dolog az, ha az ember tűzharcban végez csendőrökkel, és más dolog, ha hidegvérrel kivégez egy bácsiként tisztelt idősebb embert. Turi Giuliano mindössze huszonegy éves volt, s ez volt az első

alkalom, hogy a nagy vállalkozásokban szükséges hideg kegyetlenséggel kellett eljárnia. Hátat fordított a többieknek. – Frisella ismer, mióta kétágú vagyok. Gyerekkoromban jeges limonádét kaptam tőle, emlékszel, Aspanu? Lehet, hogy csak pletykál a főtörzzsel, de nem a besúgója. Nem arról van szó, hogy értesítette a csendőrséget, mert elmondtuk neki, hogy a városba látogatok. Talán csak feltevéseket mond el, s elfogadja a pénzt, mert felajánlják. Ki utasítaná vissza? Passatempo összevont szemmel nézte Giulianót, mint hiéna a haldokló oroszlánt, várva, mikor jön el az idő, hogy kitépjen belőle egy darab húst. Terranova a fejét csóválta, mosoly bujkált az ajkán, mintha egy gyerek csacska meséjét hallgatná. Választ azonban csak Pisciotta adott. – Balhés, mint pap a kuplerájban – mondta. – Talán elég lenne figyelmeztetnünk – folytatta Giuliano. – Átállíthatnánk a mi oldalunkra, arra használhatnánk, hogy hamis füleseket adjon a hatóságnak, ha nekünk úgy jön kapóra. – Már miközben mondta, tudta, hogy nincs igaza. Ezt a nagyvonalúságot már nem engedheti meg magának. – Talán mindjárt adjunk is neki valami ajándékot, egy zsák gabonát vagy egy tyúkot, mi? – csattant fel Pisciotta. – Turi, az életünk, a hegyekben minden ember élete a te bátorságodtól, elszántságodtól, a vezetésedtől függ. Hogy kövessünk, ha megbocsátasz egy ilyen árulónak, mint Frisella? Egy ilyennek, aki megszegi az omertá törvényét! A barátok barátai mostanára már kilógatták volna a máját meg a szívét a cégérére, még ennyi bizonyíték nélkül is. Ha futni hagyod, minden pénzsóvár besúgó tudni fogja, hogy egyszer büntetlenül beköphet. És egy ilyen „egyszer‖ a halálunk lehet. Terranova józanul érvelt: – Frisella ostoba bohóc, pénzsóvár és alattomos. Rendes körülmények közt csak bosszantaná az embert. Csakhogy most veszélyes. Futni hagyni meggondolatlanság lenne – nincsen annyi esze, hogy jó útra

térjen. Azt hinné, nem vagyunk komoly emberek. S azt hinnék sokan mások is. Turi, te megbénítottad a barátok barátainak a tevékenységét Monteleprében. Az emberük, Quintana, roppant óvatos, bár néha eljár a szája. Ha tűröd, hogy Frisella a halálnál kicsit is enyhébb büntetéssel megússza, a barátok gyöngének fognak tartani, és újból próbára tesznek. A csendőrök se félnek majd annyira, elszemtelenednek, veszélyessé válnak. És még a montelepreiek se tartanának olyan nagyra. Frisella nem maradhat életben. – Az utolsó mondatot szinte sajnálkozva mondta. Giuliano elgondolkodva hallgatta őket. Igazuk volt. Látta Passatempo tekintetét, belelátott a szívébe. Ha Frisellát életben hagyja, Passatempóban nem bízhat többé. Nincs visszaút a legendák korába: nem viselkedhet Nagy Károly lovagjaként, nem vívhat becsületes csatát a harcmezőn. Frisellát ki kell végezni, méghozzá úgy, hogy azzal mindenki előtt rettegetté váljék. Támadt egy ötlete. Odafordult Silvestro tizedeshez: – Te mit szólsz ehhez? A főtörzs biztosan elmondta volna neked, ha Frisella a besúgója. Bűnös a borbély? Silvestro megvonta a vállát, de a szeme se rebbent. Nem szólt semmit. Mind rájöttek, becsületbeli kérdés számára, hogy hallgasson, ne árulja el azt, aki korábban megbízott benne. Hallgatásával a maga módján értésükre adta, hogy a borbély bizony kapcsolatban áll a főtörzzsel. Giuliano azonban biztosra akart menni. Rámosolygott a tizedesre: – Itt az ideje, hogy bebizonyítsd, valóban a mi emberünk vagy. Együtt lemegyünk Monteleprébe, és te személyesen fogod végrehajtani a halálos ítéletet a borbélyon, a főtéren. Aspanu Pisciotta ámult a barátja csavaros észjárásán. Giuliano mindig meglepte valamivel. Mindig nemesen viselkedett – mégis képes ilyen jagói kelepcét állítani. Valamennyien megismerték már a tizedest, tudták, hogy megbízható, becsületes ember, aki kényes a szabályok betartására. Soha végre nem hajtaná az ítéletet, történjék vele bármi, ha

nem volna bizonyos a borbély bűnösségében. Pisciotta látta, hogy Giuliano arcán mosoly bujkál: ha a tizedes nemet mond, a borbély ártatlannak ítéltetik, és megmenekül. De a tizedes pödört egyet a busa bajuszán, sorra farkasszemet nézett mindegyikükkel, majd így szólt: – Frisella olyan pocsékul vág hajat, hogy már azért is megérdemli a halált. Reggel készen állok. Napkeltekor Giuliano, Pisciotta és Silvestro, az egykori tizedes elindult Monteleprébe. Passatempo tíz emberével már egy órával korábban lement, hogy lezárják a főtérbe torkolló összes utcát. Terranovát hátrahagyták, hogy addig ő irányítsa a tábort, s készüljön fel, hogy erősítést vigyen, ha ők komoly bajba keverednének. Kora reggel volt még, amikor Giuliano és Pisciotta a főtérre ért. A kockaköves utcákat, a keskeny járdákat fellocsolták vízzel; néhány gyerek játszott az emelvény körül, ahol azon a hajdani, sorsdöntő napon az öszvért meg a szamarat pároztatták. Giuliano szólt Silvestrónak, hogy zavarja el a gyerekeket, ne lássák, ami történni fog. Silvestro úgy rájuk förmedt, hogy a gyerekek riadt kiscsibékként rebbentek szét. Amikor Giuliano és Pisciotta géppisztolyt szorongatva belépett a borbélyműhelybe, Frisella épp egy környékbeli gazdag földbirtokos haját vágta. A borbély azt gondolta, a vendégét akarják elrabolni: készséggel lekapta róla a lepedőt, és hamiskásan mosolygott, mint aki gazdag jutalmat ad át. A földbirtokos, egy öreg szicíliai paraszt – aki a háború idején gazdagodott meg, mégpedig abból, hogy állatokat adott el az olasz hadseregnek –, büszkén felállt. De Pisciotta egy mozdulattal félrezavarta, és gúnyos mosollyal így szólt: – Maga nem olyan gazdag, hogy meg tudjon fizetni minket; nem éri meg a vesződséget nekünk. Giuliano feszülten figyelt, egy pillanatra se vette le a szemét Friselláról. A borbély még mindig a kezében tartotta az ollóját. – Tegye le – szólt rá Giuliano. – Ahová most megy, ott nem kell hajat vágnia. Gyerünk, kifelé!

Frisella kezéből kiesett az olló; széles arca bohócvigyorba torzult, amint mosolyogni próbált. – Turi – hebegte –, nincs nálam pénz, csak most nyitottam. Szegény ember vagyok. Pisciotta üstökön ragadta, kivonszolta az üzletből a térre, ahol Silvestro várakozott. Frisella térdre rogyott, vonítani kezdett. – Turi! Turi, gyerekkorod óta én nyírtalak! Hát nem emlékszel? Szegény feleségem éhen pusztul! A fiam félkegyelmű! Pisciotta látta, hogy Giuliano meginog. Belerúgott a borbélyba: – Akkor gondoltál volna erre, amikor beárultál minket! Frisella sírva fakadt. – Én soha, soha nem árultam be Turit! Én csak juhtolvajokról beszéltem a főtörzsnek. Esküszöm a feleségemre, a fiamra! Giuliano lenézett rá. Úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve; s azt is érezte, hogy amit most készül tenni, egy életre tönkreteszi. De csak ennyit mondott szelíden: – Egy perced van, hogy könnyíts a lelkeden Isten előtt. Frisella felnézett az őt körülfogó három férfira, és látta, hogy nincs kegyelem. Lehajtotta a fejét, és elmormolt egy imát. Majd megint fölnézett, és így szólt Giulianóhoz: – Ne hagyd éhen veszni a feleségemet és a fiamat. – Megígérem, hogy lesz miből élniük – mondta Giuliano. Majd Silvestróhoz fordult: – Öld meg! A tizedes kábultan nézte a jelenetet. De ezekre a szavakra meghúzta a géppisztoly ravaszát. A sorozattól Frisella teste a levegőbe repült, aztán nagyot csúszott a nedves kockaköveken. A kövek réseiben megülepedett vizet sötétre színezte a vér. Vér folyt oda is, ahová a víz nem jutott el, és apró gyíkokat riasztott meg. Egy hosszú pillanatig halotti csend telepedett a térre. Aztán Pisciotta a holttest fölé hajolt, s egy fehér papírdarabot tűzött a halott mellére. Amikor a főtörzsőrmester megérkezett, bizonyítékul csak ennyit talált. A boltosok azt mondták, ők nem láttak

semmit. Mindannyian a hátsó raktárakban ügyködtek. Vagy a Monte d'Ora fölött sűrűsödő felhők látványában gyönyörködtek. Frisella vendége azt mondta, épp az arcát mosta, amikor lövéseket hallott, a gyilkosokat nem látta. De mindennek ellenére napnál is világosabb volt, ki a tettes. Merthogy Frisella holttestén a papiroson ez állt: ÍGY HAL MEG MINDENKI, AKI ELÁRULJA GIULIANÓT.

12. fejezet

A világháború véget ért, de Giuliano háborúja csak most kezdődött. Két év alatt Salvatore Giuliano lett Szicília leghíresebb embere. A sziget északnyugati sarkában kiépítette a birodalmát. Ennek középpontja Montelepre városa volt. Az ő fennhatósága alá tartozott Piana dei Greci, Borgetto és Partinico is. Nemkülönben Corleone, a gyilkosok városa, melynek lakói oly kegyetlenek voltak, hogy még Szicíliában is hírhedtnek számítottak. Keze majdnem elért Trapaniba, s fenyegette Monrealét és egész Szicília székvárosát, magát Palermót is. Amikor Rómában az új, demokratikus kormány tízmillió lírás vérdíjat tűzött ki a fejére, Giuliano csak nevetett, és folytatta magabiztos terjeszkedését. Néha még az is megesett, hogy egy palermói étteremben vacsorázott. A vacsora végén mindig ott hagyott egy cédulát a tányérja alatt, ezzel a szöveggel: „Hogy lássátok: Turi Giuliano oda megy, ahova akar.‖ Giuliano számára bevehetetlen erődöt biztosítottak a Cammarata-hegység tekervényes barlangjai. Ismert minden zugot, minden titkos járatot. Ott legyőzhetetlennek érezte magát. Elgyönyörködött az alatta elterülő Montelepre látványában, a partinicói síkságban, amely Trapaniig, a Földközitengerig nyúlt el. A messzi tenger színét tükröző tintakék alkonyaiban látta a görög templomok romjait, a narancs- és olajligeteket, a búzamezőket – a nyugat-szicíliai tájat. Távcsővel az út menti kegyhelyeket is látta, ahol a lakat alá zárt szenteket belepte a por. Innen, a hegyekből járt le embereivel a fehér, poros utakra, kifosztani az állam autókaravánjait, feltartóztatni vonatokat, elszedni gazdag hölgyektől az ékszereiket. Tarka kordé-

jukon a búcsúkba tartó parasztok őt és embereit eleinte félelemmel, aztán tisztelettel és szeretettel köszöntötték. Nem volt köztük senki, egyetlen pásztor, egyetlen földműves sem, aki ne részesült volna az általa szétosztott zsákmányokból. A környéken mindenki az ő besúgója lett. Este, amikor a gyerekek elalvás előtti imájukat mondták, beletoldottak egy fohászt a Szűz Máriához, hogy „óvja meg Giulianót a csendőröktől‖. A vidék jóltartotta Giulianót és embereit. Ott voltak az olaj- és narancsligetek, a szőlőskertek. Ott a juhnyájak, melyek pásztorai félrenéztek, ha a banditák lejöttek pár birkáért. E vidéken Giuliano úgy járt-kelt, mint valami kísértet, nyoma veszett Szicília párás kék fényében, amely nem más, mint a Földközi-tenger kékje, ahogy az égbolt visszatükrözi. A hegyekben hosszú és hideg volt a tél. Giuliano bandája mégis gyarapodott. Éjszaka tábortüzek sokasága világlott a Cammarata-hegység oldalában. Az emberek a tüzek fényénél tisztogatták a fegyvereiket, foltozták a ruháikat, mostak a hegyi patakok vizében. A közös vacsora elkészítése nemegyszer adott okot veszekedésre. Minden szicíliai faluban más és más recept szerint főzték a tintahalat és az angolnát, mindenki szentül meg volt győződve, milyen fűszernek kell okvetlenül lennie és milyen nem lehet semmiképp a paradicsomos mártásban. Hasonló nézeteltérések forrása volt, hogy szabad-e sütni a kolbászt. Akik késsel szerettek gyilkolni, szívesen vállalták a mosást; az emberrablók a főzést és a varrást. A bank- és vonatrablók a fegyvertisztogatásra szakosodtak. Giuliano lövészárkokat ásatott velük, megfigyelőállásokat építtetett ki, nehogy a kormányerők meglepetésszerűen rajtuk üthessenek. Egy nap ásás közben egy óriási állat csontvázára bukkantak, ilyen hatalmas állatot el sem tudtak képzelni. Ettore Adonis még aznap szakkönyveket hozott, mert Giuliano a világon mindenre kíváncsi volt. Tudományos, orvosi, politikai, filozófiai és haditechnikai szakköny-

veket tanulmányozott. Ettore Adonis zsákszámra hordozta neki a könyveket. Giuliano odavitte keresztapját, ahol az emberei megtalálták a csontvázat. Adonis mosolygott a zavarodottságukon. – Tán nem hoztam elég történelmi könyvet? – kérdezte Giulianót. – Aki nem ismeri az emberiség elmúlt kétezer évének történelmét, sötétben tapogatózik. – Némi szünetet tartott. Adonis szelíd hangja az órát tartó tanár hangja volt. – Ez a csontváz egy olyan hadigépezet csontváza, amelyet a karthágói Hannibál alkalmazott, aki kétezer évvel ezelőtt átkelt e hegyeken, hogy elpusztítsa a római császárságot. Az egyik harci elefántjának a csontváza: ilyeneket azelőtt sohasem láttak e kontinensen; harcra idomították őket. A római katonák szemében igen félelmetesek lehettek. Hannibál mégsem ment semmire velük; Róma leigázta öt, és elpusztította Karthágót. Ezekben a hegyekben rengeteg a kísértet – ti is egy ilyet találtatok most. Gondold meg, Turi: egyszer te is ilyen kísértet leszel. Giuliano meggondolta, ezen gondolkodott egy álló éjszakán át. Tetszett neki a gondolat, hogy egyszer történelmi kísértet lesz. Remélte, ha megölik, a hegyekben ölik meg; elképzelte, hogy ha halálos sebet kap, bemászik valamelyik barlangba, és nem találnak rá, hacsak véletlenül nem, mint ők Hannibál elefántjára. A tél során sokszor változtatta a táborhelyét. Volt úgy, hogy hetekre szétoszlatta a bandáját, emberei rokonoknál háltak, velük tartó pásztoroknál vagy a nemesek nagy, üresen maradt magtáraiban. Giuliano a tél java részét azzal töltötte, hogy könyveit tanulmányozta, és terveket szőtt. Hoszszas beszélgetéseket folytatott Ettore Adonisszal. Kora tavasszal lement Pisciottával a Trapaniba vezető útra. Az úton megpillantottak egy kordét, oldalán újonnan festett jelenetekkel. Most először láttak egy Giulianót ábrázoló képet. Hupipirosban játszó jelenet volt, Giuliano lehúzta a gyűrűt a hercegné ujjáról, miközben fejet hajtott előtte.

A háttérben Pisciotta volt látható, géppisztollyal tartott sakkban egy csoport fegyverest. Ezen a napon viselték először a címeres övcsatot is, az aranymezőben ágaskodó sasmadárral és oroszlánnal. Silvestro, a fegyvermesterük készítette ezeket a csatokat, egyet Giulianónak, egyet Pisciottának. Bandavezéri rangjuk jelképe lett a csat. Giuliano állandóan viselte, Pisciotta csak olyankor, ha együtt volt Giulianóval. Pisciotta ugyanis álruhában gyakran bejárt a falvakba, városokba, még Palermóba is. Éjszaka, amikor Giuliano a hegyekben leoldotta az övét, elnézte a szögletes aranycsatot. Baloldalt a sas olyan volt, mint egy ember madártollazatban. Jobboldalt ágaskodott az oroszlán, mancsai – a sas tollas kezével közösen – finoman megmunkált pajzsot tartottak. Mintha ők ketten forgatták volna a világ kerekét. Giulianót különösen az oroszlán képe ragadta meg, az emberi test az állatfej alatt. A levegő királya s a föld királya, meleg ragyogású aranyból mintázva. Giuliano úgy képzelte, ő a sas, Pisciotta az oroszlán, a kör pedig Szicília. A gazdag emberek elrablása évszázadok óta szorgosan űzött háziiparnak számított Szicíliában. Az emberrablók voltak a legrettegettebb maffiózók, akik csak egy figyelmeztető levelet küldtek az emberrablás előtt. Rendszerint udvariasan megfogalmazták, olyan tartalommal, hogy a kellemetlenségek elkerülése végett a váltságdíjat előre fizessék ki. Ez esetben – mint nagykereskedőnél azonnali készpénzfizetéskor – jelentős engedményt adnak, mivel kiiktatódnak olyan bosszantó apróságok, mint például az emberrablás végrehajtása. Mert az igazság az, hogy egy híres személyiséget elrabolni korántsem olyan könnyű, mint az emberek hiszik. Ez a szakma nem pénz-sóvár amatőröknek való, se hebehurgya naplopóknak, akik munka nélkül akartak megélni. És Szicíliában az emberrablás sohasem volt az a fajta esztelen, ön-

gyilkos akció, mint Amerikában, ahol lejáratták az emberrabló-szakmát. Szicíliában még az „emberrablás‖ szót sem használták; s még valami: gyereket váltságdíjért sohasem raboltak el, legföljebb felnőttel együtt. Mert a szicíliaiakról sok mindent el lehet mondani: hogy született bűnözök, hogy olyan könnyedén gyilkolnak, ahogy egy nő virágot szed, hogy alattomosan ravaszok, akár a törökök, hogy társadalmilag elmaradtak háromszáz évvel; de azt senki se vonhatja kétségbe, hogy a szicíliaiak szeretik – mit szeretik! –, imádják a gyerekeket. Szóval gyermekrablás nem folyt Szicíliában; s az emberrablásra is azt mondták, „meghívnak‖ vendégségbe egy gazdag embert, aki nem mehet el, míg a kosztot és kvártélyt ki nem fizeti, elvégre az előkelő szállodákban is ez a szokás. Ennek az iparágnak az évszázadok folyamán kialakultak bizonyos szabályai. Az árról mindig lehetett alkudozni, közvetítők – például a maffia – révén. A „vendéget‖, ha együttműködött, soha semmi bántódás nem érte. A „vendégnek‖ mindig kijárt a legteljesebb tisztelet, a rangja szerinti megszólítás, lett légyen az illető herceg, gróf, Don, esetleg érsek – ha valamelyik bandita az üdvösségét kockáztatva Isten szolgáját találta elragadni. Még a képviselőházi tagokat is onorevolénak, tisztelt képviselő úrnak szólították, hiába tudta mindenki, hogy ezek a gazemberek többet lopnak, mint bárki más. Bölcs elővigyázatosságból viselkedtek így, s az idők folyamán bebizonyosodott, hogy ez az eljárás kifizetődő. Ha a fogoly méltóságán nem esett csorba, kiszabadulása után nem akart bosszút állni. Klasszikus példa volt erre egy dúsgazdag herceg: kiszabadulása után elvezette a csendőröket a banditák búvóhelyére, majd ő fogadott számukra védőügyvédeket. Amikor pedig a banditákat mégis elítélték, a herceg kieszközölte, hogy hosszú börtönbüntetésüket a fejére mérsékeljék. Minderre az indította, hogy olyan kifogástalan udvariassággal és tapintattal bántak vele, amilyennel saját bevallása sze-

rint Palermo legelőkelőbb köreiben sem találkozott. Viszont az a fogoly, akivel rosszul bántak, szabadulása után kész egy vagyont rááldozni, hogy fogva tartóit felkutassa, s néha még a váltságdíjnál is nagyobb vérdíjat tűz ki a fejükre. De a dolgok rendes menete az volt, hogy – ha mindkét fél civilizáltan viselkedett – megalkudtak az árban, s a foglyot szabadon engedték. Szicíliában a gazdagok ezt úgy fogták fel idővel, mint valami nem hivatalos adót, amelyet azért kell leróniuk, hogy szeretett földjükön élhessenek; s mivel a hivatalos kormánynak oly kevés adót fizettek, keresztényi belenyugvással viselték ezt a keresztet. A követelések makacs elutasítására vagy a vég nélküli alkudozásra szelíd kényszer volt a válasz. Egy-egy levágott fül, lemetélt ujj… Ennyi többnyire elég is volt, hogy mindenkinek megjöjjön a jobbik esze. Nem számítva azokat a ritka, fölöttébb sajnálatos eseteket, amikor a holttestet rituálisan megcsonkítva, golyókkal töltve kellett visszajuttatni, vagy – még a régebbi időkben – számos, kereszt alakú késszúrás nyomával. Ám egy „vendég meghívása‖ mégiscsak fárasztó vállalkozás volt. A kiszemelt áldozatot jó ideig megfigyelés alatt kellett tartani, hogy a lehető legkevesebb erőszakkal kaphassák el. S még ezt megelőzően elő kellett készíteni öt-hat búvóhelyet, felszerelni ennivalóval, őrökkel, számítva arra, hogy a tárgyalások elhúzódnak, a hatóságok pedig keresni fogják a túszt. Embert próbáló szakma volt ez, nem amatőröknek való. Amikor Giuliano fejébe vette, hogy belép az emberrablószakmába, nyomban Szicília egyik leggazdagabb emberét szándékozott vendégül látni. Első kiszemelt áldozata nem volt más, mint a sziget leggazdagabb és legbefolyásosabb nemesura. Nevezetesen Ollorto herceg, akinek nemcsak Szicíliában voltak hatalmas birtokai, de Brazíliában is egy valóságos birodalmat mondhatott magáénak. Monteleprében a

legtöbben tőle bérelték a házukat s a földjüket. Politikailag ő volt a legbefolyásosabb ember a színfalak mögött: a római igazságügy-miniszter személyes jó barátja, gyermekét pedig a volt király tartotta keresztvíz alá. Szicíliai birtokainak legfőbb felügyelője maga Don Croce volt. A fejedelmi fizetés, amit Don Croce ezért kapott, magától értetődően tartalmazta a biztosítási díjat is, hogy Ollorto hercegnek ne kelljen emberrablóktól és gyilkosoktól tartania, ékszereit és jószágát ne veszélyeztessék tolvajok. Ollorto herceg kastélyának kőkerítésénél Don Croce csatlósai őrködtek, kapuőrök s a herceg saját testőrei; a biztonságos fészekben a herceg épp egy békés, élvezetes estére készülődött: az égbolt csillagait akarta nézegetni nagy teleszkópjával, amelyet jobban szeretett, mint bármit a világon. Ám hirtelen súlyos lépések dobbantak az obszervatóriumba vezető csigalépcsőn. Belökték az ajtót, s a parányi helyiségbe négy, szedett-vedett öltözékű ember nyomult be, kezében fegyverrel. A herceg óvón emelte karját a teleszkóp elé, s elfordult az ártatlan csillagoktól, hogy szembenézzen a betolakodókkal. Amint megpillantotta Terranova görényszerű képét, nyomban Istenhez fohászkodott. Terranova azonban udvariasan így szólt: – Kegyelmes herceg, azt a parancsot kaptam, hogy vigyem fel önt a hegyekbe, vendégségbe Turi Giulianóhoz. A vendégeskedése idejére a kosztot és kvártélyt felszámítjuk, ez nálunk így szokás. De úgy fogjuk gondját viselni, mint egy újszülött csecsemőnek. A herceg igyekezett palástolni a félelmét. Bólintott, és gondterhelten megkérdezte: – Magammal vihetek gyógyszereket és pár ruhadarabot? – Majd ön után hozatjuk – mondta Terranova. – Most igyekeznünk kell. Mindjárt itt lesznek a csendőrök, ők pedig nincsenek meghívva. Legyen szíves előttem lefáradni a lépcsőn. És ne próbáljon elfutni! Az embereink mindenütt ott

vannak, és a puskagolyóknál egy herceg se gyorsabb. A kőkerítés mellékkapujánál egy Alfa Romeo és egy dzsip várakozott. Ollorto herceget belökték az Alfa Rómeóba, Terranova mellé; a többiek a dzsipre pattantak fel, s a két jármű szélsebesen elindult a hegynek. Amikor félórányira voltak Palermótól és alig valamennyire Monteleprétől, a kocsik megálltak, az emberek kiszálltak. Az út mentén volt egy kegyhely a Szűzanya szobrával; Terranova letérdepelt elé, és keresztet vetett. A herceg, vallásos ember létére, legyűrte magában a késztetést, hogy ő is így tegyen; attól félt, gyengesége jelének vélnék, mintha könyörögne ezeknek az embereknek, hogy ne bántsák. Az öt ember ötágú csillag alakban szóródott szét, középütt a herceggel. Elindultak felfelé egy meredek kaptatón, s csak mentek, míg elérték a keskeny ösvényt, amely a Cammarata-hegység sűrű erdőibe vezetett. Hosszú órákon át gyalogoltak, a hercegnek gyakran kellett kérnie, hogy tartsanak pihenőt, amit kísérői készségesen engedélyeztek. Egyszer egy jókora gránitszikla tövébe ültek le, és megvacsoráztak. Kenyeret ettek, parasztkenyeret, pásztorsajtot, s hozzá ittak egy üveg bort. Terranova egyenlően elosztott mindent az emberek közt, a herceget is beleértve; mentegetőzve hozzátette: – Elnézést, hogy csak ez van. Ha felérünk a táborba, Giuliano majd ad önnek meleg vacsorát, talán finom nyúlpörkölt is lesz. Van egy szakácsunk, azelőtt palermói éttermekben dolgozott. A herceg udvariasan megköszönte, és jó étvággyal falatozott. Jobb étvággyal, mint a fényes vacsorákon, amelyekhez szokva volt. A testmozgástól farkaséhes lett, ilyen éhes évek óta nem volt. Zsebéből előhúzott egy csomag angol cigarettát, és körbekínálta. Terranova és emberei köszönettel vettek belőle, és mohón szívták. A herceg megjegyezte magának, hogy nem szedték el tőle az egész csomagot. Megjött a bátorsága, és így szólt: – Feltétlenül szükségem van bizonyos orvosságokra. Cukorbeteg vagyok, naponta kell inzulin.

Terranova aggodalma meglepte. – Miért nem tetszett mindjárt mondani? – kérdezte a bandita. – Egy percet azért várhattunk volna. De ne tessék aggódni. Giuliano majd elhozatja, reggelre itt lesz. Ígérem. – Köszönöm – mondta a herceg. Terranova vékony, agárszerű teste mintha mindig valami feszült, szolgálatkész pózba görbedt volna. Mozgékony görényarcáról nem hervadt le a mosoly. Ám olyan volt, akár a borotva: jó szolgálatot tesz, de gyilkos fegyver is válhat belőle. Folytatták útjukat. Terranova haladt az élen, de gyakran hátramaradt, váltani pár szót a herceggel, megnyugtatni, hogy nem esik bántódása. A hosszú kaptató után végre felértek a fennsíkra. Három tábortűz is égett, a szikla pereméhez közel pedig tábori asztalok álltak, fonott székekkel. Az egyik asztalnál Giuliano könyvet olvasott egy amerikai katonai elemlámpa fényénél. Lábánál könyvekkel tömött oldalzsák hevert. A zsákot ellepték a gyíkok; a levegőt szűnni nem akaró zsongás töltötte be, millió és millió rovar zümmögése, mint a herceg rájött. Giulianót mindez nem zavarta. Felállt az asztaltól, és tisztelettudóan üdvözölte a herceget. Nem úgy viselkedett, mint fogva tartó a foglyával. Csak különös mosoly bujkált az arcán, amikor arra gondolt, mire vitte. Két éve még szegény paraszt volt; most pedig a markába kaparintotta Szicília legkékvérűbb és legdagadóbb erszényű arisztokratáját. – Evett már? – kérdezte Giuliano. – Mire van szüksége, hogy kellemesebb legyen a vendégeskedése? Egy darabig itt lesz nálunk. A herceg nem tagadta, hogy éhes, és szólt az inzulin meg a többi gyógyszer miatt is. Giuliano leszólt a szikla oldalába; s hamarosan az egyik embere futva felhozott egy lábos meleg pörköltet. Giuliano részletesen felíratta a herceggel, milyen gyógyszerekre van szüksége. – Monrealéban van egy patikus barátunk, ő bármikor kinyitja nekünk az üzletét –

mondta. – Legkésőbb holnap délre itt lesznek az orvosságai. Evés után Giuliano levezette a herceget egy kis barlangba, ahol volt egy szalmazsák matraccal. Két bandita vitt utánuk takarókat, s a herceg elképedve látta, hogy még fehér lepedőket s egy jókora párnát is kap. Giuliano észrevette a csodálkozását, és így szólt: – Ön nálunk díszvendég, és én mindent el fogok követni, hogy élvezze ezt a kis pihenőt. Ha bármelyik emberem tiszteletlen lenne önnel, kérem, szóljon. Szigorúan meghagytam nekik, hogy rangját és nagy szicíliai hazafi voltát megillető tisztelettel bánjanak önnel. Hát akkor most szép álmokat; holnap jó erőben kell lennie, mert nagy út áll előttünk. Már elküldtük a váltságdíjat kérő levelet, a csendőrök el fogják lepni a környéket, úgyhogy minél távolabb kell jutnunk innen. A herceg megköszönte a kedvességét, aztán megkérdezte, mennyi lesz a váltságdíj. Giuliano felnevetett; fiatalos vidámságával, fiúsán csinos arcával megnyerte a herceg rokonszenvét. Ám ez nyomban szertefoszlott, amint Giuliano válaszolt: – A kormányuk tízmillió lírát tűzött ki a fejemre. Megsérteném kegyelmességedet, ha a váltságdíj nem volna legalább tízszer ennyi. A herceg megdöbbent, de humora nem hagyta cserben: – Remélem, a családom is oly sokra tart, mint ön. – Hajlandó vagyok tárgyalni – mondta Giuliano. Amikor elment, a két bandita megágyazott, aztán leültek a barlang elé. És akárhogy zsinatoltak odakint a bogarak, Ollorto herceg évek óta nem aludt ilyen jól. Giulianónak sok dolga volt az éjjel. Embereket küldött Monteleprébe az orvosságért; hazudott a hercegnek, amikor Monrealét mondott. Aztán elküldte Terranovát Manfredi apáthoz, a rendházba. Azt akarta, hogy az apát tárgyaljon a váltságdíj ügyében, bár tudta, hogy az apát kénytelen lesz Don Croce közvetítését kérni. Ütközőnek azonban ideális lesz az apát, ő szót ért majd Don Crocéval.

Az alkudozás sokáig fog tartani; kizárt dolog, hogy a család hajlandó legyen kifizetni kerek százmillió lírát. Ollorto herceg ugyan dúsgazdag ember, de a példátlan százmilliós követelés akkor is irreális. Elraboltatásának második napja roppant kellemes volt Ollorto herceg számára. Hosszú, de nem különösebben megerőltető gyaloglás után egy elhagyott tanyára érkeztek. Giuliano igencsak otthonosan mozgott a kényelmes házban, mint a módos gazda, akit megtiszteltetésként éra király váratlan látogatása. Éles szemmel észrevette, hogy Ollorto herceget aggasztja ruházatának állapota. Fájdalmas tekintettel vizsgálgatta drága pénzen csináltatott angol öltönyét, amely most tönkremegy a viselésben. Giuliano csöppet sem gúnyosan, hanem őszinte kíváncsiságból megkérdezte: – Tényleg ennyire fontos önnek, amit a bőre fölött visel? A hercegben mindig is volt némi pedagógusi hajlam. Most pedig ideje is volt bőven, hogy kiélhesse, így hát kiselőadást tartott Giulianónak arról, hogy egy magafajta embernek mennyire a javára válhat egy finom anyagból készült, tökéletes szabású, az alkalomhoz illő öltöny. Mesélt a londoni szabókról, akik olyan sznobok, hogy hozzájuk képest az olasz hercegek valósággal kommunisták. Beszélt a különféle szövetekről, a szabás fortélyairól, a számtalan időigényes próbáról. – Tudja, kedves Giuliano – mondta –, nem a pénzről van szó, noha Szent Rozália tudja csak, mennyit költöttem erre az öltönyre; legalább annyit, amiből egy szicíliai család egy évig megél, sőt még a lányát is ellátja kelengyével. És a tetejébe az, hogy el kell utaznom Londonba. Napokat töltök a szabóknál; egy csomó próba, macera. Az ember teljesen kikészül. Hát persze hogy sajnálom, ha tönkremegy az öltönyöm. Pótolhatatlan darab. Giuliano rokonszenvvel méregette a herceget, aztán megkérdezte: – Miért olyan fontos önnek meg a rangjabélieknek, hogy ilyen cifrán, pardon: alkalomhoz illően öl-

tözzenek? Most is nyakkendőt kötött, hiába vagyunk a hegyekben. Amikor bejöttünk a házba, láttam, begombolta a zakóját, mintha legalábbis valami hercegnő fogadná. Ollorto herceg politikailag ugyan szélsőségesen reakciós volt, és – mint a legtöbb szicíliai nemesnek – neki sem volt semmi érzéke a gazdasági igazságosság iránt, mégis mindig együtt érzett az alsóbb osztályokkal. Úgy érezte, ők is ugyanolyan emberek, mint ő, így aki neki dolgozott, és tudott viselkedni, tudta, hol a helye, nem láthatott szükséget. A kastélybeli személyzet imádta. Úgy bánt velük, mint családtagokkal. Mindig kaptak születésnapi ajándékot meg valami apróságot az ünnepeken. A családi étkezések során, ha nem voltak külső vendégek, a felszolgáló személyzet bekapcsolódott a család társalgásába, megmondta a maga véleményét a nemesi család problémáiról. Ez egyébként nem volt ritka Olaszországban. Az alsóbb osztályokkal csak akkor bántak kemény kézzel, ha a gazdasági jogaikért szálltak harcba. Így viselkedett most a herceg Giulianóval is. Mintha elrablója csupán a szolgája volna, aki részese akar lenni az ő életének, egy dúsgazdag és roppant befolyásos ember irigylésre méltó életének. A herceg hirtelen rájött, hogy fogságából még előnyt is kovácsolhat, még abból is hasznot húzhat, ha kifizeti a váltságdíjat. De tudta, hogy nagyon körültekintőnek kell lennie. Lefegyverzőnek, de csöppet sem leereszkedőnek. Olyan őszintének és bizalomtelinek, amilyen csak lenni tud. S tudta, hogy nem próbálhat túl nagy tökét kovácsolni a helyzetből. Mert a szelíd Giuliano egyik pillanatról a másikra keményen megmakacsolhatja magát. Így hát komolyan és tőle telhetőén őszintén válaszolt Giuliano kérdésére. Mosolyogva kérdezett vissza: – Maga miért viseli ezt a smaragdgyűrűt meg ezt az arany öv-csatot? – Válaszra várt, de Giuliano csak mosolygott. A herceg folytatta: – Én egy még nálam is gazdagabb nőt vettem feleségül: Hatalom van a kezemben, és politikai kötelességeim vannak. Birtokaim vannak itt, Szicíliában, s a feleségem ré-

vén egy még nagyobb birtokom Brazíliában. Itt, Szicíliában, ha nem vágom zsebre a kezemet, az emberek kezet csókolnak nekem; és még Rómában is nagy tiszteletben tartanak. Mert ott is a pénz parancsol. Minden tekintet rám szegeződik. Nevetségesnek érzem magam – hisz semmit sem tettem ezért a hódolatért. De kijár nekem, s ehhez kell tartanom magam, nem hozhatok kínos helyzetbe senkit. Még ha vadászni megyek, és úgy öltözöm, mint egy vidéki vadász, akkor is meg kell felelnem a szerepemnek. A gazdag, jelentős ember szerepének, aki vadászni megy. Néha úgy irigylem az olyanokat, mint maga és Don Croce, akik a fejükben és a szívükben őrzik a hatalmukat. Akik a bátorságukkal és a csavaros eszükkel tettek szert hatalomra. Hát nem nevetséges, hogy nekem ezért el kell mennem a legjobb londoni szabóhoz? Olyan takaros kis beszédet vágott le, hogy Giuliano hangosan felnevetett. Olyan jól mulatott, hogy aznap együtt vacsoráztak, és hosszasan elbeszélgettek Szicília nyomorúságáról és Róma tehetetlenségéről. A herceg tudott Don Croce ama szándékáról, hogy megnyerje magának Giulianót, s megpróbálta ezt elősegíteni. – Mondja, kedves Giuliano – kérdezte –, miért nem szövetkezik Don Crocéval, hogy együtt uralják Szicíliát? Benne megvan a sokat élt ember bölcsessége, magában a fiatalok idealizmusa. Az pedig nem kétséges, hogy mindketten hőn szeretik Szicíliát. Miért nem fognak össze, hiszen olyan idők várnak ránk, amelyek veszélyeket rejtenek valamennyiünk számára. Most, hogy a háborúnak vége, minden változóban van. A kommunisták meg a szocialisták arra spekulálnak, hogy lejáratják az egyházat, széttépik a vérségi kötelékeket. Nem átallják azt mondani, hogy a párthűség fontosabb, mint az édesanyánk, a fivéreink és nővéreink iránti szeretet. Hova jutunk, ha megnyerik a választásokat, és életbe lép ez a politikájuk? – Dehogy nyerik meg – mondta Giuliano. – A szicíliaiak

sohasem fognak a kommunistákra szavazni. – Ebben csak ne legyen olyan biztos – mondta a herceg. – Gondoljon Silvio Ferrára, a gyerekkori barátjára. Ilyen jóravaló fiúk, mint Silvio, elmentek a háborúba, és radikális eszméktől megfertőzve tértek vissza. Az agitátoraik ingyenkenyeret, ingyenföldet ígérnek. Az együgyű paraszt meg olyan, mint a kordé elé fogott öszvér. Nagyon is meglehet, hogy a szocialistákra szavaz. – Nem vagyok oda a kereszténydemokratákért, de mindent megtennék, hogy elejét vegyem a szocialista kormányzásnak – mondta Giuliano. – Csak maga és Don Croce biztosíthatja Szicília szabadságát – mondta a herceg. – Össze kell fogniuk. Don Croce mindig úgy beszél magáról, mint a tulajdon fiáról – egyértelmű, hogy kedveli magát. És egyedül ő háríthat el egy nagy háborút maga és a barátok barátai között. Ő megérti, hogy maga azt teszi, amit tennie kell; én is megértem. De még most is összefoghatunk mi hárman, hogy biztosítsuk a jövőnket. Viszont ha nem tesszük, mind a vesztünkbe rohanunk. Turi Giuliano nem tudta tovább türtőztetni a haragját. Hogy milyen pofátlanok ezek a gazdagok! Halálos nyugalommal szólalt meg: – Még az ön váltságdíjában sem állapodtunk meg, és máris szövetséget ajánl. Pedig lehet, hogy ön már halott. A herceg aznap éjjel rosszul aludt. Ám a továbbiakban Giuliano nem viseltetett iránta rosszindulattal, s a herceg a következő két hetet igen kellemesen töltötte. Az egészségi állapota javult, a mindennapi testmozgás és a friss levegő jóvoltából egyre javult az erőnléte. S bár mindig sovány volt, a derekán lerakódott mentőöv most eltűnt. Testileg sosem érezte jobban magát. Szellemileg is felpezsdült. Néha, amikor átköltöztették, Giuliano nem tartott a társasággal, és ilyenkor tudatlan, analfabéta emberekkel kellett beszélgetnie. Meglepte a jellemes-

ségük. E banditák legtöbbje természettől fogva udvarias volt, volt bennük valami velük született méltóság, és egyáltalán nem voltak ostobák. Mindig a rangjához illően szólították, s igyekeztek teljesíteni minden kívánságát. Azelőtt sohasem került ilyen közel a szicíliaiakhoz, s meglepődve vette észre, hogy újult szeretetet érez szülőföldje és annak lakói iránt. A váltságdíjat, melynek összegét hatvanmillió aranylírában állapították meg végül, Don Croce és Manfredi apát közvetítésével fizették ki. A szabadon bocsátását megelőző este Giuliano, alvezérei s a banda húsz legfontosabb tagja díszvacsorát adtak Ollorto herceg tiszteletére. Palermóból hozattak pezsgőt, hogy azzal koccintsanak küszöbönálló szabadulására, mert valamennyien megkedvelték. – Vendégeskedtem Szicília legelőkelőbb nemesi házaiban – mondta a herceg –, de soha, sehol nem volt részem olyan vendégszerető bánásmódban, olyan kifogástalan vendéglátásban, mint itt, a hegyekben. Soha ilyen jókat nem aludtam, ilyen jókat nem ettem. – Egy pillanat szünetet tartott, elmosolyodott. – A számla kissé magas ugyan, de a jót mindig meg kell fizetni. – Erre felharsant a nevetés, Giuliano hahotázott a leghangosabban,. A herceg azonban észrevette, hogy Pisciotta el sem mosolyodik. Valamennyien a herceg egészségére koccintottak. Erre az éjszakára a herceg élete végéig örömmel emlékezett viszsza. Másnap, vasárnap reggel, a herceget letették a palermói székesegyház előtt. Bement a hajnali misére, és hálaadó imát mondott. Ugyanolyan öltöny volt rajta, mint amilyenben elrabolták. Giuliano nagyrabecsülése jeléül meglepetésképpen Róma legjobb szabójával megjavíttatta és kitisztíttatta az angol öltönyt.

13. fejezet

Szicília maffiafőnökei követelték, hogy találkozhassanak Don Crocéval. Jóllehet elismerték Don Crocét mint a főnökök főnökét, ő mégsem uralkodott felettük közvetlenül. Mindegyiknek megvolt a maga birodalma. A maffia olyan volt, mint valami középkori királyság, melyben a nagy hatalmú hűbérurak összefognak legerősebb társuk háborúinak támogatására, akit elfogadnak névleges uralkodójuknak. Ám – akárcsak a hajdani hűbérurakat – őket is tenyerén kellett hordoznia a királynak, részeltetnie kellett őket a hadizsákmányból. Don Croce nem erőszakkal, hanem eszének erejével, egyéniségének sugárzásával, a „tisztességről‖ egy életen át szerzett tudásával uralkodott felettük. Úgy uralkodott, hogy az eltérő érdekeket egy közös érdekké alakította, s ezáltal mindenki jól járt. Don Crocénak óvatosnak kellett lennie a maffiafőnökökkel. Mindnek megvolt a maga hadserege, az orgyilkosai, fojtogatói, mérgezői, vagy akik tisztességesen, szemtől szembe osztogatták a halált a rettegett luparával. E tekintetben ők is voltak olyan erősek, mint ő; ezért akarta Don Croce maga mellett tudni Turi Giulianót mint saját hadvezérét. A maffiafőnökök is okos emberek voltak, némelyik Szicília legremekebb koponyái közé tartozott. Nem nehezteltek a Donra, amiért erősíti a hatalmát; megbíztak és hittek benne. S hitték, hogy a Don tekervényes elméjének egyetlen tévedése a Giuliano iránti rajongása volt. Don Croce pompás ebédet adott a hat főnöknek a palermói Hotel Umberto kerthelyiségében: itt szavatolva volt a titkosság és a biztonság. A legrettegettebb és legszókimondóbb főnök Don Siano

volt, Bisacquino városának ura. Vállalta, hogy ő lesz a többiek szószólója; azzal a karcos udvariassággal beszélt, ami a barátok barátainak legfelsőbb köreiben dívott. – Kedves Don Croce – kezdte Don Siano –, tudja, menynyire tiszteljük valamennyien. Maga keltett új életre bennünket és a családjainkat. Sokat köszönhetünk magának, így hát ha most nyíltan beszélünk, csak magának kívánunk szolgálatot tenni. Ez a bandita, Turi Giuliano, túlontúl erős lett. Nagyon is kesztyűs kézzel bántunk vele. Tejfölösszájú gyerek létére szembeszegül a maga hatalmával és a miénkkel. Elrabolja legjobb ügyfeleink ékszereit. Olajbogyót, szőlőt, gabonát lop leggazdagabb földbirtokosainktól. Mindennek tetejébe olyan tiszteletlenséget művel, ami fölött nem hunyhatunk szemet. Elrabolja Ollorto herceget, akiről tudja, hogy a védelmünk alatt áll. És maga mégis tárgyal vele, ezek után is baráti jobbot nyújt neki. Tudom, Giuliano erős; de mi talán nem vagyunk erősebbek nála? Ha pedig hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, nem lesz-e még erősebb? Mind egyetértünk abban, hogy itt az ideje megoldanunk ezt a kérdést. Mindent meg kell tennünk, hogy letörjük Giulianót. Ha nem veszünk tudomást erről az emberrablásról, rajtunk fog nevetni egész Szicília. Don Croce mindenre rábólintott, de nem szólt semmit. Guido Quintana, valamennyiük közt a legkisebb potentát, szinte panaszosan mondta: – Monteleprében én vagyok a polgármester, és mindenki tudja, hogy a barátok barátaihoz tartozom. Mégsem jön hozzám senki, hogy tegyek igazságot vagy adjak segélyt. A várost Giuliano uralja, és engem éppen csak megtűr, hogy ne kerüljön összeütközésbe magukkal, uraim. De lehetetlenné tesz, nincs semmi tekintélyem. Csak névleg vagyok a város első embere. És amíg Giuliano él, a barátok barátai nem rúgnak labdába Monteleprében. Én nem félek ettől a fickótól. Egyszer már két vállra fektettem, még mielőtt bandita lett. Nem tartom olyan valakinek, akitől félni kell. Ha a tanács egyetért, megpróbálom félreállítani az

útból. Kidolgoztam a terveimet, csak a helybenhagyásukra várok, hogy végrehajtsam őket. Don Piddu Caltanissettából és Don Arzana Piana dei Greciből rábólintott. – Mi az akadály? – kérdezte Don Piddu. – Vagyunk olyan erősek, hogy bevigyük a hulláját a palermói székesegyházba, és úgy menjünk a temetésére, mintha esküvőre mennénk. A többi főnök, Don Marcuzzi Villamurából, Don Buccilla Partinicóból és Don Arzana szintén egyetértőén nyilatkozott. Aztán vártak. Don Croce felemelte busa fejét. Kampós orra szinte felnyársalta valamennyiüket, miközben így szólt hozzájuk: – Kedves barátaim, tökéletesen együtt érzek veletek. De azt hiszem, alulbecsülitek ezt a fiatalembert. Agyafúrtabb, mintsem a kora alapján hinnénk, s van olyan bátor, mint alkalmasint bárki közülünk. Nem lesz olyan könnyű megölni. Egyébként pedig terveim vannak vele, nemcsak a magam, hanem mindnyájunk hasznára. A kommunista agitátorok valami olyan tébolyba hergelik bele Szicília népét, hogy mindenki egy új Garibaldi eljövetelét várja; tennünk kell róla, nehogy Giuliano elbízza magát, és ő akarjon lenni a megváltó. Nem kell mondanom, milyen következményekkel járna ránk nézve, ha Szicíliában ezek a vademberek kerülnének hatalomra. Rá kell vennünk Giulianót, hogy a mi oldalunkon harcoljon. A helyzetünk még nem olyan szilárd, hogy lemondhatnánk az ő erejéről, és megöljük. – A Don sóhajtott, bekapott egy falat kenyeret, leöblítette egy pohár borral, majd szalvétájával gondosan megtörölgette a száját. – Ezt az egy szívességet kérem. Hadd tegyek még egy utolsó kísérletet, hogy meggyőzzem. Ha nemet mond, azt csináltok, amit akartok. Három napon belül meglesz a válasz. Csak még egyszer utoljára hadd próbáljak egyezségre jutni vele! Elsőnek Don Siano bólintott egyetértőén. Végül is melyik épeszű ember akar olyan nagyon gyilkolni, hogy három napig se bírja türelemmel? Amikor elmentek, Don Croce

odarendelte Ettore Adonist a villabatei házába. A Don ellentmondást nem tűrően beszélt Adonisszal. – Elfogyott a türelmem a keresztfia iránt – mondta a kis embernek. – Mostantól vagy velünk van, vagy ellenünk. Ollorto herceg elrablásával személyemben sértett meg, de hajlandó vagyok megbocsátani és felejteni. Végtére is fiatal még; emlékszem, az ő korában én is ilyen forrófejű voltam. S mint mindig is mondtam, csodálom érte. Higgye el, nagyra tartom a képességeit. Boldog lennék, ha mellém állna, a jobbkezem lenne. De tudnia kell, hol a helye a dolgok rendjében. Egyes főnökök nem éppen a csodálói, ők nem ilyen megértők. Nem fogom tudni visszatartani őket. Menjen hát el a keresztfiához, és mondja el, mit hallott. Legkésőbb holnap hozza el a válaszát. Tovább nem várhatok. Ettore Adonis megrémült. – Don Croce, ön igazán nagyvonalú, gondolkodásában is, tetteiben is. De Turi akaratos fiú, s mint minden fiatalember, nagyon erősnek hiszi magát. És tény, hogy nincs egyedül. Ha háborúzni kezd a barátok barátaival, győzni ugyan nem győzhet, tudom, de a veszteségek iszonyúak lehetnek. Esetleg ígérhetek neki valami viszonzást? – Ígérhet – mondta a Don. – Magas rangot kap a barátok barátai között, és élvezi az én személyes bizalmamat' és szeretetemet. Utóvégre nem élhet örökké a hegyekben. Eljön az ideje, amikor el akarja foglalni a helyét a társadalomban, törvényes keretek közt akar élni, a családja körében. S ha ez a nap eljön, Szicíliában én vagyok az egyetlen, aki kieszközölheti számára a kegyelmet. Amit boldogan meg is teszek. Ezt őszintén mondom. – S a Don csakugyan úgy beszélt, hogy nem lehetett nem hinni, nem lehetett ellenállni neki. Amikor Ettore Adonis felment a hegyekbe, hogy találkozzék Giulianóval, mélységesen aggódott keresztfiáért, féltette. Eldöntötte, hogy nyíltan fog beszélni. Meg akarta ér-

tetni Giulianóval, hogy egymás iránti szeretetük a legfontosabb, még a Don Crocéval szembeni kötelezettségénél is fontosabb. Amikor megérkezett, székek, összecsukható asztalok álltak a fennsíkon. Turi Aspanuval kettesben ült egy asztalnál. – Négyszemközt kell beszélnem veled – mondta Adonis Giulianónak. – Kis ember – csattant fel Pisciotta –, Turinak énelőttem nincsenek titkai. Adonis eleresztette a füle mellett a sértést. Nyugodtan mondta Pisciottának: – Ha Turi úgy látja jónak, majd elmondja neked, miről volt szó. Ez az ő dolga. De én nem beszélhetek előtted. Nem vállalhatom a felelősséget. Giuliano vállon veregette Pisciottát. – Hagyj minket magunkra, Aspanu. Ha olyasmi lesz, amit tudnod kell, majd elmondom. – Pisciotta felpattant, szűrős pillantást vetett Adonisra, aztán elment. Ettore Adonis sokáig hallgatott. Majd beszélni kezdett: – Turi, te a keresztfiam vagy. Szeretlek, mióta csak megszülettél. Tanítottalak, könyveket adtam a kezedbe, segítettelek, amikor bandita lettél. Azon kevesek közé tartozol, akikért érdemes élnem. Te mégis szó nélkül eltűröd, hogy Aspanu, az unokatestvéred sértegessen. – Jobban bízom benned, mint bárkiben, a szüléimet kivéve – mondta Giuliano lehajtott fejjel. – Ez az Aspanu – folytatta Ettore Adonis szemrehányóan – nem lett vérszomjasabb, hogysem bízni lehetne benne? Giuliano a szemébe nézett, és Adonis elámult, milyen derűsen tiszta a tekintete. – Jó, be kell vallanom: jobban bízom Aspanuban, mint benned. De szeretlek gyerekkorom óta. Te tanítottál meg gondolkodni, a könyveiddel, az éles eszeddel. Azt is tudom, hogy a szüleimet anyagilag segítetted. És igaz barátom voltál a bajban. De tudom, hogy kötelékek fűznek a barátok barátaihoz, és valami azt súgja, hogy ma is ezért jöttél.

Adonis megint csak csodálta keresztfia jó megérzését. Előadta, mi járatban van. – Egyezségre kell jutnod Don Crocéval – mondta. – Sem a francia királynak, sem a „Két Szicília‖ királyának, sem Garibaldinak, de még magának Mussolininak sem sikerült soha teljesen szétverni a barátok barátait. Ne is reméld, hogy háborút nyerhetsz ellenük. Könyörgök, egyezz ki Don Crocéval! Eleinte fejet kell hajtanod előtte, de mit tudhatod, idővel mire viszed. Becsületszavamra mondom, mi több: édesanyád életére, akit mindketten imádunk: Don Croce hisz a kiváló szellemi képességeidben, mint embert pedig őszintén kedvel téged, hogy azt ne mondjam, szeret. Te leszel az örököse, a kedvenc fia. De egyelőre el kell fogadnod, hogy ő szab törvényt. Látta, hogy Turira nagy hatással van, amit mond, alaposan megfontolta minden szavát. – Gondolj édesanyádra, Turi! – folytatta szívhez szólóan Adonis. – Nem maradhatsz örökre a hegyekben, hogy az életed kockáztatásával évente párszor lásd. Don Croce révén kegyelmet remélhetsz. A fiatalember összeszedte a gondolatait, aztán lassan, megfontoltan így szólt keresztapjához: – Először is köszönöm az őszinteségedet. Az ajánlat nagyon kecsegtető. De én eltökéltem, hogy felszabadítom Szicília szegényeit, és nem hiszem, hogy a barátok barátainak is ez a célja. Ők a gazdagok és a római politikusok szolgái, akik pedig esküdt ellenségeim. Várjuk ki, mi lesz. Persze azzal, hogy elraboltam Ollorto herceget, a tyúkszemükre léptem; Quintanát viszont életben hagytam, pedig rongy embernek tartom. De türtőztetem magam, Don Croce iránti tiszteletből. Ezt mondd meg neki! És mondd meg neki azt is, hogy imádkozom: jöjjön el a nap, amikor egyenrangú partnerek lehetünk. Amikor az érdekeink nem fognak ütközni. Ami a többi maffiafőnököt illeti, csináljanak, amit akarnak. Nem félek tőlük. Ettore Adonis nehéz szívvel vitte meg a választ Don Crocénak, aki úgy bólintott rá oroszlánfejével, mintha nem is számított volna másra.

A rákövetkező hónapban három merényletet kíséreltek meg Giuliano ellen. Az első lehetőségét Guido Quintana kapta. Olyan aprólékos tervet dolgozott ki, amely egy Borgiának is becsületére vált volna. Volt egy bizonyos út, amelyen Giuliano gyakran közlekedett, ha rajtaütésre indult a hegyekből. Az út mentén kövér legelők húzódtak, ahová Quintana jókora juhnyájat telepített. A juhokat három ember őrizte, látszatra három ártalmatlan pásztor: corleoneiek voltak, Quintana régi barátai. Vagy egy hét telt el úgy, hogy amikor a pásztorok megpillantották Giulíanót, tisztelettudóan köszöntötték, s a régi hagyomány szerint kezet csókoltak neki. Giuliano barátságosan elbeszélgetett velük; nem egy pásztor dolgozott az ő bandájának is, és állandóan keresett új tagokat. Nem érezte veszélyben magát, hiszen majdnem mindig testőrökkel közlekedett, s gyakran vele volt Pisciotta is, aki legalább két emberrel felért. A pásztoroknál pedig nem volt fegyver, a könnyű ruhájuk alatt se rejtegethettek semmit. Csakhogy a pásztorok a nyáj közepén álló juhok hasa alá szíjazták a luparáikat meg a töltényöveiket. Lesték az alkalmat, hogy Giuliano egyszer egymaga jöjjön, vagy legalábbis ne erős védőőrizettel. Pisciottának azonban szemet szúrt, milyen barátságosak ezek a pásztorok, milyen hirtelen került oda a juhnyáj, s a besúgói révén tudakozódni kezdett. S így a pásztorokról kiderült, hogy Quintana által felfogadott bérgyilkosok. Pisciotta nem vesztegette az időt. Magával vitt tíz embert a saját külön bandájából, és bekerítette a három pásztort. Kivallatta őket, kié a nyáj, mióta pásztorok, hol születtek, mi az apjuk, anyjuk, feleségük, gyerekeik neve. A pásztorok kapásból válaszoltak, de Pisciotta biztos volt benne, hogy hazudnak. Rövid kutatás után előkerültek a gyapjúban rejtegetett fegyverek. Pisciotta végezni akart a gazemberekkel, de

Giuliano megtiltotta. Végül is nem ártottak neki, az igazi bűnös pedig Quintana. Így aztán a pásztorokkal betereltették a nyájat Monteleprébe. Ott pedig a főtéren azt kellett kiabálniuk: – Gyertek, vegyétek át Turi Giuliano ajándékát! Minden család kap egy juhot, Turi Giuliano áldásával! – Aztán a pásztorok le is vágták és megnyúzták a juhokat, ha valaki erre tartott igényt. – Ne feledjétek – mondta Pisciotta a pásztoroknak –, olyan készségesek legyetek, mint a legelőkelőbb üzletek eladói Palermóban, amikor nagy rendelést kapnak. Guido Quintanának pedig mondjátok meg, hogy tiszteltetem, és köszönöm. Don Siano nem bonyolította ennyire a dolgot. Két embert menesztett, hogy pénzeljék le Passatempót és Terranovát, és intéztessék el velük Giulianót. Csakhogy Don Siano nem számított arra, hogy Giuliano még egy Passatempo-féle vadbaromban is felébresztette a hűség érzését. A kivégzést Giuliano ismét megvétózta, Passatempo meg agyba-főbe verette a két küldöncöt, úgy engedte vissza őket. Harmadszor megint Quintana próbálkozott. És ettől a kísérlettől fogyott el Giuliano türelme. Monteleprébe új pap érkezett, egy utazó barát, aki különféle stigmákat viselt a testén. Vasárnap reggel misét mondott a templomban, és megmutatta szent sebhelyeit. Dodana atyának hívták, magas, atlétatermetű férfi volt, aki úgy szedte a lábát, hogy fekete csuhája csak úgy suhogott repedezett bőrsaruja felett. A haja fakószőke volt, arca ráncosra cserzett, bár fiatal volt még. Egy hónap se telt bele, és Monteleprében csodákat regéltek róla, mert nem félt a nehéz munkától: segített a gazdáknak a betakarításban, megzabolázta a rosszalkodó utcagyerekeket, sorra látogatta a beteg öregasszonyokat, hogy meggyóntassa őket. Így hát Maria Lombardo Giuliano nem lepődött meg, amikor egy

vasárnap a mise után a pap megállította az utcán, és megkérdezte, miben lehetne a fia segítségére. – Biztosan aggódik a fia lelkiüdvéért – mondta Dodana atya. – Ha legközelebb lelátogat, küldessen el értem, és meggyóntatom. Maria Lombardo vallásos volt ugyan, de nem rajongott a papokért. Ez a pap mégis nagy hatással volt rá. Tudta, hogy Turi nem fog meggyónni, de talán jólesik neki, hogy egy ilyen szent ember rokonszenvez vele. Azt mondta a papnak, hogy majd tudatja a fiával az ajánlatát. – Akár a hegyekbe is fölmegyek, hogy segítsek neki – mondta Dodana atya. – Mondja meg neki ezt is. Nekem csak az fontos, hogy megmentsem a lelkeket a kárhozattól. Hogy ki mit csinál, az az ő dolga. Turi Giuliano ez után egy héttel látogatta meg édesanyját. Maria Lombardo győzködte, hogy menjen el a paphoz, és gyónjon meg. Dodana atya talán még meg is áldoztatja. Neki, az édesanyjának könnyebb lenne a szíve, ha tudná, hogy Turi feloldoztatott a bűnei alól. Turi Giulianót nagyon érdekelte a dolog, ami meglepte édesanyját. Ráállt, hogy találkozzék a pappal, el is küldte Aspanu Pisciottát a templomba, hogy hozza el a szent életű férfiút a Giuliano-házba. Amikor Dodana atya megérkezett, Giuliano gyanúja igazolódott: a csuhás szokatlanul élénk és mozgékony volt, és roppant megértő Giuliano ügye iránt. – Meghallgatom a gyónásodat, fiam – mondta Dodana atya –, utána pedig megáldoztatlak. Itt van nálam minden, ami kell. – Megveregette a hóna alatt szorongatott fadobozt. – Olyan tiszta lesz a lelked, mint édesanyádé, s ha valami baj ér, a mennyekbe jutsz. – Főzök kávét, és összeütök valami harapnivalót neked meg az atyának – mondta Maria Lombardo, és kiment a konyhába. – Itt is meggyóntathat – mondta mosolyogva Turi Giuliano.

Dodana atya Aspanu Pisciottára pillantott. – Akkor a barátodnak ki kell mennie – mondta. Turi felnevetett: – A bűneim köztudottak. Megjelentek minden újságban. Egyébként tiszta a lelkem, egyvalamit leszámítva. Meg kell vallanom, gyanakvó természet vagyok. Úgyhogy szeretném látni, mi van abban a ládában, amit szorongat. – Szent ostya – mondta Dodana atya. – Megmutatom. – Már nyitotta is a dobozt, amikor Pisciotta a tarkójának nyomott egy pisztolyt. Giuliano elvette a dobozt a paptól. Farkasszemet néztek. Giuliano kinyitotta a dobozt. A bíborszín bársonyon sötétkék géppisztoly csillogott. Pisciotta látta, hogy Giuliano elsápad, szeme elsötétül a visszafojtott dühtől. Giuliano visszacsukta a dobozt, és felnézett a papra. – Azt hiszem, el kéne mennünk a templomba, hogy együtt imádkozzunk – mondta. – Mondunk egy imát magáért, maga meg imádkozik egyet Quintanáért. Könyörgünk a Mindenhatóhoz, hogy szabadítsa meg Quintanát a gonosztól, magát meg a kapzsiságtól. Mennyit ígért magának? Dodana atya nem esett kétségbe. Az előző merénylők olcsón megúszták. Mosolyogva vállat vont. – Az állam által kitűzött vérdíjat, plusz ötmillió lírát. – Nem kis pénz – mondta Giuliano. – Azért nem is hibáztatom, hogy meg akart gazdagodni. De becsapta az édesanyámat, és ezt nem tudom megbocsátani. Maga tényleg pap? – Én? – kérdezte Dodana atya felháborodottan. – Sosem voltam az. De azt hittem, senki se fog gyanakodni. Hármasban mentek ki az utcára. A fadoboz Giulianónál volt, Pisciotta mögöttük ment. Bementek a templomba. Giuliano ráparancsolt Dodana atyára, hogy térdeljen le az oltár előtt, aztán elővette a géppisztolyt a fadobozból. – Egy percet adok, hogy imádkozzon – mondta.

Másnap reggel Guido Quintana a kávéházba indult volna, hogy megigya a reggeli kávéját. Amikor a házkaput kinyitotta, valami sötét árnyék fogta el előle a szokásos kora reggeli napfényt. A rákövetkező pillanatban egy durván ácsolt fakereszt zuhant be a házba, kis híján ráesett. A keresztre szögezve pedig Dodana atya golyó lyuggatta holtteste volt. Don Crocét elgondolkodtatták a kudarcok. Quintana megkapta a figyelmeztetést. Polgármesteri feladataira kell összpontosítania, különben Montelepre városa önigazgatóvá válik. Világossá vált, hogy Giulianónak elfogyott a türelme, és minden erejével háborút indíthat a barátok ellen. Don Croce figyelmét nem kerülte el, hogy Giuliano úgy torolta meg a merényletet, mint aki ura a helyzetnek. Ez után már csak egy dobás lehetséges, és az nem téveszthet célt. Don Croce tudta, hogy végre a sarkára kell állnia, így hát valódi szándéka és jobb meggyőződése ellenére elküldetett legmegbízhatóbb bérgyilkosáért: Stefano Andoliníért, más nevén Fra Diavolóért.

14. fejezet

A monteleprei laktanyában már több mint száz csendőr állomásozott; amikor Giuliano nagy néha lelopózott a városba, hogy egy estét a családjával töltsön, egész idő alatt félt a csendőrök rajtaütésétől. Egy ilyen estén, miközben apja az Amerikában töltött régi szép időkről mesélt, támadt egy ötlete. Velük borozgatott az idősebbik Salvatore régi jó barátja, aki szintén megjárta Amerikát, és ugyanakkor tért vissza Szicíliába, mint a Giuliano szülők; ugratta is egymást a két öreg, hogy lehetett ekkora bolondságot csinálni. Ez az ember, egy Alfio Dorio nevű ácsmester, az első amerikai éveikre emlékeztette Giuliano apját; akkor még nem a Keresztapának, Don Corleonénak dolgoztak. Segédmunkások voltak egy alagútépítkezésnél; az alagút egy folyó alatt vezetett – hogy New Jerseybe vagy Long Islandre, azon most jót veszekedtek. Felemlegették, milyen hátborzongató érzés volt a folyó alatt dolgozni: rettegtek, hogy a vízelszívó csövek eltörnek, ők pedig megfulladnak, mint a patkányok. Ekkor támadt Giuliano nagy ötlete. A két öreg néhány megbízható emberrel áshatna egy alagutat a háztól a hegy lábáig; a távolság alig száz méter. A túlsó bejáratát el lehetne rejteni gránittömbökkel, a házbeli vége pedig lehetne egy szekrény mögött, vagy a konyhában, a tűzhely alatt, így Giuliano tetszése szerint jöhetne-mehetne. A két öreg azt mondta, képtelenség; anyja viszont lelkendezett örömében, hogy a fia titokban hazajárhatna, és hideg, téli éjszakákon a saját ágyában alhatna. Alfio Dorio azzal érvelt, hogy a munkát csak a legnagyobb titokban lehetne végezni, nincs hozzá elég megbízható ember; és mint-

hogy csak éjszaka dolgozhatnának, soká tartana, amíg az alagút kiépül. És lennének más nehézségek is. Hogy tüntethetnék el észrevétlenül a kiásott földet? Meg aztán itt nagyon köves a talaj. Mi van, ha félúton gránitba ütköznek? És ha valamelyik segítőjüknek eljár a szája az alagútról? A két öreg legfőbb ellenérve mégis az volt, hogy a munka legalább egy évig tartana. Giuliano rádöbbent: azért hajtogatják ezt mindegyre, mert a szívük mélyén úgy érzik, ő ezt már nem érné meg. Anyjába is beléhasított ez a felismerés. Maria Lombardo így szólt a két öreghez: – A fiam kér valamit tőletek, ami talán megmentheti az életét. Ha ti lusták vagytok, akkor megteszem én. Legalább próbáljuk meg! Mit veszíthetünk? Legföljebb hiába a fáradságunk. És mit csinálhat a hatóság, ha ne adj' isten megtalálja az alagutat? A mi földünkön azt ásunk, amit akarunk. Majd azt mondjuk, pincét építünk a zöldségnek meg a bornak. Gondoljátok meg! Ez az alagút esetleg megmentheti Turi életét. Hát nem éri meg a fáradságot? Ettore Adonis is jelen volt. Azt mondta, szerez szakkönyveket, szerszámokat. És mondott még valamit, ami mindenkinek tetszett: legyen az alagútnak egy mellékága is, amely egy másik házba vezet a Via Bellán; vészkijárat, az esetre, ha a csendőrök – maguktól vagy besúgók segítségével – megtalálnák a fő kijáratot. Elsőnek ezt a mellékágat kellene kiásni, mégpedig csak a két öregnek és Maria Lombardónak. Senki más nem tudhat róla. És ez nem tart sokáig. Hosszas vitába kezdtek, melyik lenne az alkalmas ház. Giuliano apja Aspanu Pisciotta szüleinek a házát javasolta, de ezt Giuliano nyomban megvétózta. Azt a házat állandó megfigyelés alatt tartják. Különben is, sokan laknak ott, a kelleténél többen tudnának a dologról. Meg aztán Aspanu nincs is valami jóban a családjával. Az édesapja meghalt, az anyja újból férjhez ment, ő pedig ezt azóta sem bocsátotta meg neki.

Ettore Adonis felajánlotta a saját házát, csak hát az egyrészt messze volt, másrészt Giuliano nem akarta veszélybe sodorni keresztapját. Hiszen ha az alagutat felfedezik, a ház tulajdonosát biztosan letartóztatják. Sorra vettek más rokonokat, barátokat, és mindet elvetették. Végül Giuliano anyja így szólt: – Egyetlen valaki van. Egyedül él, innen a negyedik házban. Az urát a csendőrök ölték meg, úgyhogy gyűlöli őket. A legjobb barátnőm, Turit is szereti, ismeri gyerekkora óta. A télen még ételt is küldött föl neki a hegyekbe. Igaz barátnőm, teljesen megbízom benne. Elhallgatott, majd kibökte: – La Venera. – Mióta csak az ötlet felvetődött, mindenki arra várt, hogy Maria Lombardo kimondja ezt a nevet. Kezdettől fogva mind La Venerát gondolták az egyetlen ésszerű jelöltnek. De hát szicíliai férfiak voltak, maguktól nem állhatták elő ilyen javaslattal. Ha La Venera rááll, és a dolog kitudódik, örökre oda az asszony jó híre. Fiatal özvegy. Titokban beenged magához egy fiatalembert. Kétség nem férhet hozzá, hogy elveszíti a tisztességét. Nincs az a férfi Szicíliában, aki feleségül venne vagy akár csak tisztelne egy ilyen nőszemélyt. Igaz, hogy La Venera legalább tizenöt évvel idősebb Turi Giulianónál, de még mindig nincs negyven. S bár az arca nem szép, azért szemrevaló; és a szemében az a tűz… Egy szó, mint száz, La Venera nő, Turi férfi, és az alagút révén kettesben lehetnek. Így hát nem is kétséges, hogy szeretők lesznek, legalábbis a szicíliaiak szemében, akik el nem tudják képzelni, hogy ha egy férfi és egy nő kettesben marad, legyen bármennyi a korkülönbség köztük, össze ne boruljon. Így hát az alagút, amely esetleg megmenti Turi Giuliano életét, bizonyosan rossz hírbe hoz egy asszonyt. Magát az érintettet kivéve amúgy is aggasztotta valamennyiüket Turi Giuliano szerzetesi életmódja. Nem volt ez természetes egy szicíliai férfinál. Turi majdhogynem prűd volt. A bandája lejárt a palermói kurvákhoz; Aspanu Pisciottának botrányos szerelmi ügyei voltak. Terranováról

és Passatempóról tudni lehetett, hogy a szeretőik szegény özvegyasszonyok, akiket időnként megajándékoznak. Passatempóról azt is rebesgették, hogy inkább erőszakkal, semmint udvarlással ér célt, bár most, amióta Giuliano a főnöke, mérsékeli magát. Giuliano ugyanis halálbüntetést helyezett kilátásba mindenkinek, aki egy nőt megerőszakol. Ezért hát várniuk kellett, hogy Giuliano anyja szóba hozza a barátnőjét, és kissé meg is lepődtek, amikor végül kimondta a nevét. Maria Lombardo Giuliano ugyanis templomjáró, régimódi asszony volt, aki már azért is szemrebbenés nélkül lekurvázta a fiatal lányokat, ha kísérő nélkül végigsétáltak a városon. Csakhogy a férfiak nem tudták, amit Maria Lombardo tudott. Azt, hogy La Venera a nehéz szülése és az orvosok, gondatlansága miatt többé nem eshet teherbe. Nem tudhatták, hogy Maria Lombardo már eldöntötte magában: La Venera lesz az, aki kockázatmentesen gondjaiba veszi a fiát. Egy banditát, akinek vérdíj van kitűzve a fejére, könnyen elárulhat egy nő. Turi fiatal, erős férfi, akinek nő kell – van-e jobb, mint egy idősebb asszony, akinek nem lehet gyereke, aki nem akarhatja elvetetni magát? És nem is akarna hozzámenni egy banditához. Ennek a keserveiből már kijutott neki. A férjét a szeme láttára lőtték agyon. Ez a tökéletes megoldás. Csak La Venera jó hírén eshet csorba, de az is csak az ő beleegyezésével. Ha igent mond, nem hibáztathat senkit. Amikor néhány nap múlva Giuliano anyja kirukkolt a kéréssel, maga is meglepődött, milyen büszkén és boldogan mondott igent La Venera. Igazolódott a gyanúja, hogy az özvegynek nem közömbös Turi. Úgy legyen, gondolta Maria Lombardo, amint hálakönnyeket hullatva megölelte La Venerát. A mellékág négy hónap alatt készült el; a főalagút kiépítéséhez még legalább egy év kellett. Giuliano időről időre lelopózott éjszakánként a városba a családjához, hogy anyja főztjét egye, és aztán puha ágyban aludjék; ezek ünnepnapok

voltak. Már tavaszodott, amikor először kényszerült a mellékalagút használatára. Megerősített csendőrjárőr haladt el a Via Bellán, Giulianóék háza előtt. A csendőrök állig fel voltak fegyverkezve. Giuliano négy testőre rejtőzött a szomszédos házakban, készen arra, hogy szembeszálljon velük. De a csendőrök továbbmentek. Fennállt azonban a veszély, hogy a visszaúton berontanak a házba, így hát Turi Giuliano a szülei hálószobájából lemászott az alagútba. A mellékág bejáratát földdel vastagon betapasztott falemez rejtette, hogy a főalagúton dolgozó emberek se tudjanak a létezéséről. Giulianónak le kellett kaparnia a földet, hogy el tudja mozdítani a falapot. Újabb negyedórába telt, amíg végigmászott a La Venera háza alatti szűk vájaton. A rejtekajtó a ház konyhájába nyílt, ahol a jókora vastűzhely takarta. Giuliano lekopogta az ajtón a megbeszélt jelet, és várt. Fegyvertől sohasem félt, de ettől a sötétségtől igen. Végre valami neszezést hallott a feje fölött, aztán a rejtekajtó felemelkedett. Teljesen nem lehetett felnyitni a fölötte álló tűzhely miatt. Giuliano átpréselte magát a szűk nyíláson, hason csúszott La Venera konyhájának kövén. La Venera az éjszaka kellős közepén is a szokásos, lötyögő fekete ruháját viselte: még mindig gyászolta a három éve halott férjét. Mezítláb volt, harisnyát sem hordott; Giuliano, miközben kimászott, észrevette, hogy a lába hófehér, elüt napsütötte arcának barna bőrétől és hollófekete, vastag szálú hajától. Most figyelt fel rá először, hogy az arca nem olyan széles, mint az idősebb helybéli asszonyok többségének, inkább háromszögforma; s bár a szeme sötétbarna, parányi fekete pontok csillognak benne – ezt sem vette észre eddig. Az özvegy izzó parázzsal teli szeneskannát tartott a kezében, olyan helyzetben, mintha be akarná lódítani a felnyíló ajtón. Aztán megnyugodva visszaöntötte a tűzhelybe a parazsat, visszatolta a fedelet. Kissé még ijedtnek látszott. – Csak az őrjárat cirkál – nyugtatta meg Giuliano. – Amint visszamennek a laktanyába, már itt se vagyok. De

addig se izgulj, a barátaim kint vannak az utcán. Vártak. La Venera kávét főzött, beszélgettek. Az özvegy észrevette, hogy Giuliano nem fészkelődik olyan idegesen, mint annak idején a férje. Nem les ki az ablakon, nem rezdül össze a kinti zajokra. Teljesen nyugodtnak látszik. La Venera nem tudhatta, hogy Turi begyakorolta ezt a viselkedést: épp abból okulva, amit az özvegy mesélt a férjéről, s legfőképp azért, mert nem akarta megijeszteni az övéit, kivált az édesanyját. Giuliano olyan magabiztosságot árasztott, hogy az asszony csakhamar megfeledkezett a veszélyről, nyugodtan diskuráltak a város apró-cseprő eseményeiről. Az özvegy azt kérdezte, megkapta-e Turi az ennivalót, amit időről időre felküldött neki a hegyekbe. Turi megköszönte, és elmesélte, hogy a társaival úgy vetették rá magukat a csomagokra, mintha a három királyok ajándékait kapták volna meg. Mondta, hogy az emberei is mindig dicsérték, milyen finomakat sütött. Arról persze hallgatott, hogy némely társa megjegyezte: ha az ágyban is olyan ügyes, mint a tűzhelynél, kincset ér. De közben figyelmesen nézte az asszonyt. La Venera most nem volt olyan szívélyes vele, mint rendesen; a viselkedéséből hiányzott az anyás gyengédség, amit mások előtt mutatott iránta. Turi ezt nem tudta mire vélni. Tán megsértette valamivel? Amikor a veszély elmúlt, és Turi elmehetett, hűvös udvariassággal vettek búcsút egymástól. Két hét múlva Turi ismét eljött hozzá. A tél a vége felé járt, de a hegyekben viharos szél tombolt, az utak mentén a lelakatolt szenteket verte az eső. Giuliano a barlangjában anyja főztjéről ábrándozott, forró fürdőről, puha ágyról a gyerekkori szobájában. S legnagyobb meglepetésére ezekkel az emlékekkel együtt lelki szemei elé villant La Venera lábának fehér bőre is. Az éj leszállt, mikor egy füttyentéssel riasztotta testőreit, és elindult lefelé, Monteleprébe. Családja örömmel fogadta. Anyja nekiállt, hogy megfőzze a kedvenc ételeit, közben forró fürdőt készített számá-

ra. Apja épp ánizslikőrt töltött neki, amikor befutott az egyik kémjük, azzal a hírrel, hogy a csendőrök körülvették a várost, és maga a főtörzsőrmester vezet egy rohamosztagot a Bellampo Laktanyából: rajtaütésre készülnek Giulianóék háza ellen. Giuliano a szekrény mögötti rejtekajtón át eltűnt az alagútban. Az esőzésektől csupa sár volt a föld, szinte beleragadt a lába, kínkeservesen tudott csak haladni. Mire felmászott La Venera konyhájába, ruhájára, arcára vastagon tapadt a sár. Amikor La Venera meglátta, elnevette magát; Giuliano még sohasem hallotta nevetni. – Olyan vagy, akár egy szerecsen – mondta az asszony. Giulianót egy pillanatra gyerekes sértődöttség fogta el; talán mert a szicíliai bábjátékokban mindig a szerecsenek voltak a rosszak, s most őt nem életveszélyben forgó hősnek látták, hanem a rossz megtestesítőjének. Vagy talán mert ez a nevetés meghiúsította legbensőbb vágyait. Az asszony látta, hogy valamivel megsebezte Turi hiúságát. – Megtöltőm a kádat, hogy lefürödhess – mondta. – Keresek valamit az uram ruhái közül, amit felvehetsz, addig kimosom a tiédet. Az özvegy ellenkezésre számított, hogy Turinak kisebb gondja is nagyobb lesz a tisztálkodásnál, ilyen veszélyes helyzetben. A férje, amikor annak idején le-lejött hozzá, olyan ideges volt, hogy soha le nem vetkőzött, mindig a keze ügyében tartotta a fegyvereit. De Giuliano csak rámosolygott, levette a vastag zekéjét, a fegyvereit, és odatette a ládára, amelyben az asszony a tűzifát tartotta. Időbe telt, amíg az özvegy felforralt egy kádra való vizet. Közben kávét főzött neki, és jól megnézte. Az arca, akár egy angyalé, gondolta – de nem vesztette el a fejét. Az ura is ilyen tiszta arcú volt, mégis embereket gyilkolt. S a golyók, amelyek ővele végeztek, alaposan elcsúfították – jutott eszébe a keserves emlék; aki ésszel él, nem szeret bele egy férfiba az arcáért, legalábbis Szicíliában nem. Akkor záporoztak

a könnyei, de a lelke legmélyén valami iszonyú megkönynyebbülést érzett. Hiszen az ura halálos ítélete abban a percben megpecsételtetett, hogy banditának állt; ő nap mint nap csak abban reménykedett, hogy a halál a hegyekben éri, vagy valami távoli városban. De nem, ott lőtték agyon, a szeme láttára. S azóta sem tudta túltenni magát a szégyenen – nem amiatt, hogy a férje bandita volt, hanem hogy dicstelen halált halt, nem hősként esett el. Megadta magát, kegyelemért könyörgött – s a csendőrök ott mészárolták le, a szeme láttára. Hála istennek, hogy a lányuk nem látta leterített apját. Krisztus urunk kegye a szerencsétlenségben. Észrevette, hogy Turi Giuliano nem veszi le róla a szemét, s olyan fény gyűl az arcán, amely minden férfinál a vágyakozás jele. Jól ismerte ezt. Nemegyszer látta a férje emberein. De tudta, hogy Turi nem próbálja meg levenni a lábáról – tekintettel az édesanyjára és az ő áldozatvállalására, hogy engedte az alagút megépítését. Bement a konyhából a nappaliba, hogy Turi nyugodtan fürödhessen. Giuliano levetkőzött, és bemászott a kádba. Számára már az is izgató volt, hogy meztelenül fürdik egy asszony közelében. Gondosan lemosakodott, aztán bebújt az özvegy férjének ruháiba. A nadrág egy kicsit rövid volt, az ing pedig feszült a mellkasán, a felső gombokat nem is gombolta be. A tűzhelynél melegített törülközők pókháló vékonyak voltak, Turi nem tudott rendesen megtörülközni velük; most döbbent csak rá, milyen szegény ez az asszony, és elhatározta, anyján keresztül támogatni fogja anyagilag. Bekiabált La Venerának, hogy már fel van öltözve, mire az asszony visszajött a konyhába. Végignézett rajta: – Nem mostál hajat, a fejeden mászkálnak a gyíkok – mondta. A nyers szavakban meleg gyöngédség bujkált, így hát Turi nem sértődött meg. Az asszony, mintha az öreganyja volna, beletúrt a vizes hajába, aztán karon ragadta, és odavitte a mosogatóhoz. Giulianót melegség öntötte el, ahogy az asszony keze a

fejéhez ért. Készségesen a csap alá dugta a fejét; az özvegy vizet eresztett rá, és beszappanozta sárga konyhaszappannal; más nem volt a háznál. Közben a testük, a lábuk összeért, és Turi ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megsimogassa az asszony mellét, lágy hasát. Amikor La Venera végzett a hajmosással, leültette Turit a feketére lakkozott konyhai zsámolyára, s egy foszladozó barna törülközővel szárazra dörgölte a haját. Giuliano haja az inggallérját verdeste. – Olyan vagy, mint valami kéjenc angol lord a moziban – mondta az özvegy. – Levágom a hajadat, de nem a konyhában. Beleszállna a fazekakba, és tönkremenne a vacsorád. Gyere át a szobába! Giulianót mulattatta ez a szigorú hang. Az özvegy megjátszottá a nagynénit, az anyát – nehogy elárulja gyengédebb érzelmeit. Giuliano érezte mögötte a szexualitást, de nem engedett éberségéből. E területen tapasztalatlan volt, és nem akart leszerepelni. Mint a gerillaharcban a hegyekben: addig nem lépett, amíg nem tudta biztosan, hogy ő a nyerő. Most felderítetlen terepre tévedt. Ám az elmúlt év során eleget parancsolt, eleget gyilkolt ahhoz, hogy természetes, kisfiús félelmén nevetni tudjon, az esetleges visszautasítás ne hasson rá bénítóan. S bár szeplőtelen ifjú hírében állt, igenis lejárt a barátaival Palermóba az örömlányokhoz. De ez még azelőtt volt, hogy körözött banditavezér lett volna – egy romantikus hős természetesen sohasem tenne ilyet. La Venera átvezette a kis nappaliba, amely zsúfolásig volt kárpitozott bútorokkal, feketére lakkozott asztalkákkal. Az asztalkákon bekeretezett fényképek álltak: az asszony halott férjét és halott gyermekét ábrázolták, külön-külön vagy együtt. Némelyiken La Venera volt látható, a családjával. A fényképek fekete ovális fakeretbe voltak foglalva, maguk a fotók szépiabarnába játszottak. Giuliano meglepetten nézte, milyen szép volt La Venera fiatalabb korában, amikor boldog volt; főleg amikor csinos, fiatalos ruhákat

viselt. Az egyik fénykép egyedül ábrázolta, sötétvörös ruhában – ez valósággal szíven ütötte Giulianót. Egy pillanatra eszébe jutott az asszony férje: hogy mennyi gaztettet kellett elkövetnie, hogy a felesége így pompázhasson. – Ne nézd ezeket a fényképeket – mondta La Venera szomorú mosollyal. – Akkoriban azt hittem, a világ boldoggá tehet engem. – Giuliano rájött: az asszony nem kis részben azért hívta át, hogy lássa ezeket a fényképeket. Az özvegy előrántott egy ülőkét a szoba sarkából, és Giuliano leült rá. Egy szépen megmunkált, aranyozott bőrládikóból az asszony ollót, borotvát, fésűt vett elő – a ládikót Candeleria hozta egyszer karácsonyra, valamelyik akciójából. Aztán az asszony a hálószobából előhozott egy fehér lepedőt, amelyet ráterített Giuliano vállára. Hozott egy fatányért is, letette maga mellé, az asztalra. Egy dzsip húzott el a ház előtt. – Behozzam a fegyvereidet a konyhából? – kérdezte az özvegy. – Jobban ereznéd magad? Giuliano nyugodtan nézett rá. Háborítatlanul derűsnek látszott. Nem akarta megijeszteni. Mindketten tudták, hogy az elhaladó dzsip tele van csendőrökkel, készen arra, hogy rajtaüssenek Giulianóék házán. De Giuliano tudott két dolgot: egy, hogy ha a csendőrök megpróbálnak behatolni, Pisciotta az embereivel lemészárolja valamennyiüket; kettő, mielőtt kiment a konyhából, úgy tolta el a tűzhelyet, hogy ember nem nyithatja fel a rejtekajtót. Megsimogatta az asszony karját. – Nem kellenek a fegyvereim – mondta –, hacsak nem azt forgatod a fejedben, hogy elvágod a torkomat azzal a borotvával. – Mindketten nevettek. Az özvegy elkezdte vágni Turi Giuliano haját. Lassan, gondosan dolgozott, fürtönként méricskélte, mennyit vágjon le, aztán a levágott hajat a fatányérra tette. Giuliano békésen, mozdulatlanul ült. Az olló csattogásától kábultan meredt a szoba falára. A falakon függő képek La Venera férjét, a nagy

banditát, Candeleriát ábrázolták. Nagynak ugyan csak ebben a porfészekben volt nagy, gondolta Giuliano; ifjúi büszkesége máris versenyre kelt a halott férjjel. Rutillo Candeleria jóképű férfi volt. Magas homlokát hullámos, gondosan nyírt barna haj keretezte; Giuliano kíváncsi lett volna, vajon az övét is a felesége nyírta-e. Dús, kunkori bajusz ékesítette az arcát, ettől idősebbnek látszott, pedig csak harmincöt éves volt, amikor a csendőrök leterítették. Az arcképe most nyájasan, szinte áldón tekintett le az ovális keretből. Csak a szeme s a szája árulkodott vérengző természetéről. De lemondást is sugároztak az arcvonásai, mintha tudta volna, mi lesz a sorsa. Mint mindenkinek, aki kezet emelt a világra, és erőszakkal, gyilkolással ragadta el, amit megkívánt; mint másoknak, akik maguk szabtak törvényt, és aszerint próbálták uralni a társadalmat, végül neki is hirtelen halált kellett halnia. Ahogy a fatányér megtelt fényes, barna hajjal, olyan lett, mint egy puha madárfészek. Giuliano érzete, hogy La Venera combja a hátához simul; a durva pamutruhán is átsugárzott testének melege. Amikor elébe állt, hogy homloka fölött is megnyírja, vigyázott, nehogy Turi lábához érjen, de így le kellett hajolnia, és dús keble szinte a férfi ajkát súrolta; testének tiszta, mégis nehéz illatától Turi arcát olyan forróság öntötte el, mintha tűz mellett állna. Már nem látta a falon a portrékat. La Venera kerek csípője megringott, ahogy egy újabb levágott hajtincset tett a fatányérba. A combja egy pillanatra Giuliano karjához simult; a férfi a vastag fekete ruhán át is érezte, milyen selymes az asszony bőre. Turi megfeszült a széken. Az asszony megint fölébe hajolt, most még közelebb. Hogy türtőztesse magát, nehogy felrántsa a szoknyáját és megmarkolja a combját, Turi tréfásan megkérdezte: – Most Sámson és Delilát játszunk? Az özvegy hátrahőkölt. Giuliano meglepetten látta, hogy könnyek folynak végig az arcán. Gondolkodás nélkül meg-

ragadta, és közelebb húzta magához. Az asszony lassú mozdulattal letette az ezüstollót a fatányért megtöltő barna hajkupacra. Ekkor már Turi a fekete gyászruha alatt motoszkált, szorosan markolta az asszony meleg combját. La Venera lehajolt, száját a férfi szájára tapasztotta, mintha el akarná nyelni. Kezdeti gyengédségét egy pillanat alatt elsöpörte az állati szenvedély, amelyet az asszonyban három éve szított az özvegyi önmegtartóztatás, Turiban pedig annak a fiatalembernek a kéjvágya, aki sohasem ízlelte meg egy asszony szerelmét, mindig csak kurvák pénzen vett testgyakorlása jutott neki. Giuliano egy perc alatt megfeledkezett magáról és a világról. La Venera mámorító teste olyan trópusi hőséget sugárzott, ami a csontjaiba hatolt. Az asszony melle dúsabb volt, mint valaha képzelte; a fekete gyászruha ügyesen álcázta, védte. E két húsfélgömb látványától Giulianónak lüktetni kezdett fejében a vér. Csakhamar a földön találták magukat, szeretkeztek, már miközben hámozták le magukról a ruhát. Az asszony elhaló hangon szólongatta: – Turi, Turi – de Turi nem szólt semmit. Beleveszett az özvegy illatába, melegébe, dús idomaiba. Amikor végeztek, az asszony átvezette Giulianót a hálószobába, és ott megint szeretkeztek. Turi szinte hinni sem akarta, micsoda gyönyörűségét leli az aszszony testében, kissé még zavarodott is volt, amiért ilyen könnyen lépre ment, csak az vigasztalta, hogy az özvegy még teljesebben átadta magát. Amikor Turi elaludt, az asszony sokáig mereven nézte az arcát. Emlékezetébe véste a vonásait, attól félve, hogy többé nem látja életben. Emlékezett ugyanis az utolsó éjszakára, amelyet a férjével töltött: szeretkezés után hátat fordított neki, és álomba zuhant; és azóta is képtelen volt emlékezetébe idézni azt az édesen megbékült kifejezést, amely mindenkinek kiül az arcára a szeretkezés után. Azért fordított hátat a férjének, mert nem tudta elviselni a félős idegességét, a ret-

tegését, hogy csapdába eshet, amiért elaludni sem tudott soha; az összerezzenését, ha ő kikelt az ágyból főzni vagy valamilyen házimunkát elvégezni. Most csodálta Giuliano nyugalmát; szerette érte. Szerette, mert – a férjével ellentétben – ő nem hurcolta a fegyvereit az ágyba, nem hagyta abba a szeretkezést, hogy a lopakodó ellenség neszezését fülelje, nem dohányzott, nem ivott, nem zúdította rá a félelmeit. Kedvesen szólt hozzá, de félelem nélkül, semmi mással nem törődve élte ki a szenvedélyét. La Venera egy hang nélkül kelt ki az ágyból; a férfi meg se rezzent. Az asszony várt egy pillanatig, aztán kiment a konyhába, hogy megfőzze neki, amit a legjobban tudott. Amikor Giuliano reggel elment, magabiztosan lépett ki az utcai kapun, de a zekéje alatt ott lapultak a fegyverei. Megmondta La Venerának, hogy nem búcsúzik el édesanyjától, s kérte, hogy szóljon be helyette, mondja meg, hogy nincs semmi baja. Az asszonyt megrémítette ez a vakmerőség, nem tudta, hogy Giulianónak kisebbfajta hadserege van a városban, nem vette észre, hogy percekig nyitva tartotta az ajtót, mielőtt kilépett: ezzel jelt adott Pisciottának, aki végzett volna minden arra járó csendőrrel. Giuliano meghatódott az asszony félénk búcsúcsókjától s a kérdéstől: – Mikor jössz legközelebb? – Ha legközelebb lejövök anyámhoz, utána eljövök hozzád is – felelte. – A hegyekben minden éjjel rólad fogok álmodni. – E szavaktól az asszonyt túláradó öröm töltötte el, úgy érezte, boldoggá tette Giulianót. Az özvegy délig várt, csak akkor ment át Giuliano anyjához. Maria Lombardónak csak rá kellett néznie, hogy tudja, mi történt. La Venera tíz évet fiatalodott. Sötétbarna szemében táncot jártak a fekete pontocskák, arca pirospozsgás volt, és csaknem négy év óta most először nem fekete ruhát viselt. Fodros, bársonyszalagos ruha volt rajta: az a lány ölt ilyet, aki a kedvesének az édesanyjához megy. Maria Lombardót hála töltötte el barátnője iránt, amiért ilyen hűsé-

ges és bátor volt; és nem csekély elégedettség, amiért a tervei így beváltak. Remek megoldást talált a fiának: egy olyan asszonyt, aki sohasem árulja be, aki sohasem tarthat igényt rá. Teljes szívvel szerette a fiát, de nem érzett féltékenységet. Legföljebb akkor, amikor La Venera elmesélte, hogy készítette el konyhája büszkeségét, a nyúlhússal töltött, sajtos-borsos sült tésztát, amiből Turi – esküdözve, hogy soha életében nem evett ennél finomabbat – annyit falt be, hogy öt embernek is elég lett volna.

15. fejezet

Szicíliában az emberek ugyanolyan vérszomjas lelkesedéssel gyilkolták egymást, mint a spanyolok a bikákat; de Corleone városka lakóinak gyilkos tébolya még ezen a földön is elborzasztott mindenkit. Viszálykodó családok egyetlen olajfa miatt irtották egymást; halállal végződhetett a szomszédok közti perpatvar, hogy ki fogyasztott több vizet a közös kútból; de még a szerelem is lehetett halálos – mármint ha egy férfi tisztességtelen pillantást vetett valakinek a feleségére vagy lányára. Még a hidegfejű barátok barátait is hatalmába kerítette ez a téboly: különböző csoportjaik közt gyilkos háborúk dúltak Corleonéban, amíg Don Croce össze nem békítette őket. Ebben a városban érdemelte ki Stefano Andolini a Fra Diavolo csúfnevet. Don Croce őt hívatta magához Corleonéból, és látta el utasításokkal. Azt a feladatot kapta, hogy csatlakozzék Giuliano bandájához, férkőzzék a bizalmukba. Mindaddig maradjon velük, amíg Don Crocétól új parancsot nem kap. Addig is küldjön hírt, milyen erős valójában Giuliano bandája, mennyire hű Giulianóhoz Passatempo és Terranova. Pisciotta hűségéhez nem férhet kétség, neki csak a gyengéit kellett kifigyelni. Mindez arra szolgált, hogy Andolini adandó alkalommal megölje Giulianót. Andolini nem félt a nagy Giulianótól. Stefano Andolininek vörös volt a haja, s mivel ez a hajszín Szicíliában igencsak ritka, titokban úgy vélte, ő másban is kivétel: az erkölcsi szabályok sem vonatkoznak rá. S mint ahogy a megszállott szerencsejátékos hiszi, hogy az ő rendszerével nem lehet veszíteni, Stefano Andolini olyan agyafúrtnak hitte magát, akinek senki nem járhat túl az eszén.

Maga mellé vett két fiatal picciottut: ők még csak inasként tanulták a gyilkolás mesterségét, a maffiába se vették még fel őket, csak reménykedtek e megtiszteltetésben. Arrafelé indultak a hegyekbe, amerre Giuliano táborhelyét sejtették; hátizsákkal, luparával felszerelkezve addig mentek, míg össze nem akadtak egy Pisciotta vezette járőrrel. Pisciotta fapofával hallgatta végig Stefano Andolini meséjét. Andolini azt mondta, keresik a csendőrök és a rendőrök, mert Corleonéban megölt egy szocialista agitátort. Ez színigaz is volt. Épp csak azt hallgatta el, hogy a rendőrségnek meg a csendőrségnek nincsenek bizonyítékai, és csupán azért keresik, mert ki akarják hallgatni. És – Don Croce befolyásának köszönhetően – ez a kihallgatás is inkább nyájas hangulatú lenne, mint zord. A két picciotturól Andolini azt mondta Pisciottának, hogy őket mint a bűntársait keresi a rendőrség. Ez is igaz volt. De ahogy mondta a történetet, Stefano Andolini egyre kellemetlenebbül érezte magát. Pisciotta olyan arckifejezéssel hallgatta, mintha már ismerné, vagy sokat hallott volna róla. Andolini azt mondta, azért jött, mert reméli, csatlakozhat Giuliano bandájához. Végül kijátszotta az aduját. Magát Giuliano apját nevezte meg ajánlójaként. Ő, Stefano Andolini, ugyanis az Amerikában élő nagy Don Vito Corleone unokatestvére. Pisciotta bólintott. Andolini folytatta. Don Vito Corleone Andoliniként látta meg a napvilágot Corleonéban. Apját megölték, rá is vadásztak; szinte még gyerekfejjel kimenekült Amerikába, ahol ő lett a nagy Keresztapa. Amikor visszajött Szicíliába, hogy bosszút álljon apja gyilkosain, Stefano Andolini volt az egyik picciottuja. Utána Andolini meglátogatta a Dont Amerikában, hogy megkapja a jutalmát. Ott találkozott Giuliano apjával, aki kőművesként a Don új, Long Island-i házát építette. Összebarátkoztak, így most, mielőtt feljött a hegyekbe, Andolini betért Monteleprébe, hogy az idősebb Salvatore Giuliano áldását kérje.

E történet hallatán Pisciotta elkomorult. Nem volt bizalomkeltő neki ez az ember, a vörös hajával, a gyilkos képével. A vörös haja után magában nyomban elkeresztelte Malpelónak, „rossz szőrűnek‖, ahogy Szicíliában a vörös hajúakat nevezik. A Malpelóval levő két picciottu sem tetszett neki. – Elvezetlek benneteket Giulianóhoz – mondta Pisciotta –, de a luparát tartsátok a vállatokra szíjazva, amíg nem szól hozzátok. Engedély nélkül le ne vegyétek! Stefano Andolini elvigyorodott, és behízelgően így szólt: – Megismertelek ám, Aspanu. Bízom benned. Vedd el a luparámat, az embereid meg a picciottuk fegyverét. Ha beszélünk Giulianóval, utána biztosan visszakapjuk. – Nem vagyunk mi málhás öszvérek, hogy helyettetek cipeljük a fegyvereiteket – mondta Pisciotta. – Hozzátok csak magatok! – Ezzel előrement, hogy a hegyeken át elvezesse őket Giuliano rejtekhelyére, a Montelepre fölé magasodó szikla peremére. Több mint ötven bandatag nyüzsgött a sziklán: fegyvert tisztogattak, javítgatták a felszerelésüket. Giuliano az asztalnál ült, és távcsővel fürkészte a vidéket. Mielőtt a jövevényeket elébe vezették volna, Pisciotta röviden elmondta, mit tudott meg tőlük. Végül hozzátette: – Turi, az a gyanúm, hogy a tag könnyen énekel. – Itáliában arra mondják, hogy „énekel‖, aki hatósági besúgó. – És az az érzésed, hogy már láttad valahol? – kérdezte Giuliano. – Vagy hallottam róla – felelte Pisciotta. – Valahogy ismerős, márpedig a vörös haj ritka. Emlékeznem kellene rá. – La Venerától hallottál róla – mondta nyugodtan Giuliano. – Malpelo néven emlegette: nem tudta, hogy Andolininek hívják. Nekem is beszélt róla. Hozzácsapódott a férje bandájához. Rá egy hónapra a férjét tőrbe csalták és megölték a csendőrök. La Venerának is gyanús volt. Azt mondta, csupa apróság miatt, de gyanús volt.

Silvestro jött oda hozzájuk. – Ne bízzatok ebben a vörösben – mondta. – Láttam a palermói csendőrlaktanyában, magánlátogatásokra járt a parancsnokhoz. – Menjetek le Monteleprébe, és hozzátok fel apámat – mondta Giuliano. – Addig tartsátok őket szemmel. Pisciotta leküldte Terranovát Giuliano apjáért, aztán odament a földön ülő három férfihoz. Lehajolt, és elvette Stefano Andolini fegyverét. A banda tagjai úgy vették körül a három embert, mint farkasfalka a nem várt prédát. – Ugye nem baj, ha leveszem a válladról ezt a terhet? – kérdezte vigyorogva Pisciotta. Stefano Andolini egy pillanatra meghökkent, eltorzult az arca. Aztán megvonta a vállát. Pisciotta odadobta a luparát az egyik emberének. Várt néhány pillanatig, hogy az emberei felkészüljenek. Aztán Andolini két picciottujának a luparájáért nyúlt. Az egyik inkább félelemből, mintsem rosszakaratból, ellökte Pisciotta kezét, s a vadászpuskájához kapott. Rá egy pillanatra, oly gyorsan, ahogy a kígyó löki ki a méregfogát, kés villant Pisciotta kezében. Előrevetődött, s a kés átvágta a picciottu torkát. Vörös vér szökött a tiszta hegyi levegőbe, s a picciottu az oldalára fordult. Pisciotta átvetette rajta a lábát, lehajolt, s egy gyors vágással befejezte a munkát. Majd pár mozdulattal belerúgta a hullát egy vízmosásba. Giuliano bandájának többi tagja is talpra ugrott és fegyvert ragadott. A földön ülő Andolini feltette a kezét, s kegyelemért könyörögve nézett körül. De a másik picciottu a fegyvere után kapott. A mögötte álló Passatempo széles vigyorral eresztette a pisztolytárát a fejébe. A lövések csak úgy visszhangoztak a hegyekben. Mindenki megdöbbent. Andolini elsápadt, reszketett félelmében; Passatempo a pisztolyát markolta. Giuliano törte meg a csendet: – Tüntessétek el a hullákat, a Malpelót meg kötözzétek egy fához, amíg apám megérkezik! A hullákat gyékénybe göngyölve egy mély szakadékhoz vitték. Ledobták őket, utánuk pedig köveket hajigáltak, hogy

– a régi babona szerint – ne tudjon felszállni a bűz. Passatempónak való feladat volt ez: ő az eltemetés előtt mindig kifosztotta a hullákat. Giulianónak szüntelenül el kellett fojtania Passatempo iránti undorát. Nem volt annyi józan érv, amennyivel lovagot lehetett volna faragni ebből a vadállatból. Majdnem hét óra múlva, amikor már esteledett, Giuliano apja végre megérkezett a táborba. Stefano Andolinit eloldozták a fától, s bevitték a petróleumlámpákkal megvilágított barlangba. Giuliano apja dühös lett, amikor látta, milyen állapotban van Andolini. – Ez az ember a barátom! – rivallt rá a fiára. – Együtt dolgoztunk a Keresztapánál Amerikában. Én mondtam neki, hogy jöjjön csak, álljon közétek, jó dolga lesz. Kezet fogott Andolinivel: – Bocsáss meg! A fiam biztosan félreértett valamit, vagy valami mendemondát hallott rólad. – Zavartan elhallgatott. Rosszulesett neki, hogy régi barátját rettegni látja. Andolini ugyanis alig állt a lábán. Andolini biztosra vette, hogy meg fogják ölni. Hogy most csak komédiáznak vele. Belesajdult a tarkója, úgy megfeszültek az izmai, várva a gyilkos golyókat. Sírni tudott volna, amiért könnyelműen lebecsülte Giulianót. A két picciottu villámgyors elintézésétől döbbent rémületbe zuhant. Az idősebb Giuliano megérezte, hogy barátját halálos veszély fenyegeti a fia részéről. – Turi – mondta –, ugye nem sokszor kértelek, hogy tegyél meg valamit a kedvemért? Ha valami bajod van ezzel az emberrel – bocsáss meg neki, és engedd el. Jó volt hozzám Amerikában, neked is ajándékot küldött a keresztelődre. Én bízom benne, és nagyra tartom a barátságát. – Most, hogy igazoltad, szívesen látott vendégként fogunk bánni vele – mondta Giuliano. – Ha itt akar maradni, mint a banda tagja, örömmel fogadjuk. Giuliano apját lóháton vitték vissza Monteleprébe, hogy

a saját ágyában alhasson. Amikor elment, Giuliano négyszemközt beszélt Stefano Andolinivel. – Tudok rólad és Candeleriáról – mondta. – Don Croce besúgója voltál, amikor csatlakoztál Candeleria bandájához. Rá egy hónappal Candeleria meghalt. Az özvegye emlékszik rád. Abból, amit elmondott, nem volt nehéz rájönnöm, mi történt. Mi, szicíliaiak, egykettőre összerakjuk a sötét ügyek részleteit. Bandák tűnnek el. A hatóságok bámulatosan okosak lettek. Én ülök itt a hegyen, és egész nap töröm a fejem. Azon, hogy a palermói hatóságok okosabbak, mint valaha. Aztán megtudom, hogy a római igazságügy-miniszter és Don Croce összejátszik. Azt pedig te is tudod, én is tudom, hogy ész dolgában Don Croce kettőt is kitesz. Vagyis akkor Don Croce söpri félre ezeket a banditákat, Róma kedvéért. Erre azt gondolom, hogy nemsokára hozzám is beállítanak Don Croce kémjei. Várok, várok, és nem értem, miért halogatja ilyen sokáig a Don. Mert hát, szerénytelenség nélkül, mégis én lennék a legnagyobb fogás. Ma aztán nézelődöm a távcsövön át, és meglátlak benneteket, Na, mondom magamban, itt a Malpelo. Állok elébe. Egy szó, mint száz: végeznem kell veled. Apámnak nem akarok keserűséget okozni, úgyhogy nyomtalanul fogsz eltűnni. Stefano Andolini felháborodása egy pillanatra elnyomta a félelmét. – Becsapnád a tulajdon apádat? – kiáltotta. – így viselkedik egy szicíliai az édesapjával?! – Kiköpött a földre. – Hát akkor ölj meg, hogy az ördög vigyen el! Pisciotta, Terranova és Passatempo is megdöbbent. Igaz, ami igaz, Giuliano már nemegyszer megdöbbentette őket. Ő, aki olyan fontosnak tartotta a becsületet, az adott szó megtartását, aki mindig azt hajtogatta, hogy igazságosnak kell lenni mindenkivel, néha hirtelen olyasmire ragadtatta magát, amit ők hitványságnak tartottak. Nem mintha kifogásuk lett volna az ellen, hogy megöljék Andolinit – felőlük veszhet akár száz vagy ezer Andolini is. Azt azonban megbocsáthatatlannak tartották, hogy Giuliano megszegi az apjának adott

szavát, becsapja az apját. Egyedül Silvestro tizedes látszott megértőnek: – Nem teheti kockára valamennyiünk életét, csak mert az apja lágyszívű – mondta. – Békélj meg Istennel – szólt Giuliano nyugodtan Andolinihez. Odaintette Passatempót: – Öt percet kapsz. Andolini vörös haja szó szerint az égnek állt. Lázas izgalommal könyörgött: – Mielőtt megölnél, beszélj Manfredi apát úrral! Giuliano értetlenül bámult rá, mire a vörös hajúból ömleni kezdett a szó: – Egyszer azt mondtad az apát úrnak, hogy a lekötelezettje vagy. Hogy bármit kérhet tőled. – Giuliano jól emlékezett az ígéretére. Csak azt nem értette, honnan tudhat erről Andolini. Andolini folytatta: – Menjünk el hozzá, ő kérni fogja, hogy hagyj életben! – Turi, egy napba telik, amíg küldöncöt menesztünk, és az meghozza a választ – mondta bosszúsan Pisciotta. – Különben is: többet számít neked az apát szava, mint a tulajdon édesapádé? Giuliano megint meghökkentette őket. – Kötözzétek öszsze a kezét, a lábára is tegyetek kötelet, hogy járni tudjon, de futni ne. Tízfős kíséretet akarok. Elviszem a monostorba, és ha az apát úr nem kéri, hogy hagyjam életben, mindjárt fel is veheti az utolsó kenetet. Végzek vele, és ott hagyom a holttestét a barátoknak, hogy temessék el. Giuliano az embereivel napkeltekor érkezett a monostor kapujához, amikor a barátok dolgozni indultak a földekre. Turi Giuliano mosolyogva nézte őket. Még csak két éve volna, hogy ő is kijárt velük a földekre, barna csuhában, viseltes amerikai puhakalappal a fején? Emlékezett, milyen jót mulatott ezen akkor. Ki gondolta volna akkoriban, milyen vérengzéseket fog véghezvinni? Visszavágyta azokat a hajdani békés napokat, a mezei munkát. Maga az apát úr sietett az üdvözlésére. A magas, fekete reverendás alak elbizonytalanodott, amikor meglátta a fog-

lyot, aztán kitárta a karját. Stefano Andolini az öregember karjába borult, jobbról-balról arcon csókolta, és ezt hadarta: – Tisztelendő atyám, ezek meg akarnak ölni, csak atyám menthet meg! Az apát rábólintott. Kitárta a karját Giuliano felé, aki hozzálépett, és megölelte. Giuliano már értett mindent. Az a nyomatékkal mondott „atyám‖ nem úgy hangzott, mint amikor a hivő ember megszólítja a lelkiatyját, hanem mint amikor a fiú szól a szülőjéhez. – Kérlek, hagyd meg az életét – mondta az apát. – Az én kedvemért. Giuliano leoldozta Andolini kötelékeit. – Átadom önnek, atyám – mondta. Andolini a földre rogyott. Ahogy elszállt belőle a félelem, az ereje is elhagyta. A roskatag apát segítette talpra. Így szólt Giulianóhoz: – Gyertek be a refektóriumba! Adatok enni az embereidnek, mi hárman pedig megbeszélhetjük, mitévők legyünk. – Majd Andolinihez fordult: – Kedves fiam, még nem múlt el a veszély. Mit gondol majd Don Croce, ha megtudja ezt? Ki kell fundálnunk valamit, különben véged. Az apátnak volt egy saját kis kávézószobája, ahol kényelmesen leülhettek hármasban. A két vendégnek sajtot és kenyeret hoztak. Az apát szomorú mosollyal fordult Giulianóhoz. – Számos bűnöm egyike. Igen, én nemzettem, még fiatal koromban. Jaj, senki se tudja, miféle kísértéseknek van kitéve egy plébános Szicíliában. Nem tudtam ellenállni nekik. A botrányt eltussolták, a fiú anyját elvette egy Andolini nevű illető. Jókora summát kapott, és így még az egyházi ranglétrán is feljebb juthattam. De a sors iróniájával senki sem számolhat előre. A fiam gyilkos lett. Nekem pedig még ezt a keresztet is hordoznom kell, a saját számos bűnöm terhén kívül.

Az apát hangja megváltozott, amikor Andolinihez szólt: – Jól figyelj rám, fiam! Most másodszor köszönheted nekem az életedet. Tudd, kinek tartozol hűséggel elsősorban! Mostantól Giulianónak. A Donhoz nem mehetsz vissza. Az első kérdése az lenne: miért hagyott téged életben Giuliano, ha az embereidet megölte. Árulásra gyanakodna, s az a halálod lenne. Mindent meg kell vallanod a Donnak, utána pedig megkéred, hadd maradhass Giuliano bandájában. Azt mondod, majd ellátod hírekkel, összekötő leszel a barátok barátai és Giuliano hadserege között. Magam is elmegyek a Donhoz, elmondom neki, milyen előnyökkel járna ez. Azt is elmondom, hogy hűséges leszel Giulianóhoz, de nem az ő rovására. Azt fogja hinni, előbb-utóbb elárulod ezt az embert, aki megkímélte az életedet. De én mondom neked: ha nem maradsz hű Giulianóhoz, végérvényesen kiátkozlak. Apád átkával fognak eltemetni. Ismét Giulianóhoz fordult. – Még egy szívességet kérek tőled, kedves Turi Giulianóm. Vedd be a fiamat a bandádba! Harcolni fog érted, teljesíteni fogja a parancsaidat, és esküszöm, hogy hű lesz hozzád. Giuliano alaposan fontolóra vette. Biztos volt abban, hogy idővel elnyerheti Andolini szeretetét, azt pedig látta, hogy a férfi mennyire imádja az apját, így hát kevés az esélye, hogy elárulja, s az is kivédhető. Stefano Andolini értékes alvezére lehet a banda hadműveleteiben, de még értékesebb mint hírszolgáltató Don Croce birodalmáról. – Na és mit fog mondani Don Crocénak? – kérdezte Giuliano. Az apát nem felelt rögtön. – Beszélni fogok a Donnal. Tudom, hogyan hassak rá. Aztán majd meglátjuk. No, felveszed a fiamat a bandádba? – Fel. Mert esküt tettem önnek, atyám – felelte Giuliano. – De ha elárul, akárhogy imádkozik érte: rövid úton a pokolra küldöm. Stefano Andolini bizalmatlan világban élt; talán ezért is

dermedt rá az évek során a gyilkos arckifejezés. Tudta, hogy az elkövetkezendő években kötéltáncos lesz, aki állandóan élet és halál között táncol. Nem volt más választása. Csak az vigasztalta, hogy a Giuliano egyéniségéből áradó könyörületesség megmentette az életét. De nem ringatta magát ábrándokban. Turi Giuliano volt az egyetlen ember, aki valaha is megfélemlítette. Attól a naptól fogva Stefano Andolini Giuliano bandájának tagja volt. S az elkövetkezendő években oly hírhedt lett véreskezűségéről és vallásos kegyességéről, hogy csúfneve, a Fra Diavolo, ismertté vált egész Szicíliában. Kegyes hírének az volt az alapja, hogy minden vasárnap misére járt. Rendszerint Villabatéban, ahol Beniamino atya volt a plébános. A gyóntatószékben pedig megvallotta Giuliano bandájának titkait, hogy eljussanak Don Croce fülébe. Kivéve azokat a titkokat, amelyekre Giuliano hallgatást parancsolt.

I. könyv

Michael Corleone 1950

16. fejezet

A Fiat megkerülte Trapani városát, és a tengerparti úton futott tovább. Michael Corleone és Stefano Andolini egy villa elé érkezett. Szokatlanul nagy villa volt, valójában három különálló ház. Fal vette körül, melyen csak a tenger felől volt nyílás. A villa kapuját két férfi őrizte; a falon belül Michael meglátott egy nagy, kövér embert, akinek ruhája kirítt a szicíliai környezetből: sportzakó, flanelnadrág, kihajtott nyakú kötött pólóing. Míg a kapunyitásra vártak, a kövér ember húsos arca mosolyra derült, és Michael meglepetten ismerte föl Peter Clemenzát. Michael Corleone apjának, odaát Amerikában, Clemenza volt a jobbkeze. Ugyan mi szél hozta ide? Utoljára azon a végzetes éjszakán látta, amikor megkapta tőle a pisztolyt, amellyel nem sokkal később agyonlőtte a rendőrkapitányt meg Solozzót, a törököt. Élénken emlékezett arra a két év előtti pillanatra: szánalom és szomorúság ült akkor Clemenza szemében. Most szemlátomást azt sem tudta, mit csináljon örömében Michael láttán. Kirántotta a parányi Fiatból, és alaposan megropogtatta a bordáit. – Michael, de jó, hogy újra látlak! Évek óta várom az alkalmat, hogy elmondhassam, milyen büszke vagyok rád. Micsoda pompás munkát végeztél. És most, íme, vége megpróbáltatásaidnak. Egy héten belül együtt lesz a család, és nagy-nagy ünnepet tartunk. Mindenki téged vár, Mikey. – Szeretettel tekintett Michael arcába, miközben még egyre ölelte két hatalmas karjával, és fölmérte, mit fejlődött. Ez a fiatalember immár nem az ifjú háborús hős. A Szicíliában töltött évei alatt férfivá érett.

Azaz: nem nyitott könyv immár az arca, hanem büszke és zárkózott, mint egy született szicíliaié. Kész arra, hogy elfoglalja méltó helyét a családban. Michael is örült, hogy újra látja Clemenza súlyos alakját, elnagyolt vonású, széles ábrázatát. A családja felől kérdezősködött. Apja kiheverte ugyan az ellene elkövetett merényletet, de egészsége már nem a régi. Clemenza gyászosan csóválgatta a fejét. – Senki emberfiának nem tesz jót, ha átlyuggatják a bőrét. Még ha fölépül is. De hát nem először lövik meg apádat. Erős, mint a bivaly. Rendbe fog jönni, meglásd. Hanem az, hogy Sonnyt megölték, az tett be neki igazán. Na és anyádnak. Brutális gyilkosság volt, Mikey… darabokra szaggatták a géppisztolysorozatok. Kár volt azt tenni. Ilyenhez senkinek nincs joga. Bosszúból tették, hát persze. Na de nekünk is megvannak a terveink. Apád majd elmondja otthon. Mindenki boldog, hogy visszatérsz. Stefano Andolini biccentett Clemenzának; látszott, ismerik egymást. Kezet fogott Michaellal, s kijelentette, mennie kell, dolga van Monteleprében. Búcsúzóban így szólt: – Bármit hallasz is majd, ne feledd, hogy mindig hű maradtam Turi Giulianóhoz, s hogy ő is mindvégig megbízott bennem. Ha ne adj' isten elárulják, nem én leszek az. – Akadozott a szava nagy őszinteségében. – És téged sem foglak elárulni. Michael hitt neki. – Ugyan már, pihenj egyet, egyéligyál velünk! Stefano Andolini megrázta a fejét. Beült Fiatjába, kihajtott, és a kapu zajosan becsukódott utána. Clemenza a főépülethez vezette Michaelt. A falat és a fallal nem védett tengerparti részt fegyveres őrök vigyázták. Kis móló nyújtózott Afrika távoli partja felé, hozzákötve egy csinos motorcsónak, melyen az olasz trikolórt lengette a szél. A villában két vénasszony, talpig feketében, világos szín egy folt se rajtuk, bőrüket sötétre cserzette a nap, fejükön fekete kendő. Clemenza megkérte őket, vinnének be egy tál

gyümölcsöt Michael hálószobájába. A háló terasza a kék Földközi-tengerre nézett, melyet most a közepén mintha kettészelt volna a még alacsonyan álló nap reggeli aranyhídja. A látóhatáron, mint megannyi nagy labda, kék és vörös vitorlájú halászhajók bukdácsoltak. A teraszon kis asztal, nehéz sötétbarna abrosszal leterítve, körötte, széken ülve, két férfi. Kávéskanna meg egy kancsó vörösbor állt közöttük. – Fáradtnak látszol – szólt Clemenza. – Aludj egyet, aztán mindent elmondok töviről hegyire. – Nem lenne rossz pihenni egyet – felelt Michael. – Hanem előbb hadd hallom, jól van-e anyám. – Jól bizony. Alig várja, hogy otthon légy végre. Nem okozhatunk csalódást neki, sok lenne azok után, ami Sonny fiával történt. Michael még egyszer rákérdezett: – És apám teljesen fölépült? Clemenza nevetett, nem éppen kellemesen. – Mi az hogy! Hamarosan az Öt Család is megtudja, milyen pompásan fölépült. Apád csak arra vár, hogy hazaérj, Mike. Nagy tervei vannak veled. Őt sem szabad cserbenhagynunk. Úgyhogy Giuliano miatt ne legyen gondod: ha előkerül, magunkkal visszük, és kész. Ha tovább marháskodik, itt hagyjuk. – Apám rendelte így? – kérdezte Michael. – Légifutár érkezik naponta Tuniszba. Átjárok motorcsónakkal, és rendszeresen beszélek vele. Ezt a parancsot tegnap kaptam. Eleinte úgy volt, hogy Don Croce fog segíteni, apád legalábbis ezt mondta, mikor elindultam az Államokból. De tudod-e, mi történt tegnap Palermóban? Alighogy elmentél onnan? Valaki ki akarta nyírni Crocét. Átmásztak a kertfalon, és négy testőrét megölték. Croce megúszta. Na, mit szólsz? – Jézus – szólt Michael. Emlékezett, milyen elővigyázatossági intézkedéseket tett Don Croce a szálloda körül.

– Szerintem a barátunk, Giuliano volt az. Remélem, te meg apám tudjátok, mit tesztek. Olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok már gondolkozni. Clemenza fölállt, és megveregette a vállát. – Jó pihenést, Mikey. Ha fölébredsz, bemutatlak a fivéremnek. Nagy ember, mint apád, éppolyan dörzsölt, éppolyan kemény, és ezen a vidéken ő az úr, mondjon bármit is Croce. Michael levetkőzött, és ágyba bújt. Nem aludt már vagy harminc órája, az agya mégis tovább zakatolt, és nem hagyta elaludni. Érezte a délelőtti nap hevét, hiába csukta be a nehéz zsalukat. Nyomasztó virág- és citromillat lengte körül. Egyre az elmúlt napok eseményei motoszkáltak a fejében. Hogyan lehet, hogy Pisciotta és Andolini szabadon jár-kel? Miért döntött úgy Giuliano – láthatóan a lehető legrosszabb pillanatban –, hogy Don Crocét ellenségének fogja tekinteni? Szicíliai ember ilyen goromba hibát nem követ el. Végtére, hét évig a társadalom számkivetettjeként élt a hegyekben. Ami sok, az sok. Bizonyára tisztességesebb életre vágyik már – ha nem is itt, de, mondjuk, Amerikában. Nyilvánvaló, hogy ilyen tervei vannak, másként a kedvesét, állapotosan, nem küldené előre Amerikába. Megvilágosodásként hasított belé a gondolat, amely mindeme kérdésekre megadja a választ: Giuliano még egy utolsó összecsapásra készül. Itt, a szülőföldjén nem fél a haláltól. Itt nyilván olyan konspirációk és tervek vannak, amelyeknek ki kell futniok a végkifejletig, és amelyekről neki. Michaelnek fogalma sem lehet, nagyon körültekintőnek kell tehát lennie. Michael Corleone ugyanis nem Szicíliában akart meghalni. Ő ezt a mítoszt nem vallotta magáénak. Michael fölébredt a tágas hálóban, és a zsalut kihajtotta a délelőtti fényben fürdő fehér balkonra. A balkon alatt a Földközi-tenger nyújtózott mélykék szőnyeg gyanánt a látóhatárig. Bíbor foltok, vitorlák tarkázták a vizet, és a vitorlák alatt halászemberek távolodtak a horizont felé. Michael el-

nézte őket néhány percig; elkápráztatta a tenger szépsége meg Erice fölséges szirtjei az északi partszakaszon. Masszív, rusztikus bútorok a szobában. Az asztalon kék zománc mosdótál egy korsó vízzel. A szék hátán durva barna törülköző. A falakon szentek és a Szűzanya, ölében a gyermek Jézus. Michael arcot mosott, és kiment a szobából. A lépcső alján már várta Peter Clemenza. – Ohó, Mikey, mindjárt másképp festesz – mondta. – Most egy jó reggeli, hogy visszanyerd az erődet, és akkor aztán a tárgyra térhetünk. – Átvezette Michaelt a konyhába, leültek egy hosszú faasztal mellé. Mintegy varázsütésre, megjelent a tűzhelynél egy öregasszony, kitöltött két csésze feketét, és fölszolgálta. Aztán, éppolyan boszorkányosan, térült-fordult, és már elébük is tette a kolbászos rántottát. A sütőből előkerült egy kerek, barna héjú kenyér. És akkor, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a konyhából nyíló szobában. Michael köszönetét mintha meg se hallotta volna. Akkor egy férfi lépett a konyhába. Idősebb volt, mint Clemenza, de olyannyira hasonlított rá, hogy Michael kitalálta: csak Don Domenico Clemenza lehet az, Peter Clemenza bátyja. Don Domenico öltözéke merőben elütött az öccséétől. Fekete bársonynadrág, szára szívós barna csizmába gyömöszölve. Fehér selyeming fodros ujjal és hosszú fekete mellény. A fején kurta ellenzőjű sapka. Korbácsát, mikor belépett, a sarokba dobta. Michael fölállt, hogy üdvözölje, és Don Domenico Clemenza barátilag keblére ölelte. Odaült hozzájuk az asztalhoz. Természetes méltóság és fensőség áradt belőle; Michaelt az apjára emlékeztette, annál is inkább, mert apját is ugyanaz az ómódi udvariasság jellemezte. Peter Clemenza szemlátomást igencsak nagy tiszteletben tartotta bátyját, az meg azzal a jóindulatú elnézéssel kezelte, ahogy a szeleburdi fiatalabb testvéreket szokás. A megfigyelés meglepte és elgyönyörködtette Michaelt. Peter Clemenza az öreg Corleone legbizalmasabb és legveszedel-

mesebb cápája volt Amerikában. Don Domenico komolyan szólt, de szemében csipetnyi derű villant: – Michael, őszinte örömömre szolgál, egyszersmind megtiszteltetés számomra, hogy apád, Don Corleone, a gondjaimba ajánlott. Ki is használom rögtön az alkalmat, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Mondd csak, ez a semmirekellő öcsém, ez tényleg olyan nagyágyú Amerikában, mint aminek mondja magát? Olyan magasra kapaszkodott volna ez a kétbalkezes, aki idehaza egy disznót sem tudott tisztességesen leszúrni? Való igaz, hogy Don Corleone megtette a jobbkezévé? Aszondja, száz embernek dirigál. Hogy higgyem én ezt el? – De miközben ezt mondta, szeretettel veregette az öccse vállát. – Igaz az utolsó szóig – mondta Michael. – Apám mindig azt mondja, ha az ön öccse nem lenne, akkor ő maga is olívaolajjal kereskedne. Nevettek. Peter Clemenza így szólt: – Börtönben tölthettem volna az egész életem, ha Don Corleone meg nem tanít, hogy fegyver helyett inkább az eszemet használjam. Don Domenico sóhajtott. – Én csak egy szegény gazdálkodó vagyok. Igaz, a szomszédok ügyes-bajos dolgaikban hozzám jönnek tanácsért: itt, Trapaniban fontos embernek számítok. Úgy hívnak, hogy a „a Hűtlen‖, amiért nem úgy táncolok, ahogy Don Croce fütyül. Lehet, hogy oktalanul cselekszem, lehet, hogy a Keresztapa megtalálná a módját, hogy szót értsen Don Crocéval. Számomra ez lehetetlen. Hűtlen, hm. Meglehet, hogy az vagyok, de csak azokhoz, akik elkótyavetyélték a tisztességüket. Don Croce információkat árul a kormánynak, és az én szememben ez becstelenség. Hogy miféle emelkedett okokból csinálja, az engem csöppet sem érdekel. Járt utat járatlanért el ne hagyj, ahogy a szólás tartja, Michael. Meg fogod látni te is, ha eltöltesz itt néhány napot. – Eltöltők néhányat, örömmel – válaszolt udvariasan Michael. – És hadd köszönjem meg a segítségét.

– Mennem kell, rengeteg dolgom van – mondta Don Domenico. – Ha bármire szükséged van, fiam, csak üzenj. – Fölkapta korbácsát, és távozott. Akkor így szólt Peter Clemenza: – Michael, az apád megígérte, hogy kisegíti Turi Giulianót az országból. Barátságból teszi, meg azért, mert tiszteli Giuliano apját. De első a biztonság. A te biztonságod. Apádnak a mai napig vannak itt ellenségei. Giuliano egy hetet kapott, hogy ha akar, itt találkozhat veled. Ha addig nem kerül elő, indulnod kell, vissza, az Egyesült Államokba, nélküle. Ezt az utasítást kaptam. Különrepülőgép vár ránk Afrikában, azzal bármikor, huss, hazarepülhetünk. Csak szólnod kell, hogy rajta! – Pisciotta azt mondta – szólt Michael –, hogy egykettőre idehozza nekünk Giulianót. Clemenza elfüttyentette magát. – Beszéltél Pisciottával? A fenébe! Hisz őt is éppúgy halálra keresik, mint Giulianót! Hogy tudott lejönni a hegyekből? Michael vállat vont. – Különleges igazolványa van, az a vörös szegélyes, amit az igazságügyi minisztérium bocsát ki. Többek között ez is aggaszt. Peter Clemenza megcsóválta a fejét. Michael folytatta: – Itt volna aztán ez a pofa, ez az Andolini, aki idefuvarozott. Ismered, Pete? – Hja – mondta Peter Clemenza. – Dolgozott nekünk New Yorkban, no, csak amolyan alantasabb munkákat bíztunk rá, de Giuliano apja, az tisztességes ember volt, kőműves, és valóságos művésze a szakmának. Ostobák voltak mind a ketten, hogy visszajöttek. De hát a szicíliaiak már csak ilyenek. Nem tudják elfelejteni azt a szar kis szicíliai viskójukat. Most is magammal hoztam segítségnek két embert. Húsz éve nem voltak itthon. Elmentünk sétálni Erice környékére, szép város, szép vidék; mindenütt az a sok birka, bort is ittunk doszt, és ránk jött a hugyozhatnék. Hugyoztunk hát annak rendje és módja szerint, és ez a két fickó, ez, mikor befejezte, nagyot ugrott, de vagy kétméterest, és így

kiáltott: Éljen Szicília! Na most mit szólsz? Ilyenek ezek, szicíliaiak maradnak, mindhalálig. – Igen – mondta Michael –, de mi az ábra Andolini körül? Clemenza vállat vont. – Az apád unokatestvére. Jó öt év óta Giuliano jobbkeze. Annak előtte azonban Don Crocéhoz állt közel. Ki tudja? Veszélyes ember. – Ide fogja hozni Giuliano menyasszonyát – jegyezte meg Michael. – Állapotos. Át kell vigyük az Államokba; a nő majd üzen neki, ha úgy látja, hogy minden rendben, és akkor jön csak ide Giuliano. Azt mondtam, semmi akadálya. Jól tettem? Clemenza elfüttyentette magát. – Nem is tudtam, hogy van barátnője. Jól tetted, persze. Kimentek a nagy kertbe. Michael látta a kapunál az őröket, látta, hogy lenn a parton vagy hat fegyveres járkál föl és alá. A kurta móló mellé motorcsónak volt kötve. A kertben egy sereg férfi; nyilvánvalóan kihallgatásra vártak Peter Clemenzánál. Húszan lehettek, jellegzetes szicíliaiak, poros ruhában, karimás kalapban, Don Domenico szegényebb változatai. A kert sarkában, egy citromfa alatt ovális asztal, rusztikus székekkel. Clemenza és Michael melléje telepedett, s akkor Clemenza odakiáltott a várakozóknak. Egy férfi kivált a csoportból, odajött, és leült. Clemenza egy ideig a személyes dolgairól kérdezgette. Házas-e? Vannak-e gyerekei? Mióta áll Don Domenico szolgálatában? Kik a rokonai Trapaniban? Gondolt-e valaha is arra, hogy szerencsét próbáljon Amerikában? Az utolsó kérdésre határozott igen volt a válasza neki is, az utána következőknek is. Egy öregasszony, feketében, nagy kancsó bort tett az asztalra, aztán tálcát, sok pohárral. Clemenza minden embert megkínált egy pohár borral és egy cigarettával. Mikor végzett velük, és a csoport távozott, így szólt Michaelhoz: – Volt-e olyan, aki nem tetszett?

Michael megvonta a vállát: – Nekem mind egyformának tűnik. Mind Amerikába akar menni. – Odahaza kell egy kis frissítés. Sok embert veszítettünk, és könnyen lehet, hogy még többet fogunk. Úgy ötévenként magammal viszek vagy egy tucatot. Magam tanítom be őket. Eleinte csak az aprómunka: beszedés, őrszolgálat, testőrszolgálat. Kipróbálom a lojalitásukat. Mikor aztán úgy érzem, hogy itt az idő, és itt az alkalom, lehetőséget kapnak, hogy bizonyítsák, mit érnek. Hanem ezzel nagyon óvatosnak kell ám lenni. Aki odáig eljut, az tudja, hogy megélhetési gondja nem lesz többé – föltéve, ha lojális marad. Itt mindenki tudja, hogy a Corleone családnak toborzok, és nincs az a férfi, aki ne akarna a közelembe férkőzni. De a bátyám az, aki megválogatja őket. Az ő hozzájárulása nélkül senki nem kerülhet elém. Michael körülnézett a szépséges kertben – tarka virágok, illatozó citromfák, ókori romok közül előásott szép régi szobrok és szenteket ábrázoló újabbak, a villát körülvevő rózsaszín fal. Csodás díszlet a tizenkét gyilkos apostol kiválasztásához. Késő délután a kis Fiat újra megjelent a kapunál. Az őrök teketória nélkül beengedték. Andolini vezetett; mellette egy lány, hosszú haja koromfekete, szép ovális arca, mint a festett Madonnáké. Mikor kiszállt, Michael meglátta terhét. A szicíliai nők szerény, bő ruháját viselte, de nem feketéből, hanem valami csúf rózsamintás anyagból szabva. Ám az arca olyan kedves volt, hogy a ruha mit sem számított. Michael Corleone meglepetten látta, hogy a lány után még valaki: az apró termetű Ettore Adonis is kikászálódik. A bemutatást Adonis végezte. A lányt Giustinának hívták. Hiányzott belőle a fiatalok szokásos félszegsége; mindössze tizenhét éves létére az érett nők erejét sugározta, mint aki megízlelte már az élet tragikumát. Elfogulatlanul megnézte magának Michaelt, s csak azután hajtott fejet, szentesítve a

férfi bemutatását. Mintha a csalárdság jegyeit kereste volna rajta. Az egyik öregasszony elvezette a lányt a szobájába, Andolini kivette poggyászát a gépkocsiból. Egy kis bőrönd, ennyi volt az egész. Maga Michael vitte utána a házba. Aznap este együtt vacsoráztak, csak Andolini távozott a Fiatján. Ettore Adonis velük maradt. A vacsoraasztalnál tervet kovácsoltak Giustina Amerikába juttatására. A tuniszi motorcsónak készen áll, közölte Don Domenico; régóta készen állt már, mivel nem lehetett tudni, mikor is érkezik Giuliano, s ha megérkezik, lehet, hogy azonnal hajóra kell szállnia. – Ki tudja, micsoda gonosz útitársak szeretnének hozzá csatlakozni – mondta mosolyogva Don Domenico. Peter Clemenza kijelentette: maga kíséri Tuniszba Giustinát, s fölülteti arra a bizonyos különgépre, ellátva különleges okmányokkal, amelyekkel baj nélkül beengedik majd Amerikába. Ő, Clemenza, utána visszatér a villába. Giustina Amerikából majd megküldi a jelszót, és akkor kezdődik Giuliano mentési akciója. Vacsora közben Giustina alig is szólt. Don Domenico megkérdezte, kész-e még az éjjel továbbutazni, miután egész nap annyit utazott. Mikor válaszolt, Michael megértette, mi ébreszthette föl Giuliano érdeklődését iránta. Szikrázó fekete szeme, határozott álla és szája akár a legerősebb szicíliai asszonyoké, és éppolyan eltökélt a szava is. – Utazni könnyebb, mint dolgozni, s nem olyan veszélyes, mint bujkálni – mondta. – Aludtam eleget a hegyekben, meg birkákkal a mezőn, miért ne alhatnék tehát a hajón meg a repülőgépen? Nem lesz ott olyan nagyon hideg, igaz? – Fiatalos büszkeség csengett a szavában, de a keze megremegett, mikor fölemelte borospoharát. – Csak Turi miatt aggódom. Miért nem jön inkább velem? – Giustina – mondta gyöngéden Ettore Adonis –, nem akar veszélybe sodorni. Az ő utazása körülményesebb, sok-

kal elővigyázatosabbnak kell lenni. Peter Clemenza így szólt: – Hajnal előtt fogtok Afrikába érni, Giustina. Jól tennéd, ha lepihennél. – Nem. Nem vagyok fáradt, és egyébként is úgy izgulok, hogy nem tudnék aludni. Kaphatnék még egy kis bort? Don Domenico teletöltötte a poharát. – Igyál, jót tesz a magzatodnak, és aludni is segít majd. Üzent valamit Giuliano? Giustina szomorkásan rámosolygott. – Hónapok óta nem láttam. Aspanu Pisciotta az egyetlen, akiben megbízik. Nem mintha azt hinné, persze, hogy elárulom, de hát én vagyok a gyöngéje, akin keresztül, ugye, tőrbe lehet csalni. Ezt hámozta ki abból a temérdek könyvéből, a regényeiből, ahol mindig a szerelem okozza a hősök vesztét. Azt hiszi, az irántam való szerelme a legnagyobb gyengeség, és így aztán nekem végképp semmit nem mond a terveiről. Michael szeretett volna többet is hallani Giulianóról: ilyenné lett volna az apja is, ha Szicíliában marad; ilyenné lehetett volna Sonny. – Hogyan ismerkedett meg Turival? – kérdezte a lánytól. Giustina elnevette magát. – Tizenegy éves fejjel lettem szerelmes belé. Majdnem hét éve, Turi akkor még csak egy éve volt törvényen kívül, de máris híresség a mi kis szicíliai falunkban. Öcsémmel a földeken dolgoztunk apánkkal. Apánk a kezembe adott egy köteg lírát, hogy vinnénk haza a mamának. Mi meg, amilyen buta kisgyerekek voltunk, nagy büszkén lengettük a bankókat. Két csendőrrel találkoztunk az úton: elvették a pénzünket, és még ki is nevettek, amikor sírva fakadtunk. Nem tudtuk, mitévők legyünk, hazamenni féltünk, visszamenni apánkhoz pedig végképp nem mertünk. Na és akkor előtermett a bokrok közül egy fiatalember. Magasabb volt, mint a legtöbb szicíliai, és sokkal szélesebb vállú. Olyan volt, mint az amerikai katonák, akikből eleget láthattunk a háborúban. Géppisztolyt vitt a hóna alatt, barna szeme mégis gyöngédséget sugárzott. Nagyon szép férfi

volt. Megkérdezte, gyerekek, miért sírtok egy ilyen csudaszép napon? És te, hölgyecske, ha kisírod azt a szép szemed, hogyan mégy férjhez? Ezt mondta, és nevetett hozzá; látni való volt, hogy valami okból megörvendezteti a látásunk. Elmondtuk, mi történt, s akkor megint elnevette magát, és azt mondta, óvakodni kell a csendőröktől; szerencsénk, hogy ilyen fiatalon megkaptuk ezt a leckét. És azzal nagy köteg bankót nyomott az öcsém kezébe, hogy vigyük el a mamának, nekem meg egy cédulát adott, hogy apánknak adjuk át. Ez állt rajta: „Meg ne szidja ezt a két szép gyermeket: gyámola és öröme lesznek majd öregségére. A pénz, amit adtam, sokkal több, mint amennyit elvesztettek. És tudja meg: mától fogva maga is meg a gyermekei is GIULIANO oltalma alatt állnak.‖ Milyen szép név, gondoltam, és jó, hogy csupa nagybetűvel írta. Hónapokig a nevével álmodtam. A betűivel. GIULIANO… De ami miatt beleszerettem: hogy olyan nyilvánvalóan jólesik neki, ha jót tehet. Őszinte örömmel segít másokon. És ez így van, ebben semmit nem változott. Mindig ezt az örömet láttam az arcán, mintha ő, az adományozó kapná a többet. Ezért szereti egész Szicília. – Szerette, egészen a Portella della Ginestráig – jegyezte meg higgadtan Ettore Adonis. Giustina lesütötte a szemét, és hevesen visszavágott: – Most is szeretik! Michael gyorsan közbeszólt: – És aztán? Hogyan találkoztak legközelebb? – A bátyám a barátja volt. És úgy lehet, nem tudom, hogy apám is tagja volt a bandának. Csak a családom és Turi főemberei tudják, hogy megesküdtünk. Turi mindenkit megesketett a titoktartásra, nehogy a nyakamra járjon s talán még le is tartóztasson a hatóság. Az asztaltársaságot meglepte a hír. Giustina kis erszényt húzott elő a ruhájából. Előkerült egy krémszínű, szép papírra írt dokumentum, nehéz pecséttel. Giustina Michaelnak nyúj-

totta, de Ettore Adonis megelőzte. Elolvasta, és mosolyogva így szólt: – Holnap már Amerikában leszel. Elmondhatom Turi szüleinek az örömhírt? Giustina elpirult. – Szegények, azt hiszik, házasságon kívül estem teherbe. És emiatt bizony csökkentem a szemükben. Elmondhatja, igen. Akkor Michael ezt kérdezte: – Látta, netán olvasta is a Turi titkos testamentumát? Giustina megrázta a fejét. – Nem. Turi soha nem is említette. Don Domenico ábrázatára ráfagyott a mosoly, de szeme érdeklődve csillogott. Lám, ő is tud a testamentumról, gondolta Michael, de bizonyára nem ért egyet a benne foglaltakkal. Vajon hányan tudnak róla? Szicília népe bizonyosan nem. Csak a kormány tagjai Rómában, Don Croce, Giuliano szülei, no és a törvényen kívüliek vezérkara, nyilván. – Don Domenico – szólalt meg Ettore Adonis –, lehetnék a vendége, amíg értesítést nem kapunk, hogy Giustina biztonságban van Amerikában? Mert akkor meg tudnám üzenni Giulianónak a hírt. Végül is legföljebb még egy éjszakáról volna szó. – Megtisztel, drága tanár úr – mondta szinte erőszakosan Don Domenico. – Addig marad, ameddig kedve tartja. Hanem most már nyugovóra kell térnünk. Az ifjú signorának aludnia kell, mert hosszú út áll előtte, s magam is öreg vagyok már az ilyen éjszakázásokhoz. Avanti. – És mint egy nagy, jámbor madár, mely szárnyát lengeti, hessegető mozdulattal aludni küldte a társaságot. Ettore Adonist karon fogta, s maga vezette a szobájába, menet közben kiabálva rá a szolgálókra, hogy viseljék gondját a többi vendégnek. Másnap, mikor Michael fölébredt, Giustina már úton volt. Ettore Adonisnak kettőt kellett aludnia, mire megjött a futárgép hozta levél Giustina üzenetével, hogy biztonságban

van Amerikában. Valahol a szövegben ott volt a jelszó, amely megnyugtatta Adonist, és elindulása reggelén magánbeszélgetésre kérte Michaelt. Michael feszült várakozásban töltötte a két napot; erősen vágyódott ő is Amerikába. Sonny megöletésének története, amelyet Peter Clemenza szájából hallott, rossz előérzettel töltötte el Turi Giuliano sorsát illetően. Tudatában e két embert mindig is összetartozónak érezte. S valóban, valamelyest hasonlítottak is egymásra, s mindkettejükből ugyanaz a vitalitás és fizikai erő áradt. Giuliano egyidős volt Michaellal, s Michaelt persze izgatta Giuliano híre-neve; szorongva várta a találkozást. Kíváncsi lett volna, mire akarja használni apja ezt az embert Amerikában. Mert hogy használni akarja, afelől nem volt kétsége. Másként nem lett volna füle-farka az atyai parancsnak, miszerint hozza magával Giulianót. Adonis társaságában sétát tett a parton. A fegyveres őrök tisztelgéssel köszöntötték őket: Vossia, uraságtok. Az apró, elegáns Ettore Adonis láttán derűnek, megvetésnek a leghalványabb jelét sem mutatták. Visszatért a motorcsónak, és Michael most közelebbről láthatta, hogy valóságos kis jacht. Fedélzetén a matrózok luparát és géppisztolyt hordtak. Igen forró volt a júliusi verőfény, a mélykék tenger meg olyan nyugodt, hogy a nap mint valami hatalmas acéllemezről verődött vissza róla. Michael és Adonis leültek a mólón álló székekre. – Mielőtt elmegyek, hadd adjak át egy végső instrukciót – mondta halkan Adonis. – Ez a legfontosabb, amit megtehetsz Giulianóért. – Készséggel, bármit. – Azonnal el kell küldened apádnak Giuliano testamentumát. Ő majd tudja, mit tegyen vele. Tesz róla, hogy megtudja Don Croce és a római kormány, hogy a testamentum Amerikában van, biztos kezekben, és akkor meglátod, egy ujjal sem mernek majd Giulianóhoz nyúlni. Hanem hagyni

fogják, hogy annak rendje és módja szerint kivándoroljon. – Itt van, magánál? – kérdezte Michael. A kis ember ravaszkásan mosolygott, aztán el is nevette magát. – Nálad van. Michael nem értette. – Tévedés. Senki nekem olyat nem adott. – Pedig nálad van – erősködött Ettore Adonis. Kezét barátságosan a vállára tette, és Michaelnak föltűnt, hogy a finom kis ujjak akár egy gyermekéi is lehetnének. – Maria Lombardo, Giuliano édesanyja adta oda neked. Csak ő és én tudjuk, hol van, még Pisciotta sem. Látta Michael értetlen tekintetét. – A fekete Madonnában – mondta akkor. – Igaz, hogy a Madonna nemzedékek óta a családé, és csakugyan értékes holmi. Mindenki ismeri. De Giuliano egy másolatot kapott. Üreges másolatot. A testamentum igen vékony papírra van írva, és mindegyiken rajta Giuliano aláírása. Az én segítségemmel írta meg. Esztendők alatt. És vannak ott bizonyos leleplező erejű dokumentumok. Turi mindig tudta, hogy milyen véget fog érni, és azt akarta, hogy fölkészülten érje. Fiatal létére meglepően érett a stratégiai érzéke. Michael nevetett. – Az anyja meg jó színésznő. – Mint minden szicíliai. Senkiben nem bízunk, színt játszunk mindenki előtt. Giuliano apja például megbízható, de nem biztos, hogy minden helyzetben diszkrét tudna maradni. Pisciotta a gyerekkor óta legigazabb barátja Giulianónak, Stefano Andolini megmentette az életét a carabinierékkel vívott harcban, de hiába, az embereket megváltoztatja az idő. Vagy a kínvallatás. Jobb tehát, ha senki nem tud semmit. – De magában, lám, megbízott – mondta Michael. – Meg vagyok áldva – felelt egyszerűen Ettore Adonis. – Hanem látod-e, milyen okos ez a Giuliano: a testamentumát egyedül rám, az életét egyedül Pisciottára bízta. Csak akkor veszhet el ő maga, ha mind a ketten eláruljuk.

17. fejezet

Michael Corleone és Ettore Adonis visszasétált a kertbe, és letelepedtek Peter Clemenzával a citromfa alatt. Michael alig várta, hogy elolvashassa a testamentumot, de Ettore Adonis figyelmeztette, hogy a Monteleprébe visszatérő Andolini előbb bejön érte, Adonisért, és Michael várja készenlétben Andolinit, hátha üzenetet hoz számára. Eltelt egy óra. Adonis megnézte az óráját. Arca aggodalmas volt. – Talán bedöglött a gépkocsi – vélekedett Michael. – Az a Fiat már igencsak az utolsókat rúgja. Ettore Adonis a fejét csóválta. – Nem hinném. Andolini szíve akár egy gyilkosé, de a pontosság a vérében van. És teljességgel megbízható. Mivel már egy jó órás késésben van, arra kell gondolnom, hogy baj van. És muszáj sötétedésig visszajutnom Monteleprébe, mert kezdődik a kijárási tilalom. – A bátyámtól kaphat kocsit és sofőrt – mondta Peter Clemenza. Adonis elgondolkodott. – Nem – mondta végül. – Várok inkább. Fontos, hogy találkozzunk. – Nem bánja, ha én most visszavonulok – mondta Michael –, és egyedül, maga nélkül olvasom el a testamentumot? Hogyan kell kinyitni a szobrocskát? – Olvasd csak bátran – felelt a kis ember. – Kinyitni nem gond. Keményfából van faragva. A fejét egyszerűen ráragasztották. Le kell törni, és kész. Ha az olvasással nehézségeid adódnak, örömmel segítek. Küldj értem egy szolgát. Michaelt fölkísérte a szobájába Peter Clemenza. A szob-

rocska ott volt még Michael zakózsebében, teljesen megfeledkezett róla. Elővette, és a két férfi elfogódottan nézte a fekete Szűzanyát. Vonásai határozottan afrikaiak, az arckifejezése azonban épp olyan, mint a fehér Madonnáké, amelyek majd minden szegény szicíliai otthonban megtalálhatók. Michael a súlyát becsülgette. Nehéz volt – nem gondolná az ember, hogy üreges. Clemenza az ajtóhoz ment, és kikiabált egy szolgának. A szolga kisvártatva egy konyhai húsvágó bárddal tért vissza. Kíváncsian bekémlelt, és a bárdot átadta Clemenzának. Clemenza rácsukta az ajtót az álmélkodóra. Michael lefektette a Szűzanyát a tömör fésülködőasztalra. Egyik kezével a faragott talpkorongot fogta, másikkal megtámasztotta a Madonna fejét, Clemenza odapróbálta a bárdot a kis szobor nyakához, aztán meglendítette izmos karját, és egyetlen csapással lecsapta a fejét, s az pörögve átrepült a szobán. Puha, szürke bőrtokba helyezett papírköteg bukkant napvilágra. Clemenza pontosan a ragasztott felületet trafálta el: magát a kemény olajfát aligha vágta volna át a bárd. A bárdot az asztalra tette; a fejetlen szoborból kihúzta az okmányokat, és szétteregette az asztalon. Körülbelül tizenöt hártyapapír lap, fekete tintás, sűrű sorokkal teleróva. Minden lap alján Giuliano fejedelmien hanyag aláírása. És volt néhány okmány, a kormány fejléces papírján, a kormány pecsétjével, jegyzői pecséttel ellátott nyilatkozatok. A papírok összekunkorodtak hosszú fogságuk miatt, s Michael, mikor kisimította őket, a szobor két darabját tette rájuk nehezéknek. Aztán szertartásosan töltött az éjjeliszekrényen álló boroskancsóból két pohárba, s az egyik poharat átnyújtotta Clemenzának. Ittak, s aztán hozzákezdtek az olvasáshoz. Csaknem két óra hosszat olvastak. Michael csak ámult, hogy a fiatal, jóhiszemű, idealista Turi Giuliano hogy tudott túlélni ennyi csalárdságot. Persze, ismerte annyira a világot, hogy tisztán lássa: Giulianónak is

megvoltak a maga cselszövései és a maga hatalmi játszmái, és csak ezek révén maradhatott hű küldetéséhez. Mély együttérzés támadt benne a fiatalember iránt, és ettől kezdve saját ügyének tekintette Giuliano megmenekítését. A római kereszténydemokrata kormányra nem is Giuliano naplója volt veszedelmes, amely az utóbbi hét év történetét foglalta magában, hanem a naplót illusztráló és megerősítő dokumentumok. Hogy is lehetnek ilyen ostobák a hatalmasok, gondolta Michael: a bíboros saját kezű aláírásával ellátott levél; az igazságügy-miniszter levele Don Crocéhoz, amelyben segítséget kér a ginestrai tüntetés leveréséhez – huncutul semmitmondóra fogalmazott írásművek, melyek csak a bekövetkezett események fényében váltak terhelő bizonyítékká. Önmagukban meglehetősen veszélytelen dokumentumok, de így összehordva lenyűgöző piramist alkotnak. Ollorto hercegtől is volt egy levél, tele cikornyás bókokkal; a kereszténydemokrata kormány magas tisztségviselői azt bizonygatják, írta a herceg, hogy minden követ megmozgatnak azért, hogy Giuliano kegyelmet kapjon – föltéve, ha megteszi, amire kérik. Ollorto herceg azt állította, hogy nézetei teljesen megegyeznek ez ügyben az igazságügyminiszterével. Továbbá: mozgósítási tervek másolatai: magas rangú csendőrtisztek tervei Giuliano elfogatására – és ezeket a terveket, bizonyos szolgáltatások ellenében, megküldték magának Giulianónak. – Nem csoda, ha nem szeretnék elkapni Giulianót – jegyezte meg Michael. – Ezekkel a papírokkal csakugyan tönkreteheti őket. – Viszem is Tuniszba az egészet – mondta Peter Clemenza. – Holnap estére apád széfjében lesz, teljes biztonságban. Fogta a fejetlen Szűzanyát, és belegyömöszölte a papírokat. A szobrot zsebre tette, és így szólt: – Ha tüstént indu-

lok, holnap reggelre vissza is érek. Kimentek a villából. Clemenza útközben a bárdot viszszaadta a vénasszonynak; az gyanakodva végigvizsgálta, mintha vérnyomokat keresne. A két férfi elindult a part felé, s meglepődve látta, hogy Ettore Adonis még mindig vár. Stefano Andolini nem került elő. Ingujjasan, meglazított nyakkendővel állt ott a kis ember; fényes-fehér ingén, jóllehet a citromfa árnyékába húzódott, átütött a verejték. Csöppet talán be is rúgott; a nagy boroskancsó mindenesetre üresen állt az asztalon. Csüggedten üdvözölte a két férfit: – Kezdődnek a végső árulások. Andolininek három órája itt kellene lennie. El kell jutnom Monteleprébe és Palermóba. Értesítenem kell Giulianót. Peter Clemenza megcsillogtatta nehézkes humorát: – Meglehet, professzor úr, hogy lerobbant az autója, vagy valami még sürgősebb üzlet tartóztatja. Minden előfordulhat, nem igaz? Tudja, hogy ön biztonságban, nyugodt körülmények között várja itt. Töltsön velünk még egy éjszakát, ha addig sem jelentkezik. Adonis azonban tovább dünnyögött. – Rossz vége lesz ennek, rossz vége lesz. – Kérte, indítsák valahogy útnak. Clemenza parancsot adott két emberének, hogy az egyik Alfa Rómeón vigyék Palermóba a professzort, és lelkükre kötötte, hogy sötétedésig érjenek vissza. Besegítették a kis embert a kocsiba, és nyugtatgatták, ne aggódjon. A testamentum huszonnégy óra múlva Amerikában lesz, és Giuliano is biztonságba kerül akkorra. Mikor a kocsi kigördült a kapun, Michael visszasétált Clemenzával a partra, s nézte, hogyan száll be Clemenza a motorcsónakba, és indul útnak Afrikába. – Reggelre itt vagyok! – kiáltotta búcsúzóban Clemenza. Michael gondolni sem mert rá, mi lesz, ha Giuliano éppen ezt az éjszakát választja. Később megvacsorált, a két öregasszony szolgálta ki. Vacsora után járt egyet a parton, egészen a birtokhatárig,

ahonnan az őrök visszairányították. A sötétedés előtti percek voltak ezek; a Földközi-tenger bársonya mélykék, és a látóhatáron túlról mintha idáig küldte volna illatát az afrikai kontinens: vad növények és állatok titokzatos szagát. Itt a víz mellett nem kellemetlenkedtek a rovarok: inkább a dús vegetációt vagy az enteriőrök füstös fülledtségét kedvelték. A rovarzümmögés megszűntével mintha egy gépszerkezet szűnt volna meg forogni. Michael ott állt a parton, és lelkét eltöltötte a szicíliai este csöndje és békéje; sajnálta azokat, akik most szorongva utaznak a sötétben; sajnálta Giulianót a hegyek közt, és Pisciottát, aki a vörös szegélyes útlevél igencsak törékeny pajzsával járkál az ellenséges vonalak között; szánta Adonis professzort és Stefano Andolinit, akik egymást keresik Szicília poros országútjain, és Peter Clemenzát, úton Tunisz felé a kék-fekete vizeken; és vajon hol lehet Don Domenico Clemenza, miért nem jött meg vacsorára? Tele árnyakkal a szicíliai éj, s mikor ezek az emberek újra megjelennek a színen, kezdődhet a játék, melyben Turi Giuliano élete a tét.

IV. könyv

Don Croce 1947

18. fejezet

A szavojai házból való II. Umberto király szerény, jó természetű ember volt, népe szerette; egyetértett azzal, hogy népszavazás döntse el, névleges monarchia maradjon-e Olaszország. Nem akart mindenáron, népe akarata ellenére, a trónon maradni, s ebben elődeihez volt hasonló. A szavojai királyok soha nem voltak erőszakos uralkodók; monarchiáik valójában parlamentáris demokráciák voltak. Mindenki arra számított, hogy Szicília szigete elsöprő többséggel a status quo fönntartása mellett fog szavazni. Ebben az időben a sziget két legnagyobb hatalma Turi Giuliano és Don Croce Malo volt; előbbi a sziget északnyugati részét uralta, az utóbbi – a barátok barátainak segítségével – Szicília többi részét. Giuliano nem avatkozott be egyetlen párt választási stratégiájába sem. Don Croce és a maffia ezzel szemben minden követ megmozgatott a kereszténydemokraták újraválasztása és a monarchia fönntartása érdekében. Mi történt azonban mindenki meglepetésére? Az olasz szavazók elsöpörték a monarchiát, és Itália köztársasággá lett. És a szocialisták meg a kommunisták olyan erőket vonultattak föl, hogy a kereszténydemokraták kis híján belebuktak. A következő választás után, mondogatták, egy istentelen, szocialista kormány fog dirigálni Rómából. A kereszténydemokrata párt minden erőforrását mozgósította a közelgő választás megnyerésére. A legnagyobb meglepetéssel Szicília szolgált. Sok szocialista és kommunista párttagot juttattak be innen a képviselőházba. Pedig Szicíliában a szakszervezeteket még most is a sátán művének tekintették, és sok gyáros és birtokos egysze-

rűen semmibe vette őket. Mi történt akkor hát mégis? Don Croce dühöngött. Emberei pedig megtették a magukét: minden vidéki körzetben alaposan megfélemlítették a választókat – de végül, úgy tűnik, mégsem eléggé. A katolikus egyház papjai a kommunisták ellen prédikáltak a szószékről; az apácák csak azoknak adtak spagettivel és olívaolajjal teli jótékonysági kosaraikból, akik megígérték, hogy a kereszténydemokrata jelöltekre fognak szavazni. A szicíliai egyházi hierarchia értetlenül állt a talánnyal szemben. Sok millió lírát érő élelmet osztott szét, és a sunyi szicíliai paraszt, lám, fölfalta a jótékonysági kenyeret, s aztán köpött a' kereszténydemokrata pártra. Franco Trezza igazságügy-miniszter is haragudott földijeire, a szicíliaiakra – áruló, csalárd banda, még akkor is ravaszkodik, mikor haszna sincsen belőle, büszke a becsületére, mikor olyan szegény, hogy nincs egy serblije, amibe belehugyozzon. A minisztert kétségbe ejtették a szűkebb hazájabeli honfitársak. Hogyan szavazhattak a szocialistákra és a kommunistákra, mikor azok, ha uralomra jutnak, széjjel fogják zülleszteni a családot, és Itália fenséges székesegyházaiból kitiltják a keresztény Istent? Egy ember van csak, aki meg tud felelni erre a kérdésre, és megjósolhatja a közelgő választások kimenetelét. A miniszter elküldetett Don Croce Malóért. Szicília parasztjai, akik a baloldali pártokra szavaztak, és megfosztották trónjától szeretett királyukat, ugyancsak meglepődtek volna, ha megtudják, hogy minő haragra gerjesztették e magas személyiségeket. Elbámultak volna azon, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és más gazdag országok hogy aggódnak amiatt, hogy Itáliából a végén még Oroszország szövetségese lehet. Sokan életükben nem hallottak Oroszországról. Szicília szegény népessége, amely húsz év óta első ízben élhetett demokratikus szavazójogával, egyszerűen azokra a

jelöltekre és pártokra szavazott, akik és amelyek azzal kecsegtették, hogy valami csekély összegért saját földet vásárolhatnak majd. El is borzadtak volna, ha megtudják, hogy önnön családi struktúrájuk, a Szűzanya és az anyaszentegyház ellen szavaztak, amelynek szent képmásai és ereklyéi, vörös gyertyák fényében, ott díszelegnek minden szicíliai konyhában és hálószobában; elborzadtak volna, ha megtudják, hogy megszavazták katedrálisaik múzeummá való átalakítását, és rajongásig szeretett pápájuk száműzetését Olaszország földjéről. Nem. A szicíliaiak arra szavaztak, hogy juttassák nekik és családjuknak egy darabka föld. Nem politikai pártokra szavaztak ők. Nagyobb örömet el sem tudtak képzelni az életben, mint hogy a tulajdon földecskéjükön dolgozzanak, és megtarthassák maguknak és gyermekeiknek, amit arcuk verejtékével megszereztek. Számukra a mennyország sem volt más, mint néhány hold gabonamező, egy teraszos zöldségeskert a hegyoldalban, egy csöppnyi szőlő, egy citrom- és egy olajfa. Franco Trezza igazságügy-miniszter szicíliai születésű volt; harcos antifasiszta, meg is járta Mussolini börtöneit, míg meg nem szökött és el nem jutott Angliába. Magas, arisztokratikus jelenség volt, haja még koromfekete, körszakálla már deresedő. Valódi hős létére alapos bürokrata és jó politikus is tudott lenni: nem mindennapi ötvözet. Óriási római hivatali szobájában masszív antik bútorok álltak. A falon Roosevelt elnök és Winston Churchill képe. A festett üvegablakok mögött keskeny balkon. A miniszter bort töltött illusztris vendégének, Don Croce Malónak. Elüldögéltek, kortyolták a bort, Szicília politikai arculatáról meg a közelgő tartományi választásokról beszélgettek. Franco Trezza hangot adott aggodalmainak. Ha Szicília a szavazófülkékben folytatni fogja balos megnyilvánulásait, könnyen lehet, hogy a kereszténydemokrata párt elveszíti

vezető szerepét a kormányban. A katolikus egyház pedig elveszíti jogi alapját ahhoz, hogy továbbra is Olaszország államvallása maradjon. Don Croce nem reagált. Kiadósan evett, és magában el kellett ismernie, hogy Rómának azért sokkal jobb a kosztja, mint szülőföldjének. A Don busa császárfejét a szarvasgombás spagetti fölé hajtotta, hatalmas állkapcsa rendületlenül őrölt. Keskeny bajuszát olykor beletörölte a szalvétába. Uralkodói sasorra őrjáratot tartott minden új fogás fölött, mintha csak mérget szimatolna. Szeme körbejárt a gazdagon terített asztalon. Egy kukkot sem szólt, mialatt a miniszter jelentős államügyekről duruzsolt. Hatalmas gyümölcsös-sajtos tállal tették fel a koronát az ebédre. Aztán, a ceremoniálisan fölszolgált kávé meg egy hasas konyakosüveg társaságában a Don is érettnek látta a helyzetet a megszólalásra. Nagy testével megfészkelődött a nem túl kényelmes széken: a házigazda azonnal át is vezette egy nappaliba, ahol kényelmes, öblös karosszékek vártak rájuk. Egy szolgával áthozatta a feketét és a konyakot, s aztán elküldte. Saját kezével töltötte ki a Don kávéját, szivarral kínálta, hasztalan, és akkor fölkészült a Don megnyilatkozására, amely, tudta, bölcs lesz és lényegre törő. Don Croce állhatatosan nézte a minisztert. Őt aztán nem hatotta meg az arisztokrata arcél, a markáns és erőt, sőt erőszakosságot sugalló vonások. A miniszter szakálláról meg éppenséggel az volt a véleménye, hogy merő fölvágás. Rómában talán hatást lehet kelteni ezzel a szőrzettel, de Szicíliában soha. És mégis: ez az az ember, aki megerősítheti a maffia hatalmát. Öreg hiba, hogy régebben olyan csúfondárosan beszéltek Rómáról: Mussolini és a fasizmus lett az eredménye. Don Crocénak nem voltak illúziói. Egy baloldali kormány igenis komolyan veheti a reformpolitikát, igenis keményen fölléphet a barátok barátainak titkos kormánya ellen. Csak egy kereszténydemokrata kormány talaján él meg az a jogrend, amely Don Crocét sebezhetetlenné teszi;

ezért aztán a hittel gyógyítók elszántságával jött Rómába, ezekhez a beteg kérelmezőkhöz, akik, tudta, jobbadán csak hisztériában szenvednek. És ennek a kórnak ismerte az ellenszerét. – Szicíliát én tudom hozni a választásokra – jelentette ki a miniszternek. – De ahhoz fegyveresekre van szükségünk. Meg kell ígérnie, hogy nem lép föl Turi Giuliano ellen. – Éppenséggel ez az, amit nem ígérhetek meg – mondta Trezza miniszter. – Éppenséggel ez az, amit meg kell ígérnie – viszonozta Don Croce. A miniszter gondterhelten simogatta kurta szakállát. – Miféle ez a Giuliano? – kérdezte kelletlenül. – Jócskán fiatalabb, mint a gonoszságából következtetné az ember. Még szicíliai mérték szerint is. – Ó, dehogy, szó sincs róla, szelíd gyerek az – felelte Don Croce, semmibe véve a miniszter szardonikus mosolyát; elhallgatta, hogy soha nem látta szemtől szemben Giulianót. A miniszter megcsóválta a fejét. – Képtelenség. Akinek ennyi carabiniere szárad a lelkén, azt hogy lehet szelíd gyereknek nevezni?! Igaza volt. Maga Don Croce is úgy gondolta, hogy Giuliano az utóbbi esztendőben meglehetősen nekivadult. Dodana „atya‖ kivégzésével kezdődött, és azóta Giuliano kegyetlenül aprítja ellenfeleit, ritkítva mind a kormányerők, mind a maffia sorait. Leveleket küldözget a lapoknak, amelyekben NyugatSzicília uralkodójának titulálja magát, a legnyíltabban szembehelyezkedve Rómával. Kiáltványaiban megtiltja Montelepre, Corleone és Monreale csendőrségének, hogy éjfél után járőrözzenek az utcákon. S magyarázza ezt azzal, hogy embereinek látogatniuk kell a barátokat és a rokonokat, és még csak az kéne, hogy az ágyban tartóztassák le őket, vagy lelőjék, mikor kilépnek a ház kapuján. Arról nem be-

szélve, hogy ő is háborítatlanul akarja látogatni az övéit Monteleprében. A lapok kaján kommentárokkal együtt tették közzé leveleit. Szóval, Salvatore Giuliano betiltja a cassettát? A bandita megtiltja a csendőrségnek, hogy kötelességét végezze Szicília városaiban? Minő arcátlanság. Itália királyának képzeli magát ez a fiatalember? Karikatúrák jelentek meg: a csendőrök ott szorongnak egy monteleprei sikátorban, miközben Giuliano óriás figurája fenségesen kilép a főtérre. A monteleprei főtörzsőrmester persze csak egyet tehetett. Minden éjjel kiküldte járőreit az utcára. Helyőrsége, melynek létszámát száz főre duzzasztották föl, állandó készültségben állt, s őrizték keményen a hegyekből a városba vezető utakat, hogy Giuliano rajta ne üthessen a városon. Ám amikor, egyetlenegyszer, kiküldte csendőreit a hegyekbe, Giuliano és öt vezére, Pisciotta, Terranova, Passatempo, Silvestro és Andolini, ötven-ötven fős csapatok élén tőrbe csalták őket. Nem volt irgalom: hat csendőrt öletett meg Giuliano. A többiek fejvesztetten menekültek a géppisztolyok és karabélyok össztüze elől. Róma fegyverben állt, de Giulianónak éppen a szilajsága volt az, ami mindnyájuk hasznára válhatna – föltéve, ha Don Crocénak sikerül meggyőznie a minisztert. – Higgye el, ha mondom – szónokolt Don Croce –, Giuliano a közös célunk szolgálatába állítható. Én rá tudom beszélni, hogy üzenjen hadat a szicíliai szocialistáknak és kommunistáknak. Majd ő lerohanja a központjaikat, szétzilálja a szervezetüket, megfélemlíti a szervezőiket. Ő lesz az én katonai alakulatom. És aztán persze én meg a barátaim elvégezzük a szükséges munkát, amit nyilvánosan, ugye, nem lehet. Trezza minisztert nem rendítette meg az ajánlat, mégis úgy vélte, fölényes hangot kell megütnie: – Giuliano ma már országos botrány. Mit országos: nemzetközi. Asztalomon itt a hadsereg vezérkari főnökének tervezete: benyomulna a

hegyek közé alakulataival, és egykettőre kifüstölné őket. Tízmillió lírás vérdíjat tűztünk ki a fejére. Ezer csendőrt mozgósítottunk a már Szicíliában állomásozók megerősítésére. És maga azt kéri, hogy oltalmazzam meg azt az embert? De drága jó Don Croce, én éppen arra számítottam, hogy mint már annyi más banditát, őt is éppen maga fogja a kezünkre játszani. Giuliano egész Itália szégyenfoltja. Ezt az embert ki kell iktatni, mindenkinek ez a véleménye. Don Croce a kávéját kortyolgatta. Kezével megtörölte a bajuszát. Bosszantotta egy kissé ez a rómaias álszenteskedés. Lassan ingatta a fejét. – Turi Giuliano így ér többet nekünk. Elevenen, a maga hősies kis játékaival a hegyekben. Szicília népe egyszerűen imádja; az egész sziget Giuliano lelkéért és biztonságáért imádkozik. Nincs az én szigetemen egy ember sem, aki elárulná. És sokkal, de sokkal dörzsöltebb, mint a többi bandavezér. Vannak kémeim a táborában, de egy ilyen sodró személyiségű Giuliano mellett nem is tudom, őszintén, hogy lojálisak maradtak-e hozzám. Lássa, ilyen ember ez a Turi Giuliano. Ha érte küldi az ezer csendőrét meg a hadsereget, és kudarcot vallanak – s miért is ne? hány kudarc volt eddig is már? –, akkor mi lesz? Megmondhatom: ha Giuliano a választásokon a baloldali pártok mellé áll, akkor, jó uram, Szicíliáról eleve lemondhat, ami, miként ön is tudja, annyit tesz, hogy a pártja elveszíti az országot. – Egy hosszú percig hallgatott, tekintetét a miniszter szemébe fúrva. – Meg kell egyeznie Giulianóval – mondta aztán. – S mi módon? – kérdezte udvarias, fensőséges mosolylyal Trezza. Don Crocénak nagyon nem tetszett: jellegzetes római mosoly – egy szicíliai ábrázaton, pfuj! A miniszter folytatta: – Megbízható forrásból értesültem, hogy Giuliano egyáltalán nem szereti magát. Don Croce megvonta a vállát. – Nem élte volna meg ezt az utolsó három évet, ha nem tudja, hogy az ember olykor kénytelen föladni sértődöttségét. És nekem közvetlen kapcsolatom van vele. Ettore Adonis doktor az enyéim közül

való: Giulianónak ő a keresztapja, egyben a legbizalmasabb barátja. Ő lesz a közbenjáróm, ő majd megbékéltet vele. De ehhez előbb az ön biztosítéka kell, méghozzá valamilyen konkrét formában. – Szignált levelet óhajt, amelyben kijelentem, hogy szeretem a banditát, akit el akarok fogni? – kérdezte szarkasztikusan Trezza. A Don egyik nagy erőssége volt, hogy sértő hangra, tiszteletlenségre soha nem reagált, de soha semmit el nem felejtett. Most is egyszerűen válaszolt, s arca is kifürkészhetetlen maradt: – Nem. Hanem adjon nekem egy másolatot a hadsereg Giuliano elleni hadjáratának tervéről, és kérem az ön parancsának másolatát is, amelyben ezer csendőrt a szigetre vezényel. Megmutatom Giulianónak, és megígérem neki, hogy ön nem hajtatja végre parancsait, ha segít nekünk a szicíliai szavazók átnevelésében. Önmagát ezzel nem fogja inkriminálni, mert ha véletlen folytán nyilvánosságra kerül a dolog, még mindig mondhatja, hogy a dokumentumokat ellopták. Továbbá azt is meg kell ígérnem neki, hogy ha a kereszténydemokraták győznek, kegyelmet fog kapni. – Azt már nem – hördült föl a miniszter. – Nem beszélve arról, hogy kegyelmet adni nincs is hatalmam. – Ígéretet adni azért van hatalma, nem? És ha teljesíti, jó, ha lehetetlennek találja, majd én közlöm vele a rossz hírt. Világosság gyúlt a miniszter fejében. Megértette, és épp ezt akarták megértetni vele, hogy Don Croce majd egyszer meg akar szabadulni Turi Giulianótól, mert nem férnek meg ők ketten Szicíliában. Megértette, hogy minden felelősséget Don Croce vállal, nem neki, Trezzának kell megoldania a kérdést, ígérni végül is lehet. Végtére semmi más dolga nincs, mint hogy a két katonai terv másolatát átadja Don Crocénak. A miniszter némán latolgatta, mitévő legyen. Don Croce lehajtotta busa fejét, és halkan megszólalt: – Ha valami kis lehetőség mégis van a kegyelemre, a magam részéről szor-

galmazni fogom. A miniszter fölpattant, és föl-alá járkálva sorra vette a lehetséges bonyodalmakat. Don Croce nem moccant, még csak tekintetével sem követte. Végül így szólt Trezza: – Ígérje meg nevemben a kegyelmet, de tudnia kell, hogy igen nehéz ügy. Túl nagy botrány lehet a dologból. Hiszen ha csak azt tudná meg a sajtó, hogy maga itt járt nálam, akkor is ízekre szedne, és vonulhatnék vissza szicíliai birtokomra trágyát szórni és birkát nyírni. Mondja, múlhatatlanul szükséges, hogy elvigye azokat a másolatokat? – Azok nélkül meg sem tudok mozdulni – szögezte le a Don. Tenorja erős volt és meggyőző, mint egy nagy énekesé. – Giulianónak garancia kell arra nézvést, hogy maga meg én barátok vagyunk, és ezzel a gesztussal mintegy előleget is fizetnénk a szolgálataiért. Ezek a tervmásolatok mind a két célnak eleget tudnak tenni. Csak meg kell mutatnom, és meg kell súgnom, hogy a terveket nem fogják végrehajtani. Olyan szabadon működhet továbbra is, mint eddig: a hadsereggel és egy megerősített csendőrséggel végül is nem kell harcba bocsátkoznia. Az, hogy a tervek a birtokomban vannak, bizonyítani fogja az önhöz fűződő baráti kapcsolataimat, és amikor kiderült, hogy valóban nem hajtották végre a terveket, Giuliano látni fogja, hogy Rómában hallgatnak a szavamra. Trezza miniszter még egy csésze kávét töltött vendégének. – Egyetértünk – jelentette ki. – Bízom barátságunk erejében. Legfontosabb a teljes diszkréció. Hanem aggódom az ön biztonságáért. Ha Giuliano megteszi, amire kértük, és mégsem kap kegyelmet, bizonyos, hogy önt fogja felelősnek tartani. A Don némán bólintott. Kávéját szürcsölte. A miniszter erősen figyelte. – Maguk ketten nem férhetnek meg sokáig egy ilyen kis szigeten – tette hozzá aztán. A Don elmosolyodott: – Hagyok én teret neki. Tenger sok időnk van.

– Hát jó – mondta Trezza. – És akkor tessék erre gondolni: ha pártomnak meg tudom ígérni Szicília szavazatait, és utána megoldom a Giuliano-gondot is anélkül, hogy bajba hoznám a kormányt, akkor csak jóslásokba lehet bocsátkozni, hogy milyen magasra emelkedhetek az olasz politikában. De emelkedjem bármily magasra is, önt, drága barátom, nem fogom elfelejteni. Fülem mindig nyitva lesz a szavára. Don Croce megfészkelődött nagy testével, és azon tűnődött, vajon érdemes lenne-e miniszterelnököt faragni ebből a keményfejű szicíliaiból. Ostobasága mindenesetre kincset ér a barátok barátainak: ha árulásra adná a fejét, őt aztán nem lesz nehéz tönkretenni. Híres-neves őszinte hangnemében válaszolt tehát: – Köszönöm a barátságát, és minden tőlem telhetőt megteszek ügyei előmozdítása végett. Megegyeztünk. Holnap délután indulok vissza Palermóba; hálás leszek, ha a megbeszélt okmányokat a délelőtt folyamán eljuttatja szállodámba. Ami Giulianót illeti, ha kegyelmet nem tud kieszközölni számára, miután elvégezte a dolgát, majd én gondoskodom róla, hogy eltűnjön. Amerikába, mondjuk, vagy egyéb távoli helyekre, ahol gondunk nem lesz vele többé. És ezzel a két jeles férfiú elvált. Trezza, a szicíliai, aki a társadalom oszlopának szerepét választotta, és Don Croce, aki Róma uralmát és törvényét a sátán művének és szabadsága korlátozójának tekintette. Don Croce ugyanis hitt a szabadságban, tulajdon személyes szabadságában, amelynek természettől korlátlannak kellene lennie, s amelyet egyedül szicíliai honfitársai kivívott tiszteletének köszönhet. Szerencsétlen ügy, gondolta, hogy a végzet szembeállította vele Turi Giulianót, a valóban szíve szerint való embert, aki még csak nem is hasonlít ehhez a hipokrita, gyáva miniszterhez. Palermóba érve, Don Croce azonnal hívatta Ettore Adonist. Elbeszélte római látogatása történetét és az egyezséget, amit Trezzával kötött. Megmutatta a Giuliano elleni had-

mozdulatok tervmásolatait. A kis ember le volt sújtva; Don Croce éppen erre utazott. – A miniszter megígérte, hogy ellenezni fogja mind a két tervet, és gondoskodik róla, hogy csak tervek maradjanak. A maga keresztfiának azonban minden erejével részt kell vennie a közelgő választások előkészítésében. Erősnek, határozottnak kell lennie, s nem szabad annyit törődnie a szegényekkel, mint eddig. Gondoljon ez egyszer a saját bőrére. Azt mentse. Meg kell értenie, hogy Rómával és az igazságügy-miniszterrel kötött egyezség nagy lehetőség. Trezza parancsol a teljes csendőrségnek, a rendőrségnek és minden bíróságnak. Egy nap talán még az ország miniszterelnöke lesz. Ha ez megtörténik, akkor Turi Giuliano visszatérhet övéi keblére, és fényes pályát futhat be politikusként. Szicília népe szereti. Most azonban gyakorolnia kell a megbocsátást és a feledést. Számítok rá, hogy maga hatni fog a fiúra. – Hogyan is hihetne Róma ígéreteiben? – vetette ellen Adonis. – Mindig is a szegényekért küzdött. Nem fog semmit sem tenni a szegények érdekei ellen. – Turi Giuliano nem kommunista, az egyszer bizonyos! – csattant föl Don Croce. – Lesz szíves megszervezni, hogy találkozhassam vele. Majd én meggyőzöm. Szicília két legerősebb embere vagyunk, végtére is. Miért ne dolgozhatnánk együtt? Régebben hallani sem akart róla, de változnak az idők. Ez lenne most számára a megváltás. Mellesleg a mi számunkra is. A kommunisták egyforma kéjjel roppantanának össze mind a kettőnket. Kommunista államban nincs helye sem olyan hősöknek, mint Turi, sem olyan hétpróbás gazfickóknak, mint én. Hajlandó vagyok bárhol, bármikor találkozni vele. És magam vagyok a biztosíték Róma ígéretére. Ha a kereszténydemokraták megnyerik a választást, magam szavatolok azért, hogy kegyelmet kap. Életemet és becsületemet rá! Ettore Adonis megértette. Don Croce hajlandó megkockáztatni, hogy magára vonja Giuliano haragját, amennyiben

Trezza miniszter nem állná a szavát. – Elvihetem ezeket a papírokat Giulianónak? – kérdezte. Don Croce gondolkodott egy picit. Tudta, ha kiadja a kezéből, soha vissza nem kapja a papírjait, s azzal, hogy átengedi, hatalmas fegyvert ad Giuliano kezébe. Rámosolygott Adonisra: – Na de drága professzor úr, hisz az csak természetes! Az Ettore Adonisra váró Giuliano azon tűnődött, hogy most aztán mitévő legyen. Tudta ugyanis, hogy a választások és a baloldali pártok győzelme miatt Don Croce előbbutóbb hozzá kell hogy forduljon segítségért. Csaknem négy éven át Giuliano sok százmillió lírát és tenger élelmet osztott szét a sziget e sarkában élő szegények között, de érezte, igazán segíteni csak valamelyes hatalom birtokában tudna rajtuk. Sokat töprengett az Adonis hozta közgazdaságtani és politikai könyveken. A történelem tanúsága szerint minden országban – Amerikát kivéve – a baloldali pártok maradtak a szegények egyedüli támaszai. Valahogy mégsem képes közös platformra helyezkedni velük. Gyűlöli azt, hogy az egyház ellen uszítanak, és hogy megvetően beszélnek a szicíliaiak középkori családi viszonyairól. És persze azt is tudta, hogy egy szocialista kormány nagyobb erőfeszítéseket tenne arra, hogy őt, Giulianót kifüstölje a hegyek közül, mint a mostani kereszténydemokrata rezsim. Éjjel volt, Giuliano elnézte a banda őrtüzeit a hegy oldalában. Letekintve a szirtek tövében meghúzódó Monteleprére, olykor zenefoszlányokat sodort feléje a szél a főtéri hangszóróból. Palermói muzsika. Elnézte a csaknem tökéletes kört formázó fényeket, melyek a város határát jelölték ki az éjszakában. Eszébe jutott, hogy ha majd elvégezték dolgukat Adonisszal, le fogja kísérni a hegyről, s meglátogatja szüleit és La Venerát. Tudta, nincs igazán kockázata a kiruccanásnak. A városi csendőralakulat minden lépéséről

jó előre tájékozva volt; nem beszélve arról, hogy nem egyedül jön, hanem annyi emberrel, hogy a csendőrök egyszerűen ne is merjenek a szülői ház közelébe menni. És most már a Via Bellán is voltak fegyveresek, akik őt támogatták. Megérkezett Adonis; Turi Giuliano betessékelte a tágas barlangba. Asztal, székek és akkumulátoros lámpák, az amerikai hadsereg egykori tulajdonai. Ettore Adonis megölelte, s átadott egy kis tarisznya könyvet. Giuliano köszönte alássan. És adott egy iratokkal teli aktatáskát. – Bizonyára érdekesnek fogod találni. Láss hozzá azonnal – tanácsolta. Giuliano szétteregette az iratokat az asztalon. Parancs, Trezza miniszter aláírásával és pecsétjével, melyben újabb ezer csendőrt vezényel át a szárazföldről, erősítendő a Giuliano bandája ellen harcoló alakulatokat. És a hadsereg vezérkari főnökének tervei. Giuliano érdeklődéssel tanulmányozta. Félni nem félt: egyszerűen majd beljebb veszi magát a hegyek közé. A riasztás mindenesetre jól jött. – Kitől kaptad? – kérdezte Adonist. – Don Crocétól. Ő pedig magától Trezza minisztertől. – Turit nem is lepte meg annyira a közlés. Mindössze elmosolyodott. – Rám akarnak ijeszteni netán? Nagy ám a hegy. Küldhetnek ide ahány embert csak bírnak, én akkor is az igazak álmát fogom aludni. – Beszélni akar veled Don Croce. Neki mindegy, te nevezd meg, hol. Ezeket a papírokat jó szándéka jeléül küldi. Ajánlatot akar tenni. – És te, a keresztapám, azt tanácsolod, hogy találkozzam vele? – kérdezte Turi, erősen figyelve Ettorét. – Én azt – felelt egyszerűen Adonis. Turi Giuliano bólintott. – Akkor tenálad lesz a találkozó. Monteleprében. Jó? Gondolod, hogy el mer jönni Don Croce? – Miért ne merne? – viszonozta komolyan a kis ember. – Szavamat fogom adni, hogy biztonságban érezheti magát. Te

pedig nekem adod a szavadat, amit mindennél többre tartok. Giuliano megragadta Ettore kezét: – Én meg a tiéddel vagyok így. Köszönöm az értékes dokumentumokat meg a könyveket. Ha maradt egy kevés időd, amíg el nem indulsz, magyaráznál nekem valamelyikből? – Örömmel – felelte Ettore Adonis. És ami még hátravolt az estéből, azt betöltötte fenséges, professzori hangja, fejtegetvén a nehezebb szakaszok értelmét. Tanár és diákja, sok év után, íme, újra együtt. Ezen az éjszakán történt, hogy Ettore Adonis rávette Giulianót, írja meg testamentumát, azaz egy olyan átfogó dokumentumot, amely megörökíti a banda történetét, és részletesen elbeszéli a Don Crocéval és Trezza miniszterrel kötött egyezségeket. Egy ilyen dokumentum erős oltalmazójává válhat még. Giuliano kapott az ötleten. Még ha ő maga hatalmát veszti is, még ha megbukik is, száz év múlva egy új lázadónak, ha megtalálja, hasznára válhat az írásmű. Végtére ők is hány év után találták meg Hannibál elefántjának csontjait.

19. fejezet

Két nappal később került sor a történelmi találkozóra. Montelepre lakossága megbolydult: jön a nagy Don Croce Malo, hogy levett kalappal találkozzék a falu dicső hősével, Turi Giulianóval. Nem tudni, hogyan szivárgott ki a titok, de tény, hogy az egész falu tudta. Talán abból tudták meg, hogy Giuliano olyan különleges körültekintéssel rendezte meg az eseményt. Járőrei lezárták a palermói utat, és emberei közül azok, akiknek rokonai éltek Monteleprében, szám szerint csaknem ötvenen, aznap este mind hazajöttek családlátogatóba. Passatempót és embereit a Bellampo Laktanya vigyázására küldte azzal a paranccsal, hogy a csendőröket, ha mégis kimerészkednének, tegyék harcképtelenné. A Castellammare és Trapani felől bevezető utat Terranova emberei szállták meg. Canio Silvestro tizedes egy háztetőn helyezkedett el az öt legjobb lövésszel meg egy nehézgéppuskával, amelyet a Monteleprében paradicsomszárításra használt bambuszrudakkal álcáztak. Don Croce nagy Alfa Romeo túrakocsija szürkületkor futott be s állt meg Ettore Adonis háza előtt. Magával hozta fivérét, Beniamino atyát, és két fegyveres testőrét; ez utóbbiak a kocsiban maradtak a sofőrrel. Ettore Adonis a háza kapujában fogadta őket, még a szokásosnál is elegánsabban: szürke öltönyét Londonban szabták, szikrázóan fehér ingén vörös-fekete csíkos nyakkendő virított. Öltözéke, fellépése kiáltóan elütött a Donétól, aki éppen hogy a szokásosnál is lomposabb volt: terebélyes pocakján buggyos pantalló, amelyben holmi csámpás vén gúnárra emlékeztetett, gallértalan ingének nyaka nyitva, súlyos fekete zekéjét össze se bírta volna gombolni, látni lehetett hüvelyk széles, egyszerű

fehér nadrágtartóját. Vékony, papucsszerű cipője volt. Beniamino atya reverendát viselt és a szokásos poros, kerek, serpenyőforma papi kalapot. Mielőtt belépett, megáldotta a házat: keresztet rajzolt a levegőbe, és dünnyögött hozzá valamit. Monteleprében Ettore Adonisé volt a legszebb ház, büszke is volt rá. Francia bútor, a falakon jelentéktelenebb kortárs olasz festők képei. Az edények Németországból jöttek, középkorú olasz házvezetőnője Angliában tanulta a háztartást még a háború előtt. Kávét szolgált föl a három férfinak, akik a nappaliban telepedtek le, hogy ott várják meg Giulianót. Don Croce teljesen magabiztos volt. Tudta, hogy Giuliano, ha törik, ha szakad, tartani fogja a keresztapjának adott szavát. Kellemes, bizsergő előérzettel várakozott a Don. Találkozik végre az emelkedő csillaggal: megítélheti, maga mérheti föl nagyságát. Ennek ellenére meglepte, hogy milyen halkan surran be a házba Giuliano. Odakinn, a macskaköves utcán semmi nesz, ajtó hallhatóan nem nyílt, nem csukódott. Egyszer csak mégis ott állt Giuliano az ebédlőbe vezető bolthajtás alatt. Don Crocét szíven ütötte a fiatalember szépsége. A hegyekben töltött idők mellét megszélesítették, arcát szikárabbra koptatták. Ovális arc volt az most is, de az orcája beesett, az álla hegyes. Szoborszerű szemének írisze aranybarna, sajátos ezüst karikával kerítve, mintegy keretbe foglalva. Ruházata csak fokozta fellépése varázsát: vakondprém nadrág, frissen mosott-vasalt fehér ing és rozsdabarna bársony vadászzeke, mely alól kilátszott a mindig magával hordott géppisztoly. És ami a legfőbb: valószínűtlenül fiatalnak látszott, serdülőnek szinte, pedig ekkor már huszonnégy éves volt. Ez a tacskó merne Rómával dacolni? Ez járt volna túl a barátok barátainak eszén, keltett ámulatot a gyilkosan gonosz Andoliniben? Ez tartja kordában a brutális

Passatempót? Ez hódította meg Szicília jó egynegyedét és a sziget minden lakosának szívét? Don Croce tudta, hogy Giuliano hihetetlenül bátor, de Szicília tele van bátor emberekkel, akik mind korán szállnak sírba, mert előbb-utóbb árulásnak esnek áldozatul. És akkor olyasmi történt, amit a Don végképp nem várt, de ami megmelengette a szívét, és igazolta, hogy jó úton jár, ha szövetségesévé akarja fogadni a fiút. Giuliano ugyanis egyenest a Don elé járult, és így szólt: – Bacio tua mano. Hagyományos szicíliai köszöntés ez, a parasztember üdvözli így a nála följebb valókat, a papot, a földesurat, a nemest. „Csókolom a kezét.‖ És mindehhez vidám mosoly a száján. Don Croce azonban pontosan tudta, miért üdvözli éppen így. Nem megalázkodást jelent, még csak azt sem, hogy az idősebbet tisztelné őbenne. Azt jelenti, hogy a Don Giuliano kezébe adta magát, és a fiú tiszteli bizalmáért. Don Croce komótosan fölemelkedett, nagy arca megszínesedett az erőlködéstől. Mellére ölelte Giulianót. Ki akarta mutatni érzéseit e nemes fiatalember iránt. Ölelés közben láthatta Ettore Adonis arcát: a professzor csak úgy sugárzott, amiért keresztfia ilyen kifogástalan úriembernek bizonyult. Pisciotta jelent meg az átjáróban, és mogorva arcára halovány mosoly ült ki a jelenet láttán. Jóképű férfi volt ő is, de egészen más értelemben, mint Giuliano. Tüdőbaja megsoványította arcát, testét. Járomcsontja mintha át akarná szúrni olajbarna bőrét. Gondosan fésült haja feketén csillogott; Giuliano úgy viselte kurtára nyírt homokszín haját, mint egy sisakot. Ami Turi Giulianót illeti, meg akarta lepni köszöntésével a Dont, de végül maga lepődött meg, mikor látta, hogy Don Croce teljes mélységében átérti a gesztust, és kedvesen, érzéssel viszonozza. Elnézte Turi a Don terebélyes alakját, és igyekezett résen lenni. Veszélyes ez az ember. És nemcsak hírhedtsége miatt: a veszély, a hatalom aurája veszi körül. Idomtalan testéből, amely akár groteszk is lehetne, félelme-

tes energia árad, és tölti be a szobát. És amikor megszólal, a vaskos fejből áradó hang úgy zeng, mint a kórusmuzsika. Mikor meg akar győzni valakit, őszinteségből, erőszakosságból és példás udvariasságból összegyúrt varázs árad belőle – éppen belőle, aki szinte minden egyéb dolgában tisztességtelen. – Évek óta rajtad a szemem, és régtől vágytam erre a napra. S most, hogy íme, elérkezett, nem cáfolsz rá várakozásomra. – Hízelgő rám nézve – mondta Giuliano, s aztán, tudva, hogy mit várnak tőle, gondosan adagolva így folytatta: – Mindig reménykedtem, hogy egy nap még barátok leszünk. Don Croce biccentett, s belekezdett, hogy elmesélje a Trezza miniszterrel kötött megállapodása történetét. Ha Giuliano segít „megnevelni‖ Szicília polgárait, azaz ha „hozza‖ a szavazataikat, akkor valami módon kegyelemben fog részesülni. Visszatérhet övéihez, tisztes polgárként, minden következmény nélkül fölhagyhat a banditaléttel. Az egyezség hiteléül Trezza miniszter kiszolgáltatta a Donnak a Giuliano ellen tervezett hadmozdulatok tervét. A Don intőleg föltartott kézzel emelte ki következő mondandója fontosságát: – Ha te is beleegyezel, fiam, ezeket a terveket meg fogja vétózni a miniszter. Nem lesz katonai akció, nem dobnak át ezer új csendőrt. Don Croce látta, hogy Giuliano figyelmesen hallgatja minden szavát, de meglepődve szemlátomást nem volt. A Don folytatta: – Mindenki tudja Szicíliában, hogy szíveden viseled a szegények sorsát. Azt gondolná az ember, hogy persze a baloldali pártokat támogatod. Én azonban tudom, hogy féled az Istent, végtére szicíliai vagy. És ki ne tudná, milyen gyöngéden szereted édesanyádat? Mondd, csakugyan kommunista uralmat akarsz Olaszországban? Mi lesz akkor az egyházzal? A családdal? Azok az olasz és szicíliai ifjak, akik végigharcolták a háborút, idegen eszmékkel, idegen politikai doktrínákkal fertőződtek meg, olyanokkal, amiknek

Szicília ege alatt nincs helyük. A szicíliai ember a maga útján törekszik jobb sorsa felé. És csakugyan teljhatalmú államot akarsz? Amelyik nem tűri meg az állampolgár semmilyen kilengését? Egy baloldali kormány egész biztosan irtó hadjáratot indítana mindkettőnk ellen, mert, nemde, mi vagyunk Szicília valódi urai? Ha a választáson a baloldali pártok győznek, könnyen eljöhet a nap, amikor oroszok ülnek majd a nyakunkon Szicília falvaiban, és ők döntik el, hogy ki mehet templomba. Gyerekeink pedig olyan iskolába fognak járni, ahol beléjük verik, hogy az állam előbbre való az édesanyánál és az édesapánál; Mit ér az ilyen rendszer? Semmit. Eljött az idő, mikor minden igaz szicíliainak meg kell védelmeznie családját és becsületét az állammal szemben. Váratlan közbeszólás akasztotta meg a dolgok menetét. Pisciotta, aki még mindig ott támasztotta a falat az átjáróban, keserű gúnnyal megjegyezte: – Talán azért majd föloldoznak az oroszok. Jeges düh fogta el a Dont, de vigyázott, hogy semmit ne mutasson belőle ez előtt a bajuszos, orcátlan mitugrász előtt. Elgondolkodva nézte. Ugyan miért hívta föl magára a figyelmet, s miért éppen most? Miért vonta magára ilyen erőszakosan a tekintetét? Lám csak, talán valamire föl lehetne használni ezt az emberkét. Tévedhetetlen szimatával megérzett valami rothadást Giuliano e legbizalmasabb tisztjében. Talán a tüdőbaj, talán a cinizmus. Pisciotta az a fajta volt, aki teljesen soha senkiben meg nem bízik, s akiben ezért, szükségképpen, teljesen soha senki meg nem bízott. Don Croce mindezt látta és végiggondolta, mielőtt válaszolt: – Segítette-e valaha is Szicíliát más náció? Szolgáltatotte igazságot Szicíliának valaha is külföldi ember? A fiatalemberek, az olyanok, mint maga – fordult most egyenest Pisciotta felé –, maguk a mi reménységünk. Ravaszság, bátorság, büszkeség, becsület. Ezer év óta mindig az ilyenek léptek a barátok barátainak soraiba, ilyenek küzdöttek az

elnyomók ellen, keresve az igazságot, amelyért most Turi Giuliano állt sorompóba. Itt az idő, hogy vállvetve megmentsük Szicíliát. Giulianóra mintha nem hatott volna a Don hangjának magnetikus varázsa. Szándékosan tompa hangon válaszolt: – De hisz mindig Rómával viaskodtunk, meg azokkal, akiket Róma küldött a nyakunkra kormányzónak. Mindig is ezek voltak az ellenségeink. És most ön arra kér, segítsek nekik? Hogy megbízzam bennük? Don Croce megfontoltan válaszolt: – Vannak alkalmak, amikor helyénvaló, hogy az ellenséggel közösködjünk. Ránk nézve a kereszténydemokraták jelentik a legkisebb veszedelmet, ha uralmukat megőrzik az országban. Célunk tehát csak az ő uralmuk lehet. Pofonegyszerű. – Kis szünetet tartott. – A baloldaliaktól kegyelmet soha nem kapnál. Efelől teljesen nyugodt lehetsz. Nagy hipokraták azok, és könyörtelenek, és nem értik a szicíliai jellemet. A szegények, mondjuk, valóban földhöz jutnának, de vajon megtarthatnák-e, amit termesztettek? El tudod képzelni, hogy a mi népünk termelőszövetkezetben dolgozzék? Hisz már azért is kést rántanak, hogy a Szűzanyát fehér vagy vörös palástba öltöztessék-e a körmenetre! Ironikus felhangok rezegtek a Don hangjában: szándékkal túlzott, azt akarta, hogy kitessék túlzása, de legyen az is nyilvánvaló, hogy sok igazság van benne. Giuliano félmosollyal hallgatta. Tudta, egy nap talán majd kénytelen lesz megölni ezt az embert, és Don Croce jelenléte bizony oly nagy tiszteletet ébresztett, és személyiségéből olyan nagy erő sugárzott, hogy Turi a gondolatra is megborzadt. Mintha a tulajdon apja meggyilkolására gondolt volna, mintha legszentebb családi érzelmeit sértené a puszta gondolat is. Látta, döntenie kell, és mióta számkivetett, ez lesz élete legfontosabb döntése. – Ami a kommunistákat illeti, egyetértünk – mondta halkan. – Nem szicíliaiak azok. – Elhallgatott. Érezte, itt a perc,

amikor Don Crocét a maga akaratához kell hajlítania. – Ámde ha elvégzem Rómának Róma helyett a piszkos munkát, valami jutalmat kell ígérnem embereimnek. Mit tehet értünk Róma? Don Croce felhörpintette maradék kávéját. Ettore Adonis ugrott, hogy újratöltse a csészét, de a Don egy gesztussal megállította. És akkor így szólt: – El kell ismerned, hogy ez idáig sem voltunk rosszindulattal irántad. Andolini rendszeresen jelenti a csendőrség mozdulatait, s így mindig egy lépéssel előttük járhatsz. Olyan haj de nagy erőfeszítéseket nem is tesznek, hogy kifüstöljenek a hegyeid közül. Várj, én is tudom, hogy ez még mind kevés. Engedd meg, hogy most egy szolgálatot tegyek, amely az én szívemet is megörvendezteti, apádat és anyádat pedig boldoggá fogja tenni. Szeretett keresztapád és igaz barátod, Aspanu Pisciotta jelenlétében, íme, ezeket mondom: eget-földet meg fogok mozgatni, hogy kieszközöljem számodra, és persze embereid számára, a kegyelmet. Giuliano magában már döntött, de igyekezett minél megbízhatóbb garanciákat szerezni. – Szinte mindenben egyetértünk – szögezte le. – Szeretem Szicíliát és népét, s noha banditaként élek, hiszek az igazságban. Megtennék szinte mindent azért, hogy visszatérhessek otthonomba, szüleimhez. De ön hogyan tudja rákényszeríteni Rómát, hogy állja is a szavát? Mert ez a kulcs. A szolgálat, amit kér tőlem, nem veszélytelen. Meg kell kapnom a jutalmam érte. A Don sem siette el a választ, s mikor megszólalt, akkor is lassan, körültekintően fogalmazott: – Igazad van, ha óvatoskodsz. De hiszen kezedben a tervek, amelyeket Adonis professzor közvetítésével juttattam el hozzád. Tartsd meg őket, bizonyítékául a Trezza miniszterhez fűződő kapcsolatodnak. Szerzek, ha kell, egyéb dokumentumokat is, amelyekkel sakkban tarthatod Rómát, mert odafönn rettegnek attól, hogy a lapokhoz írt híres leveleid valamelyikében közzéteszed ezeket a kompromittáló bizonyítékokat. És végül

magam személyesen állok jót azért, hogy kegyelmet fogsz kapni, ha munkádat sikeresen befejezted, és a kereszténydemokraták megnyerik a választást. Trezza miniszter ugyancsak nagy tisztelőm, és meg nem szegné a szavát. Ettore Adonis arcán boldog, izgatott mosoly ragyogott. Lelki szemével már látta Maria Lombardo boldogságát, amint keblére öleli az immár nem űzött vadként hazaszökő gyermekét. Tudta, Giuliano szükségből cselekszik, de úgy vélte, hogy Giuliano és Don Croce kommunistaellenes szövetsége az első lépés lehet egy valódi, igaz barátság felé a két ember között. Hogy maga a nagy Don Croce áll jót a kormány kegyelmi határozatáért, az még Pisciottára is hatással volt. Giuliano azonban látta az érvelés gyönge pontját. Nem lehet tudni, hogy nem a Don kitalálása-e az egész, úgy, amint van? Honnan tudja, hogy a terveket nem lopták-e? Az is lehet, hogy a miniszter már rég megvétózta őket. Neki magának is találkoznia kell Trezzával. – Ez megnyugtató – mondta. – A személyes jótállása is szívjóságát mutatja, valamint azt, hogy miért nevezik önt Szicília-szerte a Jó Léleknek. Hanem Róma hírhedetten csalárd, a politikusok meg… nos, jól tudjuk, milyenek a politikusok. Azt szeretném, ha valaki, akiben megbízom, a saját fülével hallgatná meg Trezza ígéretét, s kapna saját kezűleg egy olyan dokumentumot, amely megnyugtató biztosítékul szolgálhat. A Don megütközve nézte. A beszélgetés során mindvégig vonzalmat érzett Turi Giuliano iránt. Arra gondolt, mi lenne, ha ő lenne a fia. Milyen szép is lenne: együtt uralkodnának Szicília fölött. És milyen szépen mondta, hogy „csókolom a kezét‖. El volt bűvölve, pedig ez igazán nagyon ritkán esett meg vele. Most azonban látnia kellett, hogy Giuliano nem fogadja el a biztosítékait, s ezzel oda is lett a nagy rokonszenv. A fiatalember különös, félig nyitott szemmel nézte, s várta a további bizonyítást, a további bizto-

sítékot. Don Croce Malo garanciái neki nem elegek. Hosszú csönd. A Don a választ fontolgatta, a többiek vártak. Ettore Adonis palástolni próbálta a Giuliano makacskodása okán támadt szégyenét, meg azt, hogy fél a Don reakciójától. Beniamino atya sértett buldogképet vágott. Mikor azonban végre megszólalt a Don, mindnyájan megnyugodhattak. Kiokoskodta, mi játszódik le Giulianóban, és hogy mire is van szüksége valójában. – Érdekeimet az szolgálja, hogy megegyezzünk mi ketten – mondta –, s így eshetett meg, hogy valamelyest félrevittek a tulajdon érveim. Hadd segítselek tehát döntésedben a következő módon. Először is le kell szögeznem, hogy Trezza miniszter neked semmilyen dokumentumot nem fog adni. Túl veszélyes lenne. Beszélni azonban fog veled, és hallhatod saját füleddel ígéreteit, amelyeket nekem tett. Leveleket szerezhetek számodra Ollorto hercegtől és egyéb befolyásos nemesemberektől, akik elkötelezték magukat ügyünk mellett. De ennél is fontosabb, hogy van egy barátom, aki talán jobban meg tud győzni, mint én. A katolikus egyház támogatni fogja kegyelmi kérvényedet. Erre vonatkozólag bírom a palermói bíboros ígéretét. Miután beszéltél Trezzával, kieszközlök számodra egy kihallgatást a bíborosnál. Neki is személyesen veheted majd ígéretét. No és akkor lássuk csak, mid van: egész Olaszország igazságügyminiszterének az ígérete, a római katolikus anyaszentegyház egy bíborosának a megszentelt szava, aki egy nap még pápa is lehet; no és itt volnék jómagam. Lehetetlen leírni, hogyan ejtette ki ez utolsó szavakat a Don. Érces tenorját alázatosan lehalkította, mintha szerénysége nem engedné, hogy magát e nagy nevekkel együtt említse – és mégis, különleges energiát tudott sűríteni ebbe a „jómagam‖ szóba, ami semmi kétséget nem hagyott ígéretének értéke felöl. Giuliano nevetett. – Nem mehetek én Rómába. – Akkor állíts magad helyett valakit, akiben teljesen

megbízol. Magam viszem Trezza miniszter elé az illetőt. És aztán viszem tovább, a bíboroshoz. Az anyaszentegyház egy főpapjának a szavában csak tán megbízol? Giuliano élénken figyelte Don Crocét. Fejében vészjelzések villogtak. Miért akar egyszer csak ilyen nagyon segítségére lenni a Don? Nyilván tudta már előbb is, hogy ő, Giuliano nem mehet Rómába, ezt a kockázatot soha nem vállalná, még ezer bíboros és ezer miniszter szavára sem. Mit gondol akkor a Don, mégis, kit fog nagykövetéül kinevezni? – Nincs ember, akiben jobban bíznék, mint első helyettesemben – mondta a Donnak. – Aspanu Pisciottát vigye Rómába és Palermóba. Ő úgyis szereti a nagyvárost, és ha a bíboros meghallgatja a gyónását, talán még az ő bűnei is bocsánatot nyernek. Don Croce hátradőlt, és intett Ettore Adonisnak, töltse újra a csészéjét. Régi trükkje volt ez, így leplezte elégedettségét, diadalérzetét. Mintha a fennforgó téma annyira kisszerű volna, hogy egy egyszerű testi kívánság, egy csésze kávé vágya is elnyomhatná. Giuliano azonban, aki, mikor banditasorba került, olyan kiváló gerillaharcossá lett, kiválóan olvasott az emberek gesztusaiban, és követte gondolatmeneteiket is. Most is azonnal megérezte a Don elégedettségét. Don Croce igen fontos részgyőzelmet aratott: Giuliano sem tudhatta, hogy a Donnak pillanatnyilag nincs hőbb vágya, mint kettesben maradni Aspanu Pisciottával. Két nap múlva Pisciotta elkísérte Don Crocét Palermóba és Rómába. Don Croce uralkodónak kijáró tisztelettel bánt a fiatalemberrel. Valóban, Pisciotta arcra hasonlított Cesare Borgiához. Az arc kemény szögletei, a keskeny bajusz, a bőre sápadt-sötét, ázsiai árnyalata meg a kegyetlen-pökhendi szempár, amelyből csak úgy sütött az elragadó értelem és a mélyen fészkelő gyanakvás mindennel és mindenkivel szemben.

Palermóban a Hotel Umbertóban szálltak meg; a szálló tulajdonosa nem volt más, mint maga Don Croce, és Pisciottát elhalmozta a figyelmesség minden jelével. Elvitte új ruhát vásárolni a miniszterrel való római találkozóhoz. A legfényesebb vendéglőkben ettek. És aztán eljött a napja, hogy a palermói bíboros fogadja Don Crocét és Pisciottát. Rendkívüli és figyelemre méltó eset, hogy Pisciottát, aki egy szicíliai kisvárosban élte le eddigi fiatal életét, és aki a katolikus hitben nevelkedett, nem nyűgözte le a főpapi audiencia. Nem hatottak rá sem a bíborosi palota hatalmas termei, sem a szent hatalom méltóságteljes alázatának számtalan egyéb jele. Don Croce megcsókolta a bíboros gyűrűjét, Pisciotta büszkén és dacosan csak nézett a főpapra. Magas férfi volt a bíboros. A fején vörös barett, testén skarlátszín reverenda, széles övvel. Vonásai durvák, arca himlőhelyes. Hiába beszélt Don Croce, nem az a fajta volt, aki csak egy szavazatot is kapna a konklávén, de hogy jól kiérlelt bajkeverő, igazi szicíliai, az messziről megérzett rajta. A szokásos kölcsönös udvariaskodás. A bíboros melegen érdeklődött Pisciotta lelki egészsége iránt. Emlékeztette: bármennyi bűnt követ is el az ember itt a földön, ha jó keresztény, végül is az örök megbocsátás vár reá. Megadván ily módon Pisciottának a lelki amnesztiát, a bíboros belevágott a lényegbe. Az anyaszentegyház, mondotta, halálos veszedelemben forog itt, Szicíliában. Ha a kommunisták nyerik az országos választásokat, csak a jóisten tudja, mi fog itt történni. Kifosztják, fölgyújtják a székesegyházakat, vagy gépműhelyt rendeznek be bennük. A Szűzanya-szobrokat, a kereszteket, a szent képmásokat beleszórják a Földközi-tengerbe. A papokat megölik, az apácákat megerőszakolják. Ez utolsó kitétel hallatán Pisciotta elmosolyodott. Nincs az a szicíliai, ha mégoly véresszájú kommunista is, aki csak álmodni is merne arról, hogy megerőszakol egy apácát. A

bíboros figyelmét nem kerülte el a mosoly. Ha Giuliano segít elnyomni a választás előtti kommunista propagandát, ő maga, a bíboros fog prédikálni Giuliano erényeiről a húsvétvasárnapi nagymisén. Sőt kérni fogja a római kormány irgalmasságát. És Don Croce elmondhatja ugyanezt a miniszternek, majd ha találkoznak Rómában. A bíboros ezzel befejezettnek tekintette az audienciát, és megáldotta Pisciottát. Aspanu ekkor megkérdezte, kaphatnae a bíboros úrtól papírt arról, hogy az audiencia megtörtént. A bíboros teljesítette a kérést. A Don a maga részéről meg volt botránkozva, hogy az anyaszentegyház egyik főpásztora hogy is tehet ekkora hülyeséget, de nem szólt. A római találkozó már inkább Pisciotta szája íze szerint való volt. Trezza miniszter nem pályázott a bíboros spirituális babérjaira. Végtére ő az igazságügy-miniszter, és Pisciotta nem egyéb, mint egy bandita követe. Elmagyarázta, hogy ha a kereszténydemokrata párt elveszti a választásokat, a kommunisták rendkívüli erőfeszítéseket fognak tenni, hogy a legutolsó banditát is kipörköljék Szicíliából. Igaz, hogy a csendőrség a jelen pillanatban is indít akciókat Giuliano ellen, de ezen sajnos nem lehet segíteni. Meg kell őrizni a látszatot, mert ha nem, akkor a radikális lapok a keresztvizet is leszedik a kereszténydemokratákról. Pisciotta félbeszakította: – Kegyelmes uram netán azt állítja, hogy a pártja nem tud amnesztiát adni Giulianónak? – Nehéz, de nem lehetetlen – felelt Trezza –, föltéve, hogy Giuliano segít megnyerni a választást. Akkor aztán egy darabig békén meghúzza magát, és nem rabol sem embert, sem vagyontárgyat, egyszóval kevesebbet hallat magáról. Talán még jobb, ha Amerikába emigrál – no, csak egy időre, aztán visszajön, és mindenki megbocsát. Egyvalamiért azonban kezeskedhetek, ha megnyerjük a választást. Jelentős erőfeszítést a kézre kerítésére nem fogunk tenni. És ha ki akar vándorolni, nem gördítünk akadályt az útjába, sőt az

amerikai hatóságoktól sem fogjuk kérni, hogy eljárjanak ellene. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ami engem illet, a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy kieszközöljem számára a köztársasági elnöknél a kegyelmet. Pisciotta arcán újra megjelent az a sajátos félmosoly. – Igen, de ha mintapolgárrá leszünk, mit fogunk enni? Mit eszik Giuliano, az emberei meg a családjuk? Arra nincsen mód, hogy a kormány esetleg fizessen nekünk? Végtére a piszkos munkát velünk végezteti el. Don Croce, aki hunyt szemmel hallgatta a diskurzust, mint egy alvó hüllő, most gyorsan közbevágott, hogy elébe menjen az igazságügy-miniszter ingerült válaszának. Mégiscsak hallatlan, dühöngött magában Trezza, hogy ennek az útonállónak van képe fizetséget kérni a kormánytól. – Tréfa csupán, kegyelmes uram – mondta a Don. – Fiatal fickó még a barátunk, életében először tette ki a lábát Szicíliáról. Nem igazán érti a külvilág szigorú erkölcsiségét. Magát, barátom – fordult Pisciotta felé –, a támogatás kérdése ne érdekelje. Azt majd magam beszélem meg Giulianóval. – És egy csöndre intő, fenyegető pillantást vetett a fiatalemberre. A miniszter azonban hirtelen elmosolyodott, és így szólt: – Nahát, örömmel tapasztalom, hogy Szicília ifjúsága mit sem változott. Magam is éppen ilyen voltam egykor. Nem félünk kimondani, ha egyszer úgy érezzük, valami kijár nekünk. Úgy látom, fiatal barátom, maga is valami konkrétumot szeretne, nem csupán ígéreteket, igaz? – Benyúlt az íróasztalfiókba, és elővett egy vörös szegélyes kártyát. Odalökte Pisciottának, és így szólt: – Ez egy különleges igazolvány, magam írtam alá. Ezzel szabadon járhat szerte Itáliában és Szicíliában, nincs az a rendőr, aki föltartóztatná. Többet ér, mint a súlya aranyban. Pisciotta meghajlással mondott köszönetet; az okmányt kabátja belső zsebébe süllyesztette. Rómába jövet láthatta, hogy Don Crocénak is ilyen van: megértette, hogy valóban

nagy értéket kapott. Akkor azonban az kezdett motoszkálni a fejében, hogy mi lesz, ha elfogják ezzel a papírral? Botrány lesz, méghozzá olyan, hogy megrendíti az egész országot. A Giuliano-banda második embere az igazságügy-miniszter mentesítő levelével? Hogy létezhet az? Hiába törte a fejét, nem jött rá a rejtély nyitjára. Hogy ilyen értékes dokumentumot adott, az a miniszter jóindulatát és bizalmát illusztrálja. No és micsoda pompás vendégszeretettel vette körül Don Croce az út során. Ám mindez még nem győzte meg Pisciottát. Távozáskor megkérte Trezzát, írjon egy sort Giulianónak, mellyel igazolhatja, hogy megtörtént a találkozó. Trezza azonban megtagadta a kérést. Pisciottát, mikor visszatért a hegyek közé, Giuliano apróra kikérdezte; megkérte, szóról szóra adja vissza azt, amire emlékszik. Pisciotta akkor megmutatta a vörös szegélyes menlevelet, és elmondta, nem érti, miért vállalt a miniszter ilyen nagy kockázatot. Giuliano megveregette a vállát: – Igaz barát vagy, Aspanu. Hiába, hogy annyival gyanakvóbb vagy nálam, az irántam való hűséged, úgy látszik, vakká tett. Nem látod, ami nyilvánvaló. Biztos, hogy Don Croce tanácsára adta a menlevelet. Azt remélik, elutazol majd Rómába a magad szakállára, és a besúgójuk leszel. – Hinnye, azt a jégen kopogóját! – dühödött meg Pisciotta. – Tudod, mire használom föl ezt a passzust? Megyek vele máris vissza, és elvágom a torkát a szarházinak! – Hogyisne! – ellenkezett Giuliano. – Szépen megtartod. Hasznát látjuk mi még annak. És még valami. Az az aláírás csak úgy néz ki, mintha Trezzáé volna. De nem az. Hamisítvány. Ha bajba jutnak, azzal érvelhetnek, hogy hisz az a papír nem is érvényes. Ha viszont azt kívánja az érdekük, akkor meg éppenséggel az érvényességét fogják bizonygatni, hogy igenis Trezza írta alá, amit külön okmányokkal is igazolhatnak. Ha viszont a hamis voltát kell majd igazolniuk,

akkor az igazoló okmányokat megsemmisítik és kész. Pisciotta belátta, hogy nem lehet ez másként. Nap mint nap nőtt az ámulata, amiért Giuliano, ez az egyenes és nyílt ember olyan ragyogóan átlát az ellenségei szőtte huncut lepleken. Rájött: Giuliano romantikus lelkülete ritka éleslátó paranoiájában gyökeredzik. – Ha ez így van, akkor azt mondd meg, hogyan bízzunk az ígéreteikben? És egyáltalán, miért segítsünk nekik? Végül is mi nem politikában utazunk. Giuliano elgondolkodott Aspanu szavain. Aspanu mindig is cinikus volt, s talán egy kissé kapzsi is. Volt már, hogy összekülönböztek a zsákmány elosztásán, és Pisciotta általában nagyobb részt követelt a tagság számára. – Nincs más választásunk – mondta Giuliano. – A kommunisták, ha csakugyan kormányt alakíthatnak, nekem aztán soha nem adnak amnesztiát. A jelen pillanatban barátunkká, sőt bajtársunkká kell fogadnunk a kereszténydemokratákat, Trezza minisztert, a palermói bíborost és persze magát Don Crocét. Mert most az a legfontosabb, hogy semlegesítsük a kommunistákat. Majd ha újra találkozunk Don Crocéval, tető alá hozzuk a dolgot. – Szünetet tartott, megveregette Pisciotta vállát. – Jó húzás volt, hogy kicsaltad a bíborosból azt az elismervényt. No és ez a menlevél sem rossz… Pisciottát azonban nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni. – Elvégezzük helyettük a piszkos munkát. És akkor aztán ácsingózhatunk, mint a tetves koldusok, az amnesztiájukra. Nem hiszek én ezeknek, egynek se hiszek, úgy duruzsolnak nekünk, mintha buta lányok volnánk, akiket ágyba kell csalni valahogy. Én már csak amondó vagyok, hogy ha egyszer mi magunk harcolunk, tartsuk meg, amit a munkánkkal szereztünk, ne osszuk széjjel a szegények között. Gazdagok lehetnénk, főúri módra élhetnénk Amerikában vagy Brazíliában. Ez lenne a mi utunk, nem kellene ezekre a pezzonovantákra számítanunk. Giuliano nekiveselkedett, hogy elmondja, hogyan is látja

ő. – Nézd, Aspanu. Nekünk más lóra, mint a kereszténydemokratákra és Don Crocéra, nem szabad tennünk. Ha győzünk, és kegyelmet kapunk, Szicília népe bennünket fog vezetőjéül választani. Mindent megnyerünk. – Giuliano kis szünetet tartott. Rámosolygott Pisciottára. – Ha aztán kiderül, hogy ők tisztességtelenül játszottak, se te, se én nem fogunk elájulni a meglepetéstől. Azt kell nézni, hogy mennyivel többet veszíthetnénk. A kommunisták ellen mindenképpen föl kell vennünk a harcot, rosszabb ellenségeink, hidd el, mint a fasiszták voltak. S épp ezért a bukásuk is bizonyos. Hanem most nagyon figyelj. Mi ketten egyformán gondolkodunk. Az utolsó harc majd csak a kommunisták vereségével fog kezdődni, amikor fegyvert kell fognunk a barátok barátai és Don Croce ellen. Pisciotta vállat vont. – Hiba így gondolkodni. Giuliano, noha tovább mosolygott, kényelmetlen érzéssel gondolkodott el. Tudta, hogy Pisciotta kedveli a számkivetett-életmódot. Illik a jelleméhez, és jóllehet gyors észjárású és ravasz, a képzelete bizony szegényes. Nem tudja elképzelni a jövőt, nem látja, hogy banditaként milyen elkerülhetetlen vég vár rájuk. Aznap, késő este, Aspanu Pisciotta egyedül ült a szikla peremén. Rágyújtott egy cigarettára, de a mellében olyan éles fájdalom támadt, hogy el kellett oltania, és a csikket visszadugta a zsebébe. Tudta, egyre súlyosbodik a tuberkulózisa, de azt is tudta, hogy jobban lesz, ha pihen néhány hetet idefönn a hegyekben. Ami igazán aggasztotta, arról még Giulianónak sem beszélt. A bíboroshoz és Trezzához való utazás alatt mindvégig a Don volt a kísérője. Minden este együtt vacsoráztak, és a Don gyakran beszélt Szicília jövőjéről, a közelgő bajos időkről. Eltelt némi idő, mire Pisciotta rádöbbent, hogy a Don voltaképp udvarol neki, meg akarja nyerni személyét a barátok barátai számára, és a maga nagyon is áttételes és diszkrét módján arról akarja meggyőzni, hogy miként Szicíliának,

neki, Pisciottának is rózsásabb lenne a jövendője a Don szárnyai alatt. Jelét mindenesetre nem adta, hogy elértette volna a célzásokat, és csak annyi lett az eredmény, hogy megrendült a Don jó szándékába vetett hite. Soha eddig senki emberfiától nem félt, talán az egy Turi Giulianót kivéve. Don Croce azonban, aki egész életét azzal töltötte, hogy szert tegyen az igazi maffiavezér fő ismérvére, a „tiszteletre‖, bizony megfélemlítette a fiatalembert. Pisciotta ráébredt: attól fél, hogy a Don túl fog járni az eszükön, el fogja árulni őket, és egy nap majd ők is ott fekszenek előtte, arccal a porban.

20. fejezet

Az 1948 áprilisában tartott szicíliai törvényhozási választások tragédiát jelentettek a Rómában székelő kereszténydemokrata párt számára. A „Népi Blokk‖, a kommunista és szocialista párt tömörülése hatszázezer szavazatot kapott, a kereszténydemokrata párt mindössze háromszázharminc ezret. A többi ötszázezer szavazat megoszlott a monarchisták és két kisebb párt között. Pánik lett úrrá Rómán. Valami nagyot, valami drasztikusat kell tenni még az országos választások előtt, mert különben Szicília, az ország legelmaradottabb tartománya végül még egész Itáliát szocialista országgá változtathatja. A választást megelőző hónapok során Giuliano tartotta magát a Rómával kötött egyezséghez. Letépkedte a rivális pártok plakátjait, rajtaütött a baloldali csoportok központjain, és gyűléseiket erőszakkal félbeszakította Corleonéban, Monteleprében, Castellammaréban, Partinicóban, Piana dei Greciben, San Giuseppe Jatóban, sőt egy nagyobb városban, Monrealéban is. Emberei mindeme városokban fekete betűs plakátokat ragasztottak ki: HALÁL A KOMMUNISTÁKRA, és föl is gyújtottak néhány közösségi házat, amit a Szocialista Munkások elnevezésű csoport működtetett. A hadjárat azonban túl későn kezdődött, már nem befolyásolhatta a helyi választások eredményét; attól pedig vonakodott Giuliano, hogy a végső eszközhöz, a terrorisztikus orgyilkosságokhoz folyamodjon. Táviratok és üzenetek röpködtek Don Croce, Trezza miniszter, a palermói bíboros és Turi Giuliano között. Feddések hangzottak el. Nógatták Giulianót, kapcsoljon rá, hogy visszájára fordulhasson a helyzet az országos választásokig. Giuliano mindezen írásos

üzeneteket megőrizte testamentuma számára. Valami nagy húzás segíthetett már csak itt, és a terv Don Croce termékeny koponyájában született meg. Stefano Andolinivel üzenetet küldött Giulianónak. Szicíliában a két legbaloldalibb és általában is legzendülékenyebb város ez idő tájt Piana dei Greci és San Giuseppe Jato volt. Itt évek óta megünnepelték május 1-jét mint a forradalom napját. Szokásuktól még a fasizmus idején sem tértek el. Mivel május i. egyúttal Szent Rozália napja is, az ünnepet vallásos álruhába bújtatták, és így a fasiszták sem mertek belekötni. Mostanra bezzeg vörös zászlót lengetve, gyújtó beszédekkel ünnepelték ezt a napot. És az idei május 1-jét, amelyig már csak egy hét volt hátra, a történelem legjelesebbjének szánták. A két város, szokás szerint, együttes ünnepre készült, és egész Szicíliából várták a családostul érkező küldötteket, hogy együtt örvendezzenek nemrég kivívott nagy diadaluk fölött. Lo Causi kommunista szenátor, a híres és tüzes szónok fogja tartani az ünnepi beszédet. A baloldalnak ez lesz a döbbenetes helyi választási siker örömére rendezett hivatalos ünnepe. Don Croce azt a tervet eszelte ki, hogy Giuliano banditái támadják meg és szórják széjjel az ünneplőket. Ha kell, levegőbe eregetett géppisztolysorozatokkal oszlassák szét a tömeget. Ez lesz az első lépés a megfélemlítő hadjáratban, atyai figyelmeztetés, ha úgy tetszik, gyöngéd intés. Lo Causi szenátor pedig meg fogja tanulni, hogy hiába lett az olasz parlament tagja, az Szicíliában számára nem jelent menlevelet. Giuliano el is fogadta a tervet, és parancsot adott vezéreinek, Pisciottának, Terranovának, Passatempónak, Silvestrónak és Stefano Andolininek, hogy készüljenek föl az akcióra. Az ünnepet az utóbbi három évben egy fennsíkon tartották Piana dei Greci és San Giuseppe Jato között, a Monte Pizzuta és a Monte Cumeta kettős csúcsa alatt. Két meredek, vadregényesen kanyargó ösvényen indul fölfelé a két falu

népe, s mivel az ösvények összefutnak a plató közelében, a két falu népe egyetlen folyammá egyesülve hömpölyög tovább. Keskeny szoroson át jutnak föl végül a platóra, s ott széjjelterülve, megkezdik az ünnepet. A szorost egyébként Portella della Ginestrának hívják. Piana dei Greci és San Giuseppe Jato szegény falvak voltak, házaik ódonak, mezőgazdaságuk ősi. A régimódi becsületfogalom elszánt hívei voltak: a ház elé kiülő asszonyok csak profiljukat mutathatták, másként oda a jó hírük. Mégis, ez a két falu adott otthont Szicília legzendülékenyebb férfiainak. Annyira ősi ez a két falu, hogy a házak java része még kőből épült; nem is egy háznak csak vaskoronggal fedett apró nyílásai vannak tisztességes ablak helyett. Sok család a háziállataival osztotta meg lakószobáját. A pékségek kemencéi körül nyüzsgött a sok kecske és zsenge bárány, ha a pék leejtett egy friss kenyeret, az nagy valószínűséggel trágyára esett. A falusiak napszámba jártak gazdag földesurakhoz, egy dollárnyi napibérért, sőt olykor annál is kevesebbért: nem kaptak annyit, hogy eltarthassák családjukat, így aztán mikor apácák és papok, „fekete varjak‖ jelentek meg a faluban, és osztogatták a makarónit meg a használt ruhát, a falusiak készséggel megesküdtek: a kereszténydemokratákra fognak szavazni. Az 1948. áprilisi tartományi választásokon azonban megszegték szavukat, és nagy többségük a kommunistákra vagy a szocialistákra adta voksát. Az eredmény földühítette Don Crocét, aki eddig azt hitte, hogy a helyi maffiafőnök ura a helyzetnek. Mondani azonban csak annyit mondott, hogy elszomorítja a katolikus egyházzal szemben megnyilvánuló tiszteletlenség. Hogyan lehet, hogy ezek a derék, ájtatos szicíliaiak végül is így elbolondították a szegény kedvesnővéreket, akik keresztényi könyörülettel eltelve, kenyeret adtak az éhező gyermekeknek?

Aggódott a palermói bíboros is. Útra kelt, misét mondott a két faluban, és szentbeszédében óva intette őket attól, hogy a kommunistákra szavazzanak. Megáldotta gyermekeiket, meg is keresztelte őket, és lám, most mégis az anyaszentegyház ellen fordulnak. Palermóba rendelte a falusi plébánosokat, és a lelkűkre kötötte, hogy sokszorozzák meg erőfeszítéseiket a közelgő országos választásokra való tekintettel. Mert nem csupán az egyház politikai érdekéről van szó, hanem arról is, hogy tudatlan lelkeket megmentsenek a pokol tüzétől. Trezza minisztert nem lepték meg oly nagyon a fejlemények. Szicíliai lévén, ismerte a sziget történelmét. A két falu lakosai mindig is büszke és féktelen harcosok voltak, örök küzdelemben a szicíliai gazdagok és a római zsarnokság ellen. Elsőként csatlakoztak annak idején Garibaldihoz, még korábban pedig megvívták a maguk harcait a sziget francia és mór uraival is. Piana dei Greci lakosai azoktól a görögöktől származtatták magukat, akik a török betolakodók elől menekültek Szicíliába. Máig megtartották görögös szokásaikat, beszélték a görög nyelvet, megülték a görög ünnepeket, őseik népviseletében. A falu ugyanakkor erős vára volt a maffiának is, hiszen a maffia mindig kedvezett a zendülőhajlamnak. Trezza miniszter mindezek okából meg nem lepődött ugyan, de mindenesetre csalódott volt, amiért Don Croce nem tudta megnevelni ezeket az embereket. Tudta azonban azt is, hogy a két falu, sőt a tágabb környék szavazatait voltaképp egy ember, egy Silvio Ferra nevű szocialista agitátor biztosította a baloldaliaknak. Silvio Ferra a második világháborús olasz hadsereg sokszorosan kitüntetett katonája volt. Az afrikai hadszíntéren nyerte vitézségi érmeit. Később amerikai fogságba esett, és Amerikában lett egy fogolytábor lakója. Itt előadásokat hallgatott, melyeken a foglyoknak a demokratikus folyamatok természetét magyarázták. Nemigen hitt előadóinak, míg meg nem engedték, hogy a táborkerítésen kívül, a helybéli péknél

dolgozhasson. Elámult az amerikai életforma szabadsága láttán; elbűvölte, hogy a becsületes, kemény munka milyen megbízhatóan meghozza az eredményét; tapasztalhatta, hogy nem puszta szólam az alsóbb osztályok fölemelkedési lehetősége. Szicíliában a legkeményebb munkát végző paraszt sem remélhetett egyebet, mint azt, hogy hajlékot és kenyeret adhat gyermekeinek: a jövőről előrelátóan gondoskodni egyszerűen képtelenségnek tűnt Szicíliában. Mikor aztán Silvio Ferra visszatér szülőföldjére, Szicíliába, lelkes szószólója lett az amerikai életnek. De hamarosan látnia kellett, hogy a kereszténydemokrata párt csupán a gazdagok eszköze, s ezért beiratkozott Palermóban a Szocialista Munkások egyik szemináriumára. Szomjazta a műveltséget, szenvedélyesen szerette a könyveket. Befalta Marx és Engels minden teóriáját, és belépett a szocialista pártba. Azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg a párt San Giuseppe Jató-i alapszervét. Négy év alatt bevégezte, amire az északról küldött agitátorok mindig is képtelenek voltak. Szicíliai szájíz szerint tálalta a vörös forradalmat és a szocializmus doktrínáit. Meggyőzte földijeit, hogy földhöz fognak jutni, ha a Szocialista Pártra szavaznak. Azt prédikálta, hogy a nemesi nagybirtokot föl kell osztani, hiszen maguk a nemesek úgyis parlagon hevertetik. Ezeken a földeken gabonát termeszthetnének a gyermekeik jóllakatására. Meggyőzte őket, hogy ha az országot a szocialisták kormányoznák, véget lehetne vetni a szicíliai társadalom korruptságának. Megszűnne a hivatalos személyek vesztegetése, senkinek nem kellene két tojással járulni a pap elé, hogy olvassa föl az Amerikából érkezett levelet, a helybéli postás borravaló nélkül is kötelességének erezné, hogy kézbesítse a levelet, az embereknek nem kellene többé olyan szégyenletes áron tékozolni el munkaerejüket a hercegek és bárók birtokán. Vége lenne az éhbérrendszernek, a hivatalos személyek a köznép szolgái lennének éppúgy, mint Amerikában. Silvio Ferra feketén-fehéren bebizo-

nyította, hogy a hivatalos katolikus egyház teljes tekintélyével a hitelét vesztett kapitalista rendszert támogatja, s ezt oly ügyesen csinálta, hogy egy szóval sem támadta sem a Szűzanyát, sem a közbenjáróként oly hasznosan működő szenteket, sem a Krisztus-hitet. Húsvét reggelén ő is a hagyományos módon köszöntötte szomszédait: „Krisztus feltámadott!‖ Rendszeres vasárnapi miselátogató volt. Feleségét és gyerekeit a legszigorúbb szicíliai erkölcs követelményei szerint tartotta kordában, mivel hittel hitt a régi értékekben, a fiú abszolút odaadásában anyja iránt, tiszteletében apja iránt s a legtávolabbi unokatestvér iránti kötelezettségekben. Mikor a San Giuseppe Jató-i maffiacsalád figyelmeztette, hogy túl messzire merészkedik, Ferra csak mosolygott, és érzékeltette, hogy a jövőben szívesen venné barátságukat, noha a szíve mélyén tudta, hogy az utolsó és legnagyobb csatát az övéi a maffia ellen fogják vívni. Mikor Don Croce elküldte hozzá követeit valamiféle megegyezés reményében, azok is dolgukvégezetlenül tértek meg. Háborús vitézsége révén olyan nagy népszerűségre tett szert, a faluban olyan nagyra tartották, hogy Don Croce úgy döntött, türelemmel lesz, annál is inkább, mivel bizonyos volt abban, hogy a választásokat még így is a kereszténydemokraták nyerik. Ami a legfontosabb: Silvio Ferra őszintén együtt érzett embertársaival, s ez igen ritkán föllelhető tulajdonsága a szicíliai parasztembernek. Ha egy szomszédja megbetegedett, élelmet vitt a családnak; eljárt magányos öreg özvegyek ügyes-bajos dolgaiban; vigasztalta azokat, aki máról holnapra tengették életüket, és rettegéssel gondoltak a jövőre. Új hajnal ígéretét hirdette a Szocialista Pártba vetett bizalom alapján. Beszédeit a szicíliaiak által oly igen kedvelt délies retorika virágai díszítették. Nem magyarázgatta Marx gazdasági teóriáit; annál nagyobb tűzzel beszélt a bosszú szükségességéről azok ellen, akik évszázadokon át elnyomták a parasztot. – Amilyen drága nekünk a kenyér, olyan drága a szegények vére a gazdagoknak, akik azt isszák – prédikálta.

Silvio Ferra volt az, aki szövetkezetbe tömörítette a napszámosokat, hogy szembeszegüljenek a munkaerőárverésekkel, ahol mindig a legkisebb bérigényűeknek jutott a munka. Rögzített napibért állapított meg, és a nemesek ezt voltak kénytelenek fizetni, ha szüreti munkást vagy csőszt akartak fogadni. Egyszóval, Silvio Ferra pusztulásra ítélt ember lett. Ami mégis megmentette: Turi Giuliano védnöksége alatt állt. Don Croce többek között már csak ezért sem emelt kezet rá. Silvio Ferra Monteleprében született. Jó képességei már fiatal korában megnyilvánultak. Turi Giuliano igen sokra tartotta, de jó barátok nem lehettek a korkülönbség miatt – Giuliano négy évvel fiatalabb volt –, és azért sem, mert Silvio elment a háborúba, ahonnan aztán többszörösen kitüntetett hősként került haza. Összeismerkedett egy San Giuseppe Jató-beli lánnyal, összeházasodtak, és Silvio átköltözött a lány falujába. Ahogy nőtt Ferra politikai befolyása, Giuliano egyre hangosabban hirdette, hogy barátja ez az ember, jóllehet nézeteik sokban különböztek. Amikor Giuliano hozzáfogott a szicíliai szavazók „átneveléséhez‖, kikötötte, hogy San Giuseppe Jatónak és magának Silvio Ferrának nem eshet bántódása. Ferrának is tudomására jutott ez, s volt annyi esze, hogy köszönőlevelet menesszen Giulianónak, amelyben azt is megírta, hogy bármiben készséggel áll rendelkezésére. Levelét a szüleivel küldette el, akik – Silvio testvéreivel – továbbra is Monteleprében laktak. Egyik húga, a mindössze tizenöt éves Giustina volt az, aki a Giuliano-házba átszaladt a levéllel. Giuliano történetesen épp otthon volt látogatóban, így személyesen vehette át az üzenetet. Tizenöt évesen a legtöbb szicíliai lány már érett nő; Giustina beleszeretett Turiba, hogy is történhetett volna másként? A fiatal férfi ereje, ragadozóméltósága olyannyira hatott rá, hogy szinte szégyentelenül bámulta. Turi Giuliano szüleivel és La Venerával éppen kávézott,

megkérték a lányt, tartson velük. Giustina köszönettel viszszautasította. Csak La Venera vette észre, milyen csinos kis jószág, s azt is csak ő látta, mennyire ki van vetkőzve magából. Giuliano nem ismerte föl benne a hajdani kicsi lányt, aki ott sírt az országúton, s akinek pénzt adott, így szólt: – Add át bátyádnak a köszönetemet az ajánlkozásáért, és mondd meg, hogy apja-anyja miatt sem kell aggódnia, mivel ők is a védelmemet élvezik. – Giustina sietősen távozott, és hanyatthomlok szaladt vissza szüleihez. Ettől a naptól kezdve gyakran álmodott Turi Giulianóval. Azt álmodta, hogy a szeretője. És büszke volt a bátyjára, amiért kivívta Giuliano nagyrabecsülését. Így aztán Giuliano, amikor ráállt, hogy szétkergeti az ünneplőket Portella della Ginestránál, baráti figyelmeztetést küldött Silvio Ferrának, hogy részt ne vegyen az ünnepen. Biztosította arról, hogy a San Giuseppe Jató-belieknek sem lesz bántódásuk, de ha ő, Ferra, tovább folytatja szocialista pártmunkáját, akkor bizonyos veszedelmektől ő sem tudja megvédeni. Ő maga soha kezet nem fog emelni rá, folytatódott az üzenet, de a barátok barátai el vannak tökélve, hogy széjjelverik a szicíliai Szocialista Pártot, és bizonyos, hogy maga Silvio Ferra lesz az egyik fő célpontjuk. Mikor Ferra kézhez kapta az üzenetet, azt hitte, Don Croce a szerzője, és ezzel akar ráijeszteni. Egyébként mindegy, gondolta; a Szocialista Párt a győzelem felé halad, és ő aztán nem fogja kihagyni az eddigi sikerek örömére rendezett nagy ünnepet. 1948. május 1-jén Piana dei Greci és San Giuseppe Jato népe korán serkent, hogy a hosszú hegyi úton idejében érjen föl a Portella della Ginestrán túl elterülő fennsíkra. Palermóban fogadott rezesbandák kísérték őket. Silvio Ferra, asszonyával és két gyermekével, ott haladt a San Giuseppe Jatóiak élbolyában, s büszkén emelte magasba a vörös zászlót. Tarkabarkára pingált kordék, vörös tolldíszes, csiricsáré takaros lovakkal, rogyásig rakva főzőedénnyel, hatalmas spa-

gettis ládákkal. Öblös fatálak a salátának. Egy kordé kizárólag a boroskorsókat szállította. Egy másik, jéggel bélelt kordén kerek sajtok és vaskos szalámik utaztak, és ugyancsak keréken érkeztek a sütőkemencék és a kelesztett tészták, hogy majd a helyszínen sülhessen a friss kenyér. A menetoszlop mellett gyerekhad táncolt, és rúgta a labdát. Lovasok próbálgatták lovaikat a délután fő attrakciójára, a lóversenyre. Így vezette Silvio Ferra a falu népét a Portella della Ginestra nevű szűk hágó felé, s még a hágó előtt találkoztak a Piana dei Greci-beliekkel, akik szintén jó magasra tartották vörös lobogóikat és a Szocialista Párt jelvényeit. Egybeömlött a két tömeg, örvendező üdvrivalgás, köszönések, pletykálkodás a két falu legfrissebb szenzációiról és botrányairól, a választás kimenetelének találgatása, a veszedelmek számbavétele. Noha hallották rebesgetni, hogy bajok lesznek ezzel a munkaünneppel, félni senki nem félt. Rómát megvetették; a maffiától féltek ugyan, de nem szolgai megadással. Végtére a legutóbbi tartományi választáson szembeszegültek mind a kettővel, mégsem lett semmi baj. Déltájban már több mint háromezer ember nyüzsgött a fennsíkon. Az asszonyok fölállították az üstöket, és vizet forraltak a tésztához, a gyerekek papírsárkányt eregettek, s a sárkányok fölött ott szállongtak Szicília jellegzetes kis vörös sólymai. Lo Causi, a kommunista szenátor még egyszer áttanulmányozta beszéde vázlatát; egy csoport férfi, Ferra vezetésével, fölállította az emelvényt, amelyen majd a két falu prominens személyiségei foglalnak helyet. Segítőtársai azt tanácsolták Ferrának, hogy fogja rövidre a szenátor bemutatását, mert a gyerekhad máris éhes. Ebben a pillanatban kis pukkanások hallatszottak a hegyfalak között. Lám, a gyerekek petárdát is hoztak, gondolta Silvio Ferra, és körültekintett. Ugyanaznap, csak jóval korábban, még mielőtt a szicíliai

nap fölemelte volna párafátyolos arcát, két tizenkét fős osztag indult el Giuliano Montelepre fölötti szállásáról, s menetelt a Portella della Ginestra hegylánca felé. Az egyik osztagot Passatempo, a másikat Terranova vezette. Egy-egy nehézgéppuskát vitt mind a két osztag. Passatempo a maga embereit fölvezette a Monté Cumeta magas lejtőire, gondosan megválasztva a géppuskafészek helyét. A géppuskát négy személy szolgálta ki. A többiek szétoszoltak a hegyoldalban, hogy karabéllyal és luparával védjék a géppuskásokat az esetleges támadástól. Terranova és emberei szemközt, a Monte Pizzuta oldalában helyezkedtek lőállásba. A gépfegyvernek és a kézi lőfegyvereknek védtelen célpontot nyújtott az odalent nyüzsgő tömeg. Ily módon Terranova eleve lehetetlenné tenné a csendőrök támadását, ha netán mégis kimerészkednének laktanyájukból. Hegyoldali lőállásukból Giuliano emberei kényelmesen elnézték, miként küzdi föl magát Piana dei Greci és San Giuseppe Jato népe a fennsíkra. Néhány banditának is ott meneteltek a rokonai az ünneplők között, de lelkifurdalást ezek sem éreztek. Giuliano utasításai ugyanis határozottak és egyértelműek voltak. A gépfegyvertüzet az emberek feje fölé kell irányozni, és addig lőni, amíg széjjel nem oszlanak, és vissza nem menekülnek falvaikba. Sérülésnek történnie nem szabad. Giuliano úgy tervezte, hogy maga is az expedíciósokkal tart, és személyesen vezeti az akciót, de május elseje előtt hét nappal Aspanu Pisciotta gyönge melle megadta magát az első igazi tüdővérzésnek. Fölfelé szaladt, a banda szállása felé, mikor egyszer csak vére kibuggyant a száján, összeroskadt, és gurulni kezdett a meredek lejtőn. Giuliano, aki mögötte kaptatott, azt hitte, csak a bolondját járatja velük az unokaöccse. Lábával megakasztotta a görgő testet, és akkor látta csak, hogy Pisciotta ingmelle csupa vér. Hirtelen arra gondolt, hogy orgyilkos golyó találta el, csak a lövés hangját

valahogy nem hallotta. Karjába kapta Pisciottát, és úgy cipelte tovább fölfelé. Az még eszméletén volt, és ezt motyogta: – Tegyél le, tegyél le. – Giuliano akkor értette meg, hogy nem lehet ez puskagolyó. A gyönge hang valami belső szakadásról árulkodott, s nem a fém sértette test vad traumájáról. Hordágyra fektették, és Giuliano tíztagú kísérettel útnak indult vele a monrealei orvos felé. Ezt az orvost gyakran igénybe vették lőtt sebeik ellátására. Jó titoktartó volt. Legalábbis annak hitték, ám mint minden tranzakcióját a Giuliano-bandával, Pisciotta betegségét is azonnal jelentette Don Crocénak, ugyanis egy palermói kórház igazgatói székére pályázott, és tudta, hogy oda csak Don Croce áldásával kerülhet. Az orvos a monrealei kórházba vitette a beteget további vizsgálatokra, és megkérte Giulianót, várja meg az eredményt. – Reggelre visszajövök – mondta Giuliano. Négy emberét őrül hagyta a kórházban Pisciotta mellett, a többiekkel meghúzta magát az egyik bandatag városi otthonában. Másnap a doktor azt mondta, hogy a betegnek egy streptomycin nevű orvosságra van szüksége, ám ezt a szert csak az Egyesült Államokból lehet beszerezni. Giuliano eltöprengett. Gondolta, megkéri apját és Stefano Andolinit, írjanak Don Corleonénak Amerikába, ő majd biztosan küld. Elmondta ezt az orvosnak, és megkérdezte, hazavihetik-e Pisciottát. Haza, felelt az orvos, de hetekig ágyban kell maradnia. Így esett, hogy mialatt Giuliano Monrealéban Pisciotta ügyeit rendezte, és házat keresett számára, ahol biztonságban lábadozhat, emberei Portella della Ginestrán megtámadták az ünneplőket. Mikor Silvio Ferra fölkapta a fejét a petárdák hangjára, egyszerre három benyomás érte. Egy kisfiú meglepetten tar-

totta föl a karját: a sárkány zsinórját tartó keze helyén iszonytató véres csonk éktelenkedett, a sárkány pedig szabadon vitorlázott a Monté Cumeta lejtői fölött. Ez volt az első benyomás. A fölismerés volt a második, hogy nem petárdadurrogás ez, hanem gépfegyvertűz. S a harmadik: egy nagy fekete, lovas nélküli ló rúgtatott neki fejvesztett rémületben a tömegnek, tompora csupa vér. Silvio Ferra akkor szaladni kezdett a sokaságban, feleségét és gyermekeit keresve. A Monte Pizzuta lejtőjén Terranova szeméhez emelte a távcsövet. Először azt hitte, az emberek rémületükben zuhannak a földre, de aztán az elheverő testeken meglátta a halál sajátos elhagyatottságát, és a géppuskást hirtelen ellökte fegyvere mellől. Ám az ő géppuskájuk hiába hallgatott el, szemközt tovább kelepéit a másik. Terranova arra gondolt, hogy Passatempo bizonyára nem látja, hogy túl alacsonyra vették az irányzékot, és a lövedékek eleven húsba vágódnak. Csakugyan, néhány perccel később a Monte Cumetán is elhallgatott a kattogás, és riadalmas csönd ülte meg a Portella della Ginestrát. És akkor fölszállt a két hegycsúcs felé az életben maradottak panaszszava, a sebesültek és haldoklók sikolya. Terranova jelt adott embereinek a gyülekezésre, szétszedette a gépfegyvert, s a csúcsot megkerülve elmenekült. Menet közben azon tépelődött, hogyan állítson Giuliano elé ekkora tragédia hírével. Attól tartott, hogy Giuliano azon nyomban kivégezteti, embereivel egyetemben. Ugyanakkor bizonyos volt benne, hogy Giuliano föltétlenül és elfogulatlanul végig fogja hallgatni, és ő meg az emberei nyugodt lelkiismerettel megesküdhetnek, hogy gondosan céloztak, nem ők okozták a tragédiát. Visszatérnek tehát, döntötte el, és jelentést tesznek. Vajon Passatempo is ugyanezt fogja tenni? Mire Silvio Ferra megtalálta övéit, odafönn már hallgatott a két géppuska. Felesége és a gyerekek sértetlenül tá-

pászkodtak föl. Ferra rájuk parancsolt, és még negyedóráig hasaltak a porban a biztonság kedvéért. Látta, hogy egy ember lóra kap, és elnyargal Piana dei Greci felé, hogy riassza a csendőröket, s mivel ezt az embert nem lőtték le, megértette, hogy vége a támadásnak. Fölkelt. A Portella della Ginestrát koronázó fennsíkról most viszszafelé áramlottak az ezrek. A földön pedig szanaszét hevertek a holtak és a sebesültek, és rokonaik ott zokogtak fölöttük. A büszke zászlók, melyeket jövet oly fennen lobogtattak, most a porban hevertek, aranyuk, friss zöldjük, élénkvörösük szemet gyönyörködtetően ragyogott a déli verőn. Silvio Ferra fönt hagyta övéit, hogy segédkezzenek a sebesültek ellátásában. Visszafogott néhányat a menekülők közül, s rávette őket, maradjanak hordágyvivőnek. Iszonyattal kellett látnia, hogy a holtak között gyerekek és nők is vannak. Szemét elfutotta a könny. Lám, nincs igazuk tanítómestereinek, a politikai cselekvés fölkent papjainak. Szavazatokkal soha nem fogják megváltoztatni Szicíliát. Bolondság az egész. Ostobaság. Föltétlenül gyilkolniuk kell, hogy megszerezzék jogaikat. A Pisciotta ágyánál ülő Giulianónak Ettore Adonis vitte meg a keserű hírt. Giuliano azon nyomban fölment hegyi főhadiszállására, hagyta, hogy Pisciotta nélküle lábadozzon tovább. A Montelepre fölötti sziklán aztán maga elé rendelte Passatempót és Terranovát. – Mielőtt kinyitjátok a szájatok, hadd figyelmeztesselek benneteket – mondta baljóslatúan. – Ennek a szörnyűségnek a felelősét előkerítem, még a föld alól is. És minél később kerül elő, annál keservesebb lesz a bűnhődése. Ha tévedés, ha balszerencsés véletlen történt, gyónjátok meg most, és ígérem, hogy halállal nem büntetem a felelőst. Passatempo és Terranova soha ennyire földúltnak nem látta még vezérét. Mereven álltak, moccanni sem mertek,

miközben Giuliano kikérdezte őket. Megesküdtek, hogy a gépfegyvereket úgy irányozták be, hogy azok jóval az emberek feje fölé hordjanak, és tüzet szüntettek, amint meglátták, mi történik. Giuliano akkor a géppuskásokat és az akció többi résztvevőjét is kikérdezte. Aztán összeillesztette az információtöredékeket. Terranova géppuskája körülbelül öt percig tüzelt. A Passatempóé nagyjából tíz percig. A lövészek megesküdtek, hogy az emberek fölé lőttek. Egyikük sem vallotta volna be, hogy elvétette az irányzékot. Giuliano elbocsátotta őket. Egyedül maradt. Elviselhetetlenül szégyenkezett, első ízben, mióta útonállásra adta a fejét. Több mint négyesztendős törvényenkívülisége alatt méltán büszkélkedhetett azzal, hogy szegény embernek soha nem ártott. És ennek már vége. Vérfürdőt rendezett közöttük. Lelke legmélyén nem nevezheti immár hősnek magát. Ez után végiggondolta a lehetőségeket. Talán csakugyan tévedés volt: emberei mesterien bánnak a luparával, de a nehézgéppuska számukra is újdonság. És lefelé célozni különösen nehéz: megeshet, hogy egyszerűen elvétették az irányzékot. Azt nem hihette, hogy akár Terranova, akár Passatempo szándékkal félrevezetné; de aztán arra gondolt, nem zárható ki mégsem az a borzasztó eshetőség, hogy valakik megvesztegették őket. És amint értesült a tragédiáról, rögtön az is felötlött benne, hogy bujkált ott talán egy harmadik, idegen fegyveres társaság is. Ámde: ha a dolog szándékos, akkor sokkal több áldozat esett volna. Akkor bizony még iszonyúbb vérengzést rendeztek volna. Hacsak, szőtte tovább gondolatait Giuliano, nem egyedül az ő nevének a bemocskolása volt a célja az egésznek. Aha. És kinek volt az ötlete a Portella della Ginestra elleni támadás? Az egybeesés nem lehet véletlen. Be kellett látnia a megalázó igazságot: Don Croce gyalázatosán túljárt az eszén.

21. fejezet

A Portella della Ginestra-i vérfürdő híre megrázta egész Itáliát. Öles szalagcímekben adtak hírt a lapok az ártatlanok legyilkolásáról. Tizenöt halott, ötvennél is több sebesült. Eleinte mindenki a maffiára gyanakodott, s valóban, Silvio Ferra beszédeiben Don Crocét vádolta nyíltan a gaztettel. A Don persze fölkészülten fogadta a támadást. A barátok barátainak titkos jóemberei eskü alatt vallották a bíróságon, hogy látták, amint Passatempo és Terranova gépfegyverfészket épít a fennsík fölött. Szicília népe pedig csak ámult és bámult, miért nem vág vissza Giuliano a maga méltán híres leveleivel, amiket az újságokba szokás írni. Ez a csönd sehogyan sem illett hozzá. Két héttel az országos választások előtt Silvio Ferra San Giuseppe Jatóból Piana dei Greci felé kerékpározott. A Jatopatak mentén haladt, megkerülve a hegy lábát. Az úton elhaladt két férfi mellett, s azok rákiáltottak, hogy álljon meg, ő azonban sebesen továbbkerekezett. Hátratekintve látta, hogy a két alak türelmesen tovább baktat. Hamarosan elvesztette őket szem elől. Piana dei Greci határából még egyszer viszszanézett, de annyira megelőzte őket, hogy nem látszottak már. Az elkövetkező három órát a szocialisták gyűléstermében töltötte, együtt a környék pártvezéreivel. Esteledett már, mire végeztek, és Silvio még világossal haza akart érni. Kerékpárját tolva átvágott a főtéren, vígan köszöngetve jobbrabalra az ismerősöknek. Egyszer csak négy férfi vette körül. Egyikükben fölismerte a monteleprei maffiafőnököt, és megkönnyebbült. Gyerekkora óta ismerte Quintanát, s tudta

azt is, hogy Szicíliának ebben a sarkában a maffia nem mer ujjat húzni Giulianóval, és nem szegi meg a Giuliano megszabta szabályt a szegények gyámolításáról. Mosolyogva köszöntötte hát Quintanát, és így szólt hozzá: – Te is jó messzire elkeveredtél hazulról. – Hahó, jó barát – felelt Quintana. – Elkísérünk egy darabon. Ne izgágáskodj, és akkor nem esik bántódásod. Beszélni akarunk a fejeddel, ennyi az egész. – Jó. Beszéljetek itt a fejemmel – javasolta Silvio Ferra. Ekkor már belemart a félelem, de az jó ismerőse lévén a harcmezőkről, tudta, hogy képes úrrá lenni rajta. Csak arra vigyázott, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Ketten kétfelől megfogták a karját, és gyöngéden meglódították, hogy induljon. A bicikli fölborult, és ott maradt a főtér kövén. Ferra látta, hogy az emberek ott ülnek a kapujuk előtt, és látva látják, mi történik. Bizonyára segítségére is siettek volna, ha a Portella della Ginestra-i vérfürdő és az azóta uralkodó rettegés meg nem töri a hitüket. Senki egy tiltakozó szót nem szólt. Silvio Ferra megtorpant, és visszafordult a szocialista közösségi ház felé. Látta, hogy elvtársai ott állnak a ház kapujában. Nem látják, hogy bajba került? Látták, nyilván, mégis maradt mind, mintha gyökeret vert volna a lába. – Segítség! – kiáltotta el magát. Senki nem mozdult, és Silvio Ferrát elöntötte a szégyen. Miattuk és helyettük szégyenkezett. Quintana gorombán előrelódította. – Ne butáskodj – förmedt rá. – Csak beszélgetni fogunk, megmondtam, nem? Gyere szépen, ne csinálj botrányt. Ne sodord bajba a cimboráidat. Erősen sötétedett. Feljött a hold. Érezte, pisztolycsövet nyomnak a hátába; tudta, ha valóban meg akarják ölni, akár a téren is megölhették volna. És lelkifurdalás nélkül lepuffantják a segítségére siető barátait is. Nem tehetvén egyebet, engedelmesen gyalogolt velük kifelé a faluból. Az esély még

fönnállt, hogy mégsem ölik meg: rengeteg a tanú, és bizonyára sokan fölismerték Quintanát. Ha most ellenkezik, még ijedtükben is lepuffanthatják. Várni tehát, várni és résen lenni. Quintana beszélni kezdett, és, íme, egész értelmesen: – Azt akarjuk, hogy hagyjál föl evvel a hülye kommunistáskodással. Azt még megbocsátottuk, hogy te is a barátok barátait vádoltad a Ginestra-esettel. De lám, méltatlan voltál a türelmünkre, amely most már csakugyan fogytán. Okos dolog ez, mit gondolsz? Ha így folytatod, arra kényszerítesz bennünket, hogy apátlan árvát csináljunk a gyerekeidből. Ekkor már a faluhatáron túl, egy emelkedő, sziklás ösvényen jártak, amely a Monte Cumetára vezetett. Silvio Ferra kétségbeesetten visszanézett, s látta, senki nem követi őket. Így szólt Quintanához: – Lelkedre vennéd, hogy megölj egy családapát olyan lényegtelen dolgok miatt, mint a politika? Quintana nyersen elröhögte magát. – Öltem én már, barátom, azért is embert, mert a csizmámra pökött. – Két kísérője ekkor elengedte a karját, és Silvio Ferra megértette, hogy sorsa beteljesedett. Sarkon fordult, és futni kezdett a holdfényes ösvényen. A falusiak hallották a puskaropogást, és egy szocialista pártvezér el is ment a csendőrségre. Másnap reggel egy szakadékban megtalálták Silvio Ferra holttestét. A csendőrök kihallgatták a falusiakat, de egy sem akadt, aki beismerte volna, hogy látta a történteket. Senki nem szólt a négy férfiról, senki ki nem mondta Guido Quintana nevét. A szicíliai, bármilyen engesztelhetetlen zendülő is, meg nem szegné az omertá törvényét. Hanem Giuliano egyik emberének többen is elmesélték, mi történt. Több tényező játszott közre abban, hogy a választást vé-

gül a kereszténydemokraták nyerték. Don Croce és a barátok barátai derekas munkát végeztek. A Portella della Ginestra-i vérfürdő megrázta az országot, de a szicíliaiakat valósággal traumatizálta. A katolikus egyház, amely Krisztus lobogója alatt korteskedett, ez egyszer körültekintőbben jótékonykodott. Silvio Ferra meggyilkolása jelentette a végső csapást. 1948-ban a kereszténydemokraták elsöprő győzelmet arattak Szicíliában, és ez nagyban hozzájárult a párt országos diadalához. Nyilvánvaló lett, hogy beláthatatlan ideig uralmon is tudnak maradni. Don Croce lett Szicília ura, a katolicizmus az államvallás, és Trezza miniszter esélyei jelentősen megnövekedtek, hogy, ha nem is egy-két év múlva, de egy szép napon Olaszország miniszterelnöke legyen. Végül Pisciottának lett igaza. Don Croce üzent Ettore Adonisszal, hogy a Portella della Ginestra-i vérfürdő miatt a kereszténydemokrata párt nem tudja kieszközölni a kegyelmet Giulianóék számára. Túl nagy botrány lenne belőle; újból föllángolna a vádaskodás, hogy politikai indítéka volt az akciónak. Nekivadulnának az újságok, és heves sztrájkhullám söpörne végig az országon. Trezza miniszter keze meg van kötve, magyarázta Don Croce, és érthető, hogy a palermói bíboros sem segíthet olyan embert, akinek kezéhez aszszonyok és ártatlan gyerekek vére tapad; mindazonáltal ő, Don Croce tovább szorgalmazza az amnesztiát. Addig is azonban, amíg lesz a dologból valami, Giuliano bölcsen tenné, ha kivándorolna, mondjuk Brazíliába vagy az Egyesült Államokba – és ezen a téren számíthat Don Croce hathatós segítségére. A számkivetettek csodálkoztak, hogy Giuliano ilyen sztoikus nyugalommal fogadja elárultatását – úgy tesz, mint aki természetesnek tartja, hogy így történt. Beljebb vette magát embereivel a hegységekbe, és parancsnokainak meghagyta, hogy a közelében üssenek tábort ők is, mert így bármikor összeszedheti az egész bandát. Teltek-múltak a napok, és Giuliano mintha egyre jobban belesüppedt volna

belső világába. Hétre hét hiába vártak parancsot tőle a parancsnokok. Egy reggel messzire elcsavargott egyedül, testőrei nélkül. Sötéttel tért csak meg, és megállva a tábortűz fénykörében, így szólt: – Aspanu, hívd össze parancsnokaimat. Ollorto hercegnek volt egy sok százezer holdas birtoka, ahol megtermett minden, ami Szicíliát évszázadokig Itália éléskamrájává tette: citrom, narancs, gabona, bambusz, temérdek olajfa, kutakra való olajjal, szőlő, tenger paradicsom, paprika, sötétlila, felséges padlizsán. E földek egy részét felesben műveltette a parasztokkal, ám mint minden földbirtokos, ő is szerette lefölözni a nyereséget – fizettetett a géphasználatért, a vetőmagért, a szállításért, fizettetett, sőt kamatot is számított. Örülhetett a paraszt, ha végül az orcája verítékével megtermelt javak negyede az övé maradt. És mégis, az ilyenek sokkal jobb helyzetben voltak, mint azok, akik naponta vitték piacra munkaerejüket, s fogadták el, kénytelen-kelletlen, az éhbért. A föld gazdag volt, de a nemesség, sajnos, birtokai nagy részét parlagon hagyta. A nagy Garibaldi már 1860-ban földet ígért a parasztságnak. És ma, íme, még Ollorto hercegnek is jó százezer hold földje parlagon hevert. Így tett a többi nemes is; földjüket készpénztartaléknak tekintették, s darabkánként áruba bocsátva, annak árából hódoltak szenvedélyeiknek. A választáson minden párt, így a kereszténydemokrata párt is ígéretet tett, hogy szorgalmazni fogja a földmegosztási törvény végrehajtását, melynek értelmében a nagybirtokok megműveletlen földjeit névleges összegért bérbe vehetik a parasztok. Ám a törvény soha nem érvényesülhetett, mert a nemesek maffiavezéreket béreltek föl a reménybeli bérlők megfélemlítésére. Földigénylés napján elegendő volt, ha a maffió-

zó végiglovagolt a birtokhatáron, és egy paraszt sem mert igénnyel föllépni. Az a kevés, aki mégis megpróbálkozott, hamarosan orgyilkosság áldozata lett, családja férfi tagjaival együtt, így ment ez már száz év óta, és minden szicíliai tudta a szabályt. Ha egy birtok fölött a maffia gyakorol védnökséget, ott földigénylők nem jelentkezhetnek. Hozhat Róma amennyi törvényt csak akar, azok itt nem érvényesülnek. Don Croce egy óvatlan pillanatban meg is mondta Trezza miniszternek: – Mi közünk nekünk a törvényekhez? Nem sokkal a választások után eljött a nap, amikor igényelni lehetett Ollorto herceg megműveletlen földjeit. A kormány mind a százezer holdat igénylésre alkalmasnak minősítette. A baloldali pártok nógatták a parasztokat, bátran jelentkezzenek. Alikor eljött a nap, csaknem ötezer paraszt gyűlt össze Ollorto herceg palotája előtt. Hatalmas sátrat vertek föl a kormánytisztviselőknek, berendezték asztalokkal-székekkel és mindennel, ami az igények hivatalos bejegyzéséhez szükséges. Az igénylők között szép számmal voltak montelepreiek is. Ollorto herceg, megfogadva Don Croce tanácsát, hat maffiavezért fogadott föl gabelloninak. Így aztán ezen a fényes reggelen, bőséggel verejtékezve a párás szicíliai napsütésben, hat sötét maffiózó lovagolt föl és alá a hercegi birtok fala mentén. A Krisztus előttről való vén olajfák alatt összeverődött tömeg szorongva nézte a kegyetlenségükről közismert alakokat. Vártak, akárha csodára, s mozdulni egyikük sem mert. Hogy a csoda, ha megesik is, nem a törvényben fog gyökerezni, azt mindenki tudta. Trezza miniszter közvetlenül utasította a főtörzsőrmestert, hogy a csendőrség azon a napon ki ne mozduljon a laktanyából. Azon a napon egész Palermo megyében egyetlen egyenruhás rendfönntartó közeget sem lehetett látni. A sokaság várt Ollorto herceg kapujában. A hat maffiavezér metronómállhatatossággal léptetett te és tova, az arcuk

kifürkészhetetlen volt, vállukra szíjazva a lupara, övükben, a zeke alatt, pisztolyok. Fenyegető gesztusoktól tartózkodtak, sőt teljességgel semmibe vették a tömeget; néma csöndben járatták lovukat. A parasztok, mintha abban reménykedtek volna, hogy a lovak megunják, vagy elragadják ezeket az őrsárkányokat, kibontották elemózsiás iszákjukat, borospalackjukból kihúzták a dugót. Többségük férfi volt, asszony csak elvétve. Ott volt Giustina is a szüleivel. Azért jöttek, hogy dacoljanak Silvio Ferra gyilkosaival. De a lassan léptető lovasok nyomvonalát mégsem merték ők sem átlépni, s nem mertek szót emelni a földért, amely jog szerint az övék. Nem csupán a félelem tartotta vissza őket; a lovasok „tiszteletre méltó‖ férfiak voltak, lakóhelyük íratlan törvényeinek hozói. A barátok barátai szabályszerű kormányt működtettek, és hozzá sokkal hatékonyabban, mint Róma. Ellopták egy paraszt marháját? Birkáját? Ha a csendőrségen jelenti, soha viszont nem látja jószágát. Ha viszont elmegy a maffiafőnökhöz, és lepengeti a kárérték húsz százalékát, akkor egyrészt megkerül a jószág, másrészt a gazda biztosítékot kap, hogy máskor ilyen nem fordul elő. Ha egy garázda alak poharazás közben megöl valami vétlen gyalogmunkást, a hatóság az omertá miatt, vagyis szemtanúk hiányában aligha képes ítéletet hozni. Ám ha az áldozat családja elébe járul a hat tiszteletre méltó valamelyikének, akkor elégtételt kapnak, és diadalt ül az igazság. Kivégzik a megrögzött, kisstílű tolvajokat, akik szegény környéken tevékenykednek, viszályokat simítanak el oly módon, hogy senki becsületén ne essék csorba, birtokhatárvitákat oldanak meg ügyvédi költség nélkül. Bíró volt valójában ez a hat ember, s véleményüket sem kétségbe vonni, sem semmibe venni nem lehetett; ha büntettek, keményen tették, és menekvés nem volt, hacsak nem az emigrációba. Olyan hatalmat gyakorolt ez a hat férfiú Szicíliában, amilyenről az olasz miniszterelnök is csak álmodott, így aztán a tömeg a hercegi birtok falán kívül maradt.

A hat vezér nem egy csoportban lovagolt, ez a gyöngeség jele lett volna. Külön-külön, független királyok módjára lovagoltak, s mind fennen hordozta a maga sajátos rettenetcégérét. Legfélelmetesebbjük az almásderes lovú Don Siano volt, Bisacquino városából. Hatvanéves is elmúlt már, és arca éppolyan szürke és foltos volt, mint a lova. Legendahős lett huszonhat éves korában, mikor megölte elődjét, az előző maffiafőnököt. Ez az ember meggyilkolta Don Siano apját, mikor a Don mindössze tizenkét éves volt, és Siano tizennégy éven át érlelte szívében a bosszút. Egy nap aztán egy fáról rávetette magát az arra lovagló maffiózóra, és hátulról lefogva karját, arra kényszerítette, hogy lovagoljon végig a főutcán. És ahogy ott lovagoltak, Siano a város szeme láttára trancsírozta széjjel apja gyilkosát: levágta az orrát, az ajkát, a fülét, a nemi szervét, és aztán, karjában tartva a véres hullát, ott parádézott az áldozat háza előtt. Ettől fogva véres szigorral ő uralkodott a megye fölött. A második maffiavezér fekete lovon ült, a ló fülét skarlátszínű tollak díszítették. Don Arzana volt, Piana dei Greciből. Higgadt, körültekintő ember volt, azt tartotta, hogy az éremnek mindig két oldala van, és nem volt hajlandó arra, hogy pusztán politikai okokból megölje Silvio Ferrát; sőt évekig ő odázta el Ferra végzetét. A gyilkosság híre lesújtotta, de hatalma nem volt, hogy közbeavatkozzon, mivel Don Croce meg a többi főnök ragaszkodott hozzá, hogy „példát statuáljanak‖ a környékbelieknek. Uralmát irgalmával és belátásával enyhítette: s valóban, őt szerették leginkább a hat zsarnok közül. Most azonban, hogy ő is ott lovagolt a sokaság előtt, szigorú és zárkózott volt az arca, s látszott, úrrá lett belső kétségein. Don Piddu volt a harmadik lovas, Caltanissetta városából. Mén lova kantárját virágfüzér ékesítette. Hízelgést igénylő, hiú ember hírében állt; hatalmát gyilkos indulattal féltette a feltörekvő fiataloktól. Történt egyszer, hogy egy falusi ünnepen egy ifjú ember teljességgel elkápráztatta a

nőket: bokájára harangocskákat kötözött, és úgy táncolt, zöld selyemingét és nadrágját Palermóban szabatta, szépen énekelt, és madridi gitárján kísérte magát. Don Piddut mértéktelenül földühítette, hogy így imádnak egy ilyen bugris udvarlót, egy ilyen nyafka puhányt, ahelyett, hogy őt, Piddut, az igazi férfit rajonganak körül. A szegény fiatalember aznap táncolt életében utoljára; golyó lyuggatta testtel találtak rá a tanyájához vezető úton. A negyedik maffiavezért Don Marcuzzinak hívták, villamurai volt, esztétának tudták, saját kápolnája volt odahaza, akár a nemeseknek. Ezt az egy hóbortját nem számítva, Don Marcuzzi igen egyszerűen élt, és csakugyan szegény maradt, mert hatalmából nem volt hajlandó profitálni. Magát a hatalmat szerette, de azt igen nagyon; fáradhatatlan volt szicíliai honfitársai megsegítésében, ugyanakkor azonban hittel magáénak vallotta a barátok barátainak régimódi szabályzatát. Legendává akkor vált, amikor maga végezte ki legkedvesebb unokaöccsét, aki – megszegve az omertá törvényét – besúgott a rendőrségen egy rivális maffiafrakciót. Don Buccilla volt az ötödik lovas, Partinicóból. Ő volt az, aki ama réges-régi napon Giuliano megbízásából fölkereste Ettore Adonist, hogy jelentse: törvényen kívül helyezte magát az unokaöccse. Öt év múlt el azóta, és Don Buccilla nehezebb lett vagy húsz kilóval. Most is operába illő parasztöltözetét viselte, jóllehet mérhetetlenül meggazdagodott az utóbbi öt esztendőben. Nem volt rosszindulatú ember, de a tisztességtelenséget nem szenvedhette, és a tolvajokat olyan szent meggyőződéssel végezgette ki, mint a tizennyolcadik századi angol főbírák, akik gondolkodás nélkül mondtak halálos ítéletet gyermek zsebtolvajok fölött. Guido Quintana volt a hatodik. Monteleprei létére hírnevét azzal alapozta meg, hogy úrrá lett Corleone véres csatatere fölött. Kénytelen volt így arrébb tolni székhelyét, mivel Montelepre közvetlenül Giuliano oltalma alatt állt. Guido Quintana egyébként Corleonéban éppen azt találta, amire

kegyetlen szíve oly igen áhítozott. Gyors egymásutánban elsimított négy családi perpatvart oly módon, hogy kiirtott mindenkit, aki döntésével szembeszegült. Megölte Silvio Ferrát és más szakszervezeti aktivistákat. Ő volt talán az egyetlen maffiavezér, akit jobban gyűlöltek, mint amennyire tiszteltek. Egyszóval, ez a hat férfi, pusztán a hírneve és a személyét övező rettegés erejével, elzárta Ollorto herceg földjeit a szicíliai szegényparasztok elől. Két, fegyveresekkel zsúfolt dzsip nyargalt a Monteleprét Palermóval összekötő országúton, s fordult rá a hercegi kastély bekötőútjára. Gyapjúkendő takarta az arcukat, csak szemük villogott elő a kendőbe vágott résen. Két ember azonban, Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta nem viselt álcát. Az álcások között ott volt Canio Silvestro tizedes, Passatempo és Terranova is. A szintén maszkos Andolini a palermói országutat fedezte. Mikor a két terepjáró megállt vagy tíz-tizenöt méterre a lovasok útvonalától, a tömegből újabb álarcos figurák nyomakodtak elő. Ez idáig a többiekkel együtt piknikeztek az olajligetben, de mikor meglátták a két dzsipet, kosarukból elővették a fegyvert és az álcát. Elnyújtott félkörben fölsorakoztak, és puskájukkal követték a hat lovas mozgását. Összesen talán ötvenen voltak. Turi Giuliano leugrott a gépkocsiról, és ellenőrizte, hogy helyén van-e mindenki. Figyelte a rendületlenül tovább cirkáló lovasokat. Tudta, hogy észrevették, s tudta azt is, hogy a tömeg fölismerte. A kormos délutáni szicíliai napsütés végigöntötte vörösét a zöld tájon. Hogyan lehet, gondolta Guiliano, hogy ez a sok ezernyi kemény parasztember így féljen? Hogyan hagyhatják, hogy hat ember kiüsse a kenyeret gyerekeik szájából? Aspanu Pisciotta türelmetlenségtől égve toporgott mellette. Giulianót kivéve, csak ő nem akart maszkot ölteni: a többiek féltek a hat maffiavezér rokonainak vendettájától

meg a barátok barátaitól. Most aztán Giuliano és Pisciotta hordhatja a vendetta terhét. Mind a ketten viselték az oroszlánnal és sassal ékes aranycsatot. Giuliano minden fegyvere egy tokban lévő nehéz pisztoly volt. Ujján ott a smaragdgyűrű, amit valaha a hercegnőtől zsákmányolt. Pisciotta géppisztolyt dajkált a karjában. Sápadt volt tüdőbajától és az izgalomtól; türelmetlenkedett, amiért Giuliano olyan komótosan végzi a dolgot. Giuliano azonban meg akart bizonyosodni, hogy a legkisebb részletekig végrehajtották-e az utasításait. Emberei a félköríves kordont úgy alkották meg, hogy elvonulási útvonalat hagytak arra az esetre, ha a maffiavezérek úgy döntenek, távoznak. Persze ha megfutamodnak, „tiszteletreméltóságuk‖ nagyot csökken, és oda lesz befolyásuk egy része; az emberek többé nem fognak félni tőlük. Ám Turi Giuliano látta, hogy Don Siano megfordítja lovát, a többiek követik példáját, és folytatják őrjáratukat a fal hosszában. Nem futamodnak meg. Ősi palotája egyik tornyából Ollorto herceg teleszkópon figyelte a fejleményeket. Ezzel a teleszkóppal vizsgálta boldogabb időkben a csillagokat. Tisztán, élesen látta Turi Giuliano arcvonásait, az ovális szemet, az arc tisztán metszett síkjait, s most szorosan összepréselt, adakozó szájat; és tudva tudta, hogy ennek az arcnak az ereje azonos az erkölcsi erővel, és arra gondolt, milyen kár is, hogy az erény nem könyörületesebb portéka. Mert rettenetes, ha az erkölcsi erő tiszta, és a herceg tudta, hogy Giulianóé tiszta. Szégyellte magát a szerepe miatt. Jól ismerte szicíliai honfitársait, s tudta, ő lesz a felelős azért, ami itt történni fog. A hat nagy férfi, akiket jó pénzen megfogadott, harcolni fog érte, ők aztán meg nem hátrálnak. Megfélemlítették a falánál összeverődött nagy tömeget. Giuliano most úgy áll előttük, mint a bosszú angyala. A herceg úgy látta, mintha máris fakulna a napsütés.

Giuliano elindult a lovak taposta ösvény felé. A hat súlyos, zömök ember lassú, egyenletes lépésben vezette lovát. Időről időre megetették lovukat a csipkés kőkerítés tövébe hányt nagy halom zabból. Tették ezt a célból, hogy a lovak folyamatosan ürítkezzenek, és megszégyenítő trágya nyomvonalat húzzanak; aztán folytatták lassú őrjáratukat. Turi Giuliano az ösvényhez igen közel állt meg. Pisciotta ott volt egy lépéssel mögötte. A hat lovas nem nézett rájuk, nem is lassított. Arcuk kifürkészhetetlen maradt. Noha vállukon ott volt a lupara, kísérletet sem tettek rá, hogy levegyék. Giuliano várt. Háromszor haladtak el mellette a lovasok. Giuliano akkor hátralépett, és halkan így szólt Pisciottához: – Szedd le a lovukról és vezesd elém őket. – Azzal átlépte a trágyaösvényt, és nekidőlt a fehér kőfalnak. Tudva tudta, hogy átlépett egy végzetes vonalat; tudta, amit most művel, az egy nap majd eldönti a sorsát. Mégsem habozott, kétséget sem érzett, csak jeges dühöt a világgal szemben. Tudta, a hat ember mögött ott homálylik Don Croce hatalmas tömege, és tisztában volt azzal, hogy a Don a végső ellenség. És haragudott erre a tehetetlen tömegre is, amelynek szolgálatába szegődött. Miért ilyen szolgalelkűek? Hogy félhetnek ennyire? Ha fölfegyverezhetné őket, ha az élükre állhatna, megteremtené az új Szicíliát. De a következő pillanatban már szánalmat érzett e sok rosszul öltözött, épp hogy csak nem éhező parasztember iránt, és kezét fölemelve, bátorítólag tisztelgett nekik. A tömeg néma maradt. Giulianónak eszébe jutott Silvio Ferra, aki föl tudta volna rázni őket. Most Pisciotta átvette a parancsnoklást. Krémszínű szvetterét hordta a két beleszőtt, sötét, ágaskodó sárkánnyal. Sima, fekete hajú, keskeny feje pengeélesen rajzolódott ki a vérvörös szicíliai nap hátteréből. Most hirtelen mozdulattal a rendületlenül léptető hat obeliszk felé fordult, és halálos viperatekintetét egy hosszú percig rájuk szegezte. Don Siano lova éppen a lába elé pottyantotta ürülékét.

Pisciotta hátralépett. Biccentett Terranovának, Passatempónak és Silvestrónak, s azok futólépésben a félkörben álló álarcosokhoz siettek. A félkör rése bezárult, megszűnt a visszavonulás lehetősége. A maffiavezérek büszkén fölvetett fővel parádéztak tovább, mintha semmit nem vettek volna észre, noha persze láttak és megértettek mindent. A harc első fordulóját mindenesetre ők nyerték meg. Most már csak Giulianón múlik, lesz-e mersze megtenni az utolsó és legnehezebb lépést. Pisciotta most Don Siano lovának útjába állt, és kezét tiltólag fölemelte a félelmetes, szürke arc felé. Don Siano nem állt meg. A ló félre akarta kapni a fejét, de a Don vasmarokkal tartotta a kantárszárat. Le is gázolták volna Pisciottát, ha félre nem szökken, és vészjósló mosollyal mélyen meg nem hajol az elhaladó Don tiszteletére. Akkor Pisciotta ló és lovasa mögé lépett, becélozta a ló szürke hátsó fertályát, és meghúzta a ravaszt. A virágillatú levegő vérzuhataggal és ezerfelé robbanó arany trágyamorzsalékkal telt meg. A sorozat elkaszálta a ló lábait. Az állat leroskadt, lovasa beszorult alája, és tehetetlenül kivárta, míg Giuliano négy embere kiszabadítja, és kezét összekötözi a háta mögött. A ló még élt: Pisciotta hozzálépett, és fejébe eresztette a kegyelemsorozatot. Az iszonyat s a lelkesedés halk moraja a tömegben. Giuliano ott maradt a falnak támaszkodva, nehéz pisztolya most is tokban. Karba font kézzel állt, mint aki várja, mit tesz most Aspanu. A maradék öt maffiózó folytatta parádéját. Lovuk meghőkölt a fegyverropogástól, de gyorsan megfegyelmezték. Éppoly méltósággal léptettek, mint eddig. Pisciotta megint elébük lépett. Megint fölemelte a kezét. Az első lovas, Don Buccilla megállt. Mögötte megtorpantak a többiek is. Pisciotta fennhangon kiáltott: – Családotoknak az elkövetkezendő időkben szüksége lesz a lóra. Ígérem, hogy megkapják. Most pedig szálljatok le, és rójátok le tisztelete-

teket Giuliano előtt. – Hangja tisztán, élesen csengett, mindenki jól hallhatta. Hosszú csönd, aztán az öt lovas lekászálódott. Ott álltak, és büszke tekintettel méregették a tömeget, szemükben dac és megvetés. A félköríves kordon megtört: húsz ember kilépett belőle, és fegyvert szegezve közelebb nyomult. Gondosan, óvatosan hátrakötötték az öt férfi kezét, és akkor mind a hatot Giuliano elé vezették. Giuliano kifejezéstelen arccal nézte őket. Quintana egyszer megszégyenítette, sőt meg is akarta orvul ölni. Most, íme, fordított a helyzet. Az arca öt év alatt nem sokat változott, most is az a farkasábrázat, ami volt, de a tekintete üresen, tévetegen jár a dacosan fölszegett maffiózóálca mögött. Don Siano szürke arcára megvetés ült ki, ahogy Giulianóra nézett. Buccilla mintha meglepődött volna; mintha nem értené, mi ez a tömény rosszindulat ebben az ügyben, amelyhez végtére semmi köze. A többi Don hűvösen állta tekintetét, amint el is várható a tiszteletre méltóktól. Giuliano hírből valamennyiüket ismerte; gyerekként félt is egyik-másikuktól, elsősorban Don Sianótól. Most pedig, íme, megszégyeníti őket Szicília színe előtt. Ez az, amit soha meg nem fognak bocsátani. Most már örökre halálos ellenségei lesznek. Tudta, mit kell tennie, ugyanakkor tudta azt is, hogy ezek a férfiak szeretett férjek és apák, gyerekeik sírni fognak utánuk. Büszkén, a félelem legcsekélyebb jele nélkül néztek vissza rá. Tekintetük értelme napnál világosabb volt. Tegye csak meg Giuliano, amit meg kell tennie, már ha van gyomra hozzá. Don Siano kiköpött Giuliano lába elé. Giuliano újból sorra a szemükbe nézett. – Térdeljetek le, békéljetek meg Istennel – mondta akkor. Senki nem moccant. Elfordult, és távolabb ment. A hat maffiafőnök ott állt a fehér kőfal előtt. Giuliano, elérve emberei sorfalát, visszafordult. Erős, érces hangon, hogy mindenki hallja, elkiáltotta magát: – Isten és Szicília nevében kivégezlek benneteket! –

És akkor megérintette Pisciotta vállát. Don Marcuzzi abban a pillanatban térdre akart ereszkedni, de Pisciotta már tüzet nyitott. Passatempo, Terranova és a tizedes, még mind álarcban, szintén tüzeltek. A hat megkötött kezű embert falhoz lapította a gépfegyverek golyózápora. A csipkés fehér kőfalra bíborvörös vér fröccsent a rángatózó testekből kiszakított húscafatokkal együtt. Mintha dróton táncoltatnák őket, úgy rángatóztak a meg-megújuló golyózáporban. Fönn a toronyban Ollorto herceg elfordult távcsövétől. A folytatást így már nem láthatta. Giuliano kilépett a sorfalból, és odament a falhoz. Előhúzta övéből a nehéz revolvert, és lassan, szertartásosan egymás után főbe lőtte a földön heverő maffiavezéreket. Nagy, rekedt kiáltás szakadt ki az eddig némán figyelő tömegből, és egy másodperc múlva egy emberként özönlöttek be a hercegi birtok kapuján. Giuliano elnézte őket. Megfigyelte, hogy mind nagy ívben elkerülték.

22. fejezet

Szépséges időjárással köszöntött be 1949 húsvétja. Virágszőnyeg borította az egész szigetet, és a palermói balkonok nagy dézsáiban forradalmas színpompával virított a virág, még a járda repedéseiben is vörös, kék és fehér szirmú virágocskák hajtottak ki, és hasonlóképpen kizöldült, kitarkállott a régi templomok töve is. Palermo utcáin néptömeg kavargott; mindenki a kilences nagymisére igyekezett a székesegyházba, ahol maga a bíboros celebrálja az ünnepi misét, sőt áldoztatni is ő fog. A környező falvakból is áradt a nép, a férfiakon fekete öltöny, mintha gyászolnának, mellettük az asszony, a gyerekek, és minden szembejövőt a parasztok hagyományos húsvéti köszöntésével üdvözöltek: – Föltámadt Jézus urunk. – Turi Giuliano a hasonlóképpen tradicionális választ mondta: – Áldassék a neve. Giuliano már előző este beszivárgott embereivel Palermóba. A parasztok józan ünneplő feketéjébe voltak öltözve, de zakójuk bő volt, és furcsán dagadozott az alája rejtett géppisztolytól. Giuliano kiismerte magát Palermóban: hatesztendei útonállóskodása alatt nemegyszer járt itt, egy-egy gazdag nemesúr elrablását irányítandó, vagy hogy megvacsorázzon egy előkelő étteremben, tányérja alatt hagyva kihívó sorait. Ezek a kirándulásai soha nem jelentettek veszélyt számára. Oldalán mindig ott sétált Canio Silvestro tizedes. Két embere húsz lépéssel előttük, négy a túlsó járdán, s kettő húsz lépéssel mögöttük haladt. És leghátul, utóvéd gyanánt, még két fő. Ha a csendőr megállítaná és igazoltatná Giulianót, könnyű célpontot nyújtana ezeknek az embereknek, akik habozás nélkül használnák is fegyverüket. Ha beült

egy vendéglőbe, ott is a testőrei ültek majd minden asztalnál. Ezen a húsvét reggelen ötven emberével érkezett Palermóba. Köztük volt Aspanu Pisciotta, a tizedes és Terranova; Passatempót és Andolinit hátrahagyták ez egyszer. Mikor Giuliano és Pisciotta belépett a székesegyház kapuján, negyven emberük tartott velük, a többi tíz, a tizedes és Terranova vezérletével, az esetleges meneküléshez szükséges járműveket őrizték a székesegyház mögött. A miséző bíboros fehér-arany miseruhájában, a nyakában csüngő nagy feszülettel s nem utolsósorban dallamos hangjával a sérthetetlen szentség áhítatkeltő légkörét árasztotta. Szerte a templomban nagyméretű Jézus- és Szűzanyaszobrok. Giuliano belemártotta ujja hegyét a Jézus szenvedésének képeivel díszített szenteltvíztartóba. Mikor letérdelt, föltekintett az irdatlan kupolamennyezetre, és végignézett a falak mentén lobogó rózsaszínű fogadalmi gyertyákon, melyeket a szentek tiszteletére gyújtottak. Emberei a falak mellett, közel az oltárhoz helyezkedtek el. A padsorok tele hívekkel – a falusiak talpig feketében, a városiak élénk húsvétias pompában. Giuliano most vette csak észre, hogy a Szűzanyát meg az apostolokat ábrázoló nevezetes szoborcsoport mellett áll; egy kurta percig el is gyönyörködött a mű kivételes szépségében. A papok és ministránsok kántáló énekhangja, a hívek közös válaszmormolása, az oltárt díszítő egzotikus, szubtrópusi virágok buja illata, valamint a hívek áhítata Giulianóra is hatással volt. Öt éve már, hogy utoljára húsvéti misét hallgatott, akkor, amikor Frisella, a borbély elárulta. Ezen a húsvétreggelen megbánás és félelem töltötte el a szívét. Hányszor nem mondta fogoly ellenfeleinek: „Kivégezlek Isten és Szicília nevében!‖, várva, hogy eldünnyögjék utolsó fohászukat. Bár föltámaszthatná mindet, egy pillanatig ezt kívánta. Fölkelnének, ahogy Krisztus kelt föl, kiemelné őket az örök sötétségből, amelybe ő taszította őket. És most, ezen a szép húsvétreggelen lehet, hogy még egy bíborost is utánuk

küld. Ez a bíboros megszegte adott szavát, hazudott, elárulta, és így ellenségévé vált. Mit számít az, hogy milyen szépen énekel most a katedrálisában? Vajon nagy orcátlanság lenne fölszólítani, hogy béküljön meg Istennel? Végtére egy bíboros örökké a megszentelő kegyelem állapotában van, vagy talán nem? Volna-e annyi alázat benne, hogy meggyónja Salvatore Giuliano elárulását? Végéhez közeledett a nagymise, a hívek az áldoztatórácshoz járultak. Odatérdelt nem egy a Giuliano emberei közül is. Két napja meggyóntak Manfredi apát úrnál a monostorban, és most tiszták voltak, hiszen bűnüket csak a szertartás után fogják elkövetni. A Krisztus feltámadásának meg saját vétkei lemosásának örvendező hívősereg kiözönlött a katedrálisból, és szétterült a sugárúton folytatódó piazzán. A bíboros most az oltár mögé ment, s ott az oltárszolga a fejére illesztette a kúpos érseki mitrát. Fej díszével a bíboros vagy két fejjel magasabbnak tűnt; a mitra elején kunkorodó míves aranyszalag különös ellentétet alkotott a nyers szicíliai ábrázattal: az összbenyomás inkább erőt sugallt, mint szentséget. Papnyája kíséretében körüljárt a székesegyházban, hogy mind a négy oldalkápolnában elmondja a hagyományos imádságot. Az első oldalkápolnában I. Roger király sírját őrizték, a másodikban II. Frigyes császárét, a harmadikban IV. Henrikét, s az utolsóban kaptak helyet Konstanciának, II. Frigyes hitvesének hamvai. Fehér márvány sírkő mind a négy kápolnában, szépséges mozaikberakással. És volt még egy kápolna, az ezüstszentély, Palermo védőszentjének, Szent Rozáliának az ezerfontos szobrával, amelyet a szent neve napján a hívek vállukon hordoznak végig a városon. Itt, ebben a kápolnában nyugodtak az összes palermói érsek földi maradványai; magát a bíborost is ide fogják temetni, ha meghal. Ez volt a székesegyházbeli körút első állomása, s amikor letérdelt, hogy elmondja imáját, Giuliano itt vette körül embereivel. A többi bandita elállta a kápolna minden kijáratát,

nehogy valaki megszökjön és leadja a riasztást. A bíboros talpra állt, hogy úgy nézzen farkasszemet velük. Meglátta Pisciottát. Ismerős volt az arca. Csak nem így, nem ilyennek élt az emlékezetében, mert most bizony mintha magáé a sátáné lett volna ez az ábrázat, a sátáné, amely fölfalni jött a lelkét, s tűzön sütögetni a testét. Giuliano így szólt: – Eminenciás uram, ön a foglyom. Ha azt teszi, amit mondok, nem lesz bántódása. A húsvétot a hegyekben fogja tölteni, vendégemként, és ígérhetem, hogy idehaza, a palotájában sem kap jobb vacsorát, mint amilyennel én fogom kínálni. – Hogy merészelsz fegyverrel lépni be Isten házába? – ripakodott rá a főpap. Giuliano elnevette magát; tiszteletteljes félelmének utolsó morzsái is eltűntek, annyira örvendett az elkövetkezendőknek. – Merészelek én annál is többet – felelte. – Merészelem megdorgálni önt, amiért megszegte szentséges ígéretét. Kegyelmet ígért nekem és embereimnek, és szavát nem tartotta meg. Most fizetni fog érte, ön és az egyház. A bíboros hitetlenkedve csóválta a fejét. – El nem mozdulok e szent helyről – jelentette ki. – Ölj meg itt, ha mersz, és neved örökre dicstelen lesz szerte a világon. – Ezt a tisztességet már korábban kivívtam – válaszolt Giuliano. – Ha pedig nem teszi, de tüstént, amit parancsolok, szigorúbb eszközökhöz kell nyúlnom. Először is itt, helyben lemészárolom a papjait, önt pedig megkötözöm, sőt a száját is betömetem. Ha békén velem tart, senkinek nem görbül haja szála sem, és egy héten belül ön is újra a katedrálisában lesz. A bíboros keresztet vetett, és indult, amerre Giuliano mutatta. Az ajtó a székesegyház mögötti térre nyílt; Giuliano emberei már odakényszerítették a bíboros hivatali limuzinját sofőröstül. A hatalmas fekete kocsi húsvéti virágfüzérekkel volt díszítve, s a hűtőrács két oldalán az egyház kis zászlóit lengette a szellő. Giuliano emberei egyéb méltóságok autóit

is odarendelték. Giuliano betessékelte a bíborost a limuzinba, s maga is beült melléje. Két embere a hátsó ülésre került. A sofőr mellé, előre, Aspanu Pisciotta ült. És akkor a kocsikaraván elindult a városon keresztül, és a csendőrjárőrök mindenütt tisztelegtek. Giuliano ösztökélésére a bíboros áldást osztott az ablakon át. Végül egy elhagyatott úton kiszállították kocsijából a főpapot. Ott várt rájuk, hordszékkel, Giuliano bandájának egy másik csoportja. A kocsikat és sofőröket otthagyva, a menet hamarosan eltűnt a hegyi lejtők virágtengerében. Giuliano állta szavát: a bíboros mélyen bent a Cammarata-hegység gyomrában olyan jó étkeket evett, hogy palotájában se különbeket. A banditák le voltak nyűgözve személyétől, vita nélkül elismerték szellemi fensőségét, és minden fogás előtt az áldását kérték. Az olasz lapok dühöngtek, Szicília népe pedig két érzelem között őrlődött: irtózattal utasította el a szentségtörő akciót, ugyanakkor kajánul örvendett a csendőrség újabb látványos kudarcának. És mindezek fölött mértéktelenül büszkék voltak Giulianóra: lám, egy szicíliai már megint túljárt Róma eszén; immár ő, Giuliano volt az új „tiszteletre méltó‖ ember. Vajon mit követel Giuliano cserébe a bíborosért? Ez a gondolat foglalkoztatta a közvéleményt. A válasz nyilvánvalónak tűnt: horribilis váltságdíjat. Az anyaszentegyház, amelyre végül is a lelkek megőrzése van bízva, nem kicsinyeskedett, nem alkudozott, mint a nemesek meg a gazdag kereskedők: szó nélkül kivágta a százmillió lírás váltságdíjat. Giulianónak azonban nem ez volt az egyedüli célja. Így szólt a főpaphoz: – Nézze, én csak egyszerű paraszt vagyok, s nem ismerem a mennyek ösvényeit. De szavamat soha meg nem szegtem. És ön, az anyaszentegyház főpapja, minden szentséges gönce és nyakban hordós keresztje dacára

úgy hazudott nekem, mint egy pogány mór. Szent hivatása nem elég ahhoz, hogy megmentse az életét. A bíboros érezte, hogy elgyöngül a térde. Giuliano folytatta: – De szerencséje van: önt más célra akarom használni. – És azzal elébe tette a testamentumát, hogy azon nyomban olvassa végig. A bíboros, mivel látta, hogy végül is nem forog közvetlen veszélyben az élete, és mivel amúgy is föl volt készülve, hogy az Isten vádló szavát kell majd egy nap elviselnie, nem sokat adott Giuliano szemrehányásaira, annál nagyobb figyelemmel vetette magát a testamentumra. Mikor meglátta a tanúsítványt, amit saját kezével írt Pisciottának, rémülten keresztet vetett. – Drága bíborosom – mondta akkor Giuliano –, adjon hírt dokumentumaimról az egyháznak és Trezza miniszternek. Láthatja, hogy ha akarom, egymagám megbuktathatom a kereszténydemokrata kormányt. Ha meghalok, az magukra nézve a legnagyobb szerencsétlenség lenne. A testamentumot olyan helyen őrzöm, ahol soha meg nem találják. És ha bárki kételkednék szavamban, az kérdezze meg Don Crocét, hogyan szoktam elbánni ellenségeimmel. A bíboros elrablását követő héten La Venera elhagyta Giulianót. A férfi három éven át rándulgatott át hozzá az alagúton. Ágyában kedvét töltötte a pompás asszonytestben, a meghittségben, a biztonságban. Az asszony soha nem panaszkodott, soha nem kívánt egyebet, mint Giuliano örömét. Ez az éjjel azonban más volt, mint a többi. Szeretkeztek, mint máskor is, de utána La Venera megmondta, hogy elköltözik firenzei rokonaihoz. – Gyönge az én szívem ehhez – magyarázta. – Nem bírom én ezt az örökös veszedelmet, ami a sorsod. Mindig azt álmodom, hogy lelőnek a szemem láttára. A csendőrök úgy ölték le az uramat, mint valami állatot, pontosan a házunk előtt. Addig lőtték, míg véres rongycso-

móvá nem silányították. És egyre arról álmodom, hogy neked is ez lesz a sorsod. – Mellére vonta a férfi fejét. – Hallgasd – mondta –, hallgasd csak, hogy ver a szívem. Giuliano hallgatta, és szánalom és szerelem töltötte el a rendszertelenül botladozó szívverés hallatán. Az asszony súlyos melle alatt sós volt a bőr a rettegés verejtékétől. Sírva simogatta a férfi sűrű, homokszín haját. – De hisz azelőtt nem féltél – mondta Giuliano. – És lásd, semmi nem változott. La Venera vadul megrázta a fejét. – Nem igaz, Turi. Túlságosan vakmerő lettél. Egyre-másra gyűjtőd a hatalmasnál hatalmasabb ellenségeket. Barátaid is rettegnek érted. Anyád elsápad, valahányszor kopogtatnak az ajtaján. Az nem lehet, hogy mindig mindent megússzál. – De hisz nem változtam – tiltakozott Giuliano. La Venera újra sírva fakadt. – Jaj, Turi, hogy mondhatsz ilyet. Annyival hamarébb ölsz már, mint rég… Azt nem mondom, hogy gonosz lennél vagy kegyetlen, hanem csak azt, hogy közönyös lettél a halállal szemben. Giuliano sóhajtott. Látta, mennyire ráijesztett az aszszonyra, s ez olyan szomorúsággal töltötte el, amit maga sem értett. – Ha így látod, akkor hát csakugyan menned kell – mondta. – Ellátlak annyi pénzzel, hogy megélhess Firenzében. És egy nap vége lesz ennek az egésznek. Egy nap véget vetek az öldöklésnek. Terveim vannak. Nem akarok én örökké bandita maradni. Anyám majd nyugodtan alhat, és mi ketten újra összekerülünk. Láthatta, hogy az asszony nem hisz neki. Reggel, mielőtt útjára indult, még egyszer szeretkeztek; tüzes szenvedéllyel, utolszor tapadt össze és vált eggyé a testük.

23. fejezet

Turi Giulianónak végül is sikerült véghezvinnie, amit soha egyetlen államférfinak vagy politikusnak: egyesítette az ország pártjait egy közös cél érdekében: Giuliano és bandája elpusztításáért. 1949 júliusában Trezza miniszter újságírók előtt kijelentette, hogy ötezres létszámú különleges csendőralakulatot állít ki, az úgynevezett Banditizmusellenes Különleges Alakulatot. Magát Giulianót név szerint nem említette. A sajtó persze azonnal fölfedte a kormánynak ezt a szemérmes huncutságát, a kormány ugyanis nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha Giuliano ellen hozná létre ezt az elitalakulatot. Zajos tetszésnyilvánítás az újságok részéről, gratulációk a kormányzó kereszténydemokrata pártnak az erélyes intézkedéshez. Az országos sajtó is csak ámuldozott, s nem átallotta Trezza minisztert lángésznek nevezni az új ötezer fős gárda fölállításáért. Csak agglegények jöhettek szóba, hogy ne szaporodjon az özvegyasszonyok száma, és hogy a családtagokat ne érhesse fenyegetés. Kommandóegységek, ejtőernyősök, páncélkocsik, nehézfegyverek, még repülőgép is. Ekkora erőnek hogy is állhat ellen egy útszéli kis bandita? A gárda parancsnoka pedig nem más lesz, mint Ugo Luca ezredes, az egyik legnevesebb olasz világháborús hős, aki a legendás német tábornokkal, Rommellal harcolt. „Az olasz sivatagi róka‖, ahogy az újságírók nevezték, jól képzett gerillaparancsnok: stratégiája és taktikája bizonyára elképeszti majd Turi Giulianót, az egyszerű szicíliai parasztot. Mellesleg, apró betűs nyomásban arról is hírt adott az újság, hogy Federico Velardi lett a szicíliai államvédelmi

rendőrség főparancsnoka. Velardi felügyelőről szinte semmit nem lehetett tudni, hacsak azt nem, hogy maga Trezza miniszter jelölte ki segítségül Luca ezredes mellé. A kinevezéseket megelőző héten sorsdöntő beszélgetés zajlott le Don Croce, Trezza miniszter és a palermói bíboros között. A bíboros beszámolt Giuliano testamentumáról s annak pusztító tartalmáról. Trezza miniszter megijedt. Meg kell semmisíteni a testamentumot, mielőtt még célt érne a hadsereg. Arra gondolt, bár visszaszívhatná a Különleges Alakulat létrehozására kiadott parancsát, de a kormányt állandóan fokozódó nyomás érte a baloldali pártok részéről, amelyek azt hangoztatták, hogy Giuliano a kormány hallgatólagos védelmét élvezi. Don Croce szemében a testamentum csupán újabb bonyodalmat jelentett, de elhatározásában nem ingatta meg. Eltökélte ő azt már, hogy Giulianónak meg kell halnia: hat főnökének kivégzése nem hagyott más megoldást számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Giulianót sem ő, sem a barátok barátai nem ölhetik meg. Amekkora híre-neve van annak a gyereknek: megöletésébe még a barátoknak is könynyen beleváshat a foguk. Ellenük fordulna a szicíliai népharag. Don Croce belátta, hogy mindenképpen alkalmazkodnia kell Trezza miniszter igényeihez. Végtére ő maga is ezt az embert akarja megtenni Itália miniszterelnökének, így szólt tehát hozzá: – Javaslom a következőket. Önnek természetesen nincs más választása, mint hogy üldözze Giulianót. Hanem meg ne ölesse valahogy, amíg semmissé nem teszem a testamentumot. Mert meg tudom tenni, kezeskedem érte. A miniszter komoran biccentett. Parancsot vakkantott a házi telefonba: – Küldjék be a felügyelőt! – Pár másodperccel később egy rideg-kék szemű, magas férfi lépett be. Szikár volt, jól öltözött, arisztokratikus megjelenésű. – Federico Velardi felügyelő – mutatta be a miniszter. –

Nemsokára közzétesszük, hogy kineveztem a szicíliai államvédelmi rendőrség parancsnokának. Együtt fog működni a Szicíliába vezénylendő hadsereg vezetőjével. – Akkor előadta Velardinak gondjukat a testamentummal, nem hallgatva el, hogy mekkora veszedelmet jelent a kereszténydemokrata rezsimre nézve. – Kedves felügyelő úr – folytatta a miniszter –, kérem, hogy tekintse Don Crocét az én személyes képviselőmnek Szicíliában. Mintha nekem adná, adja úgy neki is mindazt az információt, amire szüksége lesz. Megértette? A felügyelő elég sokáig emésztette a kérelmet. Végre megértette. Az lesz a föladata, hogy az inváziós sereg minden tervéről és mozdulatáról értesítse Don Crocét a Giuliano elleni háborúban. Don Croce pedig magát Giulianót fogja folyamatosan értesíteni a célból, hogy foglyul ne lehessen ejteni, amíg a Don úgy nem látja, hogy már veszélytelenül pontot lehet tenni tüneményes pályafutása végére. – Minden információt át kell adnom Don Crocénak? – kérdezte Velardi. – Luca ezredes nem bolond ember: egykettőre rá fog jönni, hogy valahol kiszivárognak a tervei, és akkor nem tűr meg többé engem a haditanácsain. – Ha bármi gondja lesz – mondta a miniszter –, hivatkozzon rám. Önnek az a feladata, hogy megszerezze a testamentumot, és hogy életben és szabadlábon tartsa Giulianót mindaddig, amíg ez meg nem történik. A felügyelő a Donra függesztette jeges tekintetét: – Megtisztelő, hogy önnek szolgálhatok – mondta. – Tisztáznunk kell azonban valamit. Ha Giulianót élve elfogják, mielőtt a testamentumot meg tudnánk semmisíteni, akkor mitévő legyek? A Don nem csomagolta ostyába szavait; nem lévén kormánytisztviselő, szabadon beszélhetett: – Az egyszerűen elviselhetetlen szerencsétlenség lenne. Ugo Luca ezredesnek a Banditizmusellenes Különleges Alakulat főparancsnokává való kinevezése kedvező sajtó-

visszhangot kapott; kinevezését ihletett döntésnek nevezték. Megírták katonai pályafutását, elősorolták kitüntetéseit, megemlítették kiváló taktikai érzékét, csöndes, visszahúzódó természetét és iszonyodását a kudarc minden válfajától. Szívós kis buldog, írták róla a lapok; éppen ilyen katona való a kegyetlen és zabolátlan Szicíliába. Luca ezredes először is áttanulmányozta az anyagot, amit a hírszerzés gyűjtött össze Turi Giulianóról. Trezza miniszter, mikor rányitott irodájában, vaskos dossziékba temetkezve találta, jelentésekben és újságcikk-kivágásokban turkálva. Mikor Trezza megkérdezte, mikor hajózik át embereivel a szigetre, az ezredes higgadtan azt felelte, hogy egyelőre a tisztikarát szedi össze, és bizonyos abban, hogy Giuliano megvárja, bármilyen sokára fog is odaérni. Az ezredes egy álló hétig csak a jelentéseket tanulmányozta, és végül levont bizonyos következtetéseket. Nevezetesen, hogy Giuliano lángeszű gerillaharcos, és egészen egyéni harcmodora van. Személye körül mindössze húsz embert tűr meg, s ebben a húszban a parancsnokai is benne vannak; Aspanu Pisciotta, a helyettese, Canio Silvestro, a testőre, és Stefano Andolini, a hírszerző tisztje és összekötője Don Crocéval és a maffiahálózattal. Terranovának és Passatempónak külön csapata van, szabadon, Giuliano közvetlen felügyelete nélkül tevékenykednek, s ez alól csak az összehangolt nagyobb akciók a kivételek. Giuliano emberrablásainak Terranova a kivitelezője, Passatempo a Giuliano tervezte vasút- és bankrablásokat hajtja végre. Az ezredes rájött, hogy mindösszesen háromszáz embere van Giulianónak. Hogyan lehetséges, hogy hat éve egyfolytában működik mégis, ellenáll egy egész megye csendőrségének, és szinte korlátlan a hatalma ÉszaknyugatSzicíliában? Hogyan ússza meg a kormányerők nagy átfésülő hadműveleteit a hegyekben? Nyilván úgy, hogy ha szükséges, a parasztok közül plusz emberekkel kiegészíti csapata létszámát. Amikor a kormányerők a hegyek közt razziáznak,

ezek a részidős útonállók visszatérnek a városokba és falvakba, és élik a parasztok mindennapi életét. Következik ebből, hogy például Montelepre polgárai közül sokan titkos tagjai a bandának. A legfontosabb mozzanat azonban Giuliano népszerűsége; hogy valaha is elárulják, annak igen csekély a valószínűsége, és az iránt sem lehet kétség, hogy ha forradalomra szólítaná föl a lakosságot, ezrek tódulnának a zászlaja alá. És végül még egy zavarba ejtő tényező: a Giulianót láthatatlanná tévő köpönyeg. Megjelenik itt meg ott, és egyszer csak hipp-hopp eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Minél több jelentésen rágta át magát Luca ezredes, annál jobban nőtt az ámulata. Aztán olyasmire bukkant, ami ellen, látta, azonnal fölléphet. Nem tűnik különösebben lényegesnek, de hosszú távon mégis fontos lehet. Giuliano gyakran írt a sajtónak, és levelei rendre így kezdődtek: „Ha, mint hinni jó okom van, nem vagyunk egymás ellenségei, Önök közzé fogják tenni levelemet‖, és aztán jött a lényeg, Giuliano magánvéleménye a legfrissebb rablásáról. Luca ezredes ezt a levélkezdő formulát fenyegetésnek, kényszerítésnek érezte. A levél lényegi része pedig ellenséges propagandának minősül. Giuliano megmagyarázza emberrablásait és pénzrablásait, elmondja, hogyan juttatta el a zsákmányt Szicília szegényeihez. Ha csetepatéba keveredett a csendőrökkel, és megölt egyet-kettőt, az ütközetet mindig levél követte, amelyben azt fejtegette, hogy a háború velejárója, hogy a katona meghal. Fölszólította a csendőröket, ne harcoljanak ellene. A hat maffiavezér kivégzése alkalmából is írt egy levelet: megmagyarázta, hogy parasztjai csak így juthattak a jog és az emberiesség szempontjából őket illető földhöz. Luca ezredest megbotránkoztatta, hogy a kormány hagyja közzétenni Giuliano leveleit, írt is Trezza miniszternek, amelyben statáriumot kért Szicíliára, hogy ezáltal Giulianót elszigetelje közönségétől.

Sokat kutakodott az ügyben is, hogy van-e asszonya Giulianónak, de a jelentésekben és cikkekben erre vonatkozólag semmit nem talált. A jelentésekből kiderült, hogy a banditák el-eljárnak a palermói bordélyokba, és Pisciotta különösen nagy szoknyavadász, de Giuliano mintha teljesen megtartóztatta volna magát az utóbbi hat esztendőben. Luca ezredes, olasz lévén, ezt egyszerűen nem tudta elhinni. Kell lennie egy nőnek Monteleprében, s ha ezt a nőt megtalálják, az már félsiker. Szemet szúrtak neki azok a jelentések, amelyek Giuliano és az anyja szoros érzelmi kapcsolatáról szóltak. Giuliano tisztességtudó gyermeke volt mindkét szülőjének, de anyját valami egészen különleges tisztelettel vette körül. Luca ezredes ezt is megjegyezte magának. Ha nője csakugyan nincs Giulianónak, majd az anyja lesz a csalétek. Mikor előkészületeinek ezt a részét befejezte, hozzálátott vezérkara kiépítéséhez. E szempontból legfontosabb lépése az volt, hogy Antonio Perenze kapitányt kinevezte szárnysegédjének és egyben testőrének. Nagy testű, szinte kövérnek is mondható ember volt Perenze kapitány, arca megnyerő, természete jó; csak Luca ezredes ismerte rendkívüli bátorságát. Tudta, eljöhet az idő, amikor ez a fajta személyes bátorság menti meg az életét. Első kétezer emberével végül is 1949 szeptemberében szállt partra Luca ezredes. Remélte, elég ennyi ember is; úgy vélte, csak Giuliano malmára hajtaná a vizet, ha rögtön ötezres sereggel vonulna föl ellene. Végtére csak egy hegyirabló, nem lesz nehéz végezni vele. Első intézkedéseként megtiltotta a szicíliai lapszerkesztőknek, hogy közöljék Giuliano leveleit. A második: Giuliano szüleit őrizetbe vette bűnpártolás vádjával. Aztán kétszáznál is több montelepreit fogatott le azzal a váddal, hogy a Giuliano-banda titkos tagja. Ezeket az embereket Palermóba vitette, ahol saját emberei adták a szigorú őrséget. Mindemez intézkedéseit a Mussolini-féle fasiszta rendszer

még érvényben levő törvényeivel indokolta. Házkutatást rendelt el a Giuliano-házban, és megtalálta a titkos alagutat. Firenzében azon nyomban letartóztatták La Venerát. Azonban rögtön szabadon is bocsátották, mivel erősködött, hogy nem tudott az alagútról. Nem mintha elhitték volna, de Velardi felügyelő úgy okoskodott, hogy ha szabadlábon hagyja, akkor Giuliano előbb-utóbb meg fogja látogatni. Az olasz sajtó egekig magasztalta Luca ezredest. Végre egy „komoly‖ ember, írták. Trezza miniszter örülhetett választásának, annál is inkább, mert gratuláló levelet kapott érte a miniszterelnöktől. Csak Don Crocét nem hatották meg a fejlemények. Turi Giuliano első hónapja azzal telt, hogy tanulmányozta Luca húzásait és a csendőr-hadsereg felépítését. Csodálattal adózott az ezredes éleslátásának, amiért elrendelte a sajtózárlatot, lehetetlenné téve vitális érintkezését Szicília népével. Csodálata azonban gyűlöletbe csapott át, mikor az ezredes vétkest-ártatlant válogatás nélkül letartóztatott Monteleprében. És mikor hírét vette szülei letartóztatásának, gyűlölete gyilkos dühvé fokozódott. Teljes két napon át üldögélt Giuliano a barlangjában, messze benn a Cammarata-hegységben. Terveket kovácsolt, és sorra vette, amit Luca ezredes kétezer főnyi csendőréről tudott. Legalább ezren, tudta, Palermóban és környékén állomásoznak, s arra várnak, mikor próbálja Giuliano megszöktetni a szüleit. A többit főként Montelepre, Piana dei Greci, San Giuseppe Jato, Partinico és Corleone körül tömörítették, mely városok lakosai közül sokan a banda titkos tagjai voltak, akikre csata esetén méltán számíthatott Giuliano. Maga Luca Palermóban ütötte föl főhadiszállását, ahol nyilvánvalóan sebezhetetlen volt. Ki kell valahogy csalogatni, gondolta Giuliano.

Turi Giuliano a dühét taktikai tervek kovácsolásába fojtotta. Tervei matematikaian tiszták és mindig igen egyszerűek voltak. Be is váltak csaknem mindig, s amikor mégsem, maradt annyi ideje, hogy eltűnjön a hegyek között. Tudta, hogy minden a tökéletes kivitelezésen múlik, s a jó kivitelezés lényege: ügyelni a részletekre. Barlangjába rendelte Aspanu Pisciottát, és előadta terveit. A többi főnökkel, Passatempóval, Terranovával, Silvestro tizedessel és Stefano Andolinivel később csak annyit közöltek, amennyi a saját föladatuk végrehajtásához szükséges. A palermói csendőrkapitányságon fizették valamennyi nyugat-szicíliai fegyveres alakulat zsoldját. Havonta egyszer egy gondosan őrzött, súlyos pénzszállító kocsit indítottak útnak, s az sorra járta a helyőrségeket és a vidéki kapitányságokat. A zsoldot készpénzben fizették, minden katonának névre szóló borítékban, bankókban és érmékben, kiszámolva az utolsó fillérig. Ezeket a borítékokat bedobóréssel ellátott faládákban vitte a pénzes kocsi, amely amerikai fegyverszállítóként kezdte pályafutását a világháborúban. A sofőrnek pisztolya, a mellette ülő katonának karabélya volt. Mikor a líramilliókkal tömött tehergépkocsi elindult Palermóból, előtte három dzsip haladt, mindegyikben géppuska és négy-négy ember. Ugyancsak a pénzes kocsi előtt ment egy csapatszállító autó is, húsz fővel, állig géppisztolyban és karabélyban. A karavánt hátul két parancsnoki kocsi fedezte, hat-hat emberrel. Az összes gépkocsi állandó rádió-összeköttetésben állt Palermóval, valamint a legközelebbi csendőrlaktanyával, ha erősítés kellett. Banditatámadástól ez a konvoj soha nem tartott. Öngyilkos vállalkozás egy ilyen menetoszlopot megtámadni. Kora reggel indult Palermóból a pénzes karaván, s baj nélkül eljutott az első állomásig, egy Tommaso Natale nevű falucskáig. Innen hegyen-völgyön vitt tovább az út Monteleprébe. A zsoldmester és katonái tudták, hogy hosszú

lesz a nap, ezért sebesen hajtottak. Menet közben szalámit és kenyeret faltak, s palackból itták rá a bort. Tréfálkoztak, nevetgéltek; az elöl haladó terepjárók sofőrei a kocsi padlójára tették fegyverüket. Mikor azonban túljutottak az utolsó emelkedőn, ahonnan már lejtőn lehet begurulni Monteleprébe, ámulattal vették észre,' hogy az utat irdatlan kiterjedésű birkanyáj lepi el. Az elöl haladó dzsipek behajtottak a sűrűjébe; a sofőrök ráordítoztak a durva öltözékű pásztorokra. A katonák szerettek volna mielőbb a hűs laktanyába érni, valami meleget enni, alsóruhára vetkőzni és végignyúlni az ágyon, vagy kártyával múlatni a délidőt. Veszély nincs: az alig néhány mérföldre lévő Monteleprében Luca ezredes ötszáz embere állomásozik. Mögöttük, ha hátranéztek, láthatták, a pénzes kocsi most vágott neki a birkatengernek, de azt nem látták, hogy ott aztán el is akadt, mivel az állatok nem nyitottak utat. A pásztorok arrébb igyekeztek terelni juhaikat. Buzgóságukban mintha föl se fogták volna, hogy a csapatszállítók bömböltetik kürtjüket, az őrök ordítoznak, nevetgélnek és káromkodnak. Még most sem riadt meg senki. De egyszer csak hat pásztor valahogy egészen a pénzes kocsi mellé nyomakodott. Ketten fegyvert rántottak, és a sofőrt és kísérőjét sebtiben kirúgták a vezetőfülkéből. A két csendőrt lefegyverezték. A másik négy „pásztor‖ gyorsan kihajigálta a pénzes borítékkal tömött ládákat. A csoport parancsnoka Passatempo volt: gonosz ábrázata, hatalmas fizikuma legalább annyira hatott az őrökre, mint a fegyvere. Ugyanebben a pillanatban megelevenedtek az országút fölött hullámzó dombok, s a lejtőkön fegyveres banditák ereszkedtek alá. A hátul veszteglő két parancsnoki kocsinak szétlőtték a gumiabroncsait, és akkor Pisciotta odaállt az első kocsi elé: – Na, másszatok ki szép lassan, fegyver nélkül, és akkor, ígérem, estére már odahaza, Palermóban ehetitek a spagettit. Nem kell hősködni: nem a ti pénzetek, amit elveszünk.

Messze elöl a csapatszállító meg a három dzsip már a lejtő aljára, Montelepre határába ért, amikor parancsnokuk észrevette, hogy a többi kocsi lemaradt. És most még több birka hemzsegett az úton, végképp elvágva őket a lemaradtaktól. A parancsnok fölkapta rádiótelefonját, és parancsot adott az egyik dzsipnek, hogy forduljon vissza. A többi járműnek intett, hogy húzódjanak le az út szélére, és várjanak. A dzsip megfordult, és nekivágott az emelkedőnek, amelyen az imént gurult le. Félúton lehetett, amikor géppuskaés karabélyössztűz fogadta. Golyózápor lyuggatta át mind a négy embert, és a gazdátlanná vált terepjáró, elvesztve lendületét, lassan visszafelé kezdett gurulni, a várakozó konvoj felé. A csendőrparancsnok kiugrott dzsipjéből, és embereit leparancsolva a csapatszállítóról, csatárláncba állította őket. A másik két dzsip, mint két megriasztott nyúl, szégyenszemre elmenekült. De a csapatszállító emberei sem tehettek valami sokat. A pénzes kocsit nem menthették meg, mivel a domb túlsó oldalán vesztegelt, még csak nem is tüzelhettek Giuliano embereire, akik zekéjük zsebébe tömködték a pénzes borítékokat. Giulianóé volt az egész terep; hatalmas tűzerejével nyilván lekaszabolhatott volna bárkit, aki ellenáll. Az egyenruhások nem tehettek egyebet, mint hogy fedezékbe vonult csatárláncukból vaktában lődöztek. Montelepre főtörzsőrmestere csak várta-várta a zsoldmestert. Hó végére mindig pénzzavarba került, s miként az emberei, ő maga is vágyakozva gondolt egy jó palermói éttermi vacsorára, szép nők és jó barátok nyájas körében. Megrémült, mikor fülébe hatolt a fegyverropogás. Tudta, csendőrjárőreit Giuliano fényes nappal nem támadja meg, hisz itt állomásozik Luca ezredes ötszáz fegyverese. Ebben a pillanatban a főtörzsőrmester hatalmas detonációt hallott a Bellampo Laktanya kapuja felől. A hátul parkoló páncélautók egyike narancssárga lángcsóvát vetve fölrobbant. Majd a Castelvetrano és a tengerparti Trapani felé ve-

zető út felől kelepelni kezdtek a nehézgéppuskák, és ezt a lármát kisebb kézifegyverek szapora köhögése központozta a várost szegélyező hegyek lába felől. Látta: tulajdon monteleprei járőrözői, ki gépkocsin, ki gyalog, menekülnek vissza a laktanyába, mentve drága életüket. Lassacskán ráeszmélt, hogy Turi Giuliano, minden erejét összpontosítva, megtámadta Luca ezredes ötszáz fős helyőrségét. Montelepre fölött, egy meredek szirten ott állt Turi Giuliano, és távcsövén nézte a zsoldrablást. Ha tekintete kilencven fokkal arrébb vándorolt, láthatta a város utcáin dúló harcot, a Bellampo Laktanya elleni támadást meg a csendőrjárőrök harcát a parti országúton. Valamennyi hadvezére kifogástalanul oldotta meg föladatát. Passatempo és emberei kirabolták a pénzes kocsit, Pisciotta megbénította a konvoj hátsó egységeit, a Terranova-banda, mely újoncokkal jelentősen kibővült, megtámadta a Bellampót, és lekötötte a járőröket. A közvetlenül Giuliano parancsnoksága alá tartozó emberek a hegy lábát tartották megszállva. És Stefano Andolini, aki méltán érdemelte ki a Fra Diavolo nevet, meglepetésre készült. Luca ezredes palermói parancsnokságán tudta meg, hogy oda a zsold. Alárendeltjeit meglepte a szokatlannyugalom, mellyel a rossz hírt fogadta. Belül azonban szinte forrt a dühtől; ámulattal adózott Giuliano ravaszságának, és találgatta, ugyan honnan tudhatta meg ez a bandita a csendőregységek diszpozícióját. Négy csendőr vesztette életét a zsoldrablásban, további tíz a többi banditával vívott elkeseredett harcban veszett oda. Luca ezredes még a veszteséglistát hallgatta telefonján, mikor Perenze kapitány berobbant az ajtón; masszív állkapcsa csak úgy reszketett izgalmában. Most kapta a jelentést, hogy megsebesült több bandita is, egyet pedig holtan hagytak a csatatéren. A halott bandita kilétét tisztázták egyrészt a

zsebében talált iratok, másrészt két monteleprei polgár tanúságtétele: nem mást terítettek le a csendőrök, mint Turi Giulianót. Minden gyászos újság és minden ösztönös gyanakvása ellenére Luca ezredes mellében diadalérzet horgadt föl. A hadtörténet végül is tele nagy győzelmekkel, ragyogó taktikai manőverekkel, melyeket kis egyéni tragédiák árnyékolnak be. Egy eszenincs golyó, a végzettől irányíttatva, éppenséggel a legendás rablóra bukkant rá. Ám akkor Lucában felülkerekedett az óvatosság. Túl nagy szerencse volna ez így; könnyen lehet, hogy csapda. Ha az, akkor ő, Luca egyenest bele fog sétálni, és csapdába ejti a csapdaállítót. Megtette előkészületeit: összeállított egy rohamosztagot, amely valóban sebezhetetlennek ígérkezett. Páncélozott gépkocsik haladtak elöl, ezeket követte egy golyóálló parancsnoki kocsi Luca ezredessel és Federico Velardi felügyelővel, aki kiharcolta, hogy velük mehessen, és jelen legyen a holttest agnoszkálásánál; igazából azonban abban reménykedett, hogy kezébe kerül a testamentum. Luca gépkocsiját követték a csapatszállítók, melyeknek utasai tüzelésre készen tartották fegyverüket. A menetoszlop előtt húsz dzsip járt, megrakodva fölfegyverzett ejtőernyősökkel. A monteleprei helyőrség parancsot kapott, hogy őrizze a városba vezető utakat, és küldjön földerítő járőröket a közeli hegyekbe. Nagy létszámú gyalogos erők, állig fegyverben, vigyázták teljes hosszában az utat. Luca és rohamosztaga nem egész egy óra alatt ért Monteleprébe. Támadás nem érte őket: ekkora erőfelvonultatással szemben a banditák tehetetlenek voltak. Mégis, vaskos csalódás várt az ezredesre. Velardi felügyelő, miután szemügyre vette a Bellampo Laktanya betegszobájában kiterített hullát, kijelentette, hogy az nem Giuliano. A golyó, mely végzett vele, meglehetősen eltorzította, de nem annyira, hogy félrevezesse az éles szemű felügyelőt. Odakényszerítettek több helybéli polgárt, s ők is

azt vallották, hogy a tetem nem Giulianóé. Csapda volt tehát; Giuliano nyilván abban reménykedett, hogy az ezredes jelentéktelen kísérettel siet majd a helyszínre, könnyű prédául a banditáknak. Az ezredes elrendelt minden létezhető elővigyázatot; ugyanakkor minél hamarabb vissza akart érni Palermóba, hogy személyesen jelenthesse Rómának az aznap történteket, valamint hogy elejét vegye Giuliano halálhíre világgá kürtölésének. Miután ellenőrizte embereit, s meggyőződhetett, hogy mindenki a helyén, rajtaütéstől tehát nem kell tartania, beült a menet élén haladó gyors felderítő dzsipek egyikébe. Vele ment Velardi felügyelő is. Mindkettőjük életét az ezredes siethetnékje mentette meg. Palermóhoz közeledett már a járműoszlop, középütt haladt Luca parancsnoki kocsija, mikor egyszer csak hatalmas detonáció hallatszott. A parancsnoki kocsit vagy három méterre földobta a robbanás ereje, és szertefröccsenő, lángoló diribdarabjai nagy területen szóródtak széjjel. A harminc főt vivő csapatszállítón, amely közvetlenül mögötte haladt, nyolcan meghaltak, és tizenöten megsebesültek. A Luca kocsijában utazó két tisztet cafatokra tépte a detonáció. Luca ezredes telefonon jelentette Trezza miniszternek a gyászhírt, s kérte, hogy a szárazföldön állomásozó maradék háromezer emberét azonnal hajózzák át a szigetre. Don Croce tudta, hogy Giuliano nem hagy fel rajtaütéseivel mindaddig, amíg szüleit fogva tartják, intézkedett tehát szabadon bocsátásukról. A tartalék haderők beözönlését azonban nem tudta megakadályozni, és kétezer főnyi katonaság lepte el Monteleprét és környékét. A többi háromezer a hegyvidéket fésülte át. Montelepréből és Palermo megyéből hétszáz polgárt vetettek börtönbe, kihallgatás végett; Luca ezredes a ráruházott különleges hatalom nevében erre is föl volt jogosítva. Szürkülettől hajnalig kijárási tilalmat rendelt el. A polgárok otthonukban kuksoltak; a különleges menlevél nélkül utazókat

lecsukták. Hatósági rémuralom alatt nyögött az egész megye. Don Croce némi nyugtalansággal figyelte, hogyan fordul lassan Giuliano ellen a közhangulat.

24. fejezet

Mikor Giuliano a Luca-féle invázió előtti időkben szabadon járt-kelt Monteleprében, gyakran látta Giustina Ferrát. Megesett, hogy a lányt küldték át Giulianóék házába ilyenamolyan üzenettel vagy azért, hogy átvegye a pénzt, amit Giuliano a szüleinek küldött. Giuliano észre sem vette, milyen szép fiatal nővé serdült a kislány, míg egy nap meg nem látta szüleivel a palermói utcán. Némi cicomáért jöttek Palermóba, mert közeledett a Festa, és Monteleprében, mivel kicsi város volt, olyasmit nemigen lehetett kapni. Giuliano és néhány embere pedig a készletek fölfrissítése végett járt Palermóban. Jó fél év óta most látta először a lányt: Giustina megnőtt, s karcsúbb is lett. Szicíliai létére meglepően magas volt; hosszú lábán vadonatúj magas sarkú cipő kopogott. Tizenhat éves volt mindössze, de arca-teste már teljes pompájában virágzott Szicília szubtrópusi égboltja alatt: érett nő volt minden tekintetben. Fényes fekete hajfonata kontyba csavarva a feje búbján, három csillámos fésűvel ékesítve, szabadon hagyva aranyló-szép nyakát, mely az egyiptomi vázafestményeken látható nők nyakával vetekedett. Nagy szemének tekintete kérdő; a szája érzéki, s mégis ez volt az egyetlen porcikája, amely elárulta zsengécske korát. Fehér ruháján elöl vörös szalagdísz futott körbe. Elragadó, festői lénye megbabonázta Giulianót: hosszan bámult utána. Egy kávéház utcai asztalánál ült, a többi asztalnál, szétszóródva, az emberei, és ott sétált el az orruk előtt a lány, apja-anyja kíséretében. Ők is meglátták Giulianót. Giustina apjának arcizma sem rándult, semmi jelét nem mutatta a fölismerésnek. Az anya sebtiben elfordította fejét.

Csak Giustina nézett rá távolodóban is. Volt annyira szicíliai, hogy ne üdvözölje nyíltan a férfit, de egyenesen a szemébe nézett, és Giuliano látta, hogy szája szögletében ott remeg az elfojtott mosoly. A napfényben fürdő utcán üde, reszkető színfoltocska volt, érzéki-érzékeny szicíliai virág, korán nyíló fajta. Giuliano, mióta számkivetett lett, nem bízott a szerelemben. A megadás gesztusát látta benne, a végzetes árulás bölcsőjét, ebben a pillanatban mégis egy soha nem tapasztalt érzés fogta el – vágy ébredt testében, hogy térdre essen egy másik emberi lény előtt, és önszántából, eskü terhe alatt szegődjék rabszolgájává. Föl sem ötlött benne, hogy ez maga a szerelem. Egy hónappal később Giulianónak be kellett ismernie maga előtt, hogy megszállottja lett Giustina Ferrának; egyre maga előtt látta, ahogy ott áll a palermói utca aranyló verőfényében. Szexuális étvágy az egész, gondolta, hiányoznak a La Venerával töltött szenvedélyes éjszakák. De hamarosan azon kapta magát, hogy álmodozásai közepette nem csupán szeretkezik a lánnyal, de kóborol is vele a hegyek közt, megmutogatja a barlangjait, a virágszőnyeges, eldugott völgyeket, vacsorát főz a lánynak a nyílt tábortűzön. Gitárja megvolt még a szülői házban, s most azt álmodta, Giustinának játszik rajta. Megmutatja saját költeményeit, melyek lassan gyűltek az évek folyamán; volt olyan is, amit lehoztak a szicíliai lapok. Még az is megjárta a fejét, hogy besurran Monteleprébe, és otthonában látogatást tesz a lánynál, fittyet hányva Luca ezredes kétezer katonájára. Akkor aztán jobb belátásra tért, s maga is látta, hogy veszélyes változások mennek végbe benne. Szamárság, gondolta. Az ő életének az alternatívája: vagy megölik előbb-utóbb a csendőrök, vagy Amerikában talál menedéket – de ha itt ébren is a lányról álmodik, akkor bizonyos, hogy nem jut el Amerikába. Ki kell vernie a fejéből. Ha elcsábítaná vagy magával ragadná, halálos ellenségévé tenné a lány apját, s ellensége az éneikül is van épp

elég. Egy ízben megkorbácsoltatta Aspanut, amiért elcsábított egy ártatlan leányt, és az évek során három emberét végeztette ki nemi erőszaktétel miatt. A Giustina iránti érzésének lényege az volt, hogy boldoggá tegye a lányt; azt akarta, hogy Giustina úgy szeresse és csodálja és olyannak lássa, amilyennek hajdan ő látta magát. Azt akarta, hogy szerelemmel és bizalommal teljék meg a lány szeme. Azonban csupán a taktikai kérdéseken csiszolt elme játéka volt az, hogy sorra vette a lehetőségeket. Magában már rég döntött a teendőket illetőleg: feleségül veszi Giustinát. Titkon. Senki tudni nem fog róla, csak a lány szülei, és persze Pisciotta meg a banda néhány más kiváltságos tagja. Majd ha biztonsággal teheti, fölhozatja a lányt a hegyekbe, hogy egy-két napot együtt tölthessenek. Turi Giuliano feleségének lenni nem veszélytelen, de el lehet intézni, hogy Giustinát kivigyék Amerikába, és ott fogja bevárni, amíg ő is utána utazhat. Gond már csak egyetlenegy maradt: vajon mit szól mindehhez Giustina? Cesare Ferra öt év óta a Giuliano-banda titkos tagja volt, információgyűjtőként csupán, az akciókban soha nem vett részt. Neje is, ő is jól ismerte Giuliano szüleit, hiszen ők is a Via Bellán laktak, mindössze tízháznyira Giulianóéktól. Cesare Ferra több iskolát járt, mint a monteleprei átlagpolgárok, nem is elégítette ki a gazdálkodás. Amikor a gyermek Giustina elvesztette a rábízott pénzt, és Giuliano busásan kárpótolta, sőt levelet is adott hozzá, melyben oltalmába fogadta a családot, Cesare Ferra meglátogatta Maria Lombardót, és fölajánlotta szolgálatait. Értesüléseket, híreket gyűjtött Palermóban és Monteleprében, megfigyelte a csendőrjárőrök mozgását, szemmel tartotta az el- vagy kirabolni érdemes gazdag kereskedőket, igyekezett kiszúrni a rendőrspicliket. A segítségével véghezvitt emberrablások váltságdíjából osztalékot kapott, s kiskocsmát nyitott Monteleprében, ami

persze titkos tevékenységének is erősen kedvezett. Mikor fia, Silvio szocialista agitátorként tért meg a háborúból, Cesare Ferra kiutasította a födele alól, s nem azért, mintha helytelenítette volna Silvio nézeteit, hanem mert féltette családját a veszélytől. A demokráciáról vagy a római uralkodó körökről nem dédelgetett illúziókat. Emlékeztette Turi Giulianót ígéretére, mely szerint gyámolítani fogja az egész családot, és Giuliano valóban minden erejével támogatni próbálta Silviót. Mikor mégis meggyilkolták, Giuliano volt az, aki megígérte a gyászoló atyának, hogy fia halála nem marad megbosszulatlan. Ferra soha nem hibáztatta Giulianót. Tudta, hogy a ginestrai vérfürdő mennyire megdöbbentette és megviselte magát Giulianót is; tudta, hogy azóta is gyötri a lelkifurdalás: a tulajdon feleségétől hallotta, aki óraszám el szokta hallgatni a fiáról beszélő Maria Lombardót. Milyen boldogok is voltak addig a rettenetes napig, amikor fiát meglőtték a csendőrök, és ellenszegülve legjobb indulatainak, viszonzásul ölni kényszerült. És persze azóta is valahányszor öl, kényszerűségből teszi, gonosz emberek tettei kényszerítik rá. Maria Lombardo fia minden vétkére, minden gyilkosságára mentséget talált, de a Portella della Ginestra rejtélye előtt ő is értetlenül állt. Ártatlan kisdedek gépfegyver szaggatta teste, védtelen nők teteme! Hogy is hihetik az emberek, hogy az ő Turi fia képes lett volna ilyet tenni! Tán nem ő a szegények védelmezője, az igazság szicíliai bajnoka? Nem osztott-e szét vagyonokat a szegények kenyér- és hajlékgondjainak enyhítésére? Turi, az ő Turi fia soha ilyen gyalázatosságra parancsot nem adott, nem adhatott! Meg is esküdött az édesanyjának, kezét a fekete Madonnára téve, és nagyot sírtak egymás karjában. És Cesare az évek során lassacskán megfejtette, mi is történt a Portella della Ginestránál. Vajon Passatempo géppuskásai jóhiszeműleg elvétették volna az irányzékot? Vagy a vérszomjáról közismert Passatempo csak úgy, a maga

örömére rendezett vérengzést? Megeshetett-e, hogy egy Giuliano lejáratására szervezett akciót hajtottak végre? Lehetséges, hogy volt egy harmadik géppuskafészek is, amelynek nem Giuliano parancsolt, hanem a barátok barátai, vagy talán éppenséggel az államvédelmi rendőrség? Cesare mindenkit fölírt a gyanúsítottlistájára, csak Turi Giulianót nem. Ha ugyanis Giuliano a vétkes, akkor az ő, a Cesare Ferra világa mindenestül és azonnal összeomlik. Fiaként szerette a bandavezért. Turi a szeme előtt cseperedett férfivá, és soha semmi jelét nem adta hitványságnak, kisszerűségnek. Cesare Ferra tehát nyitva tartotta a szemét, és hegyezte a fülét. Ingyen itallal traktálta azokat a titkos bandatagokat, akik megúszták Luca ezredes börtönét. Elkapta a monteleprei maffiatagok beszélgetésfoszlányait, mert ők is meg-megjelentek a Ferra-kocsmában egy pohár borra, egy kis kártyára. Nos, egy este ezek az emberek nevetgélve emlegették, hogyan tett látogatást Don Crocénál az „Állat‖ és az „Ördög‖, és a rettegett Don hogyan varázsolta suttogó angyallá mind a kettőjüket. Ferra tévedhetetlen, tőrőlmetszett szicíliai paranoiája hamarosan meg is fejtette e rejtjeles beszéd értelmét. Passatempo és Stefano Andolini voltak a Don vendégei. Passatempót gyakran becézték „Fenevadnak‖, azt pedig mindenki tudta, hogy Andolini banditaneve Fra Diavolo. Ugyan mi dolga lehetett ennek a kettőnek a Don házában, Villabatéban, oly messze a banda hegyi tanyájától? Ferra elküldte tíz-egynéhány éves fiát egy sürgős üzenettel a Giuliano-házba, s két nappal később Giuliano találkozót adott a hegyekben. Elmondta értesülését Giulianónak. Az ifjú rablóvezér érzelmet nem nyilvánított, pusztán megeskette, hogy tartsa a titkot. Ferra hazament, és három hónapig semmi újat nem tudott meg; akkor Giuliano ismét magához rendelte, és Ferra remélte, hogy most megtudja a folytatást. Giuliano és emberei mélyen bevették magukat a hegyek közé, kerülve az összetűzést Luca alakulataival. Cesare Ferra egész éjjel úton volt, és a találkozóhelyen Aspanu Pisciotta

várta, ő vezette be a táborba. Kora hajnalban értek csak oda. Meleg reggelivel várták őket. Az étek mívesen, gonddal volt készítve, a teríték vászonabrosz és ezüstnemű, szétnyithatós asztalokon. Turi Giuliano fehér selyeminget viselt, barna pamutbársony nadrágjának szára suvickos barna csizmába gyűrve. A haja is frissen volt vágva és mosva. Soha ilyen délcegnek még nem látta Cesare. Pisciotta távozott, Giuliano és Ferra asztalhoz ült. Giuliano érthetetlenül feszengett. Elfogódottan így szólt: – Köszönöm az értékes értesülést. Utánajártam, és meggyőződtem, hogy igaz. És ez igen fontos. De nem ezért, hanem más egyébért kérettem ide. Olyasmiért, ami, tudom, meglepetésként fogja érni, és nagyon remélem, hogy nem tartja sértőnek. Ferra meg volt ütközve; udvariasan csak ennyit szólt: – Maga engem nem tud megsérteni. Többel vagyok én adósa magának. Giuliano rámosolygott, és Ferra ráismert a gyermek Turi őszinte, üde, nyílt mosolyára. – Nagyon tessék figyelni – kérte Giuliano. – Először magának említem a dolgot. És ha maga ellenzi, nem lépek tovább. Kérem, most ne nézze, hogy vezére vagyok ennek a szabadcsapatnak. Úgy beszélek most magával, mint Giustina édesapjával. Maga is tudja, milyen szép a lánya, bizonyára sok derék monteleprei fiatalember ácsingózik utána. Tudom azt is, hogy féltő gonddal őrzi lánya erényét. Megvallom, én még életemben senki iránt nem éreztem így. Feleségül szeretném venni a lányát. Ha maga most nemet mond, többé soha szóba nem hozom a dolgot. A barátom marad, és leánya is tovább élvezi különleges oltalmamat. Ha igent mond, akkor megkérem, beszéljen a leányával, ő vajon mit szól hozzá. S ha ő mondja ki a nemet, azzal is vége az ügynek egyszer s mindenkorra. Cesare Ferra csak makogott meglepetésében. – Várjunk csak, hadd gondolkozzam, hadd gondolkozzam. – És csak-

ugyan, jó ideig hallgatott. Aztán a legteljesebb tisztelet hangján szólalt meg: – Senki mást nem fogadnék vejemül olyan szívesen, mint épp magát. És tudom, hogy a fiam, Silvio, Isten nyugosztalja, egyetértene velem. – A folytatás már ismét dadogósra sikeredett: – Csupán a lányom biztonságáért aggódom. Ha Giustina… hozzámegy magához, Luca ezredes valamilyen mondvacsinált ürüggyel… egész biztosan letartóztatja. És a barátok… most már, hogy ők is ellenségnek számítanak… szintén kárt tehetnek a lányomban. És maga, ha ki… ki nem szökik Amerikába, itt fog meghalni a hegyekben. Bocsássa meg nyíltságomat, de nem akarom, hogy a lányom ifjan özvegyi sorsra jusson. Továbbá a házasság a maga életét is csak nehezítené és bonyolítaná. Egy boldog ifjú házas nem orrontja meg a kelepcéket, nem tart annyira ellenségeitől. A házasság magának, Turi, könnyen a halálát jelentheti. Azért beszélek ilyen nyíltan, mert szeretem és tisztelem, hiszen tudja. Egyszóval, a nősülést a maga helyében félretenném szerencsésebb napokra, amikor már részletesebben látszik a jövendő, és maga pontosabb terveket készíthet az életre. – Ferra bevégezte, s most aggodalmas tekintettel fürkészte Giuliano arcát, nem bántotta-e meg. Nem bántotta meg, csak elszomorította. Jól látta Ferra, hogy ez a szomorúság a szerelmes fiatal férfi csalódottsága. S annyira meghatotta a fölismerés, hogy sietősen hozzáfűzte: – Nem mondtam nemet, Turi. Giuliano nagyot sóhajtott: – Végiggondoltam én mindezt. Tervem a következő. Titkon venném feleségül a lányát. Manfredi apát adna össze bennünket. Itt, a hegyek közt. Bárhol másutt túl veszélyes lenne. Magát viszont és a kedves feleségét el tudnám hozatni, hogy tanúi lehessenek a frigynek. Giustina nálam maradna három napig, és aztán visszaküldeném magukhoz. Ha megözvegyül, lesz elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen. A jövője miatt tehát nincs miért aggódnia. Szeretem a lányát, és egész életében a kedvét fogom keresni. S ha bekövetkezne a legrosszabb, gondosko-

dom jó előre a jövőjéről. Mindazáltal, valóban kockázatos hozzámenni egy ilyenhez, mint én, és magának mint gondos atyának minden oka megvan arra, hogy leányát eltiltsa a kockázattól. Cesare Ferra mélyen megindult. A fiatalember olyan egyszerűen és közvetlenül beszélt. És micsoda reménykedéssel! S ami a legszebb: annyira lényegretörően. Óvintézkedéseket tett a sors csapásai ellen, az ő leánya védelmében. Ferra fölállt, hogy megölelje Giulianót. – Fiam, áldásom rajtatok – mondta. – Beszélek Giustinával. Távozóban még kifejtette, örül, hogy értesülése használhatónak bizonyult. Meglepetten látta, miként változik Giuliano arckifejezése. Szeme tágra nyílt, szép arca fehér márvánnyá keményedett. – Stefano Andolinit és Passatempót is meghívom az esküvőnkre – mondta. – Ott majd azt a számlát is rendezem. – Később tűnt föl csak Ferrának, hogy nem a legbölcsebb döntés, már ha csakugyan titokban akarják tartani házasságukat. Szicíliában nem ritkaság, hogy egy lány úgy megy férjhez, hogy vőlegényével még egy percet sem töltött kettesben. Mikor kiülnek a ház elé, a hajadonok csak a profiljukat mutathatják, másként feslettnek kiáltanák ki őket. Az arra járó fiatalemberek nem elegyedhetnek szóba velük, azt csak a templomban lehet, ahol a lányokat a Szűzanya szobra meg anyjuk jéghideg tekintete vigyázza. Ha a fiatalember bolondul beleszeret a lány profiljába meg abba a pár szavába, amit az illendő és semmitmondó beszélgetés közben hallhatott, akkor egy jól fogalmazott levélben hitet kell tennie érzéseiről. És ez komoly dolog. Sokszor hivatásos írót bíznak meg vele. A rossz tónus ugyanis könnyen temetésre vezethet és nem nászra. Turi Giuliano házassági ajánlata az apán keresztül szintén megszokott jelenség volt, jóllehet magával Giustinával semmi módon nem sejtette érdeklődését. Cesare Ferrának nem volt kétsége a lánya döntése felől. Giustina már kicsi lányként ezzel fejezte be imádságait: – És

óvd meg Turi Giulianót a csendőrök golyóitól. – Mindig készséggel szaladt át üzenetet vinni Turi anyjához. És amikor tudomást szerzett a La Venera házába átvezető alagútról, szabályszerű dührohamot kapott. Apja-anyja azt hitte, az özvegy és a Giuliano szülők letartóztatása dühítette föl, de aztán rájöttek, hogy bizony féltékenység ez a javából. Cesare Ferra tehát meg tudta jósolni lánya válaszát, ez nem volt meglepetés. De ahogy a lány a hírt fogadta, az annál inkább meglepte. Vásott derűvel somolygott apjára, mint aki maga tervelte ki a dolgot, s mint aki mindig is tudta, hogy ha akarja, elcsábíthatja Giulianót. Messze a hegység szívében állt egy kis normann kastély, erősen omladozva, már húsz esztendeje lakatlanul. Giuliano úgy döntött, itt lesz az esküvő, és itt töltik mézeshetüket is. Aspanu Pisciottának megparancsolta, vétesse körül fegyveresekkel a kastélyt, nehogy rajtaütésszerű támadás érje őket. Manfredi apát szamárkordén hagyta oda kolostorát, s mikor véget ért a kocsiút, Giuliano emberei hordszékben vitték tovább a hegyi ösvényeken. A régi kastélyban az apát úr örömmel fedezte föl a kis házikápolnát, melynek értékes szobrait és bútorzatát, sajnos, rég széjjelhordták. Szépek voltak azonban maguk a csupasz kövek is, és felséges a kőoltár. Az apát nem igazán örült Giuliano házasságának, és a szertartás után, mikor összeölelkeztek, tréfásan így szólt: – Tarthattad volna magad, fiam, a régi szóláshoz: aki egyedül játszik, sohasem veszít. Giuliano nevetve így felelt: – De hát gondolnom kell a saját boldogságomra is. – És aztán hozzáfűzte az apát egy kedvenc paraszti bölcsességét, amellyel pénzszerző manipulációit szokta mentegetni: – Emlékezzen csak, atyám, Szent József is előbb a maga szakállát borotválta le, s csak azután az apostolokét. – Ettől jobb kedve lett az apát úrnak is; kinyitotta a ládikáját, és átadta Giuliano házasságlevelét. Szépséges okmány volt, aranytintával írt középkorias kalligráfia.

– Házasságodat bejegyzem a kolostorban – szólt az apát –, de ne aggódj, megtudni senki nem fogja. A menyasszony és szülei szamárháton érkeztek előző este. Giuliano emberei lakhatóvá tettek néhány szobát, és azokban szálltak meg, bambuszból-szalmából rögtönzött nyoszolyákon. Giulianónak fájt, hogy az ő szülei nem lehetnek ott, de hát őket ugyancsak szemmel tartotta Luca ezredes. Az esküvőn csak Aspanu Pisciotta, Stefano Andolini, Passatempo, Silvestro tizedes és Terranova volt jelen. Giustina útiruháját ama fehérre cserélte föl, amelyben Palermóban annyira megbámulta volt Giuliano. Rámosolygott vőlegényére, s annak összeszorult a szíve e sugárzó mosolytól. Az apát kurtára fogta a ceremóniát, aztán mind kimentek a kastély előtti gyepre, ahol borral, hideg hússal, kenyérrel terített asztal várta őket. Gyorsan ettek, az itallal felköszöntötték a menyasszonyt és a vőlegényt. Ferráék és az apát úr visszaútja hosszú lesz és kockázatos. Félő volt, hogy egy csendőrjárőr belebotlik a kastély köré vont őrgyűrűbe, és a banditák tűzharcba keverednek velük. Az apát már indult is volna, de Giuliano visszatartotta: – Megköszönöm szépen, amit ma értünk tett – mondta. – Nemsokára egy könyörületességi cselekedetet kell végrehajtanom, és ehhez ismét a segítségét szeretném kérni. – Halkan folytatta, és néhány perc után az apát beleegyezőleg biccentett. Giustina megölelte szüleit, az anyja sírt, és esdeklően nézett Giulianóra. Akkor Giustina valamit a fülébe súgott, és az anya elnevette magát. Még egyszer összeölelkeztek, és a szülők szamárhátra kaptak. A vőlegény és a menyasszony a nászéjszakát a kastély díszhálójában töltötte. Ezt a szobát is rég kifosztották, de Giuliano fölhozatott szamárháton egy terjedelmes matracot; a selyem ágynemű, a pehelypaplan és az ugyancsak libapehellyel tömött párnák Palermo legdrágább üzletéből szár-

maztak. A szomszédos fürdőszoba éppolyan tágas volt, mint a háló, márványkáddal, öblös mosdóval. Folyóvize természetesen nem volt; maga Giuliano hordta tele a kastély mellett csörgedező üde hegyi patakból. És odakészített meganynyi kozmetikumot és parfümöt, amit Giustina életében se látott. Meztelenül félénk volt egy ideig, kezét az összezárt combja között tartotta. Aranylott a bőre. Karcsú volt, telt keble mégis mint az érett nőké. Mikor a férfi megcsókolta, kissé elfordította a fejét, s a csók csak szája szögletét érte. Giuliano türelmes volt – no nem a tapasztalt szerető türelmével, hanem fejlett taktikai érzékével, amelynek partizánharcában oly nagy hasznát vette. A lány leeresztette hollófekete haját, mely végigomlott telt keblén; Giuliano a hajzuhatagot simogatta, és arról a sorsdöntő napról beszélt, amikor a palermói utcán először látta meg Giustinában a nőt. Milyen szép is volt! Elszavalta néhány versét, amelyet hozzá írt, szépségéről álmodva a hegyi magányban. Giustina lassan eleresztette magát, testét a pehelypaplan takarta. Giuliano meztelenül feküdt a paplanon, de a lány elfordította tekintetét. Giustina elmesélte, miként szeretett belé aznap, amikor bátyja üzenetével átment Giulianóékhoz, és hogy mennyire zokon vette, hogy Giuliano nem ismerte föl benne a hajdani kislányt, akinek pénzt adott. Elmesélte, miként foglalta nevét minden esti imájába, s elmondta, hogy tizenegy éves kora óta szereti, az életénél is jobban. Turi Giuliano földöntúli boldogsággal hallgatta. Lám, szereti a lány, lám, gondolt rá, vele álmodott, mikor ő magányosan bolyongott a hegyek között. Egyre simogatta a fekete hajsátrat; a lány megfogta a kezét, és a maga száraz, meleg két keze között dédelgette. – Meglepődtél, mikor apád előállt a kérelmemmel? – kérdezte Turi. Huncut, diadalmas mosoly. – Nem, azok után, hogy úgy megbámultál Palermóban. Attól a naptól fogva neked készí-

tettem magam. A férfi ráhajolt a lány vörösborszínű, telt ajkára, s Giustina most már nem kapta el a fejét. Ajka édessége meglepte a férfit, elbűvölte édes lehelete meg az, hogy ő maga milyen érzékenyen reagál. Életében először érezte azt, hogy olvadozik. Megreszketett; Giustina fölhajtotta a pehelypaplant, hogy bebújhasson alája. A lány oldalt fordult, egész testével hozzásimult, átölelte, és immár együtt lebegtek és olvadtak, és Giuliano érezte, hogy ennek a testnek az érintése össze sem mérhető eddigi tapasztalataival, Giustina lehunyta a szemét. Turi Giuliano megcsókolta a száját, a hunyt szemét és aztán a mellét, s a véghetetlenül gyöngéd, forró bőr szinte megperzselte az ajkát. Elbódította a fiatal női test illata: édes, az élet fájdalmától érintetlen illat, oly távol minden romlástól és a haláltól. Ujjai végigsimították a lány combját, és a selymes bőr éreztén a fizikai fájdalommal rokon döbbenet villámlott ágyékából föl a feje búbjáig. Meglepetésében elnevette magát. És akkor a lány keze vándorolt el, és megállapodott, pihekönnyen, a férfi lába között, és Turi kis híján elvesztette az eszméletét. Tüzes, mégis gyöngéd szenvedélylyel tette magáévá a lányt; az eleinte tétován, később ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta kedveskedéseit. Szeretkeztek egész éjjel, némán, csak a szenvedély és a szerelem kiáltása szakadt ki belőlük olykor, és hajnalhasadáskor Giustina fáradtan elaludt. Csaknem dél volt már, mire fölserkent. Látta, a márványkád tele hűs vízzel, és tele vödrök állnak a mosdó mellett is. Turi sehol. Giustinát csak egy percig rémisztette az egyedüllét, aztán belépett a kádba, és megmosdott. Utána megszárítkozott az odakészített nagy, durva szövésű, barna törülközővel, és kipróbálta a mosdó peremére tett parfümöt. Befejezvén reggeli toalettjét, az útiruháját öltötte magára – sötétbarna szoknya, fehér, gombos szvetter, gyaloglásra való kényelmes cipő.

Odakinn a szicíliai napfény, amely májusban már forró, de itt kellemesen enyhítette a hűvöskés hegyi szellő. Tűz égett a kecskelábú asztal mellett, és Giuliano a reggelit készítette: barna kenyérből pirítós, hideg sonka, gyümölcs. Két bögre tej, melyet a falevelekbe bugyolált fémkannából töltött ki. Ketten voltak csak: Giustina Turi karjába vetette magát, és szenvedélyesen összecsókolta. Aztán megköszönte reggelikészítő gondosságát, egyszersmind szelíden korholta, amiért nem ébresztette föl, hogy ő csinálhasson reggelit. Ki hallott már olyat, hogy szicíliai férfi főzőcskézzen! A napon ettek. Körülöttük, varázsos örömük körül, a kastély omladozó falai, fölöttük a normann torony maradványa; a toronysisak tarka mozaikján szikrát vetett a napsugár. A szép normann portál tört kövén túl éppen ráláttak a kápolna szentélyére. Beléptek az omló fallal körített kastélykertbe; olajligetecskében jártak, itt-amott egy-egy vad citromfa. Térdig gázoltak a Szicília-szerte oly buján tenyésző virágokban – a görög költők kedves aszfodéloszában, a rózsaszín szellőrózsában, a jácintban, a skarlátszín nyári héricsben, amelyet a monda szerint Vénusz kedvesének vére színezett vörösre. Turi átölelte Giustinát; a lány haját-testét átjárta a virágtenger illata. Az olajliget mélyén Giustina merészen magára vonta szerelmét a pazar virágszőnyegen, és újra egymáséi lettek. Fölöttük sárga és kék pillangók rebbenékeny felhője lebegett, majd lendült tovább, föl az égbolt mérhetetlen azúrjába. Harmadik, utolsó napjukon puskaropogást hallottak távolról, a hegyek közül. Giustina megriadt, Turi nyugtatta. Vigyázott arra, hogy háromnapos együttlétük idején senki és semmi meg ne riassza a párját. Fegyvert ő maga nem viselt, szem előtt sem volt semmilyen öldöklőeszköz: fegyvereit eldugta a kápolnában. A maga szorongását nem mutatta, embereinek megparancsolta, hogy ne mutatkozzanak. Ám

nem sokkal a távoli fegyverropogás után egyszer csak megjelent Aspanu Pisciotta, két véres nyúllal a vállán. Giustina lábához dobta őket, és így szólt: – Készítsd el az uradnak: kedvenc eledele. S ha elrontanád, semmi baj, van még húsz darab. – Rámosolygott az új menyecskére, s az szaporán nyúzni kezdte a zsákmányt. Pisciotta akkor Giulianóhoz lépett; félrehúzódtak egy beomlott boltív mellé, és leültek. – Na, Turi – vigyorgott cinkosan Pisciotta –, megérte-e a lány, hogy kockára tettük érte az életünket? – Boldog ember vagyok – mondta csöndesen, méltósággal Giuliano. – Most pedig mesélj nekem erről a húsz nyulacskáról. – Luca-járőr volt, meglehetős tűzerővel. Megállítottuk őket. Két páncélkocsi. Az egyik rászaladt az aknáinkra, és olyan szépen megégett, ahogy az asszonyod fogja odakapatni a nyúlpörköltedet. A másik kocsi egy ideig vitézül lőtte a sziklákat, aztán elpucolt. Holnap nyilván visszajönnek a bajtársaikért. Jó sokan. Javasolnám, hogy még ma éjjel tűnjünk innen. – Hajnalban jön az apósom Giustináért – mondta Giuliano. – Előkészítetted a mi kis értekezletünket? – Elő. – Amint távozik a… feleségem – Giuliano habozva ejtette ki a „feleségem‖ szót, Pisciotta elnevette magát, Giuliano is mosolygott –, amint távozik, hozd a kápolnába azokat az embereket, és végére járunk a dolognak. – Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Meglepődtél, mikor elmondtam az igazat a Ginestráról? – Nem. – Velünk vacsorálsz? – kérdezte akkor Giuliano. – Az utolsó estéteken? Hogyisne! Ismered a szólást: Új asszony főztjétől óvakodj. – A szólás persze az új barátok mint tettestársak potenciális árulására vonatkozott. Azaz Pisciotta még egyszer ki akarta fejezni, hogy Giulianónak soha nem lett volna szabad megházasodnia.

Giuliano mosolygott. – Nem tarthat ez sokáig: föl kell készülnünk egy másféle életre. Gondoskodjál róla, hogy az őrkordon holnap is a helyén legyen, amíg itt el nem végezzük minden dolgunk. Pisciotta bólintott. Átpislantott a tűznél serénykedő Giustinára. – Milyen szép lány – mondta. – Csak belegondolni is, hogy az orrunk előtt nőtt fel, és jószerint soha meg se láttuk. Hanem vigyázz, az apja szerint ugyancsak temperamentumos. Nehogy kezébe add a puskád. Ez is afféle vaskos paraszti kedélykedés volt, de Giuliano eleresztette a füle mellett. Pisciotta átvetette magát a kertfalon, és eltűnt az olajligetben. Giustina virágot szedett, s szépen elrendezte egy ódon vázában, amit a kastélyban talált. Ezt tette most díszül az asztalra., Föltálalta főztjét, a paradicsomos-fokhagymás nyulat, hozzá, fatálban, olívaolajjal és vörös borecettel készített salátát. Turi most kissé idegesnek, szomorkásnak látta. Talán a fegyverdörgés tette, vagy tán az, hogy a komor képű, fekete fegyverekkel teliaggatott Aspanu Pisciotta betört ebbe az édenkertbe. Szemközt foglaltak helyet az asztalnál, és lassan eszegettek. Nem is főz rosszul, gondolta Giuliano; a lány figyelmesen kenyeret tett elébe, új adag húst szedett a tányérjára, újratöltette borospoharát: lám, milyen jól nevelte az anyja. Elégedetten nyugtázta azt is, hogy jó étvággyal eszik: nem az a kákabélű fajta. A fiatalasszony ráemelte tekintetét, és látta, hogy az ura őt nézi. Elnevette magát: – Nos, van-e olyan, mint az anyád főztje? – Jobb is. Csak meg ne mondd neki soha. Giustina macskás tekintettel tovább nézte. – Hát mint a La Veneráé? Turi Giulianónak gáláns kalandja fiatal lánnyal soha nem volt. Rajtaütésszerűén érte a kérdés, de taktikus elméje hamar készen állt a válasszal. A következő kérdés, sejtette, az lesz, hogy hogyan szeretkeztek La Venerával. Ezt a kérdést

pedig nem akarta hallani, felelni még kevésbé szívesen felelt volna rá. Az idősebbik asszony iránt nem érezte soha azt a szerelmet, amit most a fiatal iránt, de gyöngédséget, hálát és tiszteletet most is. La Venera tragédiákat élt meg, és sokat szenvedett – és ennek a fiatal teremtésnek, bármilyen elragadó is, erről nincs és nem is lesz tudomása. Komolykodóan rámosolygott a lányra. Az már állt, és az asztalt szedte le, de most a választ várta mozdulatlanul. – La Venera nagy szakácsnő, nem lenne igazság, ha vele mérnélek össze. Azon nyomban elzúgott a füle mellett egy tányér. Giuliano fékevesztetten hahotázott. Boldog volt, hogy, lám, milyen valódi kis családi jelenetben lett része, és ámult, hogy a fiatal lány arcáról, íme, most először lehullani látta az édes engedékenység álcáját. De mikor az áldozat könnyekben tört ki, magához ölelte. Ott álltak az ezüstös alkonyban, amely ezen az égtájon oly gyorsan szakad le. Turi szerelmesen dünnyögött a hollófekete hajból kiütköző rózsás fülecskébe. – Tréfáltam, na. Te vagy a legjobb szakács a világon. – És közben a lány nyakába temette arcát, hogy ne lássék a mosolya. Utolsó közös éjszakájukon többet beszélgettek, mint amennyit szeretkeztek. Giustina kikérdezte La Veneráról, és Turi elmondta, hogy kész, vége, el van felejtve. Hogy fognak találkozni eztán, kérdezte akkor a fiatalasszony. Turi előadta, hogy át akarja küldeni Amerikába, hogy aztán alkalmas időben utána mehessen. Ezt azonban Giustina már az apjától is tudta; arra volt kíváncsi, hogy addig is hogyan fognak találkozni. Giuliano akkor értette meg, hogy amilyen kis fiatal, a tragédiát el sem tudja képzelni, az meg sem járta az eszét, hogy ő, Turi, esetleg rajtaveszt, és nem tud utána utazni. Kora hajnalban megérkezett Ferra. Giustina még egyszer utoljára hozzásimult az urához, s aztán távozott.

Giuliano bement az omladozó kastélykápolnába, és várta, hogy Aspanu beállítson a főemberekkel. Várakozás közben felövezte magát a nász idejére levetett fegyvereivel. Giuliano az esküvő előtt elbeszélgetett Manfredi apáttal, s megvallotta neki: gyanítja, hogy Stefano Andolini és Passatempo két nappal a Portella della Ginestra-i vérfürdő előtt Don Crocénál járt. Biztosította az apátot, hogy fiára nem fog kezet emelni, de múlhatatlanul fontos, hogy megtudja az igazságot. Az apát akkor előadta az egész történetet. Fia ugyanis, Turi jól sejtette, meggyónt neki. Don Croce megkérte Andolinit, vigye el hozzá Villabatéba Passatempót egy titkos megbeszélésre. Andolininek odakinn kellett várnia, amíg azok ketten tárgyaltak. Két nappal a tömegmészárlás előtt történt. A május 1-jei tragédia után Stefano Andolini kérdőre vonta Passatempót, s az megvallotta, hogy csinos összeget kapott a Dontól azzal a föltétellel, hogy Giuliano parancsa ellenére a tömeg közé fog lőni. Azonnal meg is fenyegette Andolinit, hogy ha köpni merészel Giulianónak, akkor ő, Passatempo azt fogja vallani, hogy Andolini is jelen volt az egyezkedésen. Andolini félelmében végül csak apjának, Manfredi apát úrnak mondta el a történteket. Manfredi azt tanácsolta, tartsa a száját. A tragédia utáni héten még mit sem csillapodott Giuliano őrjöngő dühe: bizonyos, hogy mind a kettőjüket kivégezte volna. Giuliano újfent megnyugtatta a papot, hogy fiát nem fogja bántani. Pisciottát beavatta tervébe, amelyet csak Giustina hazaindulta után szándékozott megvalósítani. Előbb a vőlegényszerep és csak aztán a mészáros. Várt tehát a romos normann kastélykápolnában, melynek mennyezete nem volt már egyéb, mint a kék mediterrán égbolt. Nekitámaszkodott az oltár maradványainak, s ebben a testtartásban fogadta az Aspanu Pisciotta vezetésével besorjázó vezéreit. A tizedes, akit Pisciotta beavatott, úgy helyezkedett el, hogy fegyverével sakkban tarthassa Passatempót

és Andolinit. E két embert egyenest Giuliano élé vezették. Terranova, aki semmit nem tudott, leült egy kőpadra. Éjszaka ő volt az őrparancsnok a kastély körül, s most ugyancsak álmos volt. A többieknek nem mondta meg Giuliano, mit szándékozik tenni. Tudta, hogy Passatempo valóságos vadállat, megérzi az atmoszféra mégoly kis változásait, meg tudja orrontani a veszedelem szagát. Vigyázott tehát, hogy teljesen természetesnek tűnjön a viselkedése. Ővele egyébként mindig nagyobb távolságot tartott, mint a többiekkel. Passatempót és bandáját a messzi Trapani körzetének felügyeletével bízta meg, mert mindig is taszította a vezér állati kegyetlensége. Arra jól lehetett használni, hogy kivégezze a besúgókat, vagy hogy ráijesszen a makacskodó, fizetni nem akaró „vendégekre‖. Passatempo puszta látványa elég volt a foglyok megfélemlítésére, a tárgyalások kurtítására, de ha ez nem lett volna elegendő, akkor Passatempo olyan gusztussal adta elő, mit fog művelni, váltságdíj híján, magával a fogollyal, de még a rokonaival is, hogy a „vendég‖ legtöbbször azonnal mindenre hajlandónak mutatkozott, csak hogy mielőbb szabadulhasson. Giuliano Passatempo mellének szegezte géppisztolyát, és így szólt: – Mielőtt elválnánk, rendezzük adósságainkat. Megszegted parancsomat, pénzt fogadtál el Don Crocétól azért, hogy mészárlást rendezzél a Portella della Ginestránál. Terranova szeme résnyire szűkült, ahogy Giulianóra nézett. Aggasztani kezdte a saját biztonsága: mi lesz, ha Giuliano őrá is gyanakszik? Védenem kellene magam, villant eszébe, de akkor látta, hogy Pisciotta pisztolya is Passatempóra szegeződik. Giuliano akkor Terranova felé fordult: – Tudom, hogy te meg az embereid híven hajtottátok végre a parancsot. Passatempo bezzeg nem. A te életedet is veszedelembe sodorta ezzel, mert ha rá nem jövök, ki a tettes, mind a kettőtöket kénytelen lettem volna kivégezni, így azonban csak

ővele foglalkozom. Stefano Andolininek arcizma sem rándult. Újfent a végzetre bízta magát. Végtére hű maradt Giulianóhoz, és mint minden igaz istenhívő, ő sem hihette Istenéről, hogy rosszakaratú volna, következésképp szilárdan hitte, hogy most haja szála sem fog görbülni. Tudta Passatempo is. Tudta, állati ösztöne megsúgta neki, hogy ez a vég. Csak a maga féktelenségében bízhat immár, ámde, sajna, két fegyvercső ásít a képébe. Húzni kell tehát az időt, és mindent egy lapra, egy váratlan és eszeveszett támadásra föltenni, így szólt: – Stefano Andolinitől kaptam a pénzt és az üzenetet, ővele is tessék leszámolni. – Abban reménykedett, hogy Andolini megmozdul, védekezni fog, és a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva ő, Passatempo támadásba lendülhet. Giuliano azonban így válaszolt: – Andolini meggyónta vétkét, és az ő kezében nem volt gépfegyver. Don Croce őt is éppúgy félrevezette, ahogy engem. Passatempo durván méltatlankodott: – Dejszen száz embert megöltem, és soha nem finnyáskodtál. Nem beszélve, hogy a Portellának már majdnem két éve. Hét éve együtt vadászunk, és akkor az egyszer fordult elő, hogy megszegtem a parancsodat. Don Croce meggyőzött: te magad se bánnád olyan szörnyen, ha megtörténne, ami végül is megtörtént. Csak hát te túl lágy vagy ahhoz, hogy ilyet parancsba adjál. És most mondd meg, mi az a pár halott ahhoz a sokhoz képest, akit ez idáig megöltünk? Hozzád, személy szerint hozzád soha nem lettem hűtlen. Giuliano megértette, reménytelen, hogy Passatempo fölfogja, milyen iszonyatosan nagyot vetkezett. És mégis, miért sérti annyira? Az évek során, nemde, ő maga is tett nem egy majdnem ehhez fogható rémséget. Kivégezte a borbélyt, keresztre feszíttette a papnak öltözött bérgyilkost. És az emberrablások és az a sok csendőrgyilkosság és a kémek könyörtelen kivégzése. Ha Passatempo született dúvad, akkor ő,

Giuliano, Szicília bajnoka, vajon micsoda? Érezte, gyűlik lelkében a vonakodás attól, hogy kivégezze ezt az embert. Gyorsan így szólt tehát: – Kapsz egy kis időt, hogy megbékélj Isteneddel. Térdelj le, imádkozz. A többiek félrehúzódtak, magára hagyva pusztulása peremén az elítéltet. Passatempo úgy tett, mint aki térdre ereszkedik, de guggoló helyzetéből villámgyorsan rávetette magát Giulianóra; az lépett egyet, és elhúzta a géppisztoly ravaszát. A sorozat a levegőben kapta el Passatempót, de továbblendült, és estében súrolta az oldalt lépő Giulianót. Aznap délután a hegyi utakon járőröző csendőrkülönítmény rábukkant Passatempo testére. Mellére papiros volt tűzve: ÍGY JÁR, AKI ELÁRULJA GIULIANÓT.

V. könyv

Turi Giuliano és Michael Corleone 1950

25. fejezet

Michael hirtelen ébredt mély álmából. Mintha gödörből szabadult volna nem kis erőfeszítéssel. Tökéletes sötétség uralkodott a hálóban: lefektében behúzta volt a zsalukat a hold citromfénye ellen. Hang semmi; a kísérteties csöndet csak a tulajdon heves szívverése központozta. Érezte, hogy nincs egyedül a szobában. Megfordult ágyában, s úgy tűnt, mintha előtte, a padlón, árnyalatnyit fakóbb volna a feketeség. Fölkattintotta éjjelilámpáját. Kiderült, hogy a fekete Madonna lecsapott feje volt az a fakóbb folt a padlón. Nyilván legurult az asztalról, és a koppanásra riadhatott föl. Feszültsége fölengedett, megkönnyebbülten elmosolyodott. Ám ekkor valami halkan zizzent az ajtóban. Odanézett: az árnyékban, ahová alig hatolt el a lámpa narancsfénye, Aspanu Pisciotta sötét, csontos arca derengett föl. A földön ült, hátát az ajtónak vetve. Bajuszos ajkán a diadalmas vigyor mintha ezt mondaná: tiszteltetem az őreiteket, hát ennyit ér e búvóhely biztonsága? Michael rápillantott karórájára az éjjeliszekrényen. Hajnali három. – Maga aztán fura időben jön látogatni, hallja-e. Mi a nyavalyát akar? – Fölkelt, gyorsan felöltözött, és kitárta a zsalukat. Kísértetként szökkent be a holdvilág, el-eltűnt, meg-megjelent újra. – Miért nem ébresztett föl? – kérdezte. Pisciotta fölguggolt; Michaelt kígyóra emlékeztette, az emeli így a fejét, mikor lesújtani készül. – Szeretem elnézni az alvókat. Van, aki ilyenkor fecsegi ki a titkait. – Én aztán soha. Álmomban sem. – Kilépett a teraszra, cigarettával kínálta Pisciottát. Némán füstöltek egy ideig. Hallotta, hogyan zörög Pisciotta mellében az elfojtott köhö-

gés; arca is csúnyán festett a holdfényben. Halálfej a kiütköző csontjaival. Hallgattak. Végül Pisciotta törte meg a csöndet: – Megkapta a testamentumot? – Meg. Pisciotta sóhajtott. – Turi az egész világon bennem bízik a leginkább. Habozás nélkül rám bízná az életét. Most is egyedül én tudom, hol bujkál. De a testamentumát mégsem bízta rám. Magánál van? Michael habozott egy csöppet. Pisciotta nevetett: – Maga is csak olyan, mint Turi. – A testamentum Amerikában van – mondta Michael. – Biztonságban, apámnál. – Nem akarta Pisciotta orrára kötni, hogy egyelőre Tunisz felé hányódik a tengeren. Senkinek nem akarta az orrára kötni. A következő kérdéstől, amit neki kellett megfogalmaznia, előre rettegett. Pisciotta titkos látogatásának csak egy magyarázata lehet. Egy oka lehet csak annak, hogy kijátszotta az őrök éberségét; vagy lehet, hogy áteresztették? Egyszóval, Giuliano meg fog jelenni. – Mikor érkezik Giuliano? – tette föl a nehéz kérdést. – Holnap este. De nem ide. – Miért nem? Itt a legbiztonságosabb. Pisciotta nevetett. – Igen. Én is csak úgy besétálhattam. Michaelt bosszantotta a megjegyzés, éppen igazsága miatt. Szerette volna tudni, vajon Don Domenico engedélyével érkezett-e Pisciotta. Még az is lehet, hogy Don Domenico is itt van, gondolta. – Végül is ezt őneki kell eldöntenie – jegyezte meg. – Nem – mondta Pisciotta. – Én döntöm el, engem bízott meg vele. Maga ígéretet tett Giuliano családjának, hogy biztonságban lesz. De Don Croce tudja, hogy maga itt van. Tudja Velardi felügyelő is. Kémeik mindenütt ott vannak. Mit terveznek maguk tulajdonképpen Giulianónak? Esküvőt? Születésnapi összeröffenést? Temetést netán? Micsoda

marhasággal etetnek maguk bennünket? Azt hiszik talán, mi itt mind szamarak vagyunk Szicíliában? – Hangjának veszedelmes éle lett. – Én magával nem fogom megbeszélni a menekítési tervemet – felelt higgadtan Michael. – Ha tetszik, megbízik bennem, ha tetszik, nem. Mondja meg, hol akarja átadni Giulianót, és én ott leszek. Ha úgy tetszik, ne mondja meg, és én estére akkor is biztonságos amerikai földön leszek, míg maga meg Giuliano tovább reszkethet az életéért. Pisciotta elnevette magát: – Lám, mint egy valódi szicíliai… Maga aztán nem pocsékolta el az itt töltött éveit. – Sóhajtott. – Csaknem hétévi harc és menekülés, hétévi árulás, gyilkolás. No de mi voltunk Montelepre császárai, Turi és én – volt részünk épp elég dicsőségben is. Ő a szegényekért állt ki, én magamért. Eleinte nem hittem, de számkivetésünk második évében feketén-fehéren bebizonyította nekem és a teljes bandának. Hadd emlékeztessem, teljes jogú helyettese vagyok, mellesleg az unokatestvére, az első számú bizalmasa. Éppolyan aranycsatot viselek a derékszíjamon, mint ő: tőle kaptam. Ámde egyszer elcsábítottam és teherbe ejtettem egy partinicói gazda lányát. Az apja Giuliano elé járult, és mindent elmondott. És tudja, mit tett erre Turi? Fához kötözött, és megkorbácsolt. No, nem a gazda előtt, és a banda sem látta. Ekkora szégyennek nem akart kitenni. A kettőnk titka maradt. De tudom, hogy ha még egyszer vétenék a parancsa ellen, megölne. Ilyen fiú a mi Turink. – Reszkető kézzel nyúlt a szájához. A fakuló holdvilágnál keskeny bajusza úgy fénylett, mint egy vékony, fekete csont. Milyen különös történet, gondolta Michael. S vajon mi az ördögért mondta el ezt itt nekem? Visszamentek a hálóba, Michael behúzta a zsalut. Pisciotta fölvette és átadta Michaelnak a fekete Madonna fejét. – A földre dobtam, hogy fölébresszem vele – mondta. – Benne volt a testamentum, nemde?

– Benne, igen. Pisciotta elkomorult. – Lám, Maria Lombardo hazudott. Megkérdeztem, nála van-e. Azt mondta, nincs. És aztán a szemem láttára adta át magának. – Keserűen fölnevetett. – Pedig mintha a fia lettem volna. – Kis szünet után hozzátette: – És nekem ő mintha az anyám. Kért még egy cigarettát. Az éjjeliszekrényen, a kancsóban volt még egy kis bor. Michael töltött, Pisciotta hálásan kihörpintette. – Köszönöm. Most pedig térjünk a tárgyra. Castelvetrano város határában adom át magának Giulianót. Nyitott autóban tessék érkezni, hogy messziről fölismerhessem, mégpedig a Trapani felől vezető úton. Én majd egy magam választotta ponton megállítom. Ha veszély van, tessék sapkát viselni, és akkor nem mutatkozunk. Időpont: hajnalhasadás. Meg tudják csinálni? – Meg, persze – felelt Michael. – Minden elő van készítve. Csak egyet kell mondanom: Stefano Andolini tegnap nem jött el az Adonis professzorral megbeszélt találkára. A professzor erősen aggódik. Most először Pisciotta is meglepődött. Aztán vállat vont. – Annak az emberkének soha nincs szerencséje. Most pedig el kell válnunk a holnap hajnali viszontlátásig. – Megrázta Michael kezét. – Jöjjön velünk Amerikába! – javasolta hirtelen ötlettel Michael. Pisciotta megrázta a fejét. – Szicíliában éltem le az életem. Szerettem az életet. S ha kell, hát Szicíliában akarok meghalni. Mindenesetre köszönöm. Michaelt különös módon meghatották a szavak. Noha csak felszínesen ismerte Pisciottát, látta, hogy ezt az embert csakugyan nem lehet elszakítani Szicília hegyeitől és völgyeitől. Túl vad, túlságosan vérszomjas: színe, hangja, zamata, mindene végletesen szicíliai. Idegen földben meg nem tudna bízni. – Kikísérem – ajánlkozott Michael.

– Ne tegye. Titokban kell maradnia ennek a kis megbeszélésünknek. Pisciotta távozta után Michael hajnalig az ágyán feküdt. Elaludni nem tudott. Végül tehát mégis színről színre látja majd Turi Giulianót, együtt fognak Amerikába utazni. Miféle ember ez a Giuliano? Önmagának a legendája? Létezhet, hogy jócskán nagyobb az életnagyságúnál? Úgy kell lennie, hiszen alaposan rányomta bélyegét a szigetre, sőt hatással volt az egész nemzet életére. Fölkelt, kinyitotta a zsalukat. Hasadozott végre a hajnal, s addig állt Michael az ablakban, míg meg nem látta a fölkelő napot s annak csillogó aranyhídját a tengeren, és éppen ebben a széles fénysugárban pillantotta meg a kikötő felé igyekvő motorcsónakot. Kiszaladt a házból, s inalt a part felé, hogy üdvözölje Peter Clemenzát. Együtt reggeliztek, és Michael beszámolt Pisciotta látogatásáról. Clemenzát nem lepte meg, hogy Pisciottának sikerült észrevétlenül behatolnia a villába. Egész délelőtt terveket kovácsoltak a Giulianóval való találkozásra. Lehet, hogy minden gyanús mozdulatukat kémek figyelik a villa körül: bizonyosan gyanút keltene, ha gépkocsikonvojjal kelnének útra. És magát Michaelt valószínűleg külön is szemmel tartják. A Velardi felügyelő vezette szicíliai államvédelmi rendőrség nyilván nem fog közbelépni, de ki tudja, miféle ármánykodások folynak itt a felszín alatt? Fölfüggesztvén a tervezgetést, megebédeltek, aztán Michael visszavonult szobájába egy kis sziesztára. Friss akart lenni az előtte álló hosszú éjszakára. Peter Clemenzának épp elég apró részlettel kellett addig is törődnie: utasításokat adni embereinek, gondoskodni a járműről, és tájékoztatni a bátyját, Don Domenicót, mikor az is megjött. Michael becsukta a zsalut, és végignyúlt az ágyon. Rideg volt a teste, nem bírt elaludni. Az elkövetkezendő huszonnégy órában rettenetes dolgok történhetnek. Rossz előérzete

volt. De aztán félig ébren, félig alva álmot szőtt magának: hazatér Long Islandre, apja-anyja a kapuban várja, s véget ér hosszú száműzetése.

26. fejezet

Rablóélete hetedik esztendejében Turi Giuliano világosan látta, hogy oda kell hagynia hegyvidéki birodalmát, és Amerikába kell szöknie, Amerikába, ahol fogantatott, Amerikába, amelyről gyerekkorában annyit hallott szüleitől. Amerika, a mesés föld, ahol igazság terem a szegény ember számára is, ahol a kormány nem a gazdagok lakája, ahol nincstelen szicíliaiak pusztán a becsületes két kezük munkájából meggazdagodhatnak. Régi baráti kapcsolatukra hivatkozva Don Croce megállapodott Don Corleonéval, hogy az kisegíti Amerikába Giulianót, s ott menedéket ad neki. Turi Giuliano látta, hogy Don Croce a maga érdekét is nézi, de tudta, saját magának semmiképp nincs más választása. Oda már a bandájának a hatalma. El kell indulnia ma este, találkoznia kell Aspanu Pisciottával; és aztán ennek az amerikainak, ennek a Michael Corleonénak a kezébe teszi le a sorsát. Odahagyja mindörökre szeretett hegyvidékét. Ez nyújtott hét éven át menedéket. Odahagyja királyságát, hatalmát, családját, bajtársait. Serege széjjelszóródott, hegyeit ellepte az ellen; védelmezőit, Szicília népét demoralizálta Luca ezredes hadserege. Ha marad, aratna még talán néhány győzelmet, de végső veresége maga a bizonyosság. Nincs tehát pillanatnyilag más választása. Fölvette luparáját, hátára vetette a géppisztolyt, és elindult a Palermóba vezető hosszú úton. Ujjatlan fehér inget viselt és bőrzekét, melynek bő zsebeit munícióval tömte meg. Tempósan kilépett. Órája kilencet mutatott, s noha már szelíden sütött a hold is, odafönn még nappali fények csillogtak. Tudta, nincs kizárva, hogy erre cirkálnak a Bandi-

tizmusellenes Különleges Alakulat járőrei, mégis bátran lépkedett. Az évek során megtanult láthatatlanná válni. A vidék népe, tudta, minden létezhető módon őt segíti. Értesítik, ha őrjárat közeledik, s ha már közvetlen a veszedelem, elrejtik házukban, megoltalmazzák mindenképpen. És ha támadás érné, a pásztorok és földművesek egy intésére újra magányos zászlaja alá tódulnak. Az ő bajnokuk volt egykor; ezek már soha el nem árulják. Az esküvőt követő hónapokban heves összecsapások zajlottak Luca ezredes erői és a Giuliano-banda között. Passatempo haláláért Luca már learatta a babért: az újságok öles szalagcímekben írták meg, hogy Giuliano egyik legrettegettebb vezérét heves tűzharcban terítették le a Banditizmusellenes Különleges Alakulat hős katonái. Luca ezredes persze eltüntette a halott mellére tűzött cédulát, de Don Croce, Velardi felügyelő révén, tudomást szerzett róla. Ebből megtudhatta, hogy Giuliano fölfedezte sötét praktikáját a Portella della Ginestra ügyében. Luca ezredes ötezer főt számláló serege erős nyomást fejtett ki Giulianóra. Nem mehetett többé Palermóba, hogy fölfrissítse készleteit, nem suttyanhatott be Monteleprébe, hogy lássa anyját és Giustinát. Emberei közül sokat elárultak és megöltek. Sokan a maguk szakállára emigráltak Algériába, Tuniszba. Mások megbújtak valahol, s így a banda akciói számára ők is megszűntek. A maffia immár nyíltan is ellenségének vallotta magát, s ott játszotta csendőrkézre Giuliano embereit, ahol csak tudta. És akkor az egyik vezére is rajtavesztett. Terranova szerencsétlen helyzetbe keveredett, s voltaképpen jellemszilárdsága okozta vesztét. Belőle hiányzott Passatempo vadsága, Pisciotta rosszindulatú gonoszsága, Fra Diavolo gyilkos ösztöne. És persze Giuliano esztétikus magasságai is idegenek voltak tőle. Értelmes volt, de meglehetősen érzelmes is, Giuliano gyakran bízta meg azzal, hogy

barátkozzon össze az elrabolt emberekkel, osszon pénzt és élelmet a szegényeknek. Terranova és emberei voltak azok, akik az éj leple alatt a Giuliano propagandáját hirdető plakátokkal ragasztották tele Palermo utcáit. A véresebb akciókban csak ritkán vett részt. Igényelte a szeretetet, az érzést. Néhány éve szeretőre tett szert Palermóban egy háromgyermekes özvegyasszony személyében. Az asszony soha meg nem tudta, hogy rablót szeret; azt hitte, római kormánytisztviselő, aki a szabadságát tölti Szicíliában. Hálás volt a pénzért, amit hébe-korba kapott a férfitól, meg a gyerekeknek hozott ajándékokért, noha Terranova félreérthetetlenül leszögezte, hogy házasság ebből soha nem lesz. Az asszonytól így is megkapta a szeretetet és törődést, amelyre oly nagy szüksége volt. Ha meglátogatta, az asszony jókat sütött-főzött, kimosta a ruháit, és hálás szenvedéllyel adta oda magát ölelésének. Ilyen kapcsolat azonban nem sokáig maradhat titokban a barátok barátai előtt, és Don Croce elraktározta az értesülést, hogy alkalmas pillanatban majd hasznosíthassa. Giustina meglátogatta néhányszor Giulianót a hegyekben, és útjain mindig Terranova volt a testőre. A fiatalaszszony szépsége fölkavarta érzékeit, s noha tudta, hogy helytelenül teszi, elhatározta, hogy még egyszer s utoljára fölkeresi szeretőjét. Át akart adni neki egy nagyobb summát, amiből kihúzhatják az eljövendő éveket. Egy éjjel tehát magányosan besurrant Palermóba. Odaadta az özvegynek a pénzt, és elmondta, hogy valószínűleg hosszabb ideig nem látják egymást. Az asszony sírt-rítt, tiltakozott, de Terranova végül megmondta neki, kicsoda is ő. Az asszony megütközött. Még hogy ez a gyöngéd, szelíd ember a hírhedett Giuliano egyik nagyfőnöke volna! Az újság ugyancsak tüzes szeretkezésre késztette, Terranova nagy élvezetére, s utána boldog estét töltöttek a három kisgyerekkel. Terranova kártyázni tanította őket, s mikor győztek, valódi pénzzel fizetett, amitől a kicsik szinte a mennybe men-

tek. Mikor aztán lefektették az apróságokat, Terranova és az özvegy hajnalhasadásig tovább szeretkezett. Terranova akkor menni készült. Az ajtóban még utolszor összeölelkeztek, s a férfi szapora léptekkel elindult a keskeny utcán, majd kiért a főtérre, szemközt a székesegyházzal. Kellemes elégedettség áradt szét testében, békés volt a lelke. Nyugodt volt, boldog és vigyázatlan. Motorzúgás kavarta föl a hajnal békéjét. Három fekete gépkocsi közeledett. A téren, varázsütésre, mindenütt fegyveres férfiak tűntek föl. Az autókból is fegyveresek ugráltak ki. Egyikük ráordított, hogy tegye föl a kezét, adja meg magát. Terranova vetett egy utolsó pillantást a székesegyházra, a fülkéjükben meghúzódó szentszobrokra; látta a balkonok kékjét, sárgáját s az azúr égre fölhágó arany napot. Tudta, e sok csodát utolszor látja, véget ért a hét kövér esztendő. Tennivalója immár csak egy maradt. Magasra fölugrott, mint aki át akarja ugrani a halált, és egy biztonságos világegyetemben szeretne földet érni. Földet érve azonnal gurulni kezdett, s közben pisztolyát előkapva tüzet nyitott. Egy katona megperdült, és térdre rogyott. Terranova újra meg akarta húzni a ravaszt, de ebben a pillanatban vagy száz golyó csapódott a testébe, s tépte le csontjairól az eleven húst. Egy szempontból szerencsésnek volt mondható: olyan gyorsan zajlott le minden, hogy nem volt ideje töprenkedni, vajon a szeretője árulta-e el. Terranova halála búskomorságba taszította Giulianót. Tudta, a banda fénykorának vége. Nem tudnak többé sikeres ellentámadásokat intézni, nem tudnak biztonságosan megbújni a hegyekben. Abban azonban sokáig bízott, hogy ő és vezérei végül megmenekülnek, és számukra a játszma vége nem a halált jelenti. Most már tudta, kevés idő van hátra. Egyvalami volt, amire igen régóta vágyott, hívatta hát Canio

Silvestro tizedest. – Lejárt az időnk – közölte Silvestróval. – Egyszer említetted, hogy vannak barátaid Angliában, akik befogadnának. Itt az idő, indulj. Engedélyezem. Silvestro tizedes megrázta a fejét. – Én még akkor is útnak indulhatok, amikor téged már biztonságban tudhatlak Amerikában. Szükséged lehet még rám. Tudod, hogy el soha nem árullak. – Tudom – mondta Giuliano. – És te is tudod, miként érzek irántad. De te, Canio, sohasem voltál szívből rablóember. Lelked mélyén katona és csendőr maradtál. Mindig is törvénytisztelő volt a szíved. Ezért aztán, ha vége ennek az egésznek, te bízvást kezdhetsz új életet. Nekünk, többieknek, nem lesz olyan könnyű. Mi már csak rablók maradunk mindörökre. – Én benned soha nem a rablót láttam – mondta érzéssel Silvestro. – Nézd, én sem – viszonozta Giuliano.'- És mégis, mit is műveltem hét hosszú éven át? Azt hittem, az igazságért harcolok. Segíteni próbáltam a szegényeken. Föl akartam szabadítani Szicíliát. Jó ember akartam lenni. Csakhogy rosszkor és rossz úton-módon akartam jó lenni. Most már csak egyet tehetünk: mentsük az életünket. Angliába kell tehát menned. Boldog leszek, ha megtudom, hogy révbe értél. – Azzal megölelte Silvestrót. – Igaz barátom voltál mindig. Vedd úgy, hogy ez az utolsó parancsom. Szürkületkor indult útnak Turi Giuliano, elhagyta kedves barlangját, és meg sem állt, míg el nem jutott a Palermo melletti kapucinus kolostorba: itt kellett bevárnia, míg üzenet érkezik Aspanu Pisciottától. Az egyik szerzetes a banda titkos tagja volt, s őrá voltak bízva a kolostor katakombái. A katakombában múmiák százai nyugodtak. Egészen az első világháborúig sok évszázados szokás volt, hogy gazdag nemesek a kolostor falára akasztották azt

a ruhát, amelyben haláluk után nyugodni kívántak. Haláluk és a gyászszertartás után testüket a kolostorba szállították: a derék kapucinusok mesterei voltak a tetemtartósításnak. Hat hónapon át lassú hőben aszalták a testet, kiszárítva lágy részeit. Szárítás közben a bőr megfonnyadt, összezsugorodott, az arcvonások fölvették a halál sokféle fintorát, az egyik múmia mintha iszonyodnék, a másik mintha kacagna, s mind egyként rettenetes a szemlélőnek. A tetemet akkor beöltöztették a meghagyott ruhába, és üvegkoporsóba fektették. A koporsók a katakomba falába vájt fülkékbe kerültek, vagy üvegszálon a mennyezetre függesztették őket. Volt múmia, amelyet székbe ültettek, volt, amit a fal mellé állítottak, és volt, amit üvegdobozba zártak, ahogy a népviseletbe öltöztetett díszbabákat szokás. Giuliano lefeküdt a katakomba nyirkos kövére, fejét egy koporsónak támasztotta. Elnézegette az évszázados szicíliai tetemeket. A királyi udvartartás egy lovagja, fodros kék selyemben, fején sisak, kezében tőrös bot. Cicomás udvaronc, csupa francia sikk, fehér paróka, magas sarkú csizma. Vörös palástos bíboros meg egy mitrás érsek. Világszép udvarhölgyek, aranyszálas palástban, amely immár mint pókháló a legyet, szőtte körül aszott-pergamen testüket. Fiatal lány, fehér kesztyűben, csipkés fehér hálóingben, üvegdobozba csukva. Giuliano két éjszakát töltött itt, nyugtalan álmok közepette. Ki tudna itt békén aludni?, gondolta. Az utóbbi háromnégy évszázad szicíliai nagyjai vették itt körül, akik azt hitték, így megmenthetik testüket a férgek csókjától. Lám, a gazdagok büszke hiúsága, lám, a sors kegyeltjei. Akkor már mennyivel szebb az út porába bukni, ahogy La Venera férjével történt. Igazából azonban a torkát szorongató aggodalom nem hagyta nyugodni. Hogyan élte túl Don Croce a merényletet, amelyet néhány napja kíséreltek meg ellene? Ezt tervezte Giuliano, mióta csak megtudta az igazát a Portella della

Ginestráról. Olyan sokszoros védőháló vette körül a Dont, amin hézagot találni nem volt könnyű. Giuliano végül is a palermói Hotel Umberto mellett döntött, amelyben, mivel erősen őrizték, a Don teljes biztonságban érezhette magát. Ám a pincérek egyike a Giuliano-banda kéme volt. Tőle tudta meg Giuliano a Don napirendjét, az őrség szerkezetét. Értesülései birtokában, úgy érezte, méltán bízhat a vállalkozás sikerében. Harminc emberével randevút beszélt meg Palermóban. Tudta, hogy aznap Michael Corleone a Donnal ebédel, ezért várt, amíg késő délután nem jelentették, hogy Corleone távozott. Akkor húsz embere frontális támadást intézett a szálló ellen, hogy oda vonzzák a teljes őrszemélyzetet; ezenközben a maradék tíz ember kirobbantott a kertfalból egy darabot, és Giuliano vezetésével a kerten keresztül indultak rohamra. A kertben mindössze öt őr maradt: Giuliano egyet lelőtt, a másik négy megfutott. Turi berohant a Don lakosztályába, de ott senkit nem talált. Különösnek találta, hogy még csak nem is őrzik a lakosztályt. Ezenközben á szemből támadó csoport is átverekedte magát a védelmen, és egyesült a Giuliano vezette tíz emberrel. Végigkutatták a szobákat és folyosókat, és semmit nem találtak. Az irdatlan testű Don elég nehézkesen tudott csak mozogni, így csak egyre gondolhatott Giuliano: nem sokkal Michael távozta után ő is távozott. Most először rémlett föl benne, hogy valaki nyilván figyelmeztette a támadásra. Öreg hiba, gondolta. Milyen dicsőséges utolsó csapás lett volna! Nem beszélve, hogy végzett volna legveszedelmesebb ellenfelével. Micsoda balladák születtek volna találkozásáról a Donnal a napfényes kertben! No de hosszú az élet. Nem fog ő örökké Amerikában maradni. A harmadik reggelen a kapucinus barát, kinek arca és teste csaknem olyan aszott volt, mint a gondjaira bízott múmiáké, üzenetet hozott Pisciottától: „Nagy Sándor házában.‖ Giuliano azonnal megértette. Peppino bácsi, a castelvetranói

fuvaros, aki annak idején segített Giulianónak elrabolni Don Croce teherautóit, s azóta is titkos szövetségese volt a bandának, három kordé és hat szamár gazdájának mondhatta magát. A három kordé telepingálva a nagy császárról szóló legendákkal, és Turi és Aspanu, kisfiú korukban, ezért hívták Peppino házát Nagy Sándor házának. A találkozó időpontjában már korábban megegyeztek. Aznap éjjel, utolsó szicíliai éjjelén, Giuliano átgyalogolt Castelvetranóba. Palermóból kiérve, maga mellé vett testőrnek néhány birkapásztort, a banda titkos tagjait. Olyan könynyedén jutottak el a városkába, hogy Giulianóban csöppnyi gyanú ébredt. Túlságosan nyitottnak tűnt a város. Elbocsátotta testőreit, s azokat egykettőre fölszívta az éjszaka. Ő maga bement a városszéli kis kőházba, melynek udvarán három festett szicíliai szamárkordé állt, immár az ő legendáival ékesen. Megérkezett Peppino bácsi házába. Peppino bácsit nem lepte meg a látogatás. Letette ecsetjét, amellyel éppen egy kordé festését javítgatta. Akkor bezárta az ajtót, és így szólt: – Baj van. Úgy vonzód a csendőrt, mint döglött öszvér a legyet. Giulianót fölvillanyozta a vérébe tóduló adrenalin. – Luca Különleges Alakulata? – Az, az. Elbújtak, nem mászkálnak nyíltan az utcán. De mikor munkából hazafelé jöttem, láttam az autójukat az úton. És a többi fuvaros is látott csapatszállítót. Azt gondoltuk, csapdákat állítanak az embereidnek, de hogy éppenséggel neked, azt nem is álmodtuk. Ennyire délre, ilyen messze a hegyektől még nem merészkedtél. Giuliano nem értette, hogyan orronthatták meg a csendőrök a találkát. Lehet, hogy mindenüvé követik Aspanut? Vagy Michael Corleone fecsegett volna? Netán egy besúgó működik? Akárhogy is, az biztos, hogy itt, Castelvetranóban nem találkozhat Pisciottával. Volt azonban egy megbeszélt póttalálkozóhelyük arra az esetre, ha az itteni randevú bármi okból meghiúsulna.

– Köszönet a figyelmeztetésért – mondta Giuliano. – Tartsd nyitva a szemed, és ha látod Pisciottát, mondd meg neki. Ha pedig Montelepre felé kordéznál, ugorj be anyámhoz, és mondd meg neki, biztonságban vagyok. Amerikában. – Engedd meg egy vénembernek, hogy megöleljen – kérte Peppino bácsi, és arcon csókolta Giulianót. – Soha nem hittem, hogy segíteni tudsz Szicílián. Soha senki nem tudott, még Garibaldi sem, még az a nagy pofájú Duce sem. Most pedig, ha parancsolod, befogom az öszvéreimet, és elfuvarozlak, ahová csak kéred. Giuliano éjfélre beszélte meg Pisciottával a találkozást. Tíz óra volt még csak. Azért jött ilyen korán, hogy földerítse a terepet. Tudta, hogy Michael Corleone hajnalra várja. A póttalálkahely legalább kétórányi gyalogút innen, erőltetett menetben. De gyalog mégis biztonságosabb, mint kordén. Köszönetet mondott az öregnek, és elindult az éjszakában. A póttalálkahely a Szelinusz Akropolisza nevű híres görög rom volt, Castelvetranótól délre, közel Mazara del Vallóhoz, egy magányos, tengerközeli síkságon, mely aztán meredek szirtsorral zuhan alá a tengerbe. Szelinuszt földrengés temette be még a Krisztus előtti időkben, csupán egy márványoszlopsort és néhány architrávot hagyva épen. Illetve talán azokat is az ásatáskor állították talpra. Kivehető volt még a főutca, melyet romba dőlt házak szegélyeztek, s állt a templom, indákkal benőtt teteje kilyuggatva, mint egy hányatott koponya; körötte századok terhétől fáradt, csüggedtszürke oszlopok. Maga az akropolisz, az ókori görög város erődített centruma, szokás szerint a legmagasabb helyen épült, s romjai alátekintettek a vigasztalan síkságra. A sirokkó, ez a kutya sivatagi szél egész nap tombolt. Most, éjszakára, ködöt gomolygatott a tengerről a romok közé. Giuliano, kifáradva a hosszú, erőltetett gyaloglásban, még tett egy kerülőt a parti sziklákig, hogy onnan is körülkémleljen. Olyan csodás látvány tárult a szeme elé, hogy egy pilla-

natra a veszélyről is megfeledkezett. Apolló temploma ott állt magába roskadva egy sajátosan kicsavarodott szirtfokon. Több más templomrom is fölsejlett a hold derengő fényében – falak nélkül, csupa oszlop, beomlott tetők és egy erődfal, melyen, jó magasan, rácsos ablak lehetett valaha, s most üres négyszögén a hold bámészkodott át. Alább, a régi városban, az akropolisz alatt, a romba dőlt házsorok között egyetlen oszlop állt csak, ki tudja, hány ezer év óta. Ez volt a híresneves „Il Fuso della Vecchia‖, vagyis a Vénasszony Orsója. A szicíliaiak annyira megszokták a szigetükön léptennyomon föllelhető görög emlékeket, hogy csupán szeretetteljes megvetéssel tudnak gondolni rájuk. A hűhót a műemlékek körül külföldiek csapják. Aminthogy külföldiek állították föl azt a tizenkét magas oszlopot is, amelyek most ott álltak Giuliano előtt. Herkulesi fenségű oszlopsor, de mögötte csak a romok panorámája. A tizenkét oszlop lábánál, amelyek úgy sorjáztak, mint a parancsnok tiszteletére kirendelt díszsorfal, széles lépcsősor nyújtózott, akarna a földből nőne ki. Giuliano leült a legfelső fokra, hátát egy oszlopnak vetette. Kabátja alá nyúlva kikapcsolta a géppisztoly és a lupara hevederét, s a két fegyvert maga mellé fektette a kőre. Ködfoszlányok kavarogtak a romok között, de Giuliano tudta, hogy mindenképpen meg fogja hallani a törmeléken közelgő léptek csikorgását, s hogy sokkal előbb megpillantja az esetleges ellenséget, mint az őt. Hátát az oszlopnak vetve, jólesően elernyedő testtel pihent. A júliusi hold átvitorlázott a szürkésfehér oszlopsor fölött, és megpihent a tenger fölé nyújtózó sziklán. És túl a tengeren Amerika. Amerikában ott várja Giustina és születendő gyermekük. Nemsokára ő, Turi Giuliano is biztonságban lesz odaát, és ez a hétévi útonállóskodás álommá fakul. Miféle élet lesz az vajon? Lehet-e boldogan élni Szicília partjain túl is? Elmosolyodott. Egy nap majd mindenki meglepetésére visszatér. Elcsigázottan sóhajtott, kifűzte és levette bakancsát. Lehúzta lábáról a zoknit is; talpának jólesett a

kő hűvös érintése. Zsebéből kihalászott két kaktuszfügét, s kellemesen fölüdült a gyümölcs éjhűtötte levétől. Kezét a mellette heverő géppisztolyon nyugtatva, türelemmel várta Aspanu Pisciotta érkezését.

27. fejezet

Michael, Peter Clemenza és Don Domenico együtt költötte el korai vacsoráját. Ha ott akarnak lenni idejében a hajnali találkán, esti szürkülettel kell kezdeni az akciót Giulianóért. Újra végigvették a tervet, és Domenico is áldását adta rá. Mindössze egy javaslattal állt elő: Michaelnél ne legyen fegyver. Ha rosszra fordulnak a dolgok, és a csendőrség vagy az államvédelmi erők letartóztatják, ne emelhessenek vádat ellene, és elhagyhassa Szicíliát, bármiként alakuljon is a helyzet. Elfogyasztottak egy kancsó citromos bort a kertben, s aztán indulni kellett. Don Domenico búcsúcsókot váltott öcscsével. Aztán gyorsan megölelte Michaelt. – Add át apádnak jókívánságaimat. Imádkozom érted, s minden jót kívánok neked. És ha az elkövetkezendő években bármiben szolgálatodra lehetek, csak üzenj. A három férfi együtt ment le a mólóhoz. Michael és Peter Clemenza fölszállt a motorosra, amely már tele volt fegyveresekkel. Nekivágtak a víznek; Michael és Peter Clemenza lement a kajütbe; Clemenza azon nyomban el is aludt az egyik fekhelyen. Mozgalmas napja volt, és tudta, vízen lesznek másnap hajnalhasadásig. Megváltoztatták a tervet. A Mazara del Vallóban várakozó repülőgép, amelyen eredetileg Afrikába repültek volna, csak megtévesztésnek marad, és a motorossal fognak átszökni. Clemenza verekedte ki, hogy így legyen, mert, mint mondotta, embereivel a motorost meg tudja védeni, nem úgy, mint az ismeretlen kis repülőteret. Arra sokfelől rátörhetnek, és amilyen törékeny jószág egy ilyen repülőgép, könnyen tönkre lehet tenni: halálos csapdává válhat mindaddig, amíg a levegőbe nem emelkedik. A sebesség nem annyi-

ra lényeges szempont, mint a félrevezetés, és a tengeren könnyebben „el lehet bújni‖, mint az égbolton. Sőt: hajót is lehet váltani, ha minden kötél szakad, ugyanezt a levegőben művészet volna megtenni. Clemenza még a nap folyamán embereket és gépkocsikat küldött a castelvetranói országúton kijelölt találkozóhelyre; más fegyveresekkel biztosította a Mazara del Vallo körüli vidéket. Órás időközökben indította útnak embereit, elkerülendő, hogy a kémeknek föltűnjön a villa kapuján kigördülő gépkocsioszlop. Hogy minden vélelmezett megfigyelőt még jobban megkeverjenek, a gépkocsik a szélrózsa minden irányába indultak el. Ezenközben a motoros megkerülte Szicília délkeleti csücskét, s eltávolodott, hogy a látóhatáron túl vesztegelve várja be a hajnalt, amikor is majd besuttyan Mazara del Vallo kikötőjébe. Ott már autók és emberek fogják várni őket. Onnan félórai autóútra van Castelvetrano, beleszámítva a kerülőt is, északnak, a trapani útra, ahol föl kell szedniük Pisciottát. Michael is végignyúlt a fekhelyen. Elhallgatta Clemenza hortyogását: irigyelte, amiért ilyenkor is képes aludni ez az ember. Ő bezzeg nem bírt: elgondolta, hogy huszonnégy óra múltán Tuniszban lesz, és újabb tizenkét óra elteltével már otthon, övéivel. Kétévi száműzetése véget ért: szabad emberként élhet újra, nem kell bujkálnia a rendőrség elől, nem kell gyámolítóihoz alkalmazkodnia. Igen, de addig még előtte ez a nehéz harminchat óra. S miközben elképzelgett, hogy milyen is lesz az első napja Amerikában, a hajó gyöngéd ringása álmatlan álomba dajkálta. Fra Diavolo jóval mélyebben aludt. Annak a napnak a reggelén, amelyen Trapaniban föl kellett volna szednie Ettore Adonis professzort, először is Palermóba hajtott. Találkozója volt a szicíliai államvédelmi rendőrség fejével, Velardi felügyelővel. E rendszeresen ismétlődő megbeszéléseken tájékoztatta a felügyelő Luca ez-

redes akcióterveiről. Andolini a friss értesüléseket Pisciottához, az pedig Giulianóhoz továbbította. Szépséges reggel volt; az út két oldalán virágszőnyeg pompázott. Ideje még jócskán lévén, megállt egy országúti szentély mellett egy cigarettára, aztán letérdelt a ráccsal, lakattal védett kis fülke elé, amelyben Szent Rozália szobra állt. Imája egyszerű volt és gyakorlatias: arra kérte a szentet, hogy oltalmazza meg ellenségeitől. Jövő vasárnap, ígérte, meggyónja bűneit Beniamino atyának, és magához fogja venni az Oltáriszentséget. Hétágra sütött a nap, rátűzött kopasz feje búbjára; a virágillattal terhes szellő kimosta orrából és szájából a nikotin bűzét. Rettentően megéhezett. Jó reggelit ígért magának Palermóban, a legjobb vendéglőben, amint vége látogatásának a felügyelőnél. Federico Velardi felügyelő, a szicíliai államvédelmi rendőrség parancsnoka a türelmes ember tiszteletre méltó diadalát érte meg; mindig is hitte, hogy az Úristen végül majd rendet teremt a világegyetemben, és ő is elnyeri jutalmát. Csaknem egy éve már, hogy Trezza miniszter közvetlen és szigorúan titkos utasítására ő maga segít Giulianónak kicselezni a csendőrséget meg a tulajdon rohamosztagait. És rendszeresen tárgyal egy vérszomjas rablóval, Fra Diavolóval. Ha jól megnézzük, voltaképp Don Croce Malo alantasaként szolgált kerek egy esztendeig. Velardi északolasz ember volt, és odafönn az emberek megbecsülik az iskoláztatást, tiszteletben tartják a társadalmi szerződést, hisznek a törvényességben és a kormányban. Velardit a Szicíliában töltött szolgálati évei a szicíliaiak megvetésére és mélységes gyűlöletére tanították meg. A gazdagoknak nincs szociális lelkiismeretük, és a maffiával kötött bűnös szövetség erejével tartják kordában a szegényeket. A maffia, amely hipokrita módon a szegények gyámolítójának kiáltotta ki magát, eladja magát a gazdagoknak, és féken tartja a szegényeket. A parasztok meg túlságosan is

büszkék, és kis énjük nagyobb dicsőségére gyilkolásznak, még ha börtönben kell is tölteniök érte hátralévő éveiket. De most majd más világ lesz itt. Végre szabad kezet kapott Velardi felügyelő, és nekieresztheti rohamosztagait… Most majd megtudják az emberek, micsoda különbség van az ő államvédelmi rendőrsége meg a pojáca csendőrök között. Legnagyobb megdöbbenésére maga Trezza miniszter adta ki a parancsot, hogy akiknek vörös szegélyes miniszteri menlevelet adtak ki – amelynek fölmutatóját át kell engedni minden igazoltatáson, fegyvert viselhet, és nem szabad rutinszerű letartóztatásnak alávetni –, azt most mind őrizetbe kell venni, és magánzárkában tartani. És összegyűjtendő az összes ilyen menlevél. Különösen az a kettő, amelyet Aspanu Pisciottának és Stefano Andolininek adtak ki. Velardi fölkészült a rendelkezés végrehajtására. Andolini ott várakozik előszobájában a szokásos tájékoztatásra. Nohát, ma nem kis meglepetésben lesz része. Velardi fölvette a telefont, és értesített egy kapitányt és négy rendőr őrmestert, álljanak készenlétben. Ő maga is felöltötte pisztolytokos derékszíját, pedig irodájában nem szokta viselni. És akkor berendelte Stefano Andolinit. Andolini vörös haja szépen meg volt fésülve. Krétavonalas sötét öltönyt viselt, fehér inget, sötét nyakkendőt. Végtére az államvédelmi rendőrség fejét jött látogatni, s annak meg kell adni a módját. Fegyvertelenül jött. Tapasztalatból tudta, hogy aki belép a parancsnokságra, azt kivétel nélkül mindig megmotozzák. Megállt Velardi asztala előtt, várva a szokásos felszólítást, hogy üljön le. A felszólítás azonban elmaradt, Andolini tehát tovább ácsorgott, és fejében megmoccant egy parányi gyanakvás. – Hadd lássam a menlevelét – vetette oda Velardi felügyelő. Andolini nem moccant. Ízlelgette, mit is jelenthet e váratlan kívánság. Mindenesetre reflexszerűen hazudott: –

Nincs nálam. Végtére egy barát látogatására jöttem. – Jól megnyomta a „barát‖ szót. Velardi dühbe gurult. Megkerülte asztalát, és megállt Andolini előtt. – Maga nekem soha nem volt barátom! Parancsot teljesítettem, másként szóba sem állok egy ilyen disznóval. Most pedig nagyon figyeljen. Ezennel le van tartóztatva. További intézkedésig cellám foglya marad, és hadd mondjam el, hogy lent, a pincebörtönben van egy cassettám is. De holnap reggel majd elbeszélgetünk itt kettesben, és ha okos lesz, sok kellemetlenségtől kímélheti meg magát. Másnap reggel Velardi még egy telefont kapott Trezza minisztertől és egy jócskán konkrétabb tartalmút Don Crocétól. Pár perccel később fölvezették hozzá Andolinit. Az éjjeli cellamagány meggyőzte Andolinit, hogy halálos veszedelembe került. Mikor belépett, Velardi öles léptekkel rótta a szobát, kék szeme dühödt villámokat szórt. Stefano Andolini hideg volt, mint a jégcsap. Megfigyelt mindent: a készenlétben álló kapitányt és az őrmestereket, a revolvert Velardi csípőjén. Tudta, hogy a felügyelő mindig is gyűlölte őt, s az ő gyűlölete sem volt kisebb Velardi iránt. Ha rá tudná venni Velardit, hogy távolítsa el testőreit, akkor legalább megölhetné, mielőtt őt ölik meg. Így szólt tehát: – Beszélek, ha kiküldi a sbirrókat innen. – Sbirróknak megvetőleg az államvédelmiseket hívták. Velardi kiparancsolta a négy rendőrt, de a tisztnek jelezte, hogy maradjon a közelben. Sőt azt is jelezte, hogy tartsa készenlétben a pisztolyát. Aztán minden figyelmével Stefano Andolini felé fordult. – Minden olyan információra kíváncsi vagyok, amely révén megközelíthetem Giulianót – mondta. – Mikor találkozott utoljára vele és Pisciottával? Stefano Andolini gonoszul elnevette magát; gyilkos ábrázata gyűlölködő grimaszba torzult. Kiborotvált vörös szőrű ábrázata csak úgy lángolt a gyilkos dühtől. Nemhiába hívják Fra Diavolónak, gondolta Velardi. Va-

lóban veszedelmes ember. De nem sejtheti, mi következik. Higgadtan így szólt: – Ha nem felel, megnyuvasztom a cassettán. – Te rohadt áruló – mondta jeges megvetéssel Stefano Andolini. – Tudd meg, hogy Trezza miniszter és Don Croce védelme alatt állok. Kivágom a hekusaid szívét, amint szabadulok innen. Velardi szó nélkül áthajolt az asztalon, és pofon vágta Andolinit, egyszer a tenyerével, egyszer a keze fejével. Látta az Andolini szája sarkán kiserkenő vért s a szemében megvillanó indulatot. Tüntetőleg hátat fordított, és leült az asztalához. Stefano Andolini, akit dühe a legelemibb óvatosságtól is megfosztott, odaugrott, kikapta a felügyelő övéből a fegyvert, és elhúzta a ravaszt. Abban a pillanatban benn termett a rendőrtiszt, és négy golyót eresztett Andolini testébe. Eltántorodott, és összeesett a szemközti falnál. Fehér inge pirosra vált. Jól illik a haja színéhez, gondolta a felügyelő. Kivette Andolini kezéből a fegyvert, miközben a többi rendőr is berontott. Gratulált a kapitánynak gyors reakciójához, s aztán, ügyelve, hogy jól lássék, visszatárazta pisztolyát, amelyet kiürített a kihallgatás előtt. Nem akarta ugyanis, hogy a kapitánynak fejébe szálljon a dicsőség, és azt higgye, hogy megmentette gondatlankodó parancsnoka életét. Aztán parancsot adott a halott zsebeinek átkutatására. Mint sejtette, nála volt a vörös szegélyes menlevél, együtt a minden szicíliaira kötelező többi okmánnyal. Velardi széfjébe zárta a menlevelet. Majd személyesen adja át Trezza miniszternek, méghozzá Pisciotta igazolványával együtt, ha lesz egy kis szerencséje. A fegyveresek egyike forró eszpresszókávét szolgált föl a fedélzeti korlátnál könyöklő Michaelnak és Clemenzának. A motoros kényelmes, lassú tempóban a part felé haladt, motorja halkan duruzsolt, s látszottak a távolban a móló apró

kék fénypontjai. Clemenza körüljárt a fedélzeten, s parancsokat osztogatott. Michael a kék fényeket nézte, amelyek mintha feléje szaladnának. A hajó most fölgyorsult, s az erősbödő vízcsobogás mintha elmosta volna az éjszaka sötétjét. A keleti égaljon sápadt csíkkal beköszöntött a hajnal, s Michael szeme előtt kibontakozott Mazara del Vallo partvidéke és kikötőmólója, mely fölött porosan rózsállottak a kávéházi asztalok tarka napernyői. Három gépkocsi és hat ember várta őket a mólón. Clemenza az első autóhoz vezette Michaelt: ómódi, nagy, nyitott túrakocsi volt, csak a sofőr ült benne. Clemenza beült melléje, Michael hátra. Clemenza így szólt hozzá: – Ha megállít bennünket a csendőrség, te azonnal lebuksz a padlóra, világos? Itt nem lehet gatyázni, széjjel kell lőnünk őket, és menni tovább. A három öblös túrakocsi nekivágott a hajnal sápadt fényében a vidéknek, amely alig változott Krisztus születése óta. Ókori akveduktusok és csövek köpték a vizet a földekre. Máris meleg és párás volt a lég, s terhes a szicíliai nyár hevétől rothadásnak indult virágok nehéz szagával. Keresztülhajtottak Szelinusz görög romvároson; időről időre roskadozó márvány templomoszlopok tünedeztek föl – a görög gyarmatosítók több mint kétezer éve emelt építményei Nyugat-Szicília-szerte. Kísértetiesen hatottak a sárga fényben ezek a düledező oszlopok; tetőmaradványaik fekete varjak gyanánt gubbasztottak a kék égen. A gazdag humusz mint habzó tenger csapott föl a gránitsziklákra. Sehol egy ház, sehol egy ember, egy állat. Táj, melyet egy irdatlan kard suhintása teremtett. Északnak kanyarodtak, rá a tarpani-castelvetranói országútra. Michael és Clemenza most már figyelmesebben nézelődött: ezen az úton áll majd elébük Pisciotta, és adja át nekik Giulianót. Michael erősen izgult. Meglassúdott a három túrakocsi futása. Clemenza balján, az ülésen, hogy a

kocsi mellett állva is könnyen kikaphassa, ott hevert egy géppisztoly. Kezét rajta pihentette. A nap közben elfoglalta jogos örökét az égen, és szerteküldte olvadt-arany sugarát. Lassan gördültek az automobilok, már kis híján elérték Castelvetrano határát. Clemenza még lassúbb menetet parancsolt. Michaellal együtt élénken figyelte az út két oldalát. Castelvetrano külvárosát járták már, enyhe emelkedőn kaptattak a kocsik. A dombtetőn, ahonnan ráláthattak a mélyebben fekvő főutcára, megálltak. Michael e magaslati pontról végigtekinthetett a palermói országúton is: járművek, katonai járművek hosszú sora; az utcákon csak úgy hemzsegett a fehér paszományos fekete csendőregyenruha. Számos sziréna jajongott egyfolytában, de a főutcán csak nem oszladozott a tömeg. Odafönn két repülőgép körözött. A sofőr káromkodva rátaposott a fékre, miközben lehúzódott az út szélére. Ránézett Clemenzára: – Hajtsak tovább? Michaelnak fölkavarodott a gyomra, így szólt Clemenzához: – Hány emberünk vár benn a városban? – Nem elegendő – felelt kesernyésen Clemenza. Arcán szinte ijedt tekintet. – Mike, tűnnünk kell innen. Gyerünk vissza a hajóhoz. – Ácsi! – mondta Michael. Szemébe ötlött egy fölfelé kaptató szamaras kordé. Vénember hajtotta, szalmakalapja mélyen a szemébe húzva. A kocsi oldalai, tengelye, a kerék küllői tarkára festve. Melléjük érve megállt. Az öreg ráncos ábrázata teljesen kifejezéstelen; arcához nem illően izmos karja vállig csupasz volt, mivel buggyos vászonnadrágja fölött csupán egy fekete mellényt viselt. Átszólt a gépkocsiba: – Maga az, Don Clemenza? Clemenza hangján érződött a megkönnyebbülés. – Peppino bácsi, mi a fene lesz itt? Miért nem jöttek elibém az embereim, hogy figyelmeztessenek? Peppino bácsi gyűrött arcának kifejezése mit sem változott. – Mehetnek vissza Amerikába – mondta. – Meggyilkol-

ták Turi Giulianót. Michaelt könnyű szédület lepte meg. Mintha nagy fényesség zuhant volna le rá. Az öreg szülőkre gondolt, az Amerikában várakozó Giustinára, Aspanu Pisciottára, Stefano Andolinire. És Ettore Adonisra. Turi Giuliano volt ezeknek az embereknek az életében a sarkcsillag, és elképzelni is képtelenség, hogy a csillag kihunyt. – És ő az, bizonyosan? – riadt rá nyersen Clemenza. A vénember vállat vont. – Giulianónak régi trükkje volt, hogy valami hulláról vagy báburól elhitette, hogy az ő holtteste, és így ölte meg az odacsalogatott csendőröket. De most már két órája a dolognak, és semmi nem történik. A test most is ott fekszik az udvaron, ahol megölték. Ott vannak máris a palermói újságírók, és mindenkit lefényképeznek. Még a szamaramról is készítettek fölvételt. Szóval hogy higgyenek, amit akarnak. Michaelt rosszullét kerülgette, de nagy nehezen kinyögte: – Oda kell mennünk. Meg kell néznünk. Bizonyosat akarok tudni… Clemenza nyersen közbevágott: – Akár eleven, akár holt, mi már nem segíthetünk rajta. Viszlek haza, Mike. – Nem – mondta halkan Michael. – Be kell mennünk. Lehet, hogy Pisciotta vár bennünket. Vagy Stefano Andolini. Hogy megmondják, mit tegyünk. Talán nem is ő az, nem tudom elhinni, hogy ő lenne. Nem halhatott meg így, ennyire közel a szabadulásához. Különösen mivel a testamentuma már Amerikában, biztos kezekben van. Clemenza sóhajtott. Látta, hogy Michael gyötrődik. Talán csakugyan nem Giuliano az a holttest, talán Pisciotta most is vár a találkára. Talán ez is tervszerűen történt, hogy eltereljék a hatóság figyelmét, ha túl szorosan ott lihegett volna Giuliano sarkában. Teljes pompájában állt már a napkorong. Clemenza parancsot adott embereinek, hogy parkoljanak le, és kövessék.

És akkor Michaellal elindult az embersűrűs főutcán. A tömeg egy mellékutca elején tömörült össze: az utcában katonai járművek, csendőrkordon. Különálló házak sora, köztük udvarok. Clemenza és Michael hátul ágaskodva próbált látni valamit. A csendőrtiszt, látták, az újságírókat és a hivatalos személyeket átengedi a kordonon, miután gondosan átvizsgálta papírjaikat. Michael megkérdezte Clemenzát: – Át tudsz vinni a kordonon? Clemenza karon fogta barátját, és kivezette a tömegből. Egy óra múlva egy másik mellékutca egy kis házában voltak. Parányi udvar, mintegy húszháznyira attól a helytől, ahol változatlan hevességgel tolongott a tömeg. Clemenza öt emberével ott hagyta Michaelt, ő maga, a maradék kettővel, visszament a városba. Egy óra hosszat lehettek távol, és Clemenza meglehetősen földúlt állapotban került vissza. – Kutya egy állapot, Michael – mondta. – Elmentek Monteleprébe Giuliano anyjáért, hogy agnoszkálja a tetemet. Itt van Luca ezredes, a Különleges Alakulat parancsnoka. És újságírók a világ minden tájáról. Az Államokból is. Kész őrültekháza ez a város. Táguljunk innen mielőbb. – Holnap – szögezte le Michael. – Holnap majd megyünk. Most azzal foglalkozzunk, hogy hogyan juthatnék be. Ez ügyben tettél valamit? – Még nem. – No, akkor gyerünk kifelé, és lássuk, mihez lehet kezdeni. És hiába tiltakozott Clemenza, kimentek az utcára. Csendőr csendőr hátán. Vannak vagy ezren, gondolta Michael. És száz meg száz fényképész. Az utakon egymást érték a csapatszállító és egyéb járművek; egyszerűen képtelenség volt megközelíteni az udvart. Látták, hogy egy csoport magas rangú tiszt bemegy egy étterembe: suttogás kelt, hogy Luca ezredes az meg a vezérkara, és diadalmi ebédet esznek. Michael egy pillantásra elkapta az ezredes arcát. Apró, inas ember, szomorkás arcú. A hőség miatt levette sapkáját, és

fehér zsebkendővel törölgette kopasz feje búbját. Fotósnyáj csattogtatta körülötte gépét, riporterfalka ostromolta kérdéseivel. Némán elhessentette őket, és eltűnt az étteremben. Az utcán lépni is alig lehetett a tömegtől. Clemenza javaslatára visszamentek a házba, hogy ott várják be a híreket. Késő délután be is futott egy emberük az újsággal, hogy Maria Lombardo azonosította a fia testét. Kávéházi teraszon vacsoráltak. Hangos rádiószó bömbölte világgá Giuliano halálát és az újabb fejleményeket: a rendőrség, úgymond, körülvette a házat, amelyben ott bujkált Giuliano. Mikor kilépett, fölszólították, hogy adja meg magát, ám ő azonnal tüzet nyitott. Perenze kapitány, Luca ezredes jobbkeze sajtótájékoztatóját a rádió egyenesben közvetítette. Elmondta, hogy Giuliano futásnak eredt, ám ő, Perenze kapitány követte, és egy ház udvarán sarokba szorította. Giuliano úgy küzdött, mint az oroszlán, de ő viszonozta a tüzet, és lelőtte a rablóvezért. A kávéházban mindenki a rádiót hallgatta. Senki nem evett. A pincérek még csak nem is imitálták, hogy fölszolgálnak: ők is a rádióra figyeltek. Clemenza így szólt Michaelhoz: – Bűzlik ez az egész. Még az éjjel indulunk. De abban a pillanatban az utca a kávéház előtt megtelt az államvédelmi rendőrség embereivel. Gépkocsi állt a járdához, s kilépett Velardi felügyelő. Egyenest asztalukhoz lépett, kezét Michael vállára tette. – Letartóztatom – mondta. Jeges kék tekintetét akkor Clemenzára szegezte: – Biztonság kedvéért maga is velünk jön. És hadd figyelmeztessem: száz emberem áll a kávéház körül. Ha bármi ostobasággal próbálkoznának, mennek egyenest a pokolba, Giuliano mellé. Rabomobil állt meg mellettük. Michaelt és Clemenzát megmotozták, aztán durván belökték a kocsiba. Az asztalok mellől fölugrált néhány fotográfus, de visszalökdösték őket az államvédelmisek. Velardi felügyelő zord mosollyal, elégedetten szemlélte a jelenetet.

Másnap Turi Giuliano apja beszédet intézett az utca népéhez monteleprei háza balkonjáról. Az ősi szicíliai hagyományok szellemében vendettát hirdetett fia elárulói és legelsősorban a gyilkosa ellen, aki, mint mondotta, nem Perenze kapitány, nem is hivatalos közeg, hanem Aspanu Pisciotta.

28. fejezet

Aspanu Pisciotta már egy éve érezte, hogy szívében nőttön-nő az árulás rusnya, fekete férge. Mindig lojális volt. Gyerekkoruk óta féltékenykedés nélkül fogadta el Giuliano vezérségét. Giuliano pedig mindig hangsúlyozta, hogy Pisciottát társvezérnek tartja, olyannak, aki fölötte áll a főnököknek, Passatempónak, Terranovának, Andolininek és a tizedesnek. Igen, de Giuliano személyisége olyannyira erős volt, hogy a társ-vezérség mítosszá vált, és a valóságban Giuliano dirigált. Pisciotta ezt is fönntartás nélkül fogadta el. Giuliano bátrabb volt, mint a többiek. Taktikus partizánakciók kitervelésében nem akadt párja, és Garibaldi óta nem volt ember az olasz történelemben, aki így meg tudta volna szerettetni magát Szicília népével. Idealista volt és romantikus, és megvolt benne az az állati ravaszság, amit Szicíliában oly nagyra becsülnek. Ám voltak hibái is – Pisciotta jól látta, s orvosolni is próbálta őket. Mikor ragaszkodott hozzá, hogy a zsákmánynak legalább a felét a szegényeknek adják, Pisciotta így szólt hozzá: – Vagy gazdag leszel, vagy szeretni fognak. Te, ugye, azt hiszed, hogy Szicília népe egy nap fölkel, beáll a lobogód alá, és megharcol Rómával. Hát erről ne is álmodj. Szeretni fognak, amiért pénzt adsz nekik, el fognak bújtatni, ha menedékre lesz szükséged, elárulni soha nem fognak. De a forradalmiság, az végképpen hiányzik belőlük. Pisciotta ellenezte, hogy hallgassanak Don Croce és a kereszténydemokrata párt udvarlására. Nem helyeselte, hogy széjjelzúzzák a szicíliai kommunista és szocialista szerveze-

teket. Mikor Giuliano amnesztiát remélt a kereszténydemokratáktól, Pisciotta ezt mondta: – Ezek neked kegyelmet soha nem adnak. Don Croce nem fogja engedni, hogy mégoly kicsike hatalmad is legyen. Az a mi sorsunk, hogy pénzzel törjünk ki a banditasorból, vagy hogy banditaként haljunk meg. Mellesleg, számomra legalábbis, nem is rossz halál. – Giuliano azonban nem hallgatott rá, s ez végül neheztelést támasztott Pisciottában, és ott és akkor kezdődött lassan érlelődni az árulás. Giuliano mindig hívő volt és ártatlan; Pisciotta mindig tisztán látott. Luca ezredes és a Különleges Alakulat színreléptével, tudta, nekik már befellegzett. Nyerhetnek még száz csetepatéban is, de egyetlen vereség a halálukat fogja jelenteni. Ahogy Roland és Olivier vitázott a Nagy Károly-mondában, úgy versengett most Giuliano és Pisciotta is, és Giuliano túl merevnek bizonyult heroizmusában. Pisciotta úgy érezte magát, mint Olivier, aki ismételten kéri Roland-t, fújná már meg a kürtjét. Aztán, amikor Giuliano beleszeretett Giustinába, és feleségül vette, Pisciotta számára megvilágosodott, hogy kettőjük végzete független egymástól. Ő, Pisciotta mindhalálig bujkálni fog. Nem lesz hosszú életű, végez vele egy golyó vagy a tüdővész. Ez az ő sorsa. Amerikában amúgy sem tudna élni. Ami a leginkább zavarta: látnia kellett, hogy Giuliano, aki egy fiatal lányban megtalálta a szerelmet és a gyöngédséget, banditaként egyre kegyetlenebb lett. Öldöste a csendőröket, pedig régebben megelégedett a foglyul ejtésükkel. Passatempót éppenséggel a mézeshete idején végezte ki. Könyörületet nem tanúsított senki iránt, akiről csak gyanította is, hogy besúgó. Pisciotta rettegni kezdett, hogy barátja, akit annyi éven át szeretett és védelmezett, egy nap még ellene fordul. Félt, hogy ha Giuliano megtudja néhány újabb keletű viselt dolgát, akkor szó nélkül kivégzi. Don Croce az utóbbi három esztendőben behatóan ta-

nulmányozta Giuliano és Pisciotta viszonyának alakulását. Birodalmi törekvéseit csak ez a két ember veszélyeztette. Őmiattuk nem tudta még uralma alá hajtani egész Szicíliát. Volt idő, mikor azt hitte, hogy a Giuliano-banda lesz a barátok barátainak fegyveres végrehajtó testülete. El is küldte Ettore Adonist, hogy puhatolja ki a fiú véleményét. Az ajánlat világos volt. Turi Giuliano lesz a nagy harcos, Don Croce a nagy államférfi. Igen, de Giulianónak térdet kellett volna hajtania, és erre nem volt kapható. A maga csillagát akarta követni, a szegények gyámola akart maradni, Szicília felszabadítója, a római iga megtörője, a függetlenség kivívója. Csupa olyasmi, amit Don Croce meg sem értett. Giuliano csillaga 1943-tól egészen 47-ig folytonosan emelkedett. A Don akkor még azzal volt elfoglalva, hogy egyesített, egységes erőt kovácsoljon a barátokból. Akkor még nem heverték ki a barátok azt a rettenetes vérveszteséget, amit Mussolini fasiszta kormánya okozott. A Don tehát kénytelen volt megszelídíteni Giulianót azzal, hogy rávette, lépjen szövetségbe a kereszténydemokrata párttal. Közben kiépítette az olajozottan működő maffiabirodalmat, és várt a maga idejének eljövetelére. Első csapása, a Portella della Ginestra-i vérfürdő ármányos megrendezése mestermű volt a maga nemében. A szégyen és felelősség mind Giuliano nyakába szakadt, baj csak az volt a Don szempontjából, hogy titkon kellett tartania zseniális diadalát. Ezzel a csapással egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette, hogy Giuliano kegyelmet kapjon Rómától, s lehetetlenné azt is, hogy tovább versengjen vele Szicília uralmáért. És mikor Giuliano kivégezte a hat maffiafőnököt, akkor voltaképpen már a Don is kényszerpályára került. A barátok barátainak és a Giulianobandának meg kellett küzdenie életre-halálra. Don Croce ekkor kezdett igazán Pisciottára összpontosítani. Tudta, hogy okos, de fiatalember módján az; magyarán nem számol a legderekabbak szívében is ott lappangó rettegéssel és gonoszsággal. Látta azt is, hogy Pisciotta fogékony

az evilági csábításokra. Giuliano megvetette a pénzt, Pisciotta rajongott a pénzen megszerezhető javakért. Giulianónak fillérnyi saját vagyona nem volt, jóllehet bűntetteivel több mint egymilliárd lírát keresett. A maga részét is szétosztotta a szegények között, meg családja támogatására. Don Croce figyelmét nem kerülte el, hogy Pisciotta Palermóban szabatott drága öltönyökben jár, és a legdrágább prostituáltakat látogatja. Pisciotta családja is sokkal fényűzőbben élt, mint Giulianóé. Megtudta a Don, hogy álnéven folyószámlája van a palermói bankoknál, és egyéb hosszú távú intézkedéseket is tett, ami csak olyan emberre jellemző, aki még sokáig akar élni. Tele volt különféle álnevekre szóló hamis okmányokkal, Trapaniban pompás búvóhelyet épített magának. És Don Croce tudta, hogy Pisciotta mindezt titkolja Giuliano elől. Élvezettel és érdeklődéssel várta tehát Pisciotta látogatását, a látogatást, amelyet Pisciotta kért, tudva, hogy a Don háza mindig nyitva áll előtte. A Don élvezete azonban nem tompította körültekintő óvatosságát. Fegyveres őrökkel vette körül magát, és értesítette Luca ezredest és Velardi felügyelőt, hogy álljanak készenlétben, mert ha minden jól megy, lehetséges, hogy összeülnek négyen egy kis konferenciára. És ha tévedett volna, ha rosszul ítélte meg Pisciotta jellemét, vagy ha netán csapda volna ez is, amit Giuliano főzött ki a Don megöletésére, akkor Aspanu Pisciottának ez lesz a sírja. Pisciotta zokszó nélkül átadta fegyvereit, mielőtt Don Croce elé vezették. Félni nem félt, hiszen a minap megfizethetetlen szolgálatot tett a Donnak: figyelmeztette Giuliano támadására a hotel ellen. Négyszemközt maradt a két ember. A Don szolgái gazdag asztalt terítettek, és Don Croce, mint derék, ómódi házigazda, maga szedett Pisciotta tányérjára, maga töltött a poharába.

– Oda már a régi szép idők – mondta a Don. – Nagyon komolyan kell most beszélnünk, magának és nekem. Eljött az idő, hogy egész életünkre kiható döntést tegyünk. Remélem, készséggel meghallgat. – Hogy önnek mi a gondja, azt nem tudom – felelt Pisciotta. – Azt azonban tudom, hogy nagyon-nagyon okosnak kell lennem, ha menteni akarom a bőrömet. – Nem akar emigrálni? – vetette föl Don Croce. – Kimehetne Giulianóval Amerikába. Nem mondom, a bor ott nem ilyen jó, az olívaolajuk olyan, mint a víz, és van, sajnos, villamosszékük is; végtére az ő kormányuk nem olyan civilizált még, mint a miénk. Komiszkodni ott nem tudna tovább. Mindazáltal egész jól lehet élni ott is. Pisciotta nevetett. – Mihez kezdjek én Amerikában? Engem már csak ideköt a sorsom. Ha Giuliano odaát lesz, engem sem fognak olyan szigorúan keresni, és hát el lehet tűnni ezek között a mi hegységeink között. – Bajlódik még a tüdejével? – kérdezte atyailag a Don. – Van megfelelő orvossága? – Van. Ez nem gond. Ami az esélyeimet illeti, a tüdőmnek nem sok esélye van, hogy megöljön – mondta Pisciotta, és ránevetett Don Crocéra. – Beszéljünk nyíltan. Mint szicíliai a szicíliaival – ajánlotta ünnepélyesen a Don. – Amíg gyerekek vagyunk, amíg ifjak vagyunk, addig természetes, hogy szeretjük barátainkat, nagylelkűek vagyunk velük, elnézzük hibáikat. Tiszta lappal indulunk mindennap, és várakozásteljes örömmel tekintünk a jövőbe, nem aggodalommal. Maga a világ nem is olyan veszélyes. Boldog idők! Ám ahogy felnőtté válunk, és meg kell küzdenünk a betevő falatért, a barátság már nem mutatkozik annyira tartós holminak. Az ember megtanulja, hogy résen kell lennie. Nem vigyáznak már ránk a szüleink, az egyszerű gyermeki örömök nem elégítenek már ki. Megnő az önbecsünk: nagyok akarunk lenni, vagy gazdagok, vagy hatalmasok, vagy egyszerűen csak a sorscsapások ellen sze-

retnénk biztosítani magunkat. Tudom, mennyire szereti Giulianót, de ha most megkérdezné magát, mi is az ára ennek a szeretetnek? És létezik-e egyáltalán megannyi év után, vagy tán már csak az emléke az, ami működik? – Elhallgatott, várt, tesz-e megjegyzést Pisciotta, de az csak nézte szobormerev, kifejezéstelen arccal, fehéren, mint a Cammaratahegység szirtjei. Pisciotta arcából minden szín kiszaladt. A Don így folytatta: – Giulianónak nem engedhetem meg sem azt, hogy megszökjön, sem azt, hogy életben maradjon. Ha maga hű marad hozzá, akkor mától maga is az ellenségem. Nem árt, ha tudja: ha Giuliano oda, az én oltalmam nélkül maga sem tud megélni Szicíliában. Pisciotta így válaszolt: – Turi testamentuma baráti kezekben van Amerikában. Ha megölik, akkor nyilvánosságra kerül a testamentum, és az olasz kormány csúfosan megbukik. Az új kormány pedig magát is kényszeríteni fogja, hogy térjen vissza villabatei birtokára. Ha ugyan nem fog még rosszabb történni. A Don elkuncogta magát. Aztán kitört belőle a hahota. – Olvasta maga azt a híres testamentumot? – kérdezte megvetően. – Olvastam – felelt Pisciotta, megzavarodva a Don reakciójától. – No, én nem. De elhatároztam, úgy fogok tenni, mintha nem létezne. Pisciotta így szólt: – Azt kéri tőlem, hogy áruljam el Giulianót. Miből gondolja, hogy ez lehetséges? Don Croce sokat tudóan mosolygott. – Nemde, maga figyelmeztetett, hogy támadás fogja érni a szállodámat. Mi volt ez? Baráti gesztus? – Én azt nem magáért tettem, hanem Giulianóért! – csattant föl Pisciotta. – Turi már nem a régi. Oda a józansága. Meg akarja ölni magát. De ha maga meghal, tudom, nekünk végképpen befellegzett. A barátok barátai nem nyugodnának, amíg egy is életben van közülünk, tekintet nélkül a tes-

tamentumra. Már jó néhány napja odaát lehetne az Újvilágban, de nem, húzza-halasztja az elválást, remélve, hogy bosszút állhat magán. Ami engem illet, magam is azért jöttem, hogy egyezséget ajánljak. Giuliano néhány napon belül elhagyja az országot, és akkor kiveri fejéből a vendetta gondolatát. Hagyja tehát távozni. Don Croce hátradőlt, eltolta magától a tányérját, belekortyolt a borba. – Gyerekbeszéd – mondta legyintve. – Végére értünk a históriának. Giuliano veszedelmesebb, hogysem életben hagyhatnánk. Csakhogy én nem ölhetem meg. Nekem, lássa, Szicíliában kell élnem, nem ölhetem meg a sziget nemzeti hősét, mert akkor nem tehetném meg mindazt, amit még meg kell tennem. Túl sokan szeretik ezt a Giulianót, és hívei tömegestül próbálnák megbosszulni a halálát. A dolgot tehát a csendőröknek kell elvégezniük. És maga az egyetlen, aki Giulianót a kezükre tudja játszani. – Kis szünet után nyersebben folytatta: – A maguk világának bealkonyult. Ha akarja, vele pusztul maga is; ha akarja, átléphet egy másik világba. Pisciotta így szólt: – Jézus Krisztus védnöksége alá helyezhetném magam, ugyebár, de bizonyos, hogy nem élek sokáig, ha az emberek megtudják, hogy elárultam Giulianót. – Hiszen csak azt kell megmondania, hol találkoznak legközelebb. Senki semmit meg nem fog tudni. Ezt, ne féljen, elintézem én Luca ezredessel és Velardi felügyelővel. Az ő dolguk a többi. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Giuliano megváltozott. Immár nem a maga gyerekkori jó pajtása, immár nem a legjobb barátja. Immár a saját javát nézi. Aminthogy magának is azt kell tennie, barátom. Így esett, hogy július 5-én este Pisciotta elindult Castelvetrano felé, mivel hitet tett Don Croce mellett. Megmondta neki, hol fog találkozni Giulianóval, s tudta, hogy a Don az értesülést továbbadja Lucának és Velardinak. Peppino bácsi házát nem árulta el, csak a község nevét.

Castelvetrano. És figyelmeztette őket, hogy résen legyenek, mert Giulianónak jól fejlett hatodik érzéke van a kelepcék megorrontására. Pisciottát, mikor belépett Peppino bácsi házába, az öreg kordés ridegen fogadta, ami korántsem volt jellemző rá. Lehetséges, hogy gyanít valamit az öreg?, gondolta Pisciotta. Bizonyára föltűnt neki, hogy mennyi csendőr termett a városban, és tévedhetetlen szicíliai paranoiájára támaszkodva, levonta a kézenfekvő következtetést. Szinte fájdalmasan éles félelemérzet járta át Pisciottát. S rögtön utána egy nem kevésbé kínzó gondolat: mi lesz, ha Giuliano édesanyja valamiképpen megtudja, hogy szeretett Aspanuja volt az, aki elárulta szívéről sarjadzott magzatát? Mi lesz, ha az asszony elébe áll egy nap, szemközt köpi, és árulónak, gyilkosnak nevezi? Hiszen sírtak ők már egymás karjában, és akkor Aspanu megesküdött, hogy mindig oltalmazni fogja Maria Lombardo fiát. És most, íme, mégis Júdás-csókot ad neki. Fölvillant benne, hogy meg kellene ölni az öregembert s rögtön magát is. Peppino bácsi így szólt: – Ha Turit keresnéd: itt járt, de elment. – Megkönyörült Pisciottán: hisz halottsápadt ez a gyerek, és zihálva kapdossa a levegőt. – Akarsz egy kupica ánizst? Pisciotta némán megrázta a fejét, és kifelé indult. Rászólt az öreg: – Légy óvatos, tele a város csendőrrel. Pisciotta lelkét páni félelem mardosta. Hogy lehetett ilyen ostoba? Tudhatta volna, hogy Giuliano mindig kiszagolja a csapdát. És ha most az ő árulását is kiszagolta? Szabályszerűen kirohant a házból, megkerülte a várost, és rátért arra a mezei ösvényre, amely a póttalálkahelyre, a Szelinusz Akropoliszához vezetett. Az ősi görög város romjai holdsugárban fürödtek. És ott ült a romladozó templomlépcsőn Giuliano, és Amerikáról álmodott. Búbánat kerítette hatalmába. Szertefoszlottak, íme, régi

álmai. Pedig egykor annyi remény élt benne a sziget jövőjét és a maga jövőjét illetően; oly szilárdan hitt a tulajdon halhatatlanságában. Oly sokan szerették. Áldása volt hajdan az embereknek, és íme, átkukká lett. Ő legalábbis így érezte; elhagyatottnak tudta magát, minden ellenkező jel ellenére. No de legalább Aspanu megmaradt. És eljön még a nap, amikor ők ketten fölelevenítik a sok szép régi álmot. Végtére a kezdet kezdetén is csak ők ketten voltak. Elbújt a holdkorong, és a romváros sötétségbe burkolózott: megannyi csontváz, az éj fekete vásznára fölvázolva. Egyszer csak a sötétben halk kavicscsikorgás ütötte meg a fülét. Visszahúzódott a márványoszlopok közé, s készenlétbe helyezte géppisztolyát. A hold most méltóságteljesen elővitorlázott a felhők mögül, és Giuliano meglátta, hogy Aspanu Pisciotta áll az akropoliszhoz vezető hajdani sugárút közepén. Pisciotta most lassan továbbindult a kavicsos úton, kutató tekintettel, Turi nevét súgva. Giuliano, megbújva az oszlop mögött, várt, amíg Pisciotta túlhalad rajta, és akkor kilépett a háta mögé. – Aspanu, megint én győztem! – mondta, régi, gyerekkori játékukat idézve. Meglepődött, milyen riadtan penderül meg a barátja. Giuliano leült a lépcsőre, letette fegyverét. – Gyere, ülj mellém – hívta. – Fáradt lehetsz, s talán ez az utolsó alkalom, hogy négyszemközt elbeszélgethetünk. – Jobb lenne Mazara del Vallóban – mondta Pisciotta –, ott biztonságosabb. – Bőséggel van időnk – ellenkezett Giuliano –, és ha meg nem pihensz, még majd megint vért fogsz köpni. Gyere már, no, ülj ide. Látta, Pisciotta lelendíti válláról a fegyvert; mint hitte, azért, hogy félretegye. Fölállt, s kezét nyújtotta, hogy fölsegítse Aspanut a lépcsőn. Akkor látta meg, hogy a barátja ráemeli a fegyvert. Megdermedt: hét év óta először kapták készületlenül.

Pisciotta gyötrődő agyában fölzakatolt mindaz, amit Giuliano mondhatna, ha megszólalna. Megkérdezhetné: „Aspanu, ki a mi Júdásunk? Aspanu, ki figyelmeztette Don Crocét? Aspanu, ki vezette a csendőröket Castelvetranóba? Aspanu, minek tárgyalsz te Don Crocéval?‖ És amitől a leginkább rettegett, mi lesz, ha így szól: „Aspanu, testvérem!‖ És végül ez, az eszelős rettegés ettől a szótól, ez huzatta meg vele a billentyűt. A sorozat lekaszálta Giuliano kezét, és kilyuggatta a testét. Pisciotta, félholt iszonyatban önnön tettétől, csak várta, mikor esik már el. Ám Giuliano lassan elindult lefelé a lépcsőn; sebeiből dőlt a vér. Pisciotta, eltelve babonás rettegéssel, sarkon fordult, és futásnak eredt; szeme sarkából látta, hogy Giuliano néhány lépést fut még utána, aztán elesik. A haldokló azt hitte, még mindig fut. Agya roncsolt neuronjai összegabalyodván, azt hitte, fut a hegyen, hét esztendővel ezelőtti önmagát érezte, együtt futnak Aspanuval, friss víz bugyog föl az antik római ciszternákból, részegítően buja virágillat árad; szaladnak, és elmaradoznak mellettük a szentek kis szoborfülkéi, és Giuliano, mint akkor, hangosan elkiáltja magát: – Aspanu, hiszek! – Hitt, igen, boldogságos végzetében, a barátja igaz szeretetében. És a halál könyörületesen megkímélte attól, hogy fölfogja az árulást és végső, legnagyobb vereségét. Álmában halt meg. Aspanu Pisciotta menekült. Rohant, át a földeken, a castelvetranói országút felé. Ott, elővéve különleges menlevelét, Luca ezredes és Velardi felügyelő elé vitette magát. Ők röpítették aztán világgá a történetet, mely szerint Giuliano csapdába esett, és Perenze kapitány ölte meg. Maria Lombardo Giuliano 1950. július 5-én korán kelt. Kopogtatásra ébredt; ajtót nyitni a férje ment. Azzal tért vissza a hálószobába, hogy el kell mennie, és könnyen lehet, hogy távol marad egész nap. Az asszony kinézett az ablakon,

és látta, hogy fölkapaszkodik Peppino bácsi tarkabarka szamaras kordéjára. Vajon Turi felől kaptak hírt? Sikerült-e Amerikába szöknie? Csak nincs baj? A jól ismert szorongás rettegéssé erősödött benne – de hisz így ment ez már hét esztendeje. Ez tette nyughatatlanná, s miután kitakarította a házat, és előkészítette az ebédet, ajtót nyitott, és kinézett az utcára. A Via Bellán sehol egy lélek. Még csak játszadozó gyerekek sem. A férfiak közül sokan börtönben ültek ama gyanú alapján, hogy konspirálnak a Giuliano-bandával. A megfélemlített asszonyok nem eresztették gyerekeiket az utcára. A Via Bella mindkét végén csendőrosztag strázsált. Katonák járták az utcát vállra vetett puskával. Még a háztetőkön is katonák. A házak előtt katonai terepjárók. A Bellampo Laktanya előtt páncélkocsi zárta el a Via Bella elejét. Monteleprében nem kevesebb, mint kétezer ember állomásozott Luca ezredes seregéből, és egykettőre kivívták a helybéliek utálatát: zaklatták a nőket, ijesztgették a gyerekeket, bántalmazták a még szabadlábon lévő férfiakat. És mindez a sok katona az ő fiára vadászik. Ám Turi, hála istennek, már odaát van Amerikában, szabad ember, és ha eljön az idő, szüleit is maga után fogja vitetni. És akkor szabadon, rettegés nélkül élhetnek. Visszament a házba, elfoglalta magát. Aztán kiállt a hátsó erkélyre, és a hegyeket nézte. Onnan nézte hajdan távcsövén keresztül Giuliano ezt a házat. Maria Lombardo mindig érezte jelenlétét. S most, íme, nem érzi. Nyilván, hisz Amerikában van. Hangosan megdöngették az ajtót. Az asszony megdermedt félelmében. Lassan, vonakodva ment nyitni. Ott állt Ettore Adonis, de ilyennek még soha nem látta. Kócos volt és borotválatlan, még csak nyakkendőt sem kötött. A zakó alatt gyűrött volt az inge, s a gallér zsíros, koszos. De a legszörnyűbb az volt, hogy vonásaiból kiveszett természetes méltósága. Reménytelen, keserű gyász gyötörte ezt az arcot.

Könnyekkel teli szemmel nézett Mariára. Az asszony elfojtott egy sikolyt. Belépett a házba. – Ne, Maria, könyörgök – mondta. Egy igen fiatal csendőr hadnagy volt vele. Maria Lombardo kinézett mögöttük az utcára. Három fekete gépkocsi a háza előtt, a kormánynál csendőrök. És egy sereg fegyveres a járdán. A hadnagy fiatal volt és rózsás arcú. Levette sapkáját. – Ön Maria Lombardo Giuliano? – kérdezte hivataloskodva. Északias, pontosabban toszkán volt a hanglejtése. Maria Lombardo kipréselt magából egy károgásszerű, rémült igent. Teljesen kiszáradt a torka. – Meg kell kérjem, hogy jöjjön velünk Castelvetranóba – mondta a tiszt. – Kinn vár a gépkocsink. Elkísér bennünket a barátja. Már ha beleegyezik, természetesen. Maria Lombardo tágra nyílt szemmel nézte. Immár öszszeszedettebben kérdezte: – S mi célból? Nem ismerek senkit Castelvetranóban. A hadnagy hangja elbizonytalanodott. – Azonosítania kell egy embert. Vélhetőleg a fia. – Nem lehet a fiam, a fiam soha nem járt Castelvetranóban. Halott? – Halott. Fájdalmas, hosszú panaszszó szakadt ki az anyából. Térdre roskadt. – A fiam soha nem megy Castelvetranóba – tiltakozott. Ettore Adonis melléje lépett, és vállára tette a kezét. – Mennie kell, Maria – mondta. – Talán csak becsapás az egész, élt ő máskor is ezzel a trükkel. – Nem! Nem megyek sehová. Nem megyek! – Idehaza van a férje? Nekünk mindegy, vihetjük őt is. Maria Lombardónak eszébe jutott Peppino bácsi hajnali látogatása. Emlékezett, milyen rossz előérzete támadt a festett kordé láttán. – Várjanak – mondta. Bement hálószobájába, fekete ruhát öltött, fejére fekete kendő került. A hadnagy előzékenyen ajtót nyitott. Kiléptek az utcára. Mindenütt

fegyveres katonák. Végigtekintett a Via Bellán, s el a messzi térre, amelybe az utca torkollott. A reszketeg júliusi verőfényben tisztán látni vélte Turit és Aspanut, amint hágatni vezetik a szamarat, hét esztendeje immár, ama bizonyos napon, amelyen Turi gyilkos lett és számkivetett. Elsírta magát. A hadnagy megfogta a karját, és besegítette a fekete kocsiba. Ettore Adonis beült mellé. Elindultak a néma csendőrsorfal között; Maria Ettore Adonis vállába temette az arcát; nem sírt már, pedig halálos rettegés ölte a szívét – jaj, mit kell látnia majd az út végén! Turi Giuliano teste már három órája feküdt az udvaron. Úgy tűnt, mintha aludnék, hasmánt, balra fordított orcával, egyik lába térdben fölhúzva. Fehér inge azonban szinte teljesen skarlátvörös volt. Megcsonkult karja mellett géppisztoly hevert. A színen már ott nyüzsögtek a palermói és római lapok tudósítói. A Life fotósa Perenze kapitányt fényképezte; a kép majd azzal a fölirattal jelenik meg, hogy ő tette ártalmatlanná a nagy Giulianót. Perenze kapitányt jólelkűnek, szomorúnak s csöppet beijedtnek mutatta a kép. Furcsa sapkája miatt inkább szeretetre méltó fűszeresnek, mintsem rendőrtisztnek vélte volna az ember. A világ lapjait azonban Turi Giuliano képei töltötték meg. Kinyújtott kezén ott csillogott a smaragdgyűrű, amit a hercegnőtől zsákmányolt. Derékszíján az aranycsat a sassal és az oroszlánnal. Teste alatt vértócsa. Maria Lombardo érkezte előtt a testet átvitték a város halottasházába, és egy nagy márványtömbön terítették ki. A halottasház a temetőben állt, magas, sötét ciprusok gyűrűjében. Ide hozták Maria Lombardót, s leültették egy kőpadra. Várták az ezredest és a kapitányt, hogy befejezzék ünnepi ebédjüket a Szelinusz Hotel éttermében. Maria Lombardo elsírta magát, mikor meglátta a riporterek és a kíváncsiskodó helybéliek hadát meg a temérdek csendőrt, akik rendet próbáltak tartani. Ettore Adonis vigasztalgatta.

Végül bevezették a halottasházba. Az ovális márványtömb körül álló hivatalos személyiségek mindenfélét kérdeztek. Maria Lombardo fölemelte tekintetét, és meglátta Turi arcát. Igen fiatalnak látszott. Olyan volt, mint gyerekkorában, mikor kimerítette az egész napos hancúrozás Aspanuval. Az arcán semmi nyom, csak egy kevés por a homlokán – az udvar pora, ahol feküdt. A valóság kijózanította az asszonyt. Higgadtan válaszolt. – Igen. Ez az én fiam, Turi. Huszonhét esztendeje szültem. Azonosítom, igen. Ő az. – A hivataloskodók tovább beszéltek, papírokat írattak alá vele, de Maria Lombardo se nem látott, se nem hallott. Nem észlelte a körötte nyüzsgő tömeget, sem a rikoltozó újságírókat, a csendőrökkel hadakozó fényképészfalkát. Megcsókolta a fia homlokát, mely fehér volt, mint a márvány, megcsókolta az elkékült ajkat és a golyó szaggatta kézcsonkot. Gyásza hulláma elborított minden egyebet. – Jaj, vérem, jaj, én vérem, milyen iszonyú halállal kellett halnod! Elvesztette eszméletét, s mikor magához tért egy injekciótól, addig makacskodott, míg el nem vitték az udvarra, ahol a fia testét találták. Ott térdre ereszkedett, és megcsókolta a vérfoltot. Mire hazavitték, a férje már otthon várta. Ott és akkor tudta meg, hogy fiának gyilkosa nem más, mint a szívének oly kedves Aspanu.

29. fejezet

Michael Corleonét és Peter Clemenzát letartóztatásuk után nyomban a palermói börtönbe vitték. Csakhamar Velardi felügyelő szobájába kerültek kihallgatásra. Hat, állig fegyverzett csendőr vigyázta Velardit. Hűvös udvariassággal köszöntötte foglyait. Először Clemenzához beszélt. – Ön amerikai állampolgár – mondta. – Útlevele tanúsága szerint a bátyját jött látogatni. Don Domenico Clemenzát Trapaniban. Mondják, igen tiszteletre méltó férfiú. Tiszteletre méltó – hangsúlyozta gunyorosan a tradicionális kifejezést. – És erre nesze, ennek a Michael Corleonének a társaságában találjuk, fölfegyverkezve, abban a városban, ahol Turi Giulianót, alig néhány órája, utolérte végzete. Hajlandó vallomást tenni? – Vadászni voltunk – jelentette ki Clemenza –, rókára és nyúlra mentünk. Bejöttünk a városba egy reggeli kávéra, és akkor láttuk, micsoda nagy a fölfordulás. Körülnéztünk hát, hogy mi történik. – Amerikában géppisztollyal lövik a nyulat? – kérdezte a felügyelő. Michael Corleonéhoz pedig így szólt: – Találkoztunk mi már, maga és én, és jól tudom, miért jött. Aminthogy ez a kövér barátja is pontosan tudja. Csakhogy megváltoztak a dolgok azóta, hogy azt a kellemes ebédet ettük pár napja Don Crocénál. Giuliano halott. És maguk összeesküvésben vétkesek, amiért meg akarták szöktetni. Immár nem vagyok kénytelen úgy bánni a magukfajta mocskokkal, mintha emberek volnának. Elő van készítve a vallomásuk; bölcsen teszik, ha aláírják. Ebben a pillanatban csendőrtiszt lépett a szobába, és súgott valamit a felügyelő fülébe. – Küldjék be – intézkedett a felügyelő.

Don Croce volt az, éppolyan hanyagul öltözve, mint ama bizonyos ebéden. Mahagóniábrázata is éppolyan kifürkészhetetlen. Odacammogott Michaelhoz, és megölelte. Peter Clemenzával kezet rázott. Akkor megfordult, s még továbbra is állva, szó nélkül rámeredt Velardi felügyelőre. Nyers erő áradt súlyos tömegéből. Arca, szeme erőt, hatalmat sugárzott. – Ez a két ember a barátom – jelentette ki. – Ugyan mi okból bánik velük tiszteletlenül? – Hangjában nem volt indulat, nem volt semmilyen érzelem. Tárgyilagos kérdés, mely hasonló választ vár. Ugyanakkor azt implikálta, hogy nincs az a tény, ami magyarázatát adhatná letartóztatásuknak. Velardi felügyelő vállat vont. – Meg fognak jelenni a rendőrbíró előtt, s az majd belátása szerint intézkedik. Don Croce leült a felügyelő asztala mellett álló karosszékre. Megtörölte homlokát. Halkan, ismét minden fenyegető tónus nélkül így szólt: – Barátságunk kedvéért tegye már meg, hogy fölhívja Trezza minisztert, és megkérdi, mi a véleménye ez ügyben. Lekötelezne. Velardi felügyelő megrázta a fejét. Kék szeme immár nem volt hűvös: csak úgy sütött belőle a gyűlölet. – Mi ketten soha nem voltunk barátok – jelentette ki. – Parancsra cselekedtem, de most, hogy Giuliano halott, a parancs érvényét vesztette. Ez a két ember a rendőrbíró elé megy. És magát is oda küldeném, ha hatalmamban állna. Ebben a pillanatban felcsörgött a telefon Velardi asztalán. Velardi, a Don válaszát várva, nem nyúlt érte. Az azonban csak hallgatott, majd így szólt: – Vegye föl, Trezza miniszter lesz az. A felügyelő lassan fölvette a kagylót. Pár percig hallgatott, s aztán így szólt: – Értettem, kegyelmes uram. – Letette a kagylót, visszasüppedt székébe, és csak ennyit mondott: – Mehetnek. Don Croce fölállt, és mint aki csirkét hesseget, kiterelte Michaelt és Clemenzát az irodából. Akkor ránézett Velardi

felügyelőre: – Jóllehet idegen itt minálunk, egy esztendőn át minden tiszteletet megadtam magának. S maga mégis tiszteletlen volt velem a barátaim és a kollégái előtt. Én azonban nem vagyok haragtartó. Szívből remélem, hogy a közeli jövőben együtt vacsorálunk, és a kölcsönös megértés alapján újítjuk meg barátságunkat. Öt nappal később Federico Velardi felügyelőt fényes nappal agyonlőtték Palermo legforgalmasabb sugárútján. Két nap múlva Michael otthon volt. Családi ünnep – Fredo, a bátyja Vegasból repült át, eljött Connie férjével, Carlóval, ott volt Cleménza a feleségével, valamint Tom Hagen, szintén asszonyostul. Megölelték Michaelt, köszöntőket mondtak, ámuldoztak, hogy milyen jól néz ki. Száműzetése éveit senki nem hozta szóba, senkinek nem akaródzott észrevennie beesett arcát, senki nem célzott Sonny halálára. Úgy örvendezett a nagy család, mintha Michael egyetemi tanulmányaiból vagy egy hosszú vakációból tért volna meg. Apja jobbján ült, valahára biztonságban. Másnap sokáig aludt; első igazi, pihentető éjszakája volt, mióta menekülnie kellett az országból. Anyja reggelivel várta; megcsókolta, mikor asztalhoz ült, pedig nála ez nem volt mindennapos kedveskedés. Ez idáig egyszer tette csak, mikor Michael megjött a háborúból. Reggeli végeztével átment a könyvtárba. Ott várta az apja. Michael meglepetten látta, hogy Tom Hagen nincs mellette: akkor jött rá, hogy a Don tanúk nélkül akar beszélgetni. Don Corleone szertartásosan kitöltött két pohár ánizspálinkát. Az egyiket fiának nyújtotta: – Az együttműködésünkre. Michael megemelte poharát. – Köszönöm. Sokat kell még tanulnom. – Úgy van. De időnk mint a tenger, és itt vagyok én, hogy tanítsalak.

~ Úgy gondolod, hogy tisztázzuk előbb a Giulianoügyet? – kérdezte a fia. A Don nehézkesen leült, megtörölte a száját. – Úgy. Szomorú egy história. Reménykedtem, hogy megússza. Apja-anyja jó barátom volt egykor. – Tudod, igazából föl nem tudtam fogni, mi történik – panaszkodott Michael. – Nem láttam világosan, ki kivel van. Te azt mondtad, Don Crocéban megbízhatok, s erre kiderül, hogy Giuliano gyűlöli. Azt hittem, hogy a testamentum, itt, nálad, megóvja az életét, és tessék, nem óvta meg. És most, ha közzétesszük a testamentumot, ezek odaát mintha a saját torkukat vágnák el. Látta, hűvösen nézi az apja. – Ez Szicília, hiába – mondta a Don. – Még az árulásban is újabb árulás lappang. – Don Croce és a kormány nyilván megalkudott Pisciottával – kockáztatta meg Michael. – Úgy van – hagyta rá az öreg. De Michael így sem értette. – De hát miért? Itt a kezünkben a testamentum, amely feketén-fehéren bizonyítja, hogy a kormány lepaktált Giulianóval. Ha a lapok lehozzák az anyagot, bukik az olasz kormány. A Don halványan elmosolyodott. – A testamentum titokban marad. Nem adjuk ki. Egy teljes percbe tellett, mire Michael fölfogta, mit is mond az apja, s hogy az mit jelent valójában. És akkor, életében először, megdühödött az apjára. Haragtól sápad tan kérdezte: – Azt jelentse ez, hogy mi mindvégig Don Crocéval dolgoztunk együtt? Azt jelentse, hogy nemhogy segítettem volna Giulianónak, még én is elárultam? Hogy hazudtam a szüleinek? Hogy te, papa, elárultad a barátaidat? Azt, hogy halálba küldted a gyermeküket? Hogy pojácát, s ami még rosszabb, Júdást csináltál belőlem? Az isten szerelmére, papa, Giuliano jó ember volt, igaz ember volt, a szicíliai szegények hőse! Ki kell adnunk a testamentumot. Az apja hagyta, hadd beszélje ki magát, aztán fölállt, és

kezét a vállára tette. – Figyelj rám – mondta. – Minden elő volt készítve a megszöktetésére. Nem szövetkeztem én össze Don Crocéval Giuliano halálára. A repülőgép ott várt, Clemenza és emberei azt az instrukciót kapták, hogy minden lehetséges eszközzel álljanak rendelkezésedre. Don Croce is azt akarta, hogy megmeneküljön, számára is ez lett volna a legegyszerűbb. Giuliano azonban vendettát esküdött ellene, és húzta az időt, hátha végre tudja hajtani bosszútervét. Több napon át vártad, nem igaz? De ő csak maradt, amíg késő nem lett. Magára vessen. Michael elhúzódott apjától, és beletelepedett a bőrfotelba. – Oka van annak, hogy nem teszed közzé a testamentumot – szögezte le. – Az az oka, hogy megalkudtál rá. – Nyert – mondta egyszerűen Don Corleone. – Emlékezned kell, hogy mikor a bombarobbanáskor megsérültél, barátaimmal együtt ráeszméltem, hogy Szicíliában nem tudjuk teljesen szavatolni a biztonságodat. Támadásoknak vagy ott kitéve. Abszolúte bizonyos akartam lenni abban, hogy épenszépen haza fogsz térni. Tehát megalkudtam Don Crocéval. Védelmébe vett, és cserébe ígéretet tettem, hogy ha Giuliano amerikai földre teszi a lábát, rá fogom venni, hogy ne adja ki a testamentum titkait. Michael kis híján rosszul lett a gondolatra, hogy ő maga mondta meg Pisciottának, hogy a testamentum biztonságban van Amerikában. Ezzel pecsételődött meg Giuliano sorsa. Michael nagyot sóhajtott. – A testamentumért az apjának meg az anyjának tartozunk köszönettel. És Giustinának. Hogy van Giustina? – Jól – felelt a Don. – Gondját viseljük. Pár hónapba azért bele fog telni, mire napirendre tér a történtek fölött. – Hallgatott egy keveset. – Igen okos lány, boldogulni fog. – Eláruljuk a Giuliano szülőket, hanem tesszük közzé a testamentumot – makacskodott Michael. – Nem úgy van az – vetette ellen az apja. – Tanultam én valamit az évek során ideát, Amerikában. Ésszel kell élni.

Rugalmasnak kell lenni. Mi haszna lenne a publikációnak? Jó, mondjuk megbukna a kormány, habár az sem bizonyos. Trezza minisztert kitennék az állásából, de azt hiszed, felelősségre is vonnák? Michael fölcsattant: – Végtére egy olyan kormányt képvisel, amely összeesküdött a tulajdon polgárainak öldöklésére. A Don megvonta a vállát. – No és? De hadd folytatom. Mennyiben segítené a Giuliano szülőket és barátaikat a testamentum közzététele? Utánuk menne a kormány, bebörtönözné vagy másként zaklatná őket. S ami még sokkal roszszabb, belekerülnének Don Croce fekete könyvébe. Hadd éljenek már békén öregségükre. Üzletet fogok kötni a kormánnyal és Don Crocéval, hogy legyen gondjuk rájuk. S ezáltal éppen hogy hasznot fog hajtani a testamentum titokban tartása. – És persze hasznos lesz számunkra is, ha egy nap el akarunk valamit érni odaát Szicíliában – mondta maró gúnynyal Michael. – Most mit lehessen tenni? – tárta szét karját Don Corleone. Hosszú szünet után csöndesebben szólalt meg Michael: – Hát, nem is tudom, tisztességtelennek tűnik valahogy. Giuliano valódi hős volt, máris legendafigura. Szorgalmaznunk kellene az emlékezetét. Nem pedig hagyni, hogy az is vereséget szenvedjen. A Don valami okból, most először, megbántódott. Töltött magának egy pohár ánizst, lehajtotta, fiának szegezte mutatóujját, és így szólt: – Tanulni akarsz, igaz? Nohát, akkor figyelj. Az ember első és legfontosabb kötelessége: életben maradni. Aztán jön az, amit becsületnek szokás nevezni. Ezt a becstelenséget vagy tisztességtelenséget, ahogy te mondod, én készséggel vállalom. Azért tettem, amit tettem, hogy mentsem az életedet, aminthogy egyszer te is vállaltad az én életem megmentésének becstelenséget. Ha nem élve-

zed Don Croce védelmét, élve el nem hagyhattad volna Szicíliát. Ezt értsd meg. Vagy inkább hős akarnál lenni, mint Giuliano? Legenda? Holtan?! Szerettem Giulianót, mint a barátaim gyermekét, de a hírnevét nem irigyeltem tőle. Te élsz, ő pedig halott. Mindig emlékezzél erre, és úgy alakítsd az életedet, hogy ne hős legyél, hanem eleven ember. Idővel a hősök kissé ostobának fognak tűnni. Michael sóhajtott. – Giulianónak nem volt más választása. – Mi azonban szerencsésebbek vagyunk – mondta az apja. Ez volt az első lecke, amit Michael az apjától kapott, és ezt tanulta meg a legjobban. Egész eljövendő pályájára hatással volt, s olyan kegyetlen döntésekre késztette, amikről régebben nem is álmodott. Megváltoztatta ez a lecke a becsületről alkotott fölfogását, és csökkentette ösztönös hőstiszteletét. Hozzásegítette az életben maradáshoz, de az örömét elvette. Mert, jóllehet az apja nem irigyelte Giulianót, Michael, a szíve mélyén, annál inkább.

30. fejezet

Giuliano eleste megtörte Szicília szívét. A nép bajnoka volt ő, pajzs a gazdagok és a nemesség ellen, oltalom a barátok barátaival és a római kereszténydemokrata kormánnyal szemben. Giuliano elestével Don Croce Malo egész Szicíliát befogta olajprésébe, és gazdagot-szegényt nem kímélve, káprázatos vagyont sajtolt ki belőle. Mikor a kormány gátakat kezdett építeni, hogy olcsón biztosítson vizet, Don Croce sorra fölrobbantgatta a gátakat. Végtére sápot szedett minden szicíliai kút hasznából: az olcsó vizet adó völgyzáró gátak nem az ő érdekét szolgálták volna. A háború után föllendült az építőipar; Don Croce, naprakész információi és lehengerlő tárgyalási stílusa révén, olcsón felvásárolta és drágán továbbadta a legjobb építési területeket. Személyes védnöksége alá vonta Szicília egész üzleti életét. Egy articsókát nem lehetett értékesíteni a palermói piacon anélkül, hogy abból néhány centesimo ne jutott volna Don Crocénak. A gazdagok, ha ékszert vettek az asszonyuknak vagy versenylovat fiuknak, kénytelen-kelletlen biztosítást kötöttek Don Crocéval. És biztos kézzel elriasztott minden parasztot attól a csacska ötlettől, hogy megigényeljék Ollorto herceg parlagon hagyott földjeit, az olasz parlament valamely bohókás törvényére hivatkozva. Szicília népe, beszorulván Don Croce, a nemesség és a római kormány hármas satujába, fölhagyott minden reménnyel. A Giuliano halálát követő két esztendő során ötszázezer szicíliai vándorolt ki, többségükben fiatal férfiak. Kertészek lettek Angliában, vagy pincérek, vagy fagylaltgépkezelők. Nehéz testi munkára szerződtek Németországba; Svájcba

mentek, tisztán tartani az országot s összerakni a kakukkos órákat. Franciaországba mentek konyhai kisegítőnek és áruházi takarítónak. Brazíliába mentek őserdőt irtani. Volt, aki Skandinávia zord telében kötött ki. És ott voltak a szerencsés kevesek, akiket Clemenza toborzott, hogy a Corleone családot szolgálják az Egyesült Államokban. Őket tekintette mindenki a legszerencsésebbnek, így lett Szicília az öregek földje, meg a gyerekeké és asszonyoké, akiket özveggyé tett a gazdasági vendetta. A kőből épített falvak immár nem tudták gyalogmunkással ellátni a nagybirtokot, s így kárt szenvedtek a gazdagok is. Csak Don Croce virágzott rendületlenül. Gaspare „Aspanu‖ Pisciottát bíróság elé állították, elítélték, és megkezdte életfogytiglani büntetését az Ucciardone börtönben. Tudta azonban mindenki, hogy kegyelmet fog kapni. Pisciotta csak attól tartott, hogy meg fogják ölni a börtönben. És az amnesztia késett. Üzent Don Crocénak, hogy ha azonnal amnesztiát nem kap, fölfedi a hajdani Giuliano-banda kapcsolatait Trezzával; ki fogja kiabálni, hogy az új miniszterelnök, Don Crocéval összebeszélve, hogyan lövette halomra polgártársait a Portella della Ginestránál. Azon a napon, amikor Trezza miniszter Olaszország miniszterelnöke lett, Aspanu Pisciotta reggel nyolckor ébredt. Tágas cellája tele volt szobanövénnyel és sok szép hímzéssel, a börtönben ugyanis rákapott a hímzésre. A hímzésminták fényes-tarka selyme nyugtatólag hatott rá, s egy idő óta gyakran gondolt a Turi Giulianóéval közös gyermekéveire, az egymás iránt való szeretetükre. Elkészítette és megitta reggeli kávéját. Mivel rettegett attól, hogy megmérgezik, minden, ami csészéjébe került, hazulról, a családjától származott. A börtönkosztot mindig megkóstoltatta kedves papagájával, és veszély esetére a polcon, hímzőalapanyagai között, mindig ott volt egy öblös olajoskorsó. Abban bízott ugyanis, hogy ha fölhajtja a korsónyi olajat, az semlegesíti a mérget, vagy legalább megró-

káztatja. Egyéb erőszaktól nem kellett tartania: igen erős őrizet alatt állt. Cellaajtajához csak olyan vendég léphetett, akit jóváhagyott; ő maga soha át nem lépte cellája küszöbét. Türelmesen kivárta, amíg a papagáj megeszi és megemészti a mintát, s akkor jóízűen megreggelizett. Ettore Adonis elindult palermói lakásáról, és villamosra szállt az Ucciardone börtön felé. A februári napsütés, noha kora reggel volt, máris perzselt, és a professzor bánta, hogy fekete öltönyében, fekete nyakkendővel indult útnak. De hát úgy érezte, hogy egy ilyen alkalomra szépen ki kell öltözni. Zakója mellzsebében megtapogatta a nagy gonddal elhelyezett, létfontosságú iratot. Giuliano szelleme vele utazott a városon keresztül. Eszébe jutott az a reggel, amikor egy csendőrökkel teli villamos a levegőbe repült – Giuliano bosszújaként, amiért börtönbe csukták a szüleit. Újfent eltűnődött, hogy az egykori gyöngéd fiúcska, akit hajdan klasszikusokra oktatott, hogyan is képes ilyen szörnyűségekre. A villamos menti épületek fala most üres volt ugyan, de lelki szemével látta az égővörös, hatalmas, sebtiben odamázolt betűket: ÉLJEN GIULIANO! Hát bizony nem lett hosszú életű a keresztfia. Ettore Adonist ennél is jobban bántotta azonban az a tény, hogy Giulianót éppen a legrégibb és legjobb barátja gyilkolta meg. Ezért is örült meg annyira az instrukciónak, hogy adja át a dokumentumot, amely egyelőre ott lapult még a zakózsebében. A papírt Don Croce küldte, különleges használati utasítással. A villamos megállt az Ucciardone börtön hosszú téglaépülete előtt. Az utca felől szögesdróttal koronázott kőfal védte. A kapunál őrség, a falak mentén is állig fegyverzett őrök jártak. Ettore Adonist, miután fölmutatta a megfelelő igazolványokat, beeresztették. Rábízták egy fegyőr kíséretére, és elkalauzolták a börtönkórház gyógyszertárába. A gyógyszerész, bizonyos Cuto, üdvözölte a professzort.

Nyakkendője és sötét öltönye fölött makulátlan fehér köpenyt viselt. Valamely homályos lélektani okból ő is úgy érezhette, hogy az alkalomhoz sötét öltöny illik. Szívélyesen hellyel kínálta látogatóját, és vártak. – Rendszeresen szedi Aspanu a gyógyszerét? – kérdezte Ettore Adonis. Pisciotta ugyanis folytatta a streptomycinkúrát tuberkulózisa ellen. – Ó, igen – mondta Cuto. – Nagyon vigyáz az egészségére. Még a dohányzással is fölhagyott. Fura, de megfigyeltem: a rabok már csak ilyenek. Amíg szabadok, fütyülnek az egészségükre – hóttra cigarettázzak magukat, vedelik a szeszt, párosodnak rogyásig. Keveset alszanak, még kevesebbet mozognak. Aztán, mikor kiderül, hogy maradék éveiket idebent kell tölteniök, rákapnak a fekvőtámaszra, elhajítják a cigarettát, vigyáznak arra, hogy mit és mennyit egyenek, és minden tekintetben átallnak a mértékletességre. – Talán csak azért, mert szűkösebbek a lehetőségeik – kockáztatta meg a professzor. – Ó, nem nem! Az Ucciardonéban mindent megszerezhetnek maguknak a rabok. Az őrök ugyanis szegények, az elítéltek gazdagok, úgyhogy mi sem természetesebb, hogy elég nagy pénzek cserélnek gazdát. Idebent, aki akar és tud, minden szenvedélyének tovább hódolhat. Adonis körülnézett a gyógyszertárban. Orvossággal teli polcok, nagy tölgyszekrényekben kötszer és orvosi műszerek, mert a gyógyszertár egyúttal a rabok elsősegélyhelye is volt. Egy alkóvban még két frissen húzott ágy is állt. – Vannak nehézségei Aspanu gyógyszerének a beszerzése körül? – kérdezte Adonis. – Nem, azt külön forrásból szerezzük be – felelt Cuto. – Épp ma reggel adtam be egy új üveggel. Ellátva az összes különleges zárópecséttel, ahogy az amerikaiak exportálják. Nagyon drága gyógyszer. Nem is értem, miért tartja életben ezt az embert ilyen gondok árán a hatóság. A két férfi egymásra mosolygott.

Aspanu Pisciotta a cellában átvette az üveg streptomycint, és feltörte a bonyolult pecsétet. Kimérte és lenyelte az adagját. Meglepte, milyen keserű, de egy másodpercig tudott csak gondolkozni, mert a teste ívben megfeszült, és végigzuhant a padlón. Üvöltésére az őr a cellaajtóhoz rohant. Pisciotta talpra kecmergett, leküzdve a testét meggörbítő, mardosó fájdalmat. Merő tűz volt a nyelőcsöve. Odatántorgott az olajoskorsójáért. Megint görcsbe rándult a teste. Ráüvöltött az őrre: – Megmérgeztek! Segítség! Segítség! – És mielőtt összeroskadt, egy pillanatra még beléhasított a tehetetlen düh, amiért Don Croce mégiscsak túljárt az eszén. Két őr futólépésben vitte Pisciottát a börtöngyógyszertárba. Megmérgeztek egy rabot, kiáltották. Cuto megparancsolta, hogy fektessék az ágyra, és megvizsgálta. Gyorsan hánytatót öntött, és belediktálta Pisciottába. Az őröknek úgy tűnt, hogy mindent megtesz a fogoly megmentésére. Ettore Adonis azonban tudta, hogy a hánytató előre megkevert, híg oldat volt, ami semmiképp nem segíthetett a haldoklón. Odalépett az ágy mellé, zsebéből elővette a gonddal őrzött papírt, és a tenyerével eltakarva tartotta. És akkor, mintha a gyógyszerésznek segítene, a papírt becsúsztatta Pisciotta inge alá. Közben rátekintett a markáns férfiarcra. Úgy tűnt, mintha a bánat torzította volna el, pedig a kegyetlen fájdalom volt az. Hetyke kis bajuszának végét is lerágta kínjában. Ettore Adonis elmormolt magában egy imát, és nagy szomorúság kerítette hatalmába. Emlékezetébe idézte, hogyan is volt, amidőn keresztfia még ezzel az emberrel járt kart karba öltve a szicíliai dombokon, a Rolandról meg Nagy Károlyról szóló hőskölteményt idézgetve. A cédulát csaknem hat órával később találták meg Pisciotta mellén, de még elérték vele a lapzártát, s így tartalma, együtt Pisciotta halálhírével, Szicília-szerte ismertté

lett. A papíron ez állt: ÍGY VÉGZI MINDENKI, AKI ELÁRULJA GIULIANÓT.

31. fejezet

A szicíliai, ha csak egy kis pénze van, nem a földbe temetteti szeretteit. Túlságosan végleges volna úgy a vereség, és Szicília földjén már eddig is annyi sok méltánytalanság esett. A sziget temetői tele kis kő- és márványmauzóleumokkal – kockaforma kis építmények, congregazionék, ahogy itt nevezik. A bejáratot vasrács zárja el. Odabent fülkék a koporsók számára, s ha bekerül egy új koporsó, a fülke nyílását betonnal zárják be. Az üres fülkék a család még élő tagjaira várnak. Ettore Adonis egy derűs vasárnapon, nem sokkal Pisciotta halála után ellátogatott a monteleprei temetőbe. A megbeszélés szerint ott kellett találkoznia Don Crocéval, hogy együtt imádkozzanak Turi Giuliano sírjánál. S mivel megbeszélendő üzleti ügyeik is voltak, két ilyen hiúságtól mentes lélek ugyan választhatott volna-e méltóbb találkozóhelyet régi sérelmek megbocsátására, különös tekintettel a diszkréció követelményére? S van-e méltóbb hely gratulálni egy kollégának jól végzett munkájához? Don Croce kötelessége volt eltenni láb alól Pisciottát, aki túl sokat tudott, és túlságosan ékesszóló volt a nyelve. És a Don Ettore Adonisra bízta a terv kifőzését és kivitelezését. A holttest keblébe rejtett üzenet a Don egyik legmívesebb gesztusa volt. Kielégítette Adonist is, mivel a politikai gyilkosság megkapta a romantikus igazságszolgáltatás mázát. A professzor a temető kapujából nézte, miként bányásszák ki Don Crocét kocsijából a sofőr és a testőrök. A Don az utóbbi egy évben irgalmatlanul elterebélyesedett – teste mintha együtt nőtt volna félelmetes hatalmával. A két férfi együtt lépett be a kapun. Adonis föltekintett a

kovácsoltvas kapuboltozatra, melyen, a gyászolók vigaszára, a következő bölcselem volt vasból megformázva: OLYANOK VOLTUNK, MINT TE – OLYAN LESZEL, MINT MI. Adonis elmosolyodott a gunyoros maximán. Ilyen aljas gondolat Giuliano fejét bizonyos, hogy soha nem járta meg, de bizonyos az is, hogy Aspanu Pisciotta, ha szólhatna, ezt kiáltaná ki sírjából. Ettore Adonis lelkében megcsillapodott a féktelen gyűlölet, amely Giuliano halála hallatán elfogta Pisciottával szemben. Végtére, bosszút állt. Arra gondolt, hogy a két fiatalember már gyerekként is együtt játszott, s később is együtt lettek kitaszítottak. Don Croce és Ettore Adonis bent járt a kis kő- és márványkuckók sűrűjében. A Dont testőrei támogatták a köves ösvényen; a sofőr egy nagy virágcsokrot tett a Giuliano család congregazionéjának kapujába. Don Croce fontoskodva elrendezte a virágot, aztán megszemlélte Giuliano kis fényképét, amelyet a kőkapura ragasztottak. Testőrei kétfelől támogatták, hogy talpon bírjon maradni. Don Croce fölegyenesedett. – Bátor fickó volt – mondta. – Mindnyájan szerettük Turi Giulianót. De élni hogyan is élhettünk volna vele? Meg akarta változtatni a világot, fenekestül föl akarta forgatni. Szerette embertársait, és ugyan ki ölt több embert, mint éppen ő? Istenhívő volt, és elrabolt egy bíborost. Ettore Adonis a fényképet tanulmányozta. Giuliano tizenhét évesen állt a fényképezőgép elé – a Mediterráneumban ez a kor a szépség telje. Édes arcvonásait nehéz lett volna nem szeretni: senki meg nem mondta volna, hogy ez a fiatalember ezer gyilkosságot fog elrendelni, ezer lelket küld pokolra. Jaj, Szicília, Szicília, gondolta. Legjobb fiaidat pusztítod és döntőd porba. Angyalnál szebb gyermekeket terem földed, s válnak rendre démonná. Úgy burjánzik a gonoszság

ezen a földön, mint a bambusz és a fügekaktusz. És ugyan miért hozott a Don virágot Giuliano sírjára? – Ah – szólt Don Croce –, ha lett volna egy ilyen fiam! Micsoda fényes birodalmat hagyhatnék örökül neki. Ki tudja, milyen fényes dicsőséget érhetett volna meg? Ettore Adonis elmosolyodott. Nem vitás, hogy Don Croce nagy ember, de hogy történelmi látásmódja nincsen, az biztos. Don Crocénak ugyanis ezer fia van, akik tovább játszhatják szerepét, öröklik pokoli ravaszságát, tovább fosztogatják Szicíliát, és korrumpálják Rómát. És ő, Ettore Adonis, a palermói egyetem jeles történelem- és irodalomprofesszora, szintén a Don fia. Ettore Adonis és Don Croce elindult. A temető előtt kordék hosszú sora várakozott. Minden hüvelyknyi fájukon Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta legendája pompázott élénk színekkel: a hercegnő kirablása, a maffiavezérek lemészárlása, a Turit meggyilkoló Aspanu. Ettore Adonis hirtelen úgy érezte, hogy tudja a jövendőt. Don Crocét minden nagysága dacára el fogják felejteni, és Turi Giuliano az, aki mindig élni fog. Növekedni fog a legendája, és sokan hinni fogják, hogy nem is halt meg, hanem fönn kószál a Cammaratahegységben, és egy nap még eljön, hogy Szicíliát kiragadja nyomorúságából és megszabadítsa láncaitól. A köbölvályogból épült falvak ezreiben ma még meg sem született gyermekek fognak imádkozni Giuliano lelkéért és föltámadásáért. És Aspanu Pisciotta? Ez az érzékeny lelkű ifjú? Ki merné azt állítani, hogy nem figyelt, mikor ő, Ettore Adonis Nagy Károly és Roland és Olivier történeteit recitálta? És lám, mégis úgy döntött, hogy más lesz az ő útja. Ha hűséges marad, őt elfeledték volna, és egyedül Giuliano alakját őrizné a legenda. Elkövetvén nagy vétkét, mindörökre ott fog állni szeretett Turija oldalán. Pisciottát is ebben a temetőben helyezik nyugalomra. Ők ketten mindörökre együtt fogják nézni kedves hegységüket,

amelyben ott porlad Hannibál elefántjának csontja, s amely egykor Roland kürtszavát visszhangozta, mikor a hős elesett a szaracénokkal vívott harcában. Turi Giuliano és Aspanu Pisciotta fiatalon halt meg, mégis élni fognak, s ha nem örökké, hát bizonyosan tovább, mint Don Croce vagy ő, Ettore Adonis professzor. A két férfi, az ormótlan meg a kicsinyke, együtt lépett ki a temetőkapun. Teraszos kertek zöld szalagja kanyargott a környező dombokon, nagy fehér szirtek csillámlottak, és a nap sugarán egy kis vörös szicíliai sólyom ereszkedett feléjük.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1990-ben A nyomdai rendelés törzsszáma: 1939.66-14-2 Felelős szerkesztő Szappanos Gábor A fedél Szabó Árpád munkája Műszaki szerkesztő. Pintér László Műszaki vezető Miklósi Imre Készült 23,59 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 5087 2